Amikor a fák meghalnak/ Hétköznapok és ünnepek/Szenteste

From Wikikönyvek
Jump to navigation Jump to search


Amikor a fák meghalnak

54/3. Szenteste


Aztán végül is amikor már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy Anna számára a legtermészetesebb dolog visszamenni a Szénégető pusztájára, hát lelki jó-barátokként elbúcsúzkodtak egymástól. Boldi, Imola és Lia elindultak a szálloda felé vezető ösvényen, Anna pedig integetett utánuk. Már rég eltűntek a keskeny ösvény kanyarulatában, de Anna továbbra is csak álldogált ott. A fák néma sóhajtásait hallgatva az autóút felé kémlelt. Azaz, már nem is nagyon kémlelhetett, hanem inkább hallgatózott, mert sötét lett és a fehérség épp csak hogy mutatta magát. Motorzúgást hallott valahonnan és a szíve nagyot dobbant. Már épp indulni készült, de várt ott addig, míg a reflektorfény egészen bevilágította a havas utat… és, amíg az autó tovahaladt, ő feszülten figyelt. De nem is maga a jármű, vagy a benne lévők érdekelték annyira, hanem a mentális világából bevillant röpke képet próbálta minél pontosabban megfejteni, amelyhez valamiként épp egy havas úton közlekedő autó is bele tartozott.

Amikor már az autó motorjának zúgása bele veszett az est sötét csendjébe, Anna elindult visszafelé a patak medre mentén. A hold nem világított de az ég nem volt teljesen fekete. Ráérősen, de azért mégis ütemes léptekkel haladt és kifinomult érzékelésével kellőképpen boldogult a terep felismerésében. Jól tudta, hogy meddig kell követnie a patakot és amint az út a fák közé vezetett, olyankor felkattintotta az Artúrtól kapott elegáns kis elemlámpáját és annak fénye épp elegendő volt a további tájékozódásához.

Nála az effajta éjjeli gyaloglás egyáltalán nem számított kihívásnak még téli időben sem. Azonban amint tapodta kifelé a havat a sötétben és a karácsonyhoz kapcsolódó gondolatait szabadjára engedvén pontosan ki tudta számítani magában, hogy hét évvel ezelőtt is épp ezen az úton, épp ilyen nagy hóban, épp így egymagában gyalogolt otthona felé… És szeretet ünnep ide, vagy oda, a mélységesen rászakadó magányosságon kívül őt fent a kis kunyhóban nem várta senki.

Akkor, azon a karácsonyestén, amikor a kíváncsiság még arra is rávette, hogy beleselkedjen a házak ablakain, csak akkor tudatosult benne igazán, hogy mennyire lélekgyötrő magányosan eltölteni a karácsony estéjét. És Anna bizony az egyik kezén megszámolhatta, hogy életében pontosan hányszor adatott meg neki, hogy ne egymagában és elhagyatottan töltse a Szeretet ünnepét.

Azonban mindezen gondolatok általi emlékfelidézések egyáltalán nem keltettek elkeseredést benne. Anna nagyon is tisztában volt azzal, hogy a Lét törvényei magukban hordozzák úgy az örömteljes, mint a fájdalmas dolgok megéléseit. Tudta, hogy a rossz után csakis a jó következhet. Ő csupán csak emlékezett a fájdalmakkal telt eseményekre, amelyek megélésére a sorsa által kényszerült. Már egy teljesen más lelkülettel gyalogolt a nagy hóban kifelé mint hét évvel azelőtt. Annak ellenére, hogy egyedül élt, már nem érezte magányosnak és elhagyatottnak magát, mert pontosan tudta, hogy a Szeretet ünnepét már nem egymagában kell töltenie, hanem épp azzal, kinek lényét mindig a szíve fölött hordozza. És ezt már akkor biztosra tudta, amikor az út mellet meghallotta az autó zaját. Azonban mégsem számított csalatkozásnak amint a kocsi továbbhaladt. Hiszen pontosan nem tudta, hogy Artúr mikor és mivel fog érkezni. Csupán annyit, hogy jönni fog! És ez elég volt neki ahhoz, hogy nagyon boldog legyen. És, ha az út kifelé nem lett volna annyira fárasztó, bizonyára egészen a pusztáig dalolva ment volna ki.

Aztán, amikor végül is hazaérkezett, nem izgult, nem idegeskedett, hiszen teendői – Artúr megérkezéséhez hasonlatosan – egyáltalán nem voltak időhöz kötve. Szépen kitakarított, szerény, – de jó kiadós – vacsorát készített elő, majd vizet melegített és tetőtől-talpig lefürdött. Aztán, mivel egyéb dolga nem volt, hát várt. Mégpedig végtelen türelemmel – és bizalommal.

Az úgynevezett tömegemberek számára a karácsony minden évben nagy felfordulást szokott jelenteni. Úgy a külső környezetben, mint a lélekben legbelül. A külső környezetben a szokásos felhajtást éli minden év végén, amelyet lankadatlanul a szilveszterezés követ, érzelmi szinten pedig a hétköznapias lelki beállítottságot egy különleges állapot váltja fel, amelyre általában próbálnak jobban odafigyelni az emberek. Olyankor elemlegetik a Szeretet ünnepét és annak függvényében valamiként igyekeznek is szeretet kifejezni, hiszen mindenkinek vannak szerettei és mindenki megtapasztalhatja, hogy valahol igaz az a mondás, hogy jót tenni öröm!

Argó városában, ahol a sok tömegember él, ott karácsony estéjén mindenki boldog akar lenni. A napi küzdelmeket végigharcolva, nagyrészt befejezvén az évet, az est fénypontjától várják a titokzatos csodát: hogy boldogok lehessenek.

Husztik Artúr is végigvergődött a Szenteste előtti nap nehézségein és a Pici-tanyán lévő háza elé kiállva a távoli hófödte hegyekre pillantott. Jobb kezét a szívére tette, a balt meg feléjük nyújtva csak annyit mondott magában: Ma éjjel veletek együtt ünnepelek! – De nemcsak pusztán az annyira szeretett hegyeire gondolt ám! Mert tagadhatatlanul érezte, hogy ott, a lelkétől elválaszthatatlan hófödte domborulatok közt egy kis pusztán, egy kis kunyhóban valaki őt mélységes szeretettel várja! Mégpedig az a drága lény, akit ő már nagyon-nagyon régóta teljes szívéből szeret… De talán nem is attól a pillanattól, amikor először járt a Szénégető pusztája bli kis házhoz! … Hanem már suhanc korától, amikor azt a könyvet olvasta… vagy meglehet még az is, egész gyerekkorától, amikor már kezdte érezni a lelkében feltörő vágyódást… Valami, vagy valaki iránt… (?) … És már három éve is elmúlt, hogy a feltörő vágyódásokat egy mélységes hozzátartozási érzet váltotta fel. … És e különleges lelki bonyodalmak ezzel még nem értek véget, mert az érzékelések szintjén is egyé váltak. Mégpediglen annyira, hogy hihetetlen módon még kommunikálni is megtanultak egymással. Azaz, az aktuális érzelmi állapotuk felől való kommunikációt vitték csaknem tökéletes szintre. Így Artúrnak már egyáltalán nem volt feltűnő, amint Anna belelátott és érzéseiről kezdett beszélni neki, hiszen ő is képes volt követni – és nagyon sokszor, még átélni is az Anna érzelmi állapotait, amelyek sokszor egyáltalán nem voltak kellemesek. De mivel Artúr már suhanc kora óta tisztában volt azzal, hogy a Funtineli boszorkányt veszélyes szeretni, hát egyáltalán nem érte meglepetés, amikor három éve Anna épp erre hívta fel a figyelmét.

Artúr a szeretett Annájával való lelki kommunikációs képességnek akkor vette a igazán nagy hasznát, amikor a munkahelyén összezsúfolódott tennivalók végett csak gondolatok formájában tudott ellátogatni a Szénégető pusztájára. Akkor tapasztalta meg igazán, hogy mit is jelent egymást távolról szeretni, mert az Anna által regisztrált szeretetrezgések esténként olyan energiával töltötték fel, melyek segítségével másnap könnyebben áthidalta a különféle stressz hatásokat. De mindezek ellenére izgatottan számlálta visszafelé a napokat és nagyon készült a valóságos találkozást is. Mégpedig egy hosszas együttlét biztos tudatában, mert sikerült úgy intéznie a dolgait, hogy az év hátralévő részében teljesen Annával együtt lehessen.

Azonban a várva várt nap eljöttekor, amikor végre sikerült minden hétköznapi gondját háta mögé tennie és már az Annával való találkozáson járt az esze, még csak nem is gondolta volna, hogy hű barátja – az oly nagy tudatossággal karbantartott terepjárója épp a legnagyobb szűkségben hagyja őt cserben! Már teljesen útra-kész állapotban, amikor indulni akart, akkor kellett tapasztalnia, hogy a kapcsolószekrény felmondta a szolgálatot. Teljesen leblokált. Agyilag azonban Artúr egyáltalán nem blokált le, mert a további lépések megvalósítása érdekében sokféle variációt futtatott végig. Gondolt arra is hirtelen, hogy szerelőt hív, de aztán hamar el is vetette az ötletet, mert annak ellenére, hogy befolyásos ember volt, mégsem szeretett élni a hatalmával. Főként karácsony-szenvedején rabolni valakinek a – meglehetősen drága idejéből! … És ki tudja, mennyi időbe telne a javítás…?!

Rövid gondolkozás után egy dolgot biztosra tudott: A terepjáró ez-alkalommal nem kapaszkodik ki a Szénégetőre! És amint ezt kénytelen volt leszögeznie, némi szánalommal gondolt Annára, aki ugyanis olykor-olykor szeretett beülni az autóba és mindig gyermeki önfeledtséggel élvezte az utazást. Szegény Anna! Pedig mennyire örvendett volna, ha legalább a Nagy sóstóig elkocsikáztunk volna!

Kölcsönkérni autót nem akart senkitől és különben is akármilyen autó nem kapaszkodik fel a Szénégetőre télnek idején. Annához, pedig elmegy! – Törik, szakad! Ez nem vitás! … Csak hogyan? Az autóbusszal való utazás lehetőségét nem vetette el, viszont a csomagokat nagyon meg kellett szelektálnia. – Pedig mennyi mindent akart vinni Annának! Mennyi ajándékot! – Igaz, hogy Anna az ajándékozást illetően egészen más véleményen volt, de, hisz' ő a lelkében hordozza azt az ajándékot is! … És azt az ajándékot is át fogja adni a Szent estén, mégpedig tiszta szívéből!!!

A csomagok újrarendezésével annyira eltelt az idő, hogy már sötét volt, amikor gyalogosan nagy – kb. húsz kilós – hátizsákkal elindult a buszállomás felé. Arra számított, hogy a Szállodához majd csak kap valami alkalmit. Mert oda ugyanis nem volt buszjárat.

Amint kissé elfáradva kiért az állomásra, a nagy szerencsétlenség átélése után jóleső érzés volt megállapítania, hogy ezúttal a módosításra kényszerült útitervvel kapcsolatosan szerencsésnek mondhatta magát, mert alig kellett várnia tíz percet és máris indult Szala-Vátra egy járat.

Azonban az útszakasz körülbelül háromnegyed részének megtétele után Artúr ez utóbbi szerencsének való minősítésről keserves rágódások közepette kellet megállapítania, hogy mekkorát tévedett, mert ugyanis az autóbusz elromlott. Szabályszerűen megadta magát.

Artúrt már egy olyan állapot környékezte meg, hogy sem az nem érdekelte, hogy tulajdonképpen mi, miért romlott el, sem az utazás folytatása érdekében elhangzó különféle vélemények, meglátások. Amúgy is badarságokat hordtak össze-vissza az emberek. Tény az volt, hogy az erdőn keresztülvezető útszakaszon voltak, amelyen nagyon gyatra volt a közlekedés. Tél volt, hideg volt, az utasok nagy része bent kucorgott a buszban, néhányan pedig a nagy ritkán elhaladó járműveknek integettek, de kevés szerencsével.

Annak ellenére, hogy már folyamatban volt egy másik autóbusz indítása, Artúr egyáltalán nem bízva az effajta mesékben és mivel türelme nagyon fogytán volt, hát szedte a csomagját, azaz azt a nagy hátizsákját és elindult gyalog az országút mentén. Úgy menet közben intett az elhaladó autóknak, de nagyon nem is remélte, hogy szerencsével jár.

Zaklatott lelkiállapota ellenére azért nem volt elkeseredve egyáltalán. Sőt, egy nagy kihívás elé nézve már a hátizsák súlya alatt hovatovább elfásultabban kezdett menetelni. Hisz' már többször volt ő hasonló helyzetben és mindig megállta a helyét. Jó erőben volt, szokva is volt az erdőhöz és éppen ezért, amint felmérte a terepet, arra a megállapításra jutott, hogy a Bérc és a Nurmó köztes iránya felé veszi az utat, majd ha eléri a Szala-Vát patakát valamiként át kel rajta és a Csontok völgyén a Bérc pataka folyásán felfelé vezető úton vág neki a Szénégető pusztájához. Az úttal járó nehézségeket illetően már volt elég tapasztalata, viszont télnek idején, sötétben még nem volt alkalma az erdőben való tájékozódásban. Azonban egy nagyon fontos cél megvalósítása érdekében dobogott a szíve erősen: Feljutni a Szénégetőre! Abba az oly otthonos és oly szép kis kunyhóba, amelyben a világ legdrágább lénye lakik! És vele együtt tölteni a Szeretet ünnepét! … És amint nekivágott a hófödte járatlan terepnek, a nagy hátizsákkal egyensúlyozva a szeretett Annája körül forgó gondolatai mintha egy csodálatos kitartóerőt vibráltak volna bele tagjaiba. "Anna, Anna, nem létezhet számomra olyan akadály, amelyet érted le nem győznék!!!"

Talán már tizenegy óra is el volt múlva, de még csak távolról sem ez késztette Annát arra, hogy lámpát gyújtson a kunyhójában. De egyáltalán nem az idő múlásának változatosságáért, vagy mert megunta volna Artúrt várni, hanem egy különös belső indíttatás hatására. És amint a mécses halvány pislákolása fokozatosan bevilágította a kis szobát, rögtön kabátot vett magára és kilépett a kunyhója ajtaja elé.

Már elállt a havazás és a sarlós hold halvány fényét visszaverte a hó. Anna nem érzett hideget, de hogyan is érezhetett volna, amikor tudta, hogy szíve párja hamarosan fel fog bukkanni az éj sötétjében a halványan fehérlő pusztán! Nem volt izgatott, nem kiabált, nem hahózott, hanem csak állt és fegyelmezetten hallgatta a csendet. Közben önkéntelenül is jelzéseket adott a pusztát körülölelő fák felé és tudatta velük, hogy egy olyan szeretett lény közeledik, akit ugyanis ők már rég befogadtak maguk közé. Mindezt már csak azért is közölte, mert néha nem árt felfrissíteni a fák elméjét, mert ugyanis ők sokkal feledékenyebbek mint az emberek. Ezt már tapasztalatból is tudta.

… És a fák, az Annától kapott rezgések hatására egyre több szeretettel töltötték be az egész pusztát és mint egy maratoni távot már maga mögött hagyó győztes atlétát a szurkolók, hangtalanul hallelujázva köszöntötték a sűrűből a reszkető inakkal kitántorgó Artúrt, aki már-már az ereje fogytán volt és alig-alig állt a lábán. Kimerültségében épp egy fa-testvért ölelt és úgy nézett a pusztán sötétlő kis pontocska irányába, ahonnan valami halvány fény szűrődött ki. Az a kis fény, amely csak alig-alig látszik, mégis a határtalan szeretet magasztos fényét jelenti számára! Oda kell eljutnia! Nincs messzire, de mégsem megy ám az olyan könnyen! Hiszen túl sokáig pihent! Indulásra szánta el magát, de valamiként mégsem merte elengedni a fát. Mert úgy érezte, hogy még állni is nehéz. Titokban csak azért fohászkodott, hogy reszkető térdei nehogy megroggyanjanak, mert ha le talál esni, nem biztos, hogy majd fel is fog tudni állani. Azaz, pontosabban fogalmazva: Biztosan nem fog tudni majd felállni. És csak állt Artúr, ott a végtelen csendben és a fák hiába bátorították, hiába bocsátották feléje felemelő jellegű rezgéseiket, mert ő a végkimerültségtől egyre csak lejjebb és lejjebb ereszkedett a hóba és egy idő után már nem volt képes mozdulni sem mert a hátizsák nagyon megsokszorozódott súlya lapította a földhöz.

Anna a kunyhó előtt figyelőzve meghallotta az Artúr hangtalan kiáltását és a Csontok völgyének irányába nézett. Látni ugyan semmit sem látott, mert elég sötét volt, viszont tisztán hallotta azt a néma kiáltást. És nyomban el is indult a hang irányába.

Az Artúr verejtékben fürdő teste a hóban elterülve, már érzékelni kezdte a hideget. Kiáltani akart, de nyögdécseléseken kívül egyéb nem tört fel a torkából. Már azzal sem volt teljesen tisztában, hogy nyitott, vagy csukott szemekkel látja-e azokat a körülötte villogó apró kis fénypontocskákat, és később már azt sem tudta pontosan eldönteni, hogy egyáltalán hol van és, hogy honnan hallja az Anna aggódó hangját. Különös vibráló érzés folytán már nem érezte a hideget, hanem csak egy kis émelygést, amitől enyhe rosszullét környékezte meg. Érzékei eltompultak, úgy tűnt, mintha egy nagy pokrócban hurcolnák valahová és abszolút nem tudott tájékozódni. Eszméletét ugyan nem vesztette el teljesen de már az Anna ágyán feküdt, amikor úgy igazából magához tért.

Egy nagy sóhajtás után, amint Annára nézett könnyek szöktek a szemébe. De nem annak tudatosítása végett, hogy az előbb majdnem halálra fagyott, hanem mert azt a gyönyörű, kedves arcot látta maga előtt és szívéből előtörtek az iránta való érzelmek melyeket egy az egyben immár testközelben, a valóságban is éreztethetett.

― A kellemes a kellemetlennel mindig együtt jár! ― mondta szelíd mosollyal Anna, miközben simogatta az Artúr fejét. ― Hősiesen megélted a kellemetlent, és most végre együtt éljük a kellemest. Jó, hogy itt vagy!

Artúr nem kapott szavakat. Belecsókolt az Anna simogató kezébe, aztán finoman magához húzta a lányt és összeölelkeztek és szeretetteljesen összepuszilództak. Majd Anna Artúrt az ágyból nem engedvén felkelni, nekilátott fát és vizet behordani a házba. Artúr észlelvén az előkészületeket, felült az ágyban és odaszólt Annának.

― Lemosdok kint a hóban.

― Dehogy mosdasz kint a hóban! ― szólt vissza Anna egyszerűen és közben tovább intézte a dolgait.

― Rendbe jöttem Anna! ― mosolygott Artúr ― Kutya bajom!

― Hagyd, hogy most én döntsem el azt, hogy mennyire jöttél rendbe! Jó? ― nézett szembe Anna szelíd határozottsággal. ― Van bőven meleg víz és hamarosan kész is lesz a fürdő. Most legalább te is kipróbálhatod!

A fürdő, ahogyan azt Anna megnevezte, egy zuhanyzófülkéhez hasonló magas műanyagtartályból készült (mérnöki) ötletmegoldás volt, amellyel Artúr még a hidegek beállta előtt ajándékozta meg Annát, viszont a terepjárójában még nem izzadt meg annyira, hogy a kipróbálására rákényszerüljön. A "tartály-zuhanyzóba" egy szűk nyíláson keresztül lehetett bejutni és a tetejére egy kis csappal ellátott műanyag edény volt szerelve, amelyből a víz zuhanyzórózsán keresztül csurgott alá. Praktikussága leginkább abban állott, hogy bent a melegben aránylag kevés mennyiségű vízzel is jól lelehetett fürödni.

Aztán a továbbiakban Artúr az Anna utasításait követve megtette a teljes gyógyulása érdekében való intézkedéseket, amelyek abból állottak, hogy lefürdött, száraz holmit vett magára és bebújt az ágyba. De csak addig, amíg a vacsora teljes egészében nem készült el, mert aztán kezdődött az ünnep, ami abból állt, hogy megvacsoráztak és csendben élvezték az örömteljes jelen pillanatot, amelyben megadatott számukra az a csoda, hogy egymás lényét teljességben érezhessék.



◄--- Előző lap:Egy szeretetvágyból fakadó látogatás                      ---► Következő lap:Ünneplő lelkek