Amikor a fák meghalnak/Egy nemvárt találkozás

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Jump to navigation Jump to search


Amikor a fák meghalnak

55. Egy nemvárt találkozás


Tóni a bunyózásból való visszavonulását követően még fel-fel kereste az edzőtermeket, de nemcsak erőnléte fenntartása érdekében, hanem számos alkalommal, ha a szükség megkövetelte különféle dolgokban még önkéntesen is kisegítette volt menedzserét akinek karrierét illetően tulajdonképpen nagyon sokat köszönhetett. Ami az együtt eltöltött évek során, közte és Laci bácsi közt kialakult, az többre rúgott egy szimpla érdekkapcsolatnál. Sőt, ha jól megszámítsuk, még barátságnak is nevezhető volt. Tóni kifejezetten tisztelte az öreget és a vén harcos is titokban értékelte tanítványának a munkához való hozzáállását, őszinteségét, becsületességét és aztán amikor az idők folyamán, még valamiféle ragaszkodást is megtapasztalt részéről, talán észre sem vette, hogy kissé még meg is szerette azt a gyereket.

Mivel a néhány éves szoros együttléteik folyamán Tóni is megszerette az öreget, hát a végleges hazamenetele előtti legfontosabb intézkedései közé be volt programozva egy Laci bácsival való búcsúbeszélgetés is. Már minden hátramaradt tevékenységével végzett. Az öreget már több rendben is kereste de ennek ellenére maradási idejét még két nappal meghosszabbítván mégis kitartott amellett, hogy illendőképpen elköszönjön tőle. Aztán végül is amint erre sor került, Tónit egy olyan meglepetés érte az öreg réséről, amit az együtt töltött évek alatt még soha nem tapasztalt. Ugyanis a végső búcsú alkalmakor Laci bácsi többek közt egy visszamenőleges karakterelemzés folytán Tónit megdicsérte.

― Őszintén mondom neked fiam, hogy akikkel ez idáig együtt dolgoztam még senki nem került ennyire közel hozzám! ― mondta az öreg határozott őszinteséggel. ― És nyugodtan felemelheted a fejed, mert ha én valakiben emberséget látok, akkor abban az tagadhatatlanul benne is van!

Azonban e szavak hallatára Tóni nemhogy felemelte volna a fejét, hanem nagyon, de nagyon lesütötte, mint aki szégyelli magát. Aztán majd egy kis idő múltán akadozva nekikezdett e kijelentésnek épp az ellenkezőjét bizonygatni és lassan-lassan könnyek közt tárta ki a lelkét az öreg előtt. … És amint az öreg végighallgatta, hát csodák csodájára kiderült még az is, hogy a nótát, amelyet Tóni hallott, azt Laci bácsi is ismeri! … És, hogy annak hallatára néha még az ő könnyei is hullnak…

― … Hát … nem vigasztalásként mondom neked, de én sem vagyok egy angyal! ― sóhajtott az öreg.

― Sok-sok éven át bizony engem is hazavártak! Még ha szegényes körülmények közt is, de meleg otthon várt rám! … Amely egyenesen a szívtől kapta a meleget. Attól az igaz és hű asszonyi szívtől…

― És… hol van most az az asszony? ― tette fel kissé tétován a kérdést Tóni.

Laci bácsi nem felelt rögtön, hanem egyet sóhajtva maga elé nézett és Tóninak erre a szíve még jobban összeszorult, mert hirtelen a végső elszakadás, az elmúlás gondolata villant át a tudatán.

― Az az asszony, most épp egy rozoga lakókocsiban tengődik közvetlenül a határátkelőhely mellett. És már én is annyit fogadkoztam, hogy emberségesebb körülményeket biztosítok majd neki… De hát… tudod nagyon jól, hogy, hogy van ez…

― Hát… igen. ― bólogatott Tóni szomorúan, de azért mégis furdalta a kíváncsiság ― Viszont mégsem értem Laci bácsi! Hát… tulajdonképpen nincs is olyan távol…

― De távol van fiam! ― emelte a tenyerét a homlokához az öreg gondterhelten.

― Nagyon távol! … Mert családom van! Érted? Asszonyomként emlegetem e mai napig, de törvényesen nem volt a feleségem soha!

― Ja! Értem… ― fogta fel végre Tóni, hogy tulajdonképpen miről is van szó.

― Tudod… ― szólalt meg egy kis idő múlva az öreg, de már egy egész más hanglejtéssel.

― Alkalmanként azért mégis szoktam segíteni és arra gondoltam, hogy küldenék tőled egy kis csomagot neki. Könnyen megtalálod, mert közvetlen ahogy átléped a határt, a butikok közt csak egyedül ő lakik hálókocsiban. És tudom biztosan, hogy ott van. És, hogy ott is marad sokáig… talán egészen az élete végéig…


Aztán mivel Tóni már túl volt minden szükséges intézni-valóján, az utolsó baráti kézfogás után a Laci bácsitól kapott kis csomagot a sajátjaival együtt bepakolta az autója csomagtartójába és tétovázás nélkül útnak is indult hazafelé. A határ felé közeledve egyre fokozódott benne az otthona iránti vágyódása. Azaz a családjának az otthona, mert magáénak még nem mondhatta. De annak ellenére, hogy hét évvel ezelőtt kifejezetten visszataszítónak találta, mégis nagyon szilárd volt az elhatározása, hogy kifejezett módon alkalmazkodni fog mindenhez, csak Lia megbocsásson neki. És, ha Lia megbocsát, akkor bizonyára mindenki meg fog bocsátani neki. Még a fia, Antika is! … Csak kerüljön haza szerencsésen!

De eltekintve attól, hogy mennyire vágyódott, a rábízott csomag kézbesítése egyáltalán nem okozott gondot neki. Hiszen utolsó beszélgetésük alkalmával immár sorstársakká formálódtak az öreggel! Azonos lelki-probléma… asszonyprobléma… Milyen is az élet? Nők, férfiak… Mennyi sok különbség is van köztük…? … De hát épp így a jó! Legyen is! … Bármi legyen Liával, ő hűséget bizonyít majd! … Hiszen nagyon vágyódik utána, nagyon szereti! Olyan, amilyen, neki épp így megfelel! Mert az ő asszonya! Az ő nagyon szeretett asszonya!

Nem telt sok időbe amíg a határig ért és ott különösebb ellenőrzés nélkül át is gördült az anyaföldre. Aztán amint lassan hajtva elért az országút menti kávézóhoz, – tényleg, amint Laci bácsi is mondotta, az elegáns kis butikok háta mögött egy dróthálós kert mellett ott szomorkodott egymagában egy régi, kopott lakókocsi. Tóni, mivel kissé idegennek érezte magát azon a területen, hát arra gondolt, hogy nem cölönköl egészen oda hátra a lakókocsihoz, hanem előbb a kávézóban érdeklődik a bizonyos Barthi Imola nevű hölgy felől. Aztán döntésével elégedett is volt, mivel a kávézóból egyszerű természetességgel a szemközti lángossütő butikhoz irányították. Tehát ott van Barthi Imola. És távolról már jól szemügyre is vehette a hölgyet.

Mivel az utóbbi napokban épp elégé megtapasztalhatta, hogy mit jelent a lelki fájdalom, így hajlamosabbá vált az együtt-érzőségre is. És amint nézte azt a sovány idős nőt, akinek nagy-vonalakban már ismerte a múltját és azt, hogy nagyon sokat szenvedett, hát akaratlanul az ő szerencsétlen Liájával egy kalap alá véve, valahogy nagyon elkezdte sajnálni. … Ő sorstárs Laci bácsival… És ez a nő sorstárs Liával. … "Asszony ne várj haza engemet!" … Vagy: "… Egy sápadt arcú asszony (engem) haza vár." De meglehet, hogy ezt a nőt – Imolát – még Liánál is jobban sajnálta! Mert Lia néhány órán belől boldog lehet! … De ez a nő csupán egy elektromos kis főzőeszközt kapott, amely a szűk lakókocsijában legfentebb még melegítésre is szolgálhat. … És ezt is csakúgy postázva. … Bizony ő valamivel előbbre áll Laci bácsinál, mert ezúttal immár személyesen lépik a nője elé és a lehető legőszintébben kér tőle majd bocsánatot! … De hiába! Laci bácsit mégsem hibáztathatja, mert úgy-e, neki ott van még a családja! És bizony így már sokkalta komplikáltabb a dolog!


A kis kócerájhoz érve, illendőképpen elmondta, hogy honnan jött és mi járatban van. Az idős hölgy csendes hálálkodással fogadta a kapott ajándékot és szerényen Laci bácsi hogyléte (holléte) felől kezdett érdeklődni. Bár beszélgetésük nem volt hosszas, Tóni mégsem tudta gondolatait a jelen pillanatra összpontosítani. Ugyanis a hölgy megtalálásával kapcsolatosan kissé aggódott és titokban hálát adott az Istennek, hogy küldetését sikerült teljesítenie. Már azokon az elrendezetlen jövendőbeli dolgokon járt az esze amik folytán szintén egy kis szorongásérzet fojtogatta. Így a lehető legrövidebbre fogva azt az illendőség által megkövetelt szóváltást, percek alatt már búcsúzott is a nőtől, aki szerény mosollyal még utána intett és még utólagosan is megköszönte a szívességét. Amikor autóba ült, gondolataiban már otthon volt, de mégsem indította a motort mert hirtelen egy olyan érzés környékezte meg, amitől teljesen leblokált. Egy fajta visszapörgetési kényszer hatását érezte magában a nővel való beszélgetést illetően. Érezte, hogy mennyire nem volt jelen abban a rövid szóváltásban és, hogy valamit mennyire elmulasztott. De nem az elhangzott szavak lényegét, hanem valami mást. Valamit, amit hirtelen nem is tudott volna megnevezni, egy olyan dolog miatt esett olyan nagyon gondolkozóba. … Hogy hol – és mikor – hallotta azt a kifejezetten finoman – anyásan – csengő lágy női hangot… (!?) … És nem azon töprengett, hogy vajon hallotta-e, mert határozottan tudta, hogy igenis, tényleg hallotta valahol, valamikor épp hozzá beszélni azt a hangot! – De hol, és mikor??? – … És egy különös felcsigázott állapotba hajszolódva a butik felé kémlelt és próbálta újból jobban szemügyre venni a nőt.

Az idős hölgy még rendezkedett egy keveset, bizonyára a kapott ajándékot vehette jobban szemügyre, aztán a megszakított foglalatosságának folytatására koncentrálva, már lendült is bele a tevékenységbe, de még előtte egy furcsa módon nyújtózódott egyet. Azaz, csak amolyan nyújtózódásnak tűnt, mert tulajdonképpen egy speciális gerinclazító gyakorlatot hajtott végre kifejezetten könnyedén két szakszerű rutinmozdulattal. Mégpedig úgy, hogy egyenes tartásban mindkét kezét maga felett összefogva egy gyors mozdulatot jobb felé, majd ezt követően bal felé hajtott végre. De úgy, hogy teste szálegyenes pozícióból szabályos ívformába hajlott mindkét irányba végzett mozdulatkor. És Tóni ezt látván, egy hirtelen mozdulattal a homlokához kapott…

"Uram Isten!!!... Ez a mozdulat! … Istenem! … Barthi Imola!? – Ezt a nevet egyszerűen elfelejtettem! Hiszen… De hát most már tudom, hogy Ki az!!!" ― kiáltotta el magát ott egyedül az autóban ülve. Aztán szíve tájékán nagy forróságot érezve gyorsan kiugrott a kocsiból és visszaszaladt a butikhoz.

A nő kissé csodálkozva meresztette rá szemeit. Tóni pedig csak ott állt előtte és hirtelen nem is tudta, hogy miként közölje nagy felfedezését. Aztán miután vett jó pár lélegzetet, csupán csak egyetlen szó robbant ki belőle:

― Lola!

― Igen. ― mondta a hölgy még mindig csodálkozva ― Mindig is Lolának szólítottak. Valahonnan ismernénk egymást?

Kérdezte aztán és kissé tüzetesebben kezdte méregetni Tónit. És Tóni, mint aki teljesen biztos magában gépiesen sorolni kezdte a stációkat, amelyeken hajdanán együtt végighaladván: Igenis! Ismerték egymást!

― Klutsky… Varázskert… Luna-park… Mondanak ezek a nevek valamit? ― kérdezte örömteljes mosollyal az arcán.

Mindezek hallatára Lola egy kis döbbenet után egyet nagyot sóhajtott, majd teljesen ellazultan becsukott szemekkel próbált emlékképeket feleleveníteni a múltból.

― Istenem! Milyen messzire eltávolodott nevek ezek mind? … ― suttogta a csendes mosolyba révült arccal, majd további emlékekben kutatva féltő gyöngédséggel egymás után ismételve ő is sorolni kezdte a neveket.

― Klutsky… Varázskert… Luna-park…

Aztán hirtelen egy teljesen megváltozott arckifejezéssel Tónira meredt. Tetőtől talpig végigmérte, majd mintha a meglepetésbe kissé beleszédült volna, immár könnyekkel telt szemekkel nézett a már kissé őszülő férfi szemébe.

Kis Erőművész! ― mondta a fejét ingatva lágy, simogató hangon. ― Még mindig olyan nagyon erősnek akarsz mutatkozni? ― tett fel egy emlékek felelevenítését jelző kérdést.

― Hát… ― mondta Tóni kissé lehorgasztott fejjel ― Az a helyzet, … hogy nem sokat változtam.

És csak akkor döbbent rá arra, hogy nagy felfedezésétől kapott boldogságában még csak nem is gondolt arra, hogy tulajdonképpen ennek a nőnek is bocsánatkéréssel tartozik! Hiszen Lolát Laci bácsihoz hasonlóan valamikor ő is cserben hagyta! Hisz' úgy váltak el! … ― És az elmúlt napokban átélt lelki dolgok, a Laci bácsival való beszélgetések által kibogozott valóság, annyira elgyengítették, hogy gondolatai annak a fertelmes bűntudatkeltő dalnak a foszlányaira terelődtek. … Az a sápadt arcú asszony… aki mindig haza vár… Kinek létezését még csak számba sem vették! Holott egy az egyben megérdemelte volna, hogy igazán szeressék! … Igen a két férfi, a két sorstárs. De Laci bácsi csak Lolával művelte mindezt. Ő pedig Lolával is és drága feleségével, Liával is!!! …

Tóni amint zokogott, simogató lágy karok ölelését érezte maga körül, majd egy ugyancsak könnyes arcot hozzásimulni az övéhez és nem törődve a nyilvánossággal, ott álltak ketten az öröm, vagy a fájdalom könnyei közt ölelkezve.


Aztán a Tóni bocsánatért való esedezései folytán Lola valamiként megérezte, hogy a férfi még nagyobb bánatot is hordoz a lelkében. Annak idején nagyon szerette Tónit, viszont még azokban az időkben mindig maga előtt látta, amint egy korához illő nő miatt majd véget fog érni a kapcsolatuk. Úgyhogy neheztelésekre még annak idején sem került sor, csupán a lelki fájdalommal kellett szembenéznie. És mivel az élete során bőven volt alkalma megtanulni, hogy mit jelent a lelki fájdalom, hát valahogy őszintén együtt tudott érezni Tónival.

Azonban a találkozásuk örömét nem folytathatták az élettapasztalataik kölcsönös kicserélésével, mert Lola a főnökétől hirtelen azt a tanácsot kapta, hogy sokkal jobban jár, ha a személyes ügyeit majd este, a munkaprogramon kívül intézi el. Így Tóni nyomban amellett döntött, hogy megvárja az estét, hisz' semmiképp nem jöhet el csakúgy attól a nőtől, akit egykor talán még anyaként is próbált szeretni. Aztán mivel a jótékonyságérzet nagyon felpörgetődött benne, hát kocsiba ült és elhajtott, hogy szétnézzen a környéken, hogy mivel és miként tudna segítséget nyújtani annak a nélkülözésben élő szerencsétlen nőnek.

Az est eljöttekor Lola nagyon restelkedve magyarázkodott Tóninak, hogy bizony nem lett volna szükséges annyi mindent össze-vissza vásárolnia a számára.

― Miért? ― tárta szét a kezeit Tóni ― Talán annyira jól megvagy itt ebben a rozoga lakókocsiban, hogy még ezek a létszükséglethez tartozó dolgok sem kellenének?

― Attól eltekintve, hogy én miként élek, bizonyára neked is meg van amikre költekezned kellene!


― Lola, én őszintén mondom neked, hogy kifejezetten jó érzés tölt el, hogy rajtad segíthetek! ― mondta Tóni egy olyan hangnemben, amiből kiérződött, hogy e téma egyszer, s mindenkorra lezárnak tekintendő. És még, hogy kimondott szavainak nagyobb nyomatékot adjon, röviden ismertette Lolával, hogy ő mennyire tisztában van az ő életvitelével… és, hogy életsorsát illetően mennyire együtt érez vele.

― Hát igen. ― sóhajtott Lola. ― Te tájékozott vagy az én sorsom felől, mert bizonyára Lacival szorosan összebarátkoztatok. És ha már így van, akkor több mint valószínű, hogy Lacihoz hasonlóan te is komoly bűntudati érzésekkel küszködsz! Hisz' ismered a közmondást: Embert, barátjáról…

Tóni, mivel nagyon találónak vélte e szavakat, egyből lehorgasztotta a fejét és csaknem vastag nagybetűkkel volt ráírva, hogy tényleg kegyetlenül gyötri belülről az a bizonyos bűntudatérzés. Lola csendesen közelebb lépett hozzá és mint amikor egy anya próbálkozik fiát szóra bírni, úgy nézett a szemébe.

― Tudod egyáltalán nem esett nehezemre ezt észrevennem rajtad. Hisz' jól tudom, hogy azok a délutáni szívtépő bocsánatkéréseid nem teljesen nekem szóltak! Ha mégis úgy érzed, kipanaszolhatod bánatodat! Elvégre nem vagyunk idegenek.

Tóni egy kis ideig magába roskadtan hallgatott, aztán amint lassan-lassan sikerült ráhangolódnia egykori barátnője végtelenül együttérző szeretetteljes szavaira, hát ráadta magát és kisebb-nagyobb kitérőkkel elmesélte, hogy tulajdonképpen mi bántja őt és, hogy miben tévedett oly nagyot az életben.

Végtelenül gyászosan csengő bűnbánati beszámolója belenyúlt egészen az éjszakába és miután befejezte, valamiként ő is ráérzett, hogy Lolának is legalább annyi bánat nyomhatja a lelkét mint neki. Csak épp azzal a különbséggel, hogy ő áldozatként éli az élet nehezét. Aztán némi ösztönzés hatására Lola is elkezdett beszélni.

― A legelső dolog, ami főképp a mostani helyzetemre nézve annyira balul ütött ki, az még akkor történt, amikor a Luna-park leégett.

Tóni kérdően nézett rá, hisz' tudomása szerint Lolának nem esett baja akkor. Viszont rögtön megvillant az agyában, hogy mivel akkor nem vett annyi fáradtságot, hogy kellőképpen leellenőrizze a kapott információt, hát ismét nagyon neheztelni kezdett magára. Azonban Lola ezt rögtön észrevette és nyomban meg is nyugtatta.

― Lídia nem hazudott neked, mert tényleg nem esett semmi bajom, viszont minden hivatalos iratom odaveszett. És ebből kifolyólag az évek során a problémák annyira tetőződtek, hogy ma egyszerűen nem kapok semmiféle nyugdíjt. Ez ugyanis eléggé hosszú mese és tulajdonképpen legtöbbet a Klutsky személyzeti nyilvántartóján múlott. Viszont rajtam is, mert annak idején messzire elkerülték a figyelmemet a nyugdíjazásommal kapcsolatos dolgok. … De hát ez van!

― Tehát: ― folytatta tovább ― Lídiával sorstársakként éltünk néhány hónapot, aztán én egy elégé lerobbant vándorcirkusszal ismét útra keltem és jártam a világot, megbánva azt a lépésemet, amikor otthagytam a Klutskyt. Mert sikerült megtapasztalnom, hogy mit is jelent tulajdonképpen amikor cseberből vederbe lépsz… aztán egy idő után egy kisebb vederbe…majd még kissebbe… És ennek ellenére semmiképp nem akarod elismerni, hogy mennyire ledegradáltad saját magadat.

― Aztán kínomban azt is otthagytam, mert lehetőségem nyílott, hogy egy illuzionista asszisztense lehessek. Az is szintén egy hányódó életforma volt, de valamivel jobb, mint abban a koszfészekben, amelyet otthagytam. Nyolcan voltunk a társulatban, köztük egy kifejezetten jóvágású – a te karakteredhez hasonló – férfi… Na mit szólsz hogy hívták?... ― tette fel a találós kérdést Lola egy olyan hangnemben, mint amikor az óvó néni szokott kérdezni a gyerekektől.

― Ő volt. ― felelt Lola, nem várván meg a csodálkozó Tóni válaszát. ― … És tudd meg, hogy nagyon sokszor az eszembe jutottál, mert minden épp úgy kezdődött, mint veled. Azzal a különbséggel, hogy ő egy érett férfi volt. … De éppen olyan hülye, mint te! ― fejezte ki magát utólag Lola, de a hanghordozás sokkalta szelídebb volt a szavak értelménél.

― Ő is épp úgy faképnél hagyta az övéit, mint te. Ő is folyton csak erős akart lenni, mint te. Ő is akaratos volt… Ő is tudott szeretni… És aztán Ő is szintén, azaz … sokkal jobban meggyötört, mint te!

― Azonban a különbség az volt köztetek, hogy ő valamiként fenntartotta a kapcsolatot az apjával, aki egy nagymenő befolyásos ember volt és a fiát mint üzlettársként szerette volna maga mellé venni. De az önfejű Laci inkább a saját útját járta. – És folyton harcos akart lenni. – Egy bizonyos ideig. Mert amikor az élet nehézségeinek megtapasztalására kényszerült, akkor meggondolván magát, üzletet kötött a papával.

― Viszont mindezek előtt nagyon sok minden történt. És azt a sok mindent bizony nekem épp eléggé keservesen kellett, hogy megélnem…

― Szerettük egymást. Ezzel nem volt gond. És éreztem is, hogy őszintén szeret. Azonban a bajok igazán onnan kezdődtek, amikor Lacit – a papa jóvoltából – kirúgták a társulattól. … És természetesen én is vele tengődtem sokáig. Egy idő után folyton arra célozgatott, hogy minden szerencsétlenségének én vagyok az oka. Mivel sikerült belátnom, hogy valamelyest igazat beszél, hát még javasoltam is neki, hogy ha úgy lássa jónak, hát menjen csak vissza a jólétbe, hisz' ő nem a hányódásos életre született. Mert akkor még tudtam volna szakítani vele. Csak azután nem, amikor megszületett a közös gyerekünk. Egy gyönyörű szép kisfiú. Lacikának hívtuk. … Istenem…

És amint az emlékek könnyeket csaltak a Lola szemébe, Tóni valamiként szeretett volna kérdezni, de mégsem volt képes megszólalni, mert Lolát egy az egyben a sírás fojtogatni kezdte. Zsebkendőt vett elő, letörölte könnyeit és fájdalmasat sóhajtva csendesen folytatni kezdte a történetét.

― … Viszont ő igen. Lacika születése után pár hónapra ment vissza az apjához, hogy együtt üzleteljen vele. Igaz, hogy abban a reményben, hogy majd minden nagyszerűen kialakul köztünk.

És közben Tóninak a saját életéből való epizódok sorozatai jutottak az eszébe. "Hát tényleg ennyire hasonlítanánk egymásra Laci bácsival?" – tette fel magában a kérdést.

―… Aztán minden csak alakult, egyre csak alakult. … És én a gyerekkel annyi mindenen mentem keresztül… El sem tudnám mesélni még reggelig sem… De hát nem akarok panaszkodni neked! Hiszen ez az én életem! Ezt szánta nekem a sors és kész! … Nem mondom, hogy teljesen magunkra hagyott, mert szeretett. Mindkettőnket és segített is… De azért mégis … ettől eltekintve azért – üzleti okból – megnősült. … És aztán természetesen továbbra is szeretett. … Amolyan kettős életet élve. … És én olyan hülye tudtam lenni – akkor – hogy szerettem. … És most is. ― tette hozzá az utolsó mondatot csendes őszinteséggel és újból könnyek lepték el a szemét.

― Aztán különféle megalázó munkákat vállalva – és egyfolytában csak reménykedve – neveltem Lacikát. Időközben többször próbálkoztam még artistaként is elhelyezkedni, ami aztán sikerült is. Egy ócska, kiöregedett mutatványosokból álló társulatnál, ahol aztán leestem a kötélről és eltört a lábam. Aztán sokat szenvedtem, mert a csont nem jól fórott és még a mai napig sem tudom rendesen hajlítani. A későbbiekben pedig már nemcsak a sérülésem miatt nem alkalmaztak, hanem az életkorom is ott volt már, hogy kissé már el is bizonytalanodtam.

― Aztán Laci bérelt nekünk egy lakókocsit a város szélén és abban laktunk a fiammal. Én egy vidámpark jegypénztárosaként tengődtem, Lacikát pedig az apja egy bentlakásos iskolába adta. Azokban az időkben még annyiból jó volt, hogy néha együtt tölthettük a szombat délutánokat. De csak azokat, mert Laci hét-közben nagyon elfoglalt volt és a vasárnapokat pedig a családjával töltötte.

― Aztán jött az életem legfájdalmasabb epizódja, amikor Lacika elkapta a hastífuszt. Kórházba kerültünk… Lacinak hírt adtam és jött is nagy lendülettel egy komolyabb klinikára való beutalóval, de már késő volt. … Ott halt meg az én drága Lacikám a kezeim között. … Istenem, Tóni! Ti férfiak, még csak el sem tudjátok képzelni… Még halvány fogalmatok sincs arról, hogy mit jelent egy anyának, amikor saját szeme láttára hal meg a gyermeke és teljesen tehetetlen! … Istenem, Istenem! Azt mondják, hogy az idő begyógyítja a lelki sebeket! … De ez nem igaz Tóni! Ezt soha ne hidd el, mert nem így van! Hiszen már számtalanszor végigéltem ugyanazokat a lelki-fájdalmakat…


És amint Tóni az egész testében rázkódó zokogó nőt átölelve próbálta vigasztalni, teljes egészében megtapasztalhatta, hogy bizony a Jóisten nem éppen olyan könnyen törölgeti és szárogatja fel azokat a könnyeket, amelyet szerettei elvesztésekor hullat az ember.

― Most ezen az őszön töltené a huszonkettedik évét! ― zokogta fájdalmasan Lola a Tóni vállára borulva.

― Istenem, Istenem! A magasztos jóságod folytán micsoda kegyetlenséggel méred egyesek életének megpróbáltatásait!

Aztán miután a fájó emlékek felelevenítése után Lola valamelyest megvigasztalódott, további életsorsát már nem ismertette annyira részletesen, csupán csak annyit említett meg, hogy a fia halála után Laci már egyre kevesebbszer jelentkezett és csak nagy ritkán nyújt segítséget. Azt nem mondta tovább, hogy "Pedig elkelne, mert nagyon sokat nélkülöz", de Tóni ennek ellenére éppen elégé fel tudta mérni a helyzetét. Egy teljesen egyedülálló hatvannyolc éves öregasszony, semmi nyugdíj, vagy egyéb anyagi támogatás nélkül éhbérért dolgozik egész nap egy lángossütő butikban… Aztán a teleket átfagyoskodja és nyaranta pedig csaknem megfő abban a kiselejtezett pléh dobozban. Hiszen ő is korán megtapasztalhatta, hogy a lakókocsik nyáron nagyon melegek és télen pedig nagyon hidegek. És szegény Lola életét csaknem egyfolytában különféle lakókocsikban élte le. Őszinte szánalom fogta el egykori szeretője iránt, aki tulajdonképpen valahol titokban, a lelke mélyén még anyát is helyettesített számára.


Hosszas beszélgetésük végére aztán ráköszöntött a virradat, és Tóni indulni akart. Lola viszont hallani sem akart róla.

― Te tényleg semmit sem változtál! ― mondta meglepődve ― Fejetlenül neki vágnál ilyen fáradtan az útnak? Hát azt nem lehet!

― Nem vagyok én fáradt… ― próbált szabadkozni Tóni, de Lola letromfolta.

― Ez-alkalommal felelősnek érzem magam az épségedért! A lelkemen száradna, ha feleségedet nem tudnád viszontlátni!

Tóni pedig azon gondolkodott el, hogy bizony, bizony Lola is egy a kevés közül, akik őt igazán szeretik. És valahogy Feri bátya is az eszébe jutott, majd jóságos felesége, Lia. És könnyezni kezdett.

Már dél jóval el volt múlva, amikor a fájó búcsúzkodásukra került a sor. Tóni, mivel titokban felfogadta, hogy a továbbiakban Lolát bizony anyagilag is segíteni fogja, hát indulásként egy elég tekintélyes összeget nyújtott át neki.

― Nem fogadom el Tóni. Ne haragudj! ― próbált őszintén hárítani Lola ― A Jóistennek hála, hogy még ha szűkösen is, de a mindennapira kijut.

Tóni hirtelen a mellettük lévő kis-asztalra letette a pénzt és Lolához fordulván tenyerei közé fogta a nő petyhüdt arcát és mélyen a szemébe nézett.

― Akkor tedd el azokra az időkre, amikor még a mindennapira sem fog kijutni! Mert a Jóisten azért nem szokott mindig annyira kegyesnek lenni! Ezt bizonyára már te is megtapasztalhattad!!

… Aztán, amint Tóni lassan kitért a parkolóból, visszapillantott az utána még integető öregasszonyra és mély szomorúság fogta el, amint hirtelen az villant meg az agyában, hogy talán utoljára látja azt a nőt az életben, aki valahol őt anyaként is megpróbálta szeretni…? … És valamiként lelkifurdalást érzett, hogy nem tudott többet segíteni, valamiként egy lelki támaszt is nyújtani annak a szerencsétlen megöregedett és sorsára-hagyott nőnek. Kifejezetten egy lehangolt állapotban vezetett tovább és kilométereket hagyva maga mögött, aztán végül azzal tudott megvigasztalódni, hogy a szerető asszonyára gondolt.



◄--- Előző lap:54. Hétköznapok és ünnepek                             ---► Következő lap:56. Megkésett "elefántdübörgés"