Amikor a fák meghalnak/Életre szóló magány

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Amikor a fák meghalnak

26. Életre szóló magányra ítélve


A beszélgetések során, miután Artúrnak sikerült feloldódnia és teljesen reálisan szemlélnie az egyedüllétre ítélt Anna helyzetét, az iránta való gondoskodási vágya egyre csak nőtt benne és komolyan elhatározta, hogy az első lépéseket valamiképpen a lány tanításával fogja kezdeni. Mert a bővebbi beszélgetések során hamar rájött arra, hogy a csodálatraméltó értelmi képessége mellett szegénynek a műveltségi szintje a korabeliekéhez képest meglehetősen lemaradott. Hiába. Nagyon meglátszott azért rajta, hogy alig járt iskolába.

A tananyagot a saját megítélése szerint válogatta ki. Kimondottan nagy figyelmet fordítva arra is, hogy Anna mivel és hogyan szeretne szívesebben ismerkedni. A számolást felfrissítően inkább olvasmányokat, majd különféle ― de jól megválogatott ― regényeket vitt fel neki, amelyeket Anna szívesen el is olvasgatott.

― A regények helyett inkább verseket hozzál! ― mondta egy alkalommal neki a lány.

― Jobban szeretnél verseket olvasni?

― Igen. ― felet határozottan a lány ― Mert a regények mind csak kitalációk. Vagy úgy is lehetne mondani, hogy hazugságok.

― De hát azért vannak nagyon komoly regények is, amelyek igaz történetekre épülnek.

― Egy igazi vershez képest bármelyik regény ha nem is hazugságokra, de tévedésekre épül.

― Miért?

― Azért, mert egy valódi vers mindig az érzésekből fakad. Még mondtam neked, hogy az érzések soha nem csalhatnak meg. És a versek élnek. Még akkor is, ha a költő nem volt képes odagondolni a lényeget. Mert egy igazi verset nem gondolatokkal, hanem csakis érzésekkel írhatnak meg!


Artúr egyre többet járt fel Annához. Azaz a hétvégeken mindig úgy osztotta be az idejét, hogy találkozhasson, beszélgethessen azzal a lánnyal, akihez oly furcsa módon egyre jobban kezdett ragaszkodni. Ő maga sem tudta pontosan eldönteni, hogy milyen fajta ragaszkodás. Szerelem (?) ... Az nem lehet, hisz mellette még csak gyerek. Barátság (?) ... Az annál több! Sőt! Még a szerelemnél is, ha netalán épp arról lenne szó. És nem is a puszta sajnálat, hogy annyira megszánta volna azt a kegyetlen sorsra ítélt árván és egyedül maradt leánykát. Nem! Mindezeket nagyon aprólékosan el elemezte magában. Nem érzett semmiféle bűntudatot, hogy szereti ― mégpedig tiszta szívből ― a lányt. Hisz’ abszolút nem voltak semmiféle, még csak perverz gondolatai sem Annával kapcsolatosan. És érezte, hogy Anna is nagymértékben viszonozza azt a ragaszkodást. És nemcsak azért mert mindig ellátta, segítette és oly sokat gondoskodott róla! Amint Anna szokta mondogatni, hogy az érzések nem hazudhatnak, hát ő is érezte a lányból feléje áradó meleg szeretet. És amint rendszeresen látogatgatta azt vette észre, hogy egyre nehezebbeké kezdtek válni, az elválások. Fájóbbakká váltak a búcsúpillanatok. Igaz, ezt Anna nem nagyon mutatta ki. És lehet épp azért, mert tudta, hogy mennyire gyenge lelkű... és valamiként így próbálta óvni őt.

― Tudod, nagyon fontos, hogy minden nap meleg ételt egyél! ― mondta a lánynak egy búcsúzkodás alkalmakor.

― Főzök én, ne félj! ― mosolygott Anna, a két tenyerébe fogta a férfi arcát és úgy nézett a szemébe.

― Olyan jó vagy hozzám. Tudd meg, hogy nagyon szeretlek!

Artúr képtelen volt visszatartani könnyeit. Megsimogatta a lány arcát, majd letörülte könnyeit.

― Tudod akkor érzem igazán boldognak magamat, ha tehetek érted valamit.

― Tudom. ― mondta mosolyogva a lány ― Hidd el, hogy tudom!

― És... és valamiképp mindig úgy féltelek itt hagyni téged egyedül!

― De hiszen nem vagyok egyedül! ― mondta elcsodálkozva a lány ― Itt vannak a fák és azok mind-mind az én barátaim! És… tulajdonképpen még nem is ismertél és én már itt éltem! Már csaknem három éve, hogy itt lakok! ― tárta szét a karjait a fák, az erdő felé és végtelen szeretettel nézett körbe.

― Igen, de a fák nem tudnak megvédeni és nem lehet tudni, hogy mikor jár erre medve, farkas vagy vaddisznó, hisz’ élelmet tárolsz itt!

― Nem! Az állatoktól, azoktól nem félek egyáltalán! ― jelentette ki határozottan a lány ― Sem medvétől sem farkastól, sem vaddisznótól… Azok nem tudnak engem bántani.

És a hanghordozásból ítélve Artúrba belehasított egy fajta szorongás. Hisz’ – bármennyire is csodalénynek számít ez a lány, azért mégiscsak létezik valami, amitől ő is fél!!

― De hát akkor mi az, ami téged itt bántani tud? ― tette fel hirtelen a kérdést.

A lányka arca elkomolyodott és amint lassan maga körül nézett, alig észrevehetően sóhajtott egyet és az Artúr feltett kérdésére csodálatraméltó komolysággal fogalmazta meg a feleletet.

― Hát… néha az Egyedüllét. Ő az, aki néha bánt is, meg aztán meg is vigasztal. Van úgy, amikor barátként jön, de van amikor nagyon fájó érzéseket ébreszt, amelyek néha rosszabbak még a szokásos gyötrelmeimnél is. Azokat legalább egy idő után valamennyire meg lehet szokni. De azokhoz a mély belső marcangolásokhoz képest úgy érzem, hogy soha nem lehet hozzászokni. Még szerencse, hogy olyan váltakozó a „természete” és amennyire rongál, hát utána valamiként épít is … Előre visz valahová. És közben mindig tanulok valamit és megtapasztalom, hogy minden ami történik velem, az egyszer mind-mind elmúlik majd... Mert ilyen a Világ Rendje. És aztán némiképp belenyugszok abba is, hogy itt egyedül, itt a fák között kell leélnem az életemet és még olyankor is, amikor vágyat érzek, hogy emberekkel kapcsolódjak, akkor is csak a fákhoz beszélgethetek. És napról napra egyre jobban megtanulom megérteni őket. Hogy általuk mikor milyen üzenet érkezik számomra az emberek világából.

Mint amikor a bokszoló knockoutot kap. A gyenge lelkű Artúrt úgy taccsra tették ezek a szavak, hogy a csendes könnyezésből sírásba és csaknem zokogásba váltott át. Anna alig bírta megvigasztalni. Előre csak mosolygásával próbálta felhívni magára az elkeseredett férfi figyelmét, így mutatva ki vidámságát, majd aztán énekelt neki és még táncot is járt.

"Földanya énekel, Vele dalolok.
Földanya táncol, Vele táncolok.
Földanya tanít, csak Őt hallgatom.
Ó édes Földanya Te vagy az Otthonom."

Aztán amikor végül is búcsúzkodásra került a sor, Anna elkísérte Artúrt egészen a Csontok völgyének kis gerincéig. Onnan már lefelé vezetett a meredek út, a rövidítő, amelyen Artúr általában szokott járni. Ott is még egyszer elbúcsúztak, megpuszilták egymást. Artúr lefelé haladva vissza-vissza pillantott az Anna mosolygós arcára és már jól eltávolodott, amikor még mindig magán érezte a lányka tekintetét. Megállt és visszanézett. Fel a hegy felé és még ott látta állni a lányt a fák között, amint utána néz... Már elég messze volt, így az arcát nem láthatta tisztán, de valami érzés azt súgta neki, hogy az a kis arcocska már nem olyan vidám, mint amilyennek ott fenn még a búcsú pillanatában látta. És lelki szemeivel maga előtt látta azt a mélységes szomorúság teljes arcot amely ha akaratlanul is, de valamiként már kezdett ráhangolódni az Egyedüllét barátságtalan rezdüléseire.

Szala-Vát csak egy kis erdőalji városka volt, amelybe más idegen helyekről többnyire csak betegek járogattak kezelésekre Szívkórházhoz. Viszont a helybéliek megítélése szerint néhány éven belül a Szívkórház is az egykor olyan nagy hírnévnek örvendő Szanatórium sorsára jut majd. De mindezek ellenére mégis mindenki a turisztikai élet felemelkedésében reménykedett, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy az országszerte oly híres Sós tavak felé kiaszfaltozták az utat. Ez az út, körülbelül egy olyan harminc kilométeres szakasz és érinti úgy a Szívkórház, mint a volt Szanatórium épületét. És az út mentén kisebb táborozóhelyeket létesítettek, ahová még hétvégi szórakozásra akár még Argóból is eljárogattak.

Anna naponként néha messzebbre is el-el kalandozott az erdőben és olyankor amikor az egyedüllét nagyon kegyetlenül kezdett bánni vele, akkor ösztönszerűen segítségül kapta a kíváncsiságot amely az aztán oda vonzotta egészen az országút mentére, ahol az emberek hétköznapokban ügyes-bajos dolgaikat végezve jöttek-mentek a járművekkel, ünnepnaponként pedig, vagy a szabadságolási időkben, mind a kirándulóhelyek felé száguldoztak a kisautókkal.

Amint végigsétált az aszfaltút mentén és a mellette elhaladó autók után nézett és amint a bennük utazó embereket látta, elgondolkozott, hogy milyen boldogak is lehetnek azok... Akik oly szépen mindannyian együtt lehetnek és olyan jól elvannak egymással és nem kínozhatja őket az egyedüllét sem.

Távolról is jól meg tudta figyelni az olyan jeleneteket, amikor az út melletti tisztásnál meg-megáll egy-egy autó... Aztán kiszállnak belőle bizonyára apa, anya, gyerekek... boldogan élvezik az együttlétüket, szeretik egymást... Család, összetartozás, szeretet...

… Aztán amint feltekint az égre… ― a Nagy Égre ― a fák magasba nyúló koronái az égig érnek... És ő csak néz, néz felfelé az ég felé... Majd tanácstalanul kérdi, hogy vajon neki miért kell egyedül lennie? … Miért nincs neki senkije?... Miért ítéltetett ő erre a sorsra? Erre az örök magányra?!?

És amint az ezt követő pillanat benyomása racionálisan is tudatosult benne, elgondolta, hogy a külvilággal, a hétköznapi élettel bizony ő már csak ebben a formában kapcsolódhat. Hogy néha lejár ide az út mentére és el-el nézegeti az elhaladó autókat… Amelyekben fiatalok, vagy idősebbek, kirándulók, vagy hétköznapi dolgaikat intéző emberek suhannak tova… És akik egyáltalán még csak tudomást sem vesznek afelől, hogy ebben a mostani modern korban, valahol az erdők mélyén, fent a hegyekben eldugottan egy kimondottan szerény és elhagyatott életet él egymagában egy olyan valaki, akinek szintén álmai, vágyai vannak… (!)… Aki ugyanúgy, mint bárki más, szintén boldog szeretne lenni… Tisztes családi élet… Szerető férj, gyerekek… akikről ő is oly szívesen gondoskodna, gyöngédséget nyújthatna nekik… Szeretne és viszontszeretnék… De azok a gyötrő fájdalmak, amelyek sokszor villámcsapásokként hasítanak belé, minduntalan figyelmeztetik, hogy neki ez életben ilyesmi bizony semmiképpen sem adathat meg. És az a tudat, hogy így kell leélnie egész életét itt, a világtól elzártan az erdő fái közt, a végtelen magányban, akkor mindig nagyon, de nagyon elszomorodott és olykor még sírt is.


◄--- Előző lap:25. Egyedül, a fákkal                 ---► Következő lap:27. Szív a szívhez