Amikor a fák meghalnak
59. Amikor a fák meghalnak/A vadcseresznye
- Újból egyedül, újból elhagyatottan…
A Csonka bérc oldalában a tüdőszanatóriumból átalakított díszes szállodavendéglő az évek során derekasan megállta a helyét a fejlődést és jólétet egyre jobban támogató – és egyre jobban elembertelenedő – világban. Azonban annak ellenére, hogy még annak idején az egészségügy keretei közül a vendéglátóiparba kényszerült, még szállodaként sem akar már a múltbéli időkre emlékeztetni. Az évek hosszú során a különféle nyerészkedések és kényszerhelyzetekbe való sodródások folyamán számos gazdát cserélt és a neve is folyton változott. Már rég nem Bérc hotel a neve. Még különféle angol neveket is kapott az évek során és valamiként már a környéke sem a régi. Szala-Váton már csak az öregek emlékeznek azokra az időkre, amikor a büszke Bérc oldalában még egy csodálatkeltően szép szanatórium állt amelynek átalakított formáját ma már csak távolról nézegethetik, mert ugyanis az úgynevezett a fogyasztótársadalom tagjaiként azon a kacsalábon-forgó elit vendéglátó turisztikai helyen semmi esélyük sincs még egy legolcsóbb hűsítő elfogyasztására sem.
Fent a Szénégető pusztáján Anna egy fának támaszkodva nézte az erdőt. Nézte a még megmaradt fákat, melyek közt leélte az életét. Nagyon szomorú volt, mert azokra az időkre visszaemlékezvén, amikor még gyerekkorában felkerült a pusztára, azóta nagyon sok fa meghalt. Nagyon sok fa elhagyta őt és evégett időnként újból érezni kezdte az Egyedüllét nyomasztó jelenlétét is. Viszont nemcsak a fák szenvedtek változást. Fölötte is eljárt az idő. És nemcsak a fák hagyták el, hanem az emberek is. Újból elhagyatottá, kitaszítottá és magányossá vált. De számára ez már egyáltalán nem számított újdonságnak, mert már egész kislánykorától fogva megtanult egyedül lenni. Önmagával lenni. Igaz, hogy akkor még ott volt a sok fa… Akik megtanították neki, hogy hogyan kell elfogadni a Változást. Azt az elkerülhetetlen, kikerülhetetlen megmásíthatatlanságot. Amely nem más mint csupán egy Léttörvény. Talán a legfontosabb Léttörvény. – (Ha már egyáltalán lehet fontosságsorrendet felállítani.)
Azonban a folytonos változásokon való meditációit nemcsak kimondottan az – oly nagy tiszteletben őrzött – Artúr hamvai fölött végezte a Villámlások hegyén. Időnként még a Bérc másik oldalába is lejárt elmélkedni. Oda, arra a környékre, amely az idő során annyira felismerhetetlené vált. Arra a helyre, ahol a kínzó érzések közt átélt gyerekkori képek mégis kedves emlékekként elevenedtek meg előtte. De nem azért, mert kutatni szeretett volna a múltban. Az örökös Változások igazságából megtanulta, hogy egyszer mindennek és mindenkinek az ideje lejár.
… És amint néha végigsétálgatott az aszfaltút mentén és közben a mellette elsuhanó autók után nézett, valamiként már némi szánalomérzéssel gondolt a bennük ülő emberekre. Már nem vonzotta semmiféle kíváncsiság, hogy kifürkéssze azt, hogy miként szeretik azok egymást. … Hogy amikor ünnepnapokon néha meg-megáll egy-egy jármű az útszéli tisztás mellett és az annyira összetartozó család, melynek tagjai ott kiszállnak … Apa, anya, gyerekek… … És a boldog együttlétükről talán tudomást sem szereznek, mert fogalmuk sincs, hogy mit is jelent az Egyedüllét… Az elhagyatottság. Mert hát ők összetartoznak…
Nem. Anna az erdő fái közt élve már túlhaladta a hetven évet és már nem azért vonzódott az emberek világa felé, hogy az ottan zajló hazugságokra alapozott rohanó életformán elelmélkedjen. Már nem egy megoldhatatlannak tűnő kérdéssel tekint fel a fák koronái felé. Amelyek az égig – a Nagy Égig – érnek! … Már nincs kérdés. Csak nézi, nézi az eget és közben hálát ad, hogy mégsem egy teljes magányban kellett leélnie az életét. Már egy tiszta szívből jövő köszönet hangzik néma ajkáról, hiszen – még ha a gyerekek nélkül is, de egy hűséges élettárs szeretetét neki is sikerült megtapasztalnia az életben, akivel csaknem harminc esztendőt élt teljes egyetértésben és szeretetben. És aztán nem-beszélve a többi barátokról… És a választott rokonságról! …
De hát mivel az az örökös Változás, az mindig jelen volt élete minden egyes lépésében és így aztán nem zúgolódott nem lázadt, amikor újból ráköszöntött az Egyedüllét. Amelynek nyomasztó súlyát nap, mint nap egyre jobban magán érezte. Élesen és kíméletlenül. Viszont jól tudta, hogy annak az ideje is egyszer majd lejár. Mert egyszer minden véget ér. És sem ő, sem a fája nem lehetnek halhatatlanok… És nemsokára szép csendesen majd mindketten búcsút vesznek e földi életüktől.
…
Mivel a Változás egy soha meg nem szűnő folyamat, hát Szala-Váton is a Lét Törvénye szerint zajlott az élet tovább. Aztán úgy a város, mint a családok magánéletébe be-beavatkozó – nemvárt – változásokat ki, hogyan élte meg, az már egy másik történet. Mert minden helynek, családnak, személynek… és bárminek ami egyszer létezik, annak külön történetet – életsorsot lehetne írni… De ma már az emberek nemhogy írjanak, még csak nem is olvasnak. Csupán csak beszélni szeretnek.
És… aztán évek múltán azt beszélték Szala-Váton az emberek, hogy fent a Szelek pusztáján, az a magányos vén vadcseresznyefa – az Anna asszony fája –, az is kiszáradt. Ugyanis csak a szóbeszédek után tájékozódva a javasasszonyról olyasmiket emlegettek, hogy abból a Bárdosnétól átvett betegségből már nem volt képes kigyógyítania magát és ott pusztult bele a nagy fájdalmakba fent a Villámlások hegyén. ― Ő, aki életén keresztül – saját szenvedései árán – annyi emberen segített, mégis úgy kellett neki meghalnia odafent a végtelen magányban, egyedül, elhagyatottan akárcsak egy kóbor kutya.
Szintén csak amolyan szóbeszédek szerint egy Argói köztiszteletben élő fiatalember a javasasszony utolsó kívánságának eleget téve, a hamvait a Villámlások hegyén – a több mint tizenöt éve őrzött – egy szintén Argói férfi hamvaival együtt szétszórta a hegy tetején.
- … És a Szala-Vát pataka még mindig rendíthetetlenül mossa a nagyváros szélét, de ott már senkit sem érdekelnek azok a hírek, amelyeket az erdők felől nap, mint nap visz lefelé… És Dallaszban sem él már senki azok közül, akiket még érdekelne a fák sorsa …
