Amikor a fák meghalnak/A szelek pusztáján

Amikor a fák meghalnak 45. A szelek pusztáján A Szelek pusztáját már csaknem ösvényeken keresztül lehetett megközelíteni, mert a régebbről kivert szekérutak egy részét vagy a lápos, vizenyős területek tették járatlanná, vagy egyszerűen annyira felvette őket a gyom, hogy még gyalog is nehezen lehetett átvágni rajtuk. Az effajta nagyobb területeket felölelő torlaszok valamikor csak kisebb bozótok formájában jelentek meg, majd a természet édes gyermekeikként született apró bükk és gyertyán hajtások megjelenésének folytatásában egy egészen más arculatot adtak az egész erdőrésznek. A kopár részek, nembeszélve a kisebb tisztásokról, néhány év alatt mintegy kiserdőkké alakultak át és már nem lehetett betájolni a láthatárt mint régebb. Jórészt a nyírfáknak köszönhetően, amelyek aztán egész oldalakat borítottak be. Ugyanis belőlük volt a legtöbb. Évekkel azelőtt, amikor még a puszta még tényleg puszta volt, már akkor is csak az a száraz havasi fű nőtt azon a részen és nemhogy szénát csinálni, de még legeltetni sem nagyon jártak arrafelé. Így hát a hely csupán csak az elnevezését illetően nem változott. Pusztának már nem nagyon volt nevezhető, viszont a szelek azonban továbrais végtelenül hűek maradtak ahhoz a helyhez. Lia állapota végett Boldiék már nagyon régről rá voltak kényszerülve, hogy Annát rendszeresen látogassák. Aztán amint gazdálkodó emberekké váltak, az adott lehetőségeiket kihasználva amíg Anna a Szénégető pusztáján lakott, az utat szekérrel tették meg odáig. Azonban amióta elköltözött onnan, Boldit leleményessége nem hagyta cserben, mert ha még különféle kitérőkre kényszerülten is, de végülis megoldotta, hogy elszekerezhessenek a Szelek pusztájára is. Az utat már nagyon jól megismerte, hiszen csaknem havonta kellett Liát kezelésekre hordozni. Azonban akkor azon az estén amikor Artúrral egyöntetűen eldöntötték, hogy azokon a labirintusos úttalan utakon keresztül Annát meglátogatják bizony, akkor több okból kifolyólag csaknem megoldhatatlannak tűnő nehézségekkel kellett szembenézniük. Egyszer az, hogy elégé részegek voltak, aztán már be is sötétedett és hiába manőverezett Artúr kellő hozzáértéssel, ha nem ismerte az utat. És Boldi hiába volt jártas arrafelé, ha a kormány az ő kezében lett volna, úgy sem tudta volna kellőképpen irányítani az autót. … Amikor az őszi Nap aranyló korongja elköszönt a Szelek pusztájától és lassan a Nurmó mögé bújt, Anna szorosabbra fogta össze magán a kabátkáját. Tűzet gyújtani még korán volt és nagyjából már végzett az aznapi tennivalóival. A hideg hírnökeként érkező őszi szél kitartó erőlködése ellenére mégis sikerült ráéreznie arra a belsőleg érintett meleg fuvallatra, amely azt jelezte, hogy mégsem hiába vállalta fel azokat a hosszantartó szenvedéseket, mert egy hosszú fárasztó kínokkal telt periódus után épp azt a napot élte amikor végre az Égiektől kegyelmet kapott. Már több mint fél éve, vett búcsút a szép, rendezett kiskunyhójától és oda arra a még magányosabb helyre költözött, ahol holmi kiszáradt fákból tákolt össze magának hajlékot amely az erdei állatok vackainál nem sokkal volt kényelmesebb, sem színvonalasabb. Az addig megélt mostoha körülmények meghatványozódásának önként való felvállalására csupán egy végső kényszer vitte rá. Mert remélt ő is szegény. Hogy valamelyest majd elviselhetőbbé válik az állapota. A fájában bízott tulajdonképpen. Abban a puszta közepében szomorkodó szerencsétlen leveleitől, ágaitól megfosztott, meggyötört vadcseresznyefában bízott nagyon. Az a megcsonkított és kínok közt szenvedő fa önmagából adott, de egyáltalán nem fájdalommentesen, mert mindazok akik hébe-hóba arra tévedtek és ettek gyümölcséből, hihetetlen könyörtelenséggel visszaéltek a jóságával. Anna amióta ott élt a fája közelében, az alatt az idő alatt nagyon szomorúan tapasztalta, hogy állapota egyáltalán nem javult, hanem romlott. Tudatában volt, hogy a fája mennyire meggyötrődött, érezte, hogy haldoklik. És ez nemcsak amolyan képzelődés volt, mert látta a koronájától csaknem teljesen megfosztott fát, hanem egy az egyben a saját bőrén tapasztalta is. A véget nem érő rosszullétek annyira legyengítették, hogy már nem volt képes kellőképpen regenerálnia magát. A fától már nem kapott erőt. Már csak a Villámlások hegyében volt valami halvány reménye, mivel még annak idején amikor jógázott, a szeretett Mesterétől egy fajta beavatásban részesült ott fent a hegyen. Azaz, a Mester szerint magától a Hegy Szellemétől kapott akkor beavatást. És ennek hatását Anna egyértelműen érezte is. Hiszen az elviselhetetlennek tűnő fájdalmak áthidalására mindig oda járt ki. Azért is nevezte el a Szenvedések hegyének. Azon az estén amikor annak ellenére, hogy az a barátságtalan szél folyton be akart bújni a kabátja alá, mégis annyira megkönnyebbültnek, sőt, egyszerűen boldognak érezte magát. Hiszen többmint egy esztendeje először járta át az életkedv, az élni akarás vágya. Abban a meglehetősen zord és hűvös magányban mint aki hosszú vándorlásról tér haza úgy nézett szét a tájon és a fák sárguló koronáin. Újból hallotta a fák suttogását, amint lélegzenek, visszaköszönnek és amint simogatják… Nagyon is jól tudta, hogy amíg távol volt addig is szerették őt, kitartottak mellette. Tudta, hogy a fák nem hagyják cserben, viszont azt is, hogy azt a végső kegyelmet ami a holtponton átsegítette csakis a Villámlások hegyének szellemétől kapta. Tekintetét mereven a hegy csúcsára szegezte, hosszakat és nagyon mélyeket lélegzett, majd aztán karjait széttárta mint a madár a szárnyait és már egyáltalán nem törődött azzal, hogy a szél olyan erőszakosan lobogtatja testén a kabátot. Csak állt ott mozdulatlanul és engedte magán átáramlani az energiákat. Megköszönte amelyeket kapott, amelyek által meggyógyult, és szíve mélyéről fakadó hálával küldte szét jótevőinek az immár általa átalakított energiákat. Sok fájdalmat, szenvedést átélve talán örökkévalóságnak tűnő hosszú időbe telt, míg sorra átalakítgatta magában mindazokat amit az élet útján elvétett. Vallásos színezettel úgy is lehetne mondani, hogy: vétkezett, bűnhődött aztán megbocsátást, megváltást nyert. Viszont az, hogy Kitől? Az Anna számára egy meglehetősen tág fogalom. Lehet az Istentől is – amit csak hinni lehet. Viszont lehet a Hegy Szellemétől is, amelyet Anna tévedhetetlenül érzett és tudott. Az erdő madarai már lecsendesedtek, maga az erdő is az éj csendjére hangolódott és Anna csak állt ott a kis tisztás közepén. Valójában már majdnem csak a hegy körvonalait láthatta, vagy kitudja, lelki szemeivel még mit láthatott, – talán a Hegy Szellemét – de, hogy hallani nem sokat hallhatott az biztos. Vagy legalábbis nem adott semmi jelentőséget annak az idegen és meglehetősen harmóniátlan autó zúgásnak, amely az erdő csendjét oly könyörtelenül fel lármázta. Kis idő elteltével – talán amikor már elbúcsúzott a Hegy szellemétől (és a fáktól) – még mindig abban a nyílegyenes, de meglehetősen laza pozícióban állva kinyitotta a szemeit. Látni nem sokat láthatott már, viszont tudatosult benne az egyre közeledő autó motrának búgása. Szemeit újból lehunyta és elmosolyodott. Körülbelül úgy tíz évre gondolhatott vissza az időben. Talán még tíz évnél is régebbi, de egy végtelenül gyönyörűséges szép emlékre, amikor még nem tudta hová tenni a zaj eredetét… Amikor a Galócás pataka mentén felfelé haladva a Szénégető pusztája beli otthona felé közeledett és elbújva leste meg azt a dübörgő sarat parisztozó, hánykolódó csodaszert… Anna amint állt a sötétben és élte a csodás emlékét, tudta, nagyon jól tudta, hogy azon az estén – és más estén, és napon sem – a Mester második eljövetele nem fog megtörténni. Tudta már nagyon régről, ― és ki is volt békülve a tudattal ― hogy szeretett Mesterét az életben többé már soha nem láthatja. ― És, hogy ez az élet rendje! És, hogy ezt kell elfogadni! Viszont tudott ám egy másik dolgot is! Azaz tudni nem annyira, mint inkább érezte, hogy hamarosan valami féle csodás élményben lesz része. Szemeit újból kinyitotta és a Hold fényénél kiigazodva a hajlékához ment, aztán ott kint a tűzhelynél meggyújtotta a tűzet. … Az éj sötétjében kóvályogva a két nagy vállalkozásra elszánt barát csak nehézségek árán jutott el célkitűzésük végpontjához. A tájékozódásra összpontosítva némileg még józanodtak is egy keveset. Ebbe nagymértékben még a hűvös erdei levegő is besegített, amikor az autóból ki kászolódva, kissé barátságtalanul megcsapta őket. Boldinak akkor jutott az eszébe, hogy bármilyen minőségi is volt az a bor amit Artúr utólag választott, azért mégis jobb lett volna helyette valami élelmet hozni Annának. Hisz' amióta jobban megy soruk, azóta sosem jöttek üres kézzel. Pityókát, málélisztet, túrót, vagy tojást, hagymát… amit össze tudtak szedni, mindig vittek valamit annak a szegény lánynak, mert mások nem nagyon látogatták őt az utóbbi időben. Nem azért, mintha az Artúr elméjét az éjjeli hűvösség kissé nem frissítette volna fel, de az ő fejében nem röpködtek efféle gondolatok. Ő ugyanis az utóbbi időben Annáról már elég sokat hallott, viszont még semmit sem tudott. Mégcsak fogalma sem volt arról, hogy ebben a modern világban hogyan él az a lány ott fent az isten háta mögött teljesen senki – és majdnem semmi – nélkül. Gondolatai, azokat a különös lelki beérzéseit követően még mindig azon a csodálatos párhuzamon jártak, amely valamiként összekötötte a valaha oly titokzatos életet élt Funtineli boszorkány és az Anna lényét. … És, hogy többmint nyolc éve nem látta azt a lányt és az alatt az idő alatt vajon hová, merre alakulhatott …? … Mivé fejlődött??? … Amint az autóból kiszállva tudatába rögzítette a tűzet és a fényénél oly szoborszerűen egyenes derékkal ülő alakot, hirtelen valami borzongás futott át rajta és egyből az Anna ellen szóló érvek sokasága merült fel a gondolatában. Mindenféle negatívum amiket hallott össze-vissza, de legjobban a boszorkány, meg a fekete mágia… Egész másként hatott a konkrét valóságban csakúgy egyből megérezni, élni azt az annak idején annyira titokzatos és megmagyarázhatatlan állapotot. Hisz' egy az egyben ő maga áll szemben a "Funtineli boszorkánnyal! " És a megnyugtató gondolatok bizony nagyon sokat késlekedek, mert amik mindazok után történtek, mintha egyszerűen elhomályosították volna előtte a reális világot és egy fajta képzeletvilágba kényszerítették volna bele, jobbik esetben egy mesevilágba, ahol két vándor éjnek idején az erdő közepében egy boszorkánnyal találkozik. Aztán a képzelődések szülte rémképeket még fokozta az is, hogy amint közelebb támolyogtak a pislákoló tűz mellett az oly otthonosan ülő, ― azaz Artúrnak inkább úgy tűnt, mint várakozó ― lány olyan kifejezett egyszerűséggel szólította meg őket, mintha csak a tegnap váltak volna el egymástól. ― Üljetek le! ― mutatott a mellette lévő két kis fatönk felé. Boldi egyáltalán nem lepődött meg. Ő már jól ismerte Annát és nemegyszer élt át olyan pillanatot, amikor Anna már várta őt és intett Artúrnak, hogy csak foglaljon helyet nyugodtan a kis fatönkön. ― Jó meleg teát főztem, ami majd rendbe hoz. ― mondta kissé biztatóan a lány és fejével két kis pléhbögre felé intett, amelyekben gőzölgött valami. És az Artúr felpörgetett elméje már lendült is újabb képzeletek megteremtése felé. Még nem kászolódott ki egészen a mesevilágból és az előbbi eszmefuttatás úgy folytatódott tovább, hogy aztán a boszorkány a két odatévedt vándorral valamiféle kotyvalékot itat meg, amitől aztán …majd kitudja, milyen rémségeket kell majd átélniük? ― Aztán miután borzongató képzelődéseit kellőképpen átélte és már kissé reálisan is kezdett látni, csak akkor villant át az agyán, hogy Anna rendbe akarja hozni őket!! Tehát azt is tudja, hogy kissé ittasak!!! … És honnan??? … ― El sem tudjátok képzelni, hogy milyen nagy élmény számomra, hogy itt vagytok! ― mondta a lány miután a két férfi kissé ügyetlenkedve helyet foglalt a tűz mellett. Boldi sajnálkozóan magyarázkodásba fogott, amiért csakúgy semmi nélkül lepték meg és azzal próbált mentegetőzni, hogy e látogatás egyáltalán nem volt tervezett és hogy nem otthonról jöttek. Artúr pedig, amint valamelyest összeszedte magát, bátran feltette a kérdést a lánynak, hogy honnan tudta, hogy nem egészen józanok?? Anna rávillantotta különlegesen fénylő szemeit és egy kérdéssel felelt, amelytől Artúr akarata ellenére ismét megborzongott. ― Pár méterről felismerni a részeg embert, ahhoz még nem szükséges feltétlenül boszorkánynak lenni!! Boldi észrevette Artúr zavarát és megnyugtatólag olyan pillanatokat elevenített fel, amikor még ő is ugyan abban a hajóban szenvedett. Amikor ő is egyre, másra tapasztalta meg, hogy Anna mennyire beléje lát. ― Nyugodj meg barátom! ― mondta bizalmasan ― Már mondtam neked, hogy Anna a régi maradt! ― Senki sem maradhat meg réginek! ― jelentette ki Anna könnyedén. ― Az Ég alatt minden, és minden teremtett lélek változik! Semmi és senki nem maradhat meg a réginek mert a Lét törvénye maga a változás. Artúr belsőleg annyira összezavarodott volt, hogy egyszerűen nem volt képes a beszélgetésbe belekapcsolódni. Viszont Boldi, mivel ő már közelebb állt Annához teljes egyszerűséggel azokat a kényes kérdéseket kezdte feszegetni, amelyekkel Artúr csak a gondolataiban foglalkozott. ― Rád raknak mindenfélét, elüldöznek ide erre az isten háta mögötti helyre és mégcsak fogalmuk sincs afelől, hogy micsoda szenvedéseken kell itt keresztül menned! ― A szenvedés is hozzá tartozik az élethez. ― jelentette ki Anna egyszerűen. ― De ha valakinek a mások rosszasága miatt kell szenvednie!? ― Senki sem szenved másért! Mindenki csakis magáért szenvedhet! ― Igen. Aki bűnös. Az tényleg saját tetteiért szenved! De én azt jól tudom, hogy te egyáltalán nem vagy bűnös! ― érvelt érzelmekkel telten Boldi. ― Igen. ― mondta Anna komolyan ― Nagyon jól tudod. Nem vagyok bűnös. Viszont azt is tudod kell, hogy senki sem bűnös! Olyan, hogy bűn, egyszerűen nem létezik! ― Senki sem bűnös??? ― csodálkozott Artúr és próbált ő is belekapcsolódni a beszélgetésbe. ― Bűnös ember nincs, csak vétkes! Olyan, aki el véti az élet útját. ― El véti… ― tűnődött el kissé Boldi ― És azért szenved, mert el vétett valamit? ― Igen. És nincs senki, aki ne vétene el valamit az élete útján! És ki mennyire véti el az utat, annak függvényében kapja meg a szenvedést. ― De hát neked életeden keresztül csak az jutott! ― kiáltott fel Boldi ― És főleg most, a tavasz óta az már egyszerűen nem emberi amennyit szenvedtél!!! ― Mindenki csakis a saját vétkeiért szenvedet! ― jelentette ki Anna magabiztosan. ― De hát, te valamit elvétettél ? ― fejtette ki végre szavakban a gyanakvó gondolatait Artúr. ― Bizony! ― adta meg a feleletet Anna keserű őszinteséggel. ― És csaknem végzetesen. De most már úgy érzem, hogy a fák és a Hegy Szelleme közbenjárásával szenvedéseimre enyhítést kaptam! És ennek első jele az, hogy ti meglátogattatok. Mert kifejezetten kellemes és gyógyító, felépülő jellegű energiákat sugároztok felém! "Hát akkor ez azért teljesen mégsem láthat belém!" ― futott át Artúrnak az agyán kissé nyugtatólag e gondolat, viszont kis idő elteltével visszatérve Anna előbbi kijelentésére azon kezdett gondolkozni, hogy azért ő ebben a végtelenül kételkedő állapotban mégis milyen módon sugározhat Anna felé pozitív energiákat? Aztán az jutott az eszébe, amikor egykor tévedhetetlenül csak kimondottan pozitív energiákat küldött Anna felé. Igen. De az nagyon rég volt. Visszaszámolt és megállapította, hogy csupán nyolc éve annak, hogy utoljára látta. De nem az a nyolc év, mert az nem is olyan sok, hanem az, ami az alatt az idő alatt történt. Vele… Annával… mindennel és mindenkivel. Ami változott az alatt az idő alatt. Akkor, még azelőtt nyolc évvel milyen kellemesnek, finoman gyerekesnek látta Annát! Hiszen akkor még csak tizenöt éves volt. És elnézte ott a tűz fényénél azt az immár huszonhárom éves nőt. Hogy mit művelt el véle az a nyolc évi változás. Arca – és bizonyára egész teste is – csupa seb, horzsolás, forradás. Egészen csúnyának épp nem mondható, de annyira megtört, hogy amikor azokkal ― a néha borzongást keltő ― villogó szemeivel ránéz, mintha titokzatos módon az öregség lehangolóságát sugározná ki magából és olyankor egészen tagadhatatlanul tényleg egy magányába zárkózott erdei boszorkányra hasonlít a legjobban. … Artúr lelkiállapota az Annánál tett látogatás során egy megmagyarázhatatlan diszharmonikus állapotba került. Valamiként egyszerre érezte magát távolinak is meg közelinek is hozzá. A régi lelkébe vésődött emlékek folytán tagadhatatlan vonzalom, hozzátartozási érzés lappangott egyfolytában benne. Viszont a kegyetlen jelen, ― amelyben úgy külsőleg, mint belsőleg annyira átformálódott az a lány, ― könyörtelenül lábbal tiporta a múlt szép emlékeit. És csak a jelen pillanat volt, amely a lány lélekből való megítélésével kapcsolatosan egy hihetetlenül gyors döntésre kényszerítette rá. Akarva-akaratlanul a jelen realitásában találta magát és ezért sebtében pontot kellett tennie a mély frusztrációkat okozó lelki dolgoknak. A valós világ, azaz a valós társadalmi élet folyamata mintegy "kijózanítólag" hatott rá és egyszerűen nem volt már idő a különféle nosztalgikus álmodozásokra. Hiába, hogy már régebbről kizárta magából a karriervágyat, azonban az önfejlesztésről azért nem mondott le. A szakmai területen való gyarapodás érdekében kész volt még bizonyos áldozathozatalra is és ebben a legnagyobb az Annával kapcsolatos lezáratlan dolgok teljes háttérbeszorítása volt a követelmény. Márcsak azért is, mert életsorsa úgy hozta, hogy huzamosabb ideig külföldön kellett élnie. Csupán ott kezdődött minden, hogy a cégnél egy teljesen új technológiai rendszert építettek be, amelynek működtetése megkövetelte, hogy bizonyos továbbképzőre jelölteket kellett kiküldeni Ausztriába és mivel az Artúr képesítése és szakmai hozzáértése is megfelelt, hát javasolva volt. Aztán a továbbiakban a döntés már az ő dolga volt. Artúrt e lehetőség kijózanította és reálisan megítélve nem látta semmi értelmét annak, hogy újból belebonyolódjon egy olyan gondoskodni vágyó, ragaszkodó mély érzelmekkel telített állapotba. A lány már úgy sem az a régi. Boldi nagyot téved. Hisz' épp Anna vallotta meg saját szavaival, hogy tényleg valami féle rossz útra tért! – Elvétett valamit, ahogyan kifejezte magát. És, ott akkor azon az éjszakán tagadhatatlanul érezte is, hogy valami nincs egészen rendben annak a lánynak a lényével kapcsolatosan! … Az a bizonyos fekete mágia… Az egy kifejezetten taszító … és egyáltalán nem jót hozó dolog! … És különben is nem az ő dolga, hogy másokat jobb útra terelgessen! Mi köze neki egy csúnya boszorkányhoz??? Még akkor is, szenvedésben él! Hiszen ő maga mondta, hogy saját bűneiért, vétkeiért szenved, mert valamiként visszaélt az Istenektől kapott hatalommal. Tehát való igaz, amiket mondanak róla és amikkel vádolják! Az effajta eszmefuttatások után Artúr tényleg a legmegfelelőbb döntés tudatában el is hagyta az országot és csakis az önfejlesztés, a szakmai képességek gyarapítására koncentrált. ◄--- Előző lap:44. A város szélén                             ---► Következő lap:46. Valahol az otthontól távol