Amikor a fák meghalnak/Hétköznapok és ünnepek/A Mester utódja
|
Amikor a fák meghalnak54/1. A Mester utódja
Viszont amióta rejtett képességeit és tudását hovatovább jobban kezdték értékelni, nemcsak kimondottan a párjával oly harmonikusan eltöltött pillanatokban lelhette örömét, hanem kész kreativitásként hatott rá, amikor időnként az élet spirituális oldala felől érdeklődő barátai is felkeresték. Az effajta barátok java-része az egykori csapattársaiból tevődött össze, akik még a Mester idejében oly intenzíven látogatták a Szénégető pusztáját. Szerencsés újból való összeverődésüket leginkább Hunornak és Helénnek köszönhették, akiknek sikerült Anna személyében felismerni az úgynevezett tanítót, akit – "a szellemek jóváhagyásával" – még a Mester utódjaként is tisztelhetnek. Az igaz, hogy téli időszakban csak keveset látogatták, viszont abban az évben az adventi időszakban és főleg a karácsonyt megelőző héten bizony elég sokan megfordultak az Anna kis-kunyhójában. A Szénégető pusztájának megközelítése hovatovább még a téli időszakokban sem okozott különösebb gondot, mert – Anna mély fájdalmára – egyre jobban kezdték irtani a fákat és a kivert traktornyomok imitt-amott csakúgy keresztezték egymást. Ha valakinek jó terepjárója volt, akkor az ilyen kivert nyomokban feljuthatott a Szénégetőre is, mert néha még azt is keresztezték azok a barbár gépek keréknyomai. És Annát mindig ezzel a lehetőséggel próbálták vigasztalni, de ő inkább a régi szép időket siratta, amikor még aránylag érintetlen volt az erdő és a fák még éltek. ― Nektek még nem sikerült kellőképpen ráhangolódnotok arra, hogy tulajdonképpen milyen érzés, amikor nap, mint nap el kell, hogy veszítsetek a környezetetekből valakiket. Mert bizonyára még nem érettetek rá arra, hogy együtt lélegezzetek a fákkal, hogy egyszerre dobbanjon a szívetek az övékkel… Valahogy még nem tudtok igazából szeretni! Pedig az egy nagyon csodálatos érzés tudjátok meg! ― Hát, tulajdonképpen kellene fogalmunk legyen a szeretet érzést illetően! ― mondta Helén ― Hiszen nap mint nap azon fáradozunk, és azért járunk ide hozzád, hogy minél tökéletesebben kifejleszthessük magunkban. Viszont a fákat tényleg nem vagyunk képesek annyira magunkhoz közelieknek érezni, mint ahogyan te. ― Gondoljatok csak bele, hogy amint nap mint nap a szeretet megtapasztalásáért fáradozva folyton azt vennétek észre, hogy egyre több baráttól, ismerőstől kell elbúcsúznotok akiket szerettetek, mert kegyetlen brutalitással eltávolították őket az élők sorából… Az ilyent átélni minden nap!? … Annyit jelent, mintha folytonosan temetésen lennétek… És az emberek világában senkit sem érdekel, ha a fák meghalnak… Mert még csak fogalmuk sincs arról, hogy a fáknak milyen fontos szerepük van a Létben. Hogy a fák nélkül nem lenne élet, mert tulajdonképpen nap, mint nap a fák teremtik az életet! Ezt nem tudják az emberek. Pedig olyan okosak. Annán kívül még öten elmélkedtek a fákról, a szeretetről ott a kunyhóban de mindannyian hallgattak mert valahol érezték, hogy képtelenek felfogni azt, hogy miként lehet a fákat az emberekhez hasonlóan érző lelkekként szeretni. Tudták azt is jól, hogy ennek teljes megértéséhez egy az egyben az Anna lényével egyé kellene válniuk. Azonban, mint ahogyan szokott az lenni, az ember sok mindent nem képes megélni kellőképpen, viszont különböző racionális ismeretek által tud beszélni a dolgokról. Így volt Hunor is. A többiekhez hasonlóan ő sem tudott egy lenni a fákkal, viszont átlagosnál felülinek számító műveltsége során ő is el tudott mondani egyet, mást mondani a fákkal kapcsolatosan. ― Ez így igaz, ahogyan azt Anna mondja. ― kezdett bele a beszédébe ― Nemrég olvastam különféle ezoterikus fejtegetésekből, hogy a fáknak és az erdőnek minden ősi tanításban és mitológiában kiemelt jelentőséget tulajdonítottak. Sőt, még a mesékben is, ahol kiemelt jelentőségű szerepet kap az égig érő fa, az életfa, amely összeköti az eget és a földet, ágain hordozza a különböző világokat és létraként lehetőséget arra, hogy ágain felkapaszkodva eljussunk önmagunkhoz, a beteljesedéshez, az önmagunkkal való újraegyesüléshez. ― Az erdő fáinak az a legnagyobb jelentőségük, hogy a szervetlen anyagból szerves anyagot állítanak elő. A fa a földből –a gyökérzeten át - felszívott víz és ásványi anyagok, valamint a koronáján keresztül a légkörből felvett széndioxid és egyéb légnemű anyagok felhasználásával e szervetlen anyagokból szerves anyagot – saját testét – állítja elő. Vajon hányan gondoltunk bele abba a ténybe, hogy ez a folyamat gyakorlatilag az élet teremtését, létrehozását ismétli meg évmilliók óta folyamatosan és szünet nélkül? ― Az újabb ezoterikus vizsgálatok és intuitív sugallatok még egy újabb gondolatot tettek ehhez hozzá, illetve erősítettek meg. Ez a kommunikáció témaköréhez tartozik. A fák nem csak összekötik az eget és a földet, hanem kommunikálnak is ezzel a szellemi világok és az anyagi sík között. Képesek információt lehozni a szellemi síkokról és azt raktározni. Ezek az információk a fákkal való kapcsolat révén az ember számára is elérhetők.
― Azért ebben az ultra-fejlett világban valahol több figyelmet kellene szentelni a fáknak! ― jegyezte meg őszintén Helén, majd mintegy helyesbítésként, gyorsan hozzá tette ― Sőt! Nem csak figyelmet szentelni! Hanem szeretni kellene őket!!! De úgy igazából, mint ahogyan Anna. ― De sajnos emberekül is képtelenek vagyunk szeretni egymást! ― mondta szomorúan az egyik lány ― Telve vagyunk az egymás iránti ellenszenvvel és még csodálkozunk, ha nem tudunk boldogok lenni!? ― Azonban … ― folytatta Anna ― Mindezek ellenére mégis nagyon figyelmeseknek kell lennünk egy finom belső sugallatra, amely titokban mindig arra figyelmeztet, hogy mégse adjuk át magunkat a keserűségnek! Mert az ember alaptermészete nem a szomorúság, hanem a boldogság! Örvendenünk kell, minden pillanatban, hogy élünk … És még akkor is amikor bánatot kell megtapasztaljuk … És itt lépnek párhuzamba az ellentétpárok. A jin és jang. Ez esetben az öröm és a bánat. Örvendened kell, hogy mindkettőt megtapasztalhatod, mert különben nem tanulod meg, egyiket sem. ― De hát a bánatot miért kell megtapasztalnunk? ― tett fel egy fontos kérdést az egyik lány. ― … Mert különben soha sem érted meg, hogy mi az öröm! ― adta meg a feleletet Anna, miközben vissza is kérdezett ― Hogyan tudnál például ünnepelni a hétköznapok megtapasztalása nélkül? ― Igen, csak legtöbbször a hétköznapokban oly nagyok a várt ünnepre való előkészületek, hogy amikor a boldogság pillanatait élni kellene, akkorra már túl szárazzá válik minden és az ünnep, nem ünnep már! ― jegyezte meg Hunor. ― Igen. ― mosolyodott el Anna kedvesen ― A karácsonyra gondoltál úgy-e? ― Igen! A Szeretet ünnepére! Hisz' a Mester is kiemelte ezt az ünnepet! Nem emlékszel? ― Igen, emlékszem. Viszont nem feltétlenül szükséges annyira ráfókuszálódni a karácsonyra. Hiszen ünnep mindaz, amit annak tartasz. A valódi ünnep lélekből fakadó. Ha nem így van az nem ünnep. Nem igazi. Csupán formaság. És ha formaság, nem tudsz kellőképpen örvendeni, érzed, hogy nem vagy boldog. … És nagyon sokan így vannak a Szeretet ünnepével. Képtelenek a valódi ünnepet élni. … Mert igazából szeretni is képtelenek! Aztán amint a szeretet ünnepét előhozva amolyan keresztényi szemszögből is megvitatták a dolgokat, és a Jézus által annyit emlegetett segítségnyújtásról és önfeladó szeretetről, Anna olyasmit említett meg, amely hallatára Hunor nagyon elgondolkozott. ― Csak akkor tudod mondani azt, hogy igazán segítettél valakin, ― mondotta Anna ― amikor te sem érezted magad biztonságban és mégis megtetted. Úgy nagyon könnyű jótékonykodni, amikor mindened megvan és abszolút biztonságot érzel a jövődet illetően is. De például, amikor veszélyeztetve érzed a megélhetésedet, tele vagy félelemmel és gondokkal, aztán valaki hátulról megrángatja a ruhádat. Megkérlek, segíts rajtam, mert nagy bajban vagyok! ― Aztán te idegesen hátranézel... és mit mondasz neki? És ami lényegesebb: Hogy Mit teszel!? Képes vagy-e legalább átérezni a helyzetét, vagy annyira el vagy a saját (kilátástalan) problémáddal, hogy esetleg még durván rá is szólsz, hogy hagyjon békén, mert van neked épp elég a bajod... Könnyű jótékonykodni olyankor, amikor épp arra van hangulatot. Vagy kedved...
― Azt hiszem, pontosan a Mester rágalmazásait követő évben történt, amikor néha még fel-fel járogattunk hozzá. De bizonyára még ti is emlékezhettek arra, amikor az erdészettől hivatalos formában Anna felszólítást kapott, hogy le kell bontania a kunyhóját!? … Én is ott voltam és tehetetlenül néztem, amint néhány papundekli dobozba pakolgatta bele értékeit, és tanácstalanul álldogált a nagy fa alatt… Aztán, egyszer csakúgy, a semmiből oda került egy asszony egy beteg kisfiúval... És természetesen a segítségét kérte… És Anna egyből megfeledkezett saját problémájáról... És nem azért, mert segítséget, támogatást várt el, hiszen azok is éppen olyan szegények voltak, mint ő. És még csak nem is az elszállásolás érdekében, mert jól tudta azt is, hogy az asszony férje egy duhaj paraszt, egy vadember, aki néha még el is kergeti otthonról a gyerekkel... E kissé elgondolkoztató visszaemlékezés nyomán a társaság tagjai a hazafelé tartó úton végig egyenként bontakoztathatták ki hasonló észrevételeiket, amelyek mindazt igazolták, hogy Anna kizárólagosan az általa már megélt eseményekből példázódik.
|