Ugrás a tartalomhoz

Amikor a fák meghalnak/Aki másodszor halt

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.


Amikor a fák meghalnak

40. Aki másodszor halt meg


Amint az sokszor szokott lenni, hogy a bajok és a nehézségek nem járnak egyedül, hát Boldi a gyötrő lelki fájdalmakra még kapott a sorstól egy kegyetlen ráadást. Mégpedig egy olyant, ami legnagyobb mértékben csak az ő lelkét érintette. Azaz, nem teljesen, de az már Liához és Antikához már nem állt annyira közel.

Kissé elhamarkodottnak tűnhet az a kifejezés, hogy abban az időben Boldi elégedett volt, mert Lia állapota változatlan maradt és minden napra épp elégé kijutott a nehézségekből. Viszont, ahogyan szokták azt mondani, hogy még a rosszat is meg lehet szokni, hát Boldi épp azt gyakorolta nap mint nap és olyan égbekiáltó különös panaszok nélkül folyt az élet tovább.

A munkahelyén nem nagyon voltak problémák, mert nem az a típusú ember volt aki mások dolgaival is foglalkozott volna, hanem csak az ő dolgát végezte, amellyel elégedett is volt és aránylag még a fizetésével is. Mivel ugyanis a prototip műhelyben dolgozott, ahol az oda jutottakat kétféle megkülönböztetés szerint lehetett kategorizálni. Elsősorban voltak azok akiknek adva volt a lehetőség, hogy szaktudásukat és tehetségeiket kibontakoztathassák, ők voltak az úgynevezett kiváltságosak, akik protekció, vagy ismeretség által kerültek be, és voltak azok, akik csak kimondottan a képességeik után. Így hát a szakképesítést és tehetséget illetően Boldinak bizony nagyon sokat kellett bizonyítania ám, hogy oda ő is bekerülhessen. Főképp egy olyan műhelybe, amelyik annak a nagy faipari cégnek az egyik fiókvállalata, amelynek épp a hajdani jóakarója, Telczer Nagy-igazgató a főnöke. Boldi ugyanis ezt még az elején, az odakerülése előtt jól tudta, de egyben még azt is alaposan felmérte, hogy mennyire kevés a annak a valószínűsége, hogy majd épp a Nagyi-gazgatóval kerüljön kontaktusba. ― Akkor így gondolta. ― És évek teltek el, anélkül, hogy még csak különösebb említést is hallott volna róla. Azonban alig pár hónapra a Lia összeomlása után történt, hogy teljesen akaratlanul épp egy elégé fontos információhoz jutott Telczer úrral kapcsolatosan. Ott történt minden a kis műhelyben.


Egy délelőtt amint Boldi a műhelyben dolgozott, a mestere félretetette vele a rámákat, amelyeket faragott és egy nagyon sürgős munkát adott ki neki. Boldi a munkavégzés terén kimondottan rugalmas tudott lenni, de amint pontosan értesül afelől, a kifejezetten sürgős munkája felől, egy nagyon nyomott lelkiállapot kerítette hatalmába. Ugyanis egy koporsót kellet készítenie, mégpedig kifejezetten furcsa követelménnyel, amelyre az alakítás során a műhelyben lévő kollégák még megjegyzéseket is tettek. Boldi miután megcsinálta a koporsót, a fedelére két imádsághoz összefogott kezet kellett faragnia. Annak ellenére, hogy még nem faragott olyasmit, amit rövidesen a föld alá tesznek, mégsem kezdte feszegetni ennek a mások által hóbortnak minősített követelmény miértjét. Rutinos mozdulatokkal végezte a dolgát és közben egyre fokozottabb lelki fájdalmak közt töprengett azon, hogy egyáltalán miért is kell ilyen kis méretű koporsót csinálni..? Mert ugyanis a koporsó, amelyet csinált és faragott, egy olyan nyolc-tíz éves gyerek számára volt rendelve. Szegény, szegény kisgyerek! … Szegény szülei… Nemhiába az az imára kulcsolt kéz a fedélen…! … Bizonyára nagyon szerethették! ― Miért is kellett ilyen korán meghalnia?!

Egész nap kimondottan a munkájára koncentrált és nem beszélgetett senkivel. Minden képességét teljesen beleadta abba a faragásba, hogy annak szimbóluma majd egy nagyon hosszú úton kísérhesse azt a szerencsétlenül járt kisgyereket és kellőképpen vigasztalja majd bánatos szüleit. És amíg azzal foglalkozott, lelke hangtalan sírdogálásának kíséretében akaratlanul is folyton az a kérdés járt az eszében, hogy miért is kell ennyi fájó dolognak végbemennie a világban?

Aztán délután már jöttek is a kis koporsó után. Egy furgon állott meg közvetlen a műhely ajtaja előtt és két férfi szállt ki belőle. Már kintről megpillanthatták a kis koporsót, mert amint beléptek egyből feléje tartottak és nem győztek ámuldozni a faragáson.

― Szép a faragás! ― jegyezte meg az egyik férfi Boldira pillantva.

― Csak az a kár, hogy a koporsót ilyen kis méretre kellett csinálni! ― mondta Boldi lehangoltan és nem is gondolt arra, hogy a faragásban valahol őt is megdicsérték.

― Hát igen… Bizony szomorú, hogy így van… ilyen az élet …az ember sorsa… ― hallatszottak innen is onnan is megjegyzések és kiérződött, hogy nem épp hozzátartozóként beszélnek.

― De ez a faragás, az tényleg nagyszerű! ― mondta a másik férfi is.

― Hát nemhiába, hogy az igazgató unokájának készült! ― hallatszott valahonnan…

― Melyik igazgatónak? ― kapták fel a fejüket többen is.

― Hát a Nagy-nak! ― vetette oda sokatmondóan az egyik, koporsóért jött ember.

― Telczernek? ― kérdezték többen is már kissé hitetlenkedve, mintha valami téves információt hallottak volna ― Hát van annak unokája!?

― Van hát! ― emelte meg a fejét sokatmondóan a férfi és kissé még a szemével hunyorított is. ― Azaz, már csak volt! Csak, hát… nagyon kevesen tudtak ám róla.


Boldi e szóbeszéd hallatára teljesen le blokált. Érezte, amint az erő kezd kimenni a lábaiból. Ösztönösen a közelében lévő falnak támasztott rámákba kapaszkodott, de mivel azok nem álltak elégé stabilan, hát velük együtt ő is eldőlt. Kissé meglepődött, amint a földre került, aztán amolyan gépies mozgással feltápászkodott, majd mint valami alvajáró, úgy támolygott ki a műhely nyitott ajtaján…


Azon a délutánon ott a kis prototip műhelyben a nagyvállalat alkalmazottjai a nagyfőnökük családi életéről addig még csak nem is sejtett titkokról bizonyosodhattak meg. És még azok is, akik valahonnan már a halvány információk birtokában voltak. Abból a viselkedésből, amelyet Boldi akkor ott a szemük láttára le bonyolított, hát egyértelműen rá következtethettek arra, hogy pontosan hogyan is állnak a dolgok. Hogy tulajdonképpen hogyan is van ― azaz, volt ― unokája a Nagy-igazgatónak! … És amikor e valóság tudatára is ébredtek, hát nem győztek csodálkozni, hogy Boldi miként keveredhetett bele annak a kifejezetten felsőbbrendű osztálybeli családnak az életébe.


Boldinak akkor a környezetében zajló események közül nagyon sokminden teljesen érdektelenné vált. Gondolkozni effektíven nem is tudott semmiről, nem a gondolatok voltak a romboló hatásúak, nem azok által vált annyira lehangolttá és életképtelenné. A lelkét szorongatta valami, mégpedig nagyon mélyen. A lelki bántalom nem volt teljesen új dolog számára még hiszen fiatal kora ellenére már épp elég sok nehézségen ment keresztül az életben. Nem volt gyáva ember, de azért mégsem volt az a típus aki folyton a saját igazát keresi, aki lázad és másokat is lázítani próbál. Inkább ahhoz a típushoz tartozott, amelyik éli a megpróbáltatásokat, szenvedéseket… csendesen várja, hogy enyhüljenek… majd esetleg megszűnjenek, aztán amikor áthidalta, az egészet, akkor az idő múlásának segítségével… megbocsát.

Azonban a Nagyfőnök által véghezvitt sok ártalmat már egyszerűen nem tudta hová tenni. El nem felejtette semmiképp, hogy a jóvoltából mi mindenen ment keresztül, viszont annyira mégis sikerült túltennie magát azon is, hogy még csak bosszúvágyat sem érzett iránta. De hát, amiről akaratlanul értesült ott, akkor, azon a napon…! Hát az már egy végtelen… ki sem fejezhető valami, amit már semmiképpen nem képes magában elrendezni. Az már egy olyan ügy, amelyik nemcsak az ő személyét érinti.

Békés, szerény ember lévén, azért bátorságban mégsem szenvedett hiányt. Néhány napig engedte átfolyni magán a történtek hatása által kapott lelki traumát, aztán egy az egyben semmiféle szorongás nélkül és a különféle formasági szabályokra teljesen fittyet hányva felkereste a Nagyfőnököt az irodájában.

― Annyit mondjon meg, hogy hová van eltemetve? ― Ezzel a kérdéssel nyitott be Boldi a Nagyfőnökhöz azon a reggelen. Nem törődve a titkárnő rikácsolására, semmiféle bevezető nélkül, higgadtan, de egy fajta követelőző hangnemben szólította meg a nagy-tekintélyű Telczer urat, akinek fogalma sem volt arról, hogy ki áll előtte. Ugyanis ő egy akkora nagy-ember volt, hogy egyáltalán nem is tartotta kötelességének, hogy holmi közönséges halandók arcát, nevét az eszében tartsa. Még akkor sem, ha az illető történetesen épp az ő (volt) unokájának az édesapja. Pillanatnyi meglepetéséből kilábalva, rögtön a titkárnőjéhez intézett korholó szavakat.

― Ki ez a szerencsétlen? És hogyan engedték be?! ― mutatott végig visszataszítóan Boldin a Nagyfőnök. Azonban Boldi nemvárt a titkárnő bocsánatkérő szavaira, hanem egyenesen a szemébe nézve a gyermeke nagyapjának élesen rá kiáltott.

― Maga a szerencsétlen! Ezt jól jegyezze meg! Mert bizonyára egy teljes lelki nyomorba taszította bele épp azt, akit – gondolom – mindenkinél a legjobban szeret!

― Mi…??? … Miket beszélsz itt össze-vissza te idióta? ― hebegett Telczer a meglepetéstől, mert kifejezetten gyors észjárású ember lévén már nem volt tovább szüksége a Boldi kiléte után érdeklődnie.

― Magának kellene elgondolkoznia azon, hogy miket fog beszélni össze-vissza majd az Ítélet Napján! Mert azok az imára kulcsolt kezek ott a kis koporsó fedelén nem fognak ám segíteni!

― Zsarolni akarsz te szarházi? ― sziszegte a foga között az igazgató ― Még a föld színéről is elseperlek!

― Nem félek magától. ― mondta higgadtan Boldi, de hangjában ott volt az a mély szomorúság is, amikor már az embert egyáltalán nem érdekli, hogy mi történik vele.

― És bárki előtt ki merem mondani, hogy maga egy gyilkos! Már akkor megölte azt a gyereket akit a saját lánya lelki traumákat átélve hozott a világra, amikor megszületett! És ezt soha az életben nem fogja tudni lemosni magáról! Úgy tudja meg!

Telczer urat nem a Boldi szavainak értelme zavarhatta, hanem leginkább a beszéd hangereje. Ezért kihívóan csaknem suttogásra fogta a beszélgetést.

― Na elég legyen! ― szólt rá mint aki egyszer, s mindenkorra véget akar vetni a vitának. Majd kissé olyan kiegyező hangnemet váltva nyomatékosan megkérdezte Bolditól.

― Mit akarsz tulajdonképpen?

― Hogy mit akarok? ― kérdezte Boldi ― Hiszen már az elején azzal kezdtem! Mondja meg, hogy hol van a gyermekem sírja! Amelyiket maga ölt meg. ― tette még hozzá megvetően.

Telczer kissé türelmetlenül nézett szét, mint akit rengeteg tennivaló várja, majd kis nyugalmat erőltetve magára csak halkra fogva szavait Boldihoz fordult.

― Ide figyelj! Kapsz teljes ellátást…

― Maga azt hiszi, hogy a pénzével tényleg mindent meg tud venni??? ― szakította félbe Boldi leírhatatlan csodálkozással.

― Hát… maga tényleg szerencsétlen! ― és egyet nagyot legyintett a kezével majd kifelé indult az irodából.

― Majd megtudom a maga segítsége nélkül is! ― vetette oda még búcsúzóul és amint elhagyta az irodát, nyitva hagyta maga mögött az ajtót.

A banknál már napok óta nagy volt a sürgés-forgás. Kliensek jöttek, kliensek mentek. Mindenki kamatokat, bónuszokat próbálta úgy rendezni, hogy valamiképp kedvezménybe helyeződjenek. A főnöknő ideges volt, ezért amint egyszer lehetett, az alkalmazottjai nem nagyon háborgatták. Főképp, miután kategorikusan kijelentette, hogy aznapra nincs több bónusz, aminek tulajdonképpen örvendhettek is mert nem kellett foglalkozni velük. Voltak ott nehézségek anélkül is. Azonban huzamos ideig egyáltalán nem volt könnyű megtartani azt az erőltetett, azaz, megkövetelt kedvességet, amelyet minden egyes ügyfélnek minden egyes alkalommal ugyanúgy el kellett magyarázniuk. Még akkor is, ha egyesek követelőztek, vagy netalán egy kissé értetlenkedtek.

Az egyik asztalnál egy férfi nem várva meg a hölgy jól begyakorlott magyarázkodását, hanem illedelmesen arra kérte, hogy egyenesen a Főnöknővel beszélhessen. Az illetékes hölgy finoman kitért az óhaja alól, de a férfi nem tágított. Halkan, csendesen, de nagyon határozottan ragaszkodott, hogy a Főnöknővel beszélhessen.

A hölgy rászánta magát és a Főnöknő irodája ablakához lépett és közölte, hogy vele szeretnének beszélni.

Imola fel sem pillantott, csakúgy szárazon válaszolt is.

― Majd a jövő héten.

A nő már visszafelé menet széttárt kezekkel közölte a kapott választ, de Boldi csak állt előtte egyik lábáról a másikra, mintha nem értette volna meg a válaszát. Aztán, amikor már kissé ingerlékenyebben próbálta megértetni, hogy „Csak a jövő héten! „ A banktisztviselők kissé már fel is figyeltek az incidensre és valamiképp már csakis a Főnöknő részéről várták a végső megoldást. Imola, amint érzékelte a kint történteket, kipillantott az irodaablakon. Hirtelen nagyon meglepődött, de palástolva állapotváltozását egy épp vele szembenéző alkalmazottjának egy apró mozdulattal egy amolyan beleegyező jelzést adott. Egy olyasfélét, hogy „ Rendben van! Rendezzék el! ” … Aztán zavarát leplezve a munkája fölé hajolt. És titokban azt várta, hogy minél hamarabb rendeződön is a dolog.

A tisztviselőnő már egy egész más hangnemet váltva szólította fel az előtte ácsorgó Boldit, hogy adja oda az iratait.

― De hát miért? ― kérdezte a Boldi őszinte csodálkozással.

― Hát mit gondol, minek alapján állítom ki a járulékot? ― csodálkozott el még jobban a nő.

― De nekem nincs itt semmiféle járulékom! ― mondta a Boldi, mintha csak mentegetőzni próbálna.

― Hát akkor mit akar itt? ― hüledezett a nő tanácstalanul és szét nézett a kollégái között.

― Már mondtam, hogy a főnöknővel szeretnék beszélni.


Kis csend következett, a kis munkaközösség már felfogta, hogy itt nem szakmai területen keresik a Főnöknőt és egyesek az iroda kis ablakán bepillantva mintha még a zavarságát is észrevették volna… Mindenki várt egy kis ideig, aztán egyszercsak nyílott az irodaajtó és Imola lassan kilépett. Arca inkább komoly volt, mint szigorú. A kíváncsi alkalmazottak felé nem sokat mutatott lelkiállapotáról. Egy kis ideig csak nézték egymást a férfival, aztán Imola a hivatásához mérten megfelelőképpen tartva magát, az iroda ajtó felé intett. Aztán amint az a kissé ügyefogyottnak tűnő férfi lassan, óvatosan és kellő tisztelettel betötyögött az irodába és az ajtó nyomban becsukódott utána.

Annak ellenére, hogy Imola igyekezett palástolni zavarát, mégis meglátszott rajta, hogy az a nemvárt látogatás mennyire kihatott az érzelmeire is. Viszont ezt még saját maga előtt sem ismerte volna el, hisz’ az érzelmek elfojtását illetőn az utóbbi időben elégé szép eredményeket ért el. Az adott helyzet röpke racionális elemzése eredményeként arra a megállapításra jutott, hogy minél hamarabb túl kell jutni ezen a nemvárt eseményen. Miért jött… mit akar… és minél előbb útjára engedni! … Ő a múltat már rég eltemette! … És minden vele kapcsolatos dolgot!


Mivel Boldi már napok óta nagyon feldúlt lelkiállapotban volt, hát egyáltalán nem is volt csoda, hogy amint szemtől szembe került Imolával, kissé elérzékenyült. Ő ugyanis nem tudta eltemetni a múltat. Főképp, miután arról a dologról értesült, amely nemcsak a múltban, hanem talán még a jelenben kettőjükhöz kapcsolódik.

― Ne haragudj, nem akarlak zavarni… hanem… ― kis szünetet tartva lelkiállapotán akart igazítani, de amire egy lélegzetet vett, Imola kissé türelmetlenül, de nagyon sápadtan rákérdezett.

― Hanem…? ― szólt Imola kissé sürgetően.

― Hanem csak azt akarom elmondani neked, hogy Boglárka nem halt meg akkor, amikor megszülted!

Imola, e szavakat hallván úgy agyilag, mint érzelmileg hirtelen kissé összezavarodott és ha még akaratlanul is, de egyből feltépte a múltat. E kijelentés hallatára már nem segített semmiféle visszafojtási technika.

― Hanem, csak jóval később. ― folytatta csendesen Boldi ― Tegnap múlt egy hete. Tíz éveske volt... Élt valahol… Kitudja miként? … Elhagyottan, elhanyagoltan... a miénk volt ... és még csak nem is ismertük, nem is tudtunk róla...

Boldinak elcsuklott a hangja és eleredtek a könnyei. Imola csak állt szótlanul. Nem fakadt sírva, nem hisztizett, a mély komolyságon kívül egyéb semmi sem látszott rajta. De legbelül egy egész felmérhetetlen állapottal küszködött. Teljesen visszazuhant a múltba, és egyszerre öntötte el a fájdalom és az indulat. Egyszerre érezte magát nagyon erősnek is és nagyon gyengének is. Aztán hirtelen ráeszmélt a jelenre is, de csak annyit tudott, hogy minden forog körülötte és a szíve tájékán hirtelen keletkező forróság egybe felcsapott az agyába. Teljesen megállt az idő számára és azt sem vette észre, amikor Boldi bocsánatot kérve csendesen elköszönt és lassan kivánszorgott az irodából.



◄--- Előző lap:39. Rekviem                             ---► Következő lap:41. Fájdalmak megéléséből eredő változások/