Amikor a fák meghalnak/A találkozás

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Amikor a fák meghalnak

22. A találkozás


Egy nagyon hosszú idő telt el azóta, hogy Boldi Imolát utoljára látta és ez alatt az idő alatt Bea segítsége által csupán csak annyira ment, hogy nagy nehézségek árán felkutatta a Telczer család újdonsült Argói otthonát. Kapcsolatba nem lépett ugyan velük, de azt biztosra tudta, hogy Imolát valamerre elrendezték. Nem velük lakik. Ezt egész Novemberig még a jó logikai eszmefuttatásának köszönhetően magától értetődőnek is könyvelte el, hiszen ― már Tóni kifejezetten tapasztalt dumáiból is ítélkezve ― ezek a felsőbbrendűek lehetőségeiket, hatalmukat kihasználva foggal-körömmel és különféle fondorlatosságokkal ragaszkodnak úgy az erkölcsi, mint becsületrendjüket érintett csorbák kiköszörüléséhez. És Boldi ugyanis már abban a korban volt, hogy a történtek súlyát kellőképpen fel tudta mérni. Igaz, hogy nem így akarták, de mivel így sikerült, hát bizony az ismerősök, a közvélemény megítélése nagyon sokat számít. Főleg egy ilyen előkelő családban, amelyben egy ilyen gyönyörű szép hajadon élete pecsételődik meg egy ilyen kis tévedés miatt.

Aztán Imolája holléte felől végülis a válasz semmi fajta nehézségek nélkül megadatott. Úgy a logika, mint az intuíció segítségével arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy Imolának valahol meg kell szülnie. Mégpedig valahol egy nyilvánosságtól távolra eső helyen. És természetesen ott van. Azt is kiszámolta, hogy Boglárkának mikor kell megszületnie és amint a November hónap beköszöntött, amint ideje engedte ― csaknem kétszer hetente ― lejárt Argóba és ott ólálkodott a Telczerék új otthonának környékén.

Imola annak ellenére, hogy vigasztalást lelt abban, hogy idegen környezetbe került, valahogy mégis szokatlan volt az a nagyvárosi légkör és lélekben még mindig a kisváros mindenkiről mindentudó környezetében élt. Ahol nagyon kevés a tolerancia és az emberek legtöbbször azzal foglalkoznak, amihez tulajdonképpen semmi közük sincs. ― Hogy ki-kivel... mit tett és mit nem...És miért... ― Bárhol járt, bármit csinált, folyton úgy érezte, mintha mindenki mindent tudna róla. Mintha ujjal mutogatnának utána a háta mögött. A közeli és távoli rokonságtól egészen az újonnan megismert osztálytársakig. Vagy, ha mégis néha sikerült tudatosítania magában, hogy mindez csak beidegződés, még akkor sem tudott kivetkőzni szorongásából. Bármilyen jól begyakorolta a történtekkel kapcsolatos elferdített mesét, mindig attól tartott, hogy féltve őrzött titka valamiképp felszínre kerül.

Az iskolai közösségbe való beilleszkedés sem ment zökkenőmentesen, mivel amúgy is kissé visszahúzódott természetű volt. És az utóbbi időkben nem is barátkozott, csupán Boldi és Bea voltak neki és az a beékelődött kálvária után amint néha rájuk gondolt, mindig kellemes, de nagyon fájó emlékek törtek fel benne... és, valahogy, minden olyan réginek tűnt... Úgy érezte, hogy a szülés okozta kínokból, hátramaradt apró sérelmeken kívül lelkileg is megsérült. Mintha valami légüres térben érezte volna magát. Lebegni. Nem volt egyáltalán semmi igénye, tervei a jövőjét illetően. Egyszerűen meghaltak a ágyai, álmai. Végezte a napi tevékenységeit, el járogatott az iskolába, a tanulással sem volt semmi baj, de mégis észrevevődött rajta, hogy nagyon magába roskadt. Egyszerűen nem akart boldog lenni. A kényszer rávette, hogy valamennyire ugyan bele rázódjon a nagyvárosi életbe, de csakúgy érdektelenül lézengett a nagy zsúfoltságban. Az iskola nem volt messze, mindössze két megállón át kellett buszoznia. A tanulást azt komolyan vette, mintha csak abban talált volna egy kevés örömet az életben, de semmiféle iskolai tevékenységben nem vett részt és nem kereste a korabeliek társaságát. Rendszerint mindig egyedül járt. Egy alkalommal, amikor iskolából hazafelé tartott, épp a buszról szállt le és csaknem a földbe gyökerezett a lába. Annyira elámult, hogy csaknem az iskola táskát is kiejtette a kezéből. A képet, amely hirtelen elébe villant, sehogy sem tudta egyeztetni a nagyvárosi zsúfoltsággal, az utakon száguldó autók, a járdákon nyüzsgő járókelők, az épületek hatalmas kirakatai, a nagy forgatag, amely elmaradhatatlan része egy olyan helynek, ahol nagyon sok ember él együtt... És egyszeriben egy olyan valaki áll előtte, aki semmiképp nem talál ebbe a környezetbe. Valahogy úgy tűnt, mintha egyszerűen nem is lett volna igaz, amit ― akit ― maga előtt látott. Hisz’ soha, még csak bele sem tudta volna képzelte Boldit egy ilyen környezetbe! Aztán csendes lassúsággal indulva, de fokozott gyorsulással emlékek kezdtek fel elevenedni. Boldi! Igen, Boldi. Ő az, akivel... Lélekben kissé életre kelt, felpörgetődött hirtelen, majd egyből lehangolódott és nagyon, de nagyon szomorú lett. Mintha nagyon, de nagyon sajnált volna valamit, vagy valakit. Vagy önmagát. ...


Boldi oly hosszú ideje, hogy csak erre a pillanatra várt, hogy drága Imoláját viszontlátja és amint egyszeriben lelépni látta az autóbuszról, szívét hirtelen annyira forrónak érezte, hogy kissé beleszédült. Torka összeszorult és egyszerűen nem jutott szóhoz pedig annyi meg annyi mondanivalója és kérdeznivalója lett volna...

Ők, ketten, akik közel két éve fent a Csonka bérc közepén a nagy cserefa alatt örök hűséget esküdtek egymásnak, nagyon sokáig csak álltak a nagyvárosi forgatagban egymásra meredve olyan hosszasan, hogy még a járdán közlekedőket is akadályozták.

― Te... Hogy kerülsz ide? ― sikerült a lánynak elsőként megszólalnia, de meglátszott rajta, hogy kissé idegesség fogta el, mert jobbra, balra tekintgetett, mint aki valamilyen ferde utakon jár és nagyon nem szeretné, ha lelepleznék.

Boldi e szavak hallatára hirtelen úgy érezte, hogy bensőséges kapcsolatukat a hosszú távollét elégé megrongálhatta. Nem sokat törődött a lány aggodalmával, vett egy nagy lélegzetet és válaszolt. Úgy, olyan lélekből fakadó hangsúllyal, mint régebb.

― Látni akartalak!

A hang tiszta csengése kissé megzavarta Imolát. A szorongása ellenére torka összeszorult és a sírás fojtogatta. Szólani akart, de nem tudott. Attól eltekintve, hogy majdnem sírva fakadt, a nyilvános hely mégis idegesítette. Intett Boldinak, hogy lépjenek kissé félrébb a buszállomástól, majd aztán amikor néhány méterrel odább valamelyest biztonságban érezte magát, már sírni is kezdett. Boldi átölelte és csak nagyon kevés tartotta, hogy ő is el ne pityeredjen.

― Mondj valamit édesem! Jól vagy-e? Mi történt? Hogyan történt? Miken mentél keresztül?

― Sok mindenen! ― sírta Imola ― Nagyon sok mindenen!

― És...? ― meresztett nagy szemeket Boldi ― És ...Boglárka...?

Imola lehunyt könnyes szemekkel ingatta a fejét, majd halkan suttogta.

― Boglárka... a kicsi Boglárka meghalt. ― majd fájdalmasan zokogni kezdett a Boldi vállán.

Boldi kővé merevedetten tartotta karjai közt Imolát és szemei megteltek könnyekkel. Hisz’ a kis Boglárka, az a kis lény kapcsolta volna őket egybe. Az a kis lény, aki kettőjüké volt... Meghalt.

Imolát a tisztességes jövőjét egyengető szerető szülei arra próbálták rávenni, hogy azt a fájdalommal és keserűséggel átélt sok mindent ami vele történt ― a saját érdekében ― teljesen törölje ki az emlékezetéből. Az egész kálvária után mintegy új életet kezdve a múlt emlegetését még egymás közt sem tartották helyesnek. Viszont Imola a lelkében a megtörténteket sehogy sem tudta meg nem történtekké átformálni. Azt a fájdalmat, amelyen keresztül ment, még a szerető szülei kedvéért sem lett volna képes elfojtani. És ott, a fagyos hóbucka mellett szorosan Boldihoz bújva olyan elgyengülten is rögtön ráérzett egy igazi részvétteljes pillanatra, ami nagyon hosszú időn keresztül annyira hiányzott neki.

És ott állt a két gyerek, egymást támogatva, vigasztalva, nagyon korán szembesülve az élet keserűségével és a kilátástalan jövőjükkel. Aztán miután kisírták magukat, bizonyára mindketten megérezték, hogy nem kellemes a hidegben csak álldogálni és csakúgy találomra egy kis parkocska felé indultak. És Boldi teljesen őszinte érdeklődéssel kérdezgetett az Imola testi-lelki szenvedéseiről.

― És... már a hasadban meghalt?

― Nem! ― vágta rá határozottan a lányka. ― Előbb megszületett! Mert hallottam a hangját! Ezt biztosan tudom! Csak azt nem, hogy miként... ― és újból könnyezni kezdett. ― Pedig milyen szépen nevelgettük volna mi ketten! ― tűnődött el Boldi.

Azonban Imolát az utóbbi időben annyira meg hányta-vetette a sors, hogy ő már kissé reálisabban nézett bele az életbe.

― ... Hát, azt nem is tudom, hogy mennyire nevelgettük volna mi ketten...?

― Mit? ― csattant fel a fiú ― Én a családapa szerepét betöltöttem volna és te is az anya szerepét!

― Az nem olyan könnyen megy Boldi. ― mondta csendes szomorúsággal a lány.

― Hát nekem munkahelyem van és pénzt keresek! Annyit, hogy te nyugodtan még iskolába is járhatnál. Hiszen még én is járok iskolába!

― Istenem, Boldi! Te dolgozol, pénzt keresel, akárcsak a felnőttek, de olyan gyerekként gondolkozol! ― csóválta a fejét Imola és kedvesen meg simogatta a fiú arcát.

Boldi elkapta a finom kezecskét és megcsókolta, majd csaknem színpadias mozdulattal a lány elé állt.

― Imola! Úgy tudd meg, hogy én el fogok menni az anyukádhoz és beszélni fogok vele. Meg fogom mondani neki, hogy szeretlek téged és el foglak venni...

― Butaság! ― intette le a lány ― És tulajdonképpen nem is anyukámmal kellene beszélned, hanem az apukámmal...

― Hát akkor ... vele beszélek majd! ― jelentette ki kissé bizonytalanul, de már kezdte felmérni, hogy a dolog csakugyan nem olyan egyszerű. Az is eszébe jutott, hogy Imola szülei őt kinek (minek) nézik... És Imola..? Valahogy ő sem olyan biztos a dolgában mint régebb..(?). Csak állt lesütött fejjel, mintha az élete hátralévő boldogságát temette volna el. Nézte egy darabig a földet, majd teljes reménytelenséggel telt arccal, a szép szomorú szemeivel nézett szembe a fiúval.

― De hát az eskünket elfelejtetted? ― kérdezte szemrehányóan Boldi.

― Nem, Boldi! Nem felejtettem el, csak...

― Hát akkor mond el, hogy mit szeretnél!

― Nem tudom Boldi. ― mondta csendes szomorúsággal ― Annyi minden történt azóta és annyit szenvedtem... annyira összetörtem, hogy már tényleg nem is tudom, hogy egyáltalán mit is szeretnék, hogyan szeretnék tovább élni... Vagy szeretnék-e élni egyáltalán..?

Boldi nagyon szerette Imolát. Érzelmileg annyira ráhangolódott a lány belső világára, hogy teljesen átélte a megtört állapotát. Az okot, a teljes csüggedés valódi gyökerét, azt nem tudta felmérni. Hisz’ fogalma sem volt afelől, hogy mit jelent vívódni a szülői jóakarat és a szív dobbanásait követő érzelmek között. Mit jelent betartani a szerető szülők által kijelentett szabályokat. Mit jelent ellenszegülni, mit jelent elárulni őket és mit jelent szeretni, de ugyanakkor mégis nagyon távol lenni tőlük. Mindezeket természetesen nem értette, de az ösztöne mégis azt súgta, hogy segítséget kell nyújtania annak a lelkileg teljesen összezavarodott lánynak. Hiába vannak szerető, gondoskodó szülei, csakis ő, egyedül ő lehet az aki megfelelő segítséget nyújthat. Lelkileg, érzelmileg ez el is volt döntve csak épp a gyakorlati kivitelezéssel kapcsolatosan adódtak problémák. Érezte, hogy valamiképp, valakinek a támogatására volna szüksége. A sógora segítőkészségével már tisztában volt, a nővére ötleteiről is lemondott, így hát Bea nénit kereste fel.

― Tudod vannak olyan fák, amelyeknek gyökereik különösebb nehézségek nélkül kényelmesen terjeszkedhetnek a puha földben ... És vannak olyan fák is, amelyek magányosan, sziklás hegyoldalakban vernek gyökeret. Ezek a fajták nagy veszélyeknek, hatalmas megpróbáltatásoknak vannak kitéve. Szélvész, vihar, túlzott napfény, szárazság pusztíthatja el őket. ... És könnyen el is pusztulhatnak, ha gyökereik nem kapaszkodnak erővel a kegyetlen sziklába és nem kutatnak szüntelen nedvek után. De elemben, ha kitartóan kapaszkodnak, egy idő után annyira megedződhetnek, gyökereik annyira megerősödnek, hogy a szélvész kicsavarhat minden fát, de ők mégis fenn maradnak.

― És így van az életre szóló kapcsolatok kialakításában is. Ha megadatik minden, ami a kényelemhez, a jóléthez való, egy idő annyira elpuhulnak, hogy képtelenné vállnak valamit is tenni egymásért. Akiknek turbékolásaiban néha még a szülők is el-el gyönyörködnek, azok nem találkoznak semmiféle nehézséggel, ami igazán össze kötné őket. Ami megedzené a kapcsolatukat. Vagy úgy is lehet mondani, hogy ami megszentelné.

― Én csak azt tudom mondani, hogy ha igazából kitartotok egymás mellett, az idő majd el fogja hozni az annyira várt eredményt. És egyelőre ha csak hetente néhány percet tudtok is együtt lenni, szerintem már azzal is nagy eredményt érhettek el. Szépen, okosan szervezetten... és: türelmesen!



◄--- Előző lap:21. Változások                 ---► Következő lap:23. Végső megoldás