Címerhatározó/Alsóőr címere

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
< Címerhatározó(Alsóőr címere szócikkből átirányítva)
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Ch
Hat. kulcsok
EGY (I.)
OSZ (I.)
Mutató

Ez az oldal a címerhatározó kulcsának részeként Alsóőr (németül Unterwart) címerével foglalkozik.


Az alsóőri nemesi közösség hajdani pecsétje

Alsóőr lakosai büszkék határőrmúltjukra. A végvidékek jeles kutatója, Herényi István a határ vigyázásánál régebbi, de hasonló szerepre vezeti vissza hagyományát. A falu évszázadokon át Vas vármegyéhez tartozott, amely régi központjáról, Vasvárról kapta nevét. Az utóbbi pedig még a magyarok előtti korból hozta magával megjelölését, mert már a rómaiak is Castrum Ferreumként emlegették. (A latin név magyar fordítása valószínűleg csak a XII. század folyamán terjedt el.)

A régi megyeközpont, illetve maga a vármegye nem véletlenül hordozta a fémérc nevét. Vasváron – valószínűleg már a kelta korban, de a római időkben mindenképpen – fontos vasfeldolgozó központ működött. Az itteni vasipar a nyugati végek jelentős, könnyen elérhető vasérclelőhelyeiből táplálkozott. Az Alpok vadregényes, vulkanikus vonulatai itt találkoztak a Dunántúl szelíd dombságával. Alsóőr ennek a választóvonalnak a közelében fekszik. Következésképpen létrejöttét – néhány másik környékbeli faluval együtt – eredetileg nem is annyira a határvédelemnek, mint inkább a kohászatnak köszönhette. Alsóőrött ugyanis a nyugati végek ötvennégy további településével együtt már a honfoglaló magyarok előtt is bányásztak ércet. Eleink már a feltárt lelőhelyeket vették át.

Alsóőr szomszédságában más falvak is vaslelőhelyre települtek a honfoglalás előtt. Így például Németciklény, régi magyar nevén Vasverőszék. Ilyen eredetre tekintett vissza Őrisziget is. Lehetséges, hogy az Alsóőrrel szinte összeépült Vasvörösvár „vörössége” is a vasércre utal, bár ezt a hagyomány inkább a téglaépítészettel kötik össze: régi vára és mai kastélya egyaránt téglából épült. A római időkben a vasvári vasfeldolgozás elsősorban a pannóniai ipar igényeit elégítette ki, amelyben a hadi célok – ha fontos helyet foglaltak is el – csak egynek számítottak a számos tényező között. A vas jelentősége újra felértékelődött a magyar honfoglalás után, de ekkor szinte kizárólag katonai szempontból.

A magyarok a Dunántúlt 899–900 folyamán vették birtokukba. Eközben beavatkoztak a nyugati szomszédok egymás közötti villongásába az itáliai uralom kérdésében, és kihasználták azt hatalmi űrt, amely gyakorlatilag gazda nélkül hagyta a Dunától nyugatra fekvő területet. A Dunántúl ekkor igen elhanyagolt állapotban volt, hiszen a korábbi morva–frank viszályok a térség birtoklásáért erősen kimerítették a vidéket, különösen katonai tekintetben. Gyakorlatilag ekkor kerültek az őrségi vastelepek Magyarországhoz több mint ezer esztendőre. A Dunántúlt is megszerző, 899. évi itáliai hadjárattal másfél évszázadnál hosszabb, azaz legalább három nemzedéket felölelő korszak kezdődött a magyar történelemben: a kalandozások kora. A hadjáratok nagy része nyugat felé irányult, támaszpontjuk elsősorban Nyugat-Magyarország volt.

A X. század első felében a nyugati országhatárt még nem biztosította rendszeres határvédelem. Ezt a feladatot a portyázások és hadjáratok látták el. A magyar kalandozásokat az európai történetírás rablóhadjáratokként tartja számon. Ez csak annyiban igaz, hogy valóban jelentős anyagi haszonnal jártak. Az itáliai és frank uralkodók, illetve trónkövetelők busás díjat fizettek a magyaroknak azért, hogy egy-egy belső villongásba beavatkozzanak. Ezt egészítette ki a fosztogatás, illetve az a sarc, amelyet a rablás és a gyújtogatás elkerülése végett egy-egy város polgársága fizetett az ostromra készülő seregnek.

A hazaáramló kincsek fontos szerepet játszottak Nyugat-Magyarország felvirágoztatásában. A kalandozások fő célja azonban a felderítés és a Kárpát-medencében letelepedett magyarság elleni esetleges katonai támadások megelőzése volt. Az ország nyugati védelmét főként az biztosította, hogy a kalandozók folyamatosan tájékozódtak a szomszédos térségekben uralkodó viszonyokról, sőt a közbeavatkozásaikkal befolyásolták is azokat. Gyors mozgásuk, sajátos harcmodoruk, erejük önmagában véve is olyan hírnevet kölcsönzött nekik, amely visszatartotta a térség uralkodóit a betörésektől.

A hadjáratokhoz hadsereg kellett, annak fegyver, a fegyverhez pedig vas. Újabb történeti számítások szerint a katonai kalandozások véghezviteléhez legalább évi öt tonna feldolgozott ércet kellett felhasználni. Ez értékelte föl a magyarok megtelepedését követő fél évszázadban a vaslelőhelyeket. Közelükben már korán állandó őrhelyeket is létesítettek. Ezek egyike volt – mint neve is mutatja – Alsóőr. Jelentőségét érzékelteti, hogy a felsőőriek is ezt a tárnát védelmezték.

Ma már nehezen állapítható meg, hogy a két szomszédos őrközség eredetileg két külön települést alkotott-e, vagy tulajdonképpen egy őrhely volt, és annak alakult ki két fő pontja. A napjainkban Alsóőrhöz tartozó Vasverőszéket (Németciklény), avagy Kendeszéket ebben a korai korszakban nem Alsóőr védte, hanem Őrisziget.

A vasőrség kapcsán kérdésként merül föl: milyen népességű volt az eredetileg ezen a tájon megtelepedett magyarság? Az alsó- és felsőőriek származásáról Fényes Elek a XIX. század közepén a következőket jegyezte meg: „azt sűrű homály fedi”. Anonymustól Hóman Bálintig számos jelentős történetíró úgy véli, besenyő gyökerűek lehettek. A helybéliek tudatában hosszú évszázadokon élt a meggyőződés: ők a székely néphez tartoznak. Mindkét feltételezés annyiban megalapozott, hogy a végek védelmét többnyire erre a két népcsoportra bízták honfoglaló eleink. A székely eredetre enged például következtetni az, hogy hozzájuk hasonlóan az őriek körében igen gyakori az olyan családnév, amely keresztnévből származik.

Valószínű, hogy Alsóőrnek és a többi környező őrközségnek a vasőrségen kívül egy másik kiemelt jelentőségű katonai feladata is volt a honfoglalást követő évtizedekben. Egyes feltételezések szerint Árpád fejedelemtársa, Kündü fia, Kurszán kende nyári szállása – a téli lakhelyként használt óbudai amfiteátrum mellett – a későbbi Vas vármegye területén, a Rába jobb partján, valahol Vasvár és Körmend között helyezkedett el. A kende nyaranta itt fogadta a szolgáló falvak, többek között Vasvár, Körmend és Vasverőszék mezőgazdasági adóját.

A korabeli magyar hadrend és a tulajdonképpeni államszervezet szerint a vezér kíséretét a hadra kelt sereg adja. E katonaság állandó táborhelye felé vezető fontosabb utakat, völgyeket, hágókat és folyókat előretolt őrségek védték. Részben feltartóztatták, részben előre jelezték a közelgő veszélyt, így vették elejét a meglepetésszerű támadásoknak. Alsóőr és a szomszédságában fekvő Felsőőr, illetve a szintén vastelephez kapcsolódó Őrisziget Kurszán hadra kelt seregét biztosította. Maga a kende volt ugyanis a nyugat-magyarországi érctelepek termékeinek első számú felhasználója, mint azt Németciklény, avagy Vasverőszék akkori neve – Kendeszék – is megörökítette.

Ezt a szervezettséget azonban nem elsősorban Kurszán kendének kell tulajdonítanunk, hiszen fennhatósága csak rövid ideig tartott. Honfoglaló eleink lényegében már 900-ban elfoglalták a Dunántúlt, Kurszán 904-ben elhunyt. Észak-Dunántúl ekkor az Árpádokkal rokon horkák kezébe jutott, akik a Tétény–Bogát–Kál–Bulcsú nemzetségből kerültek ki. Kál horka téli szállását a Balaton északi partján, Dióskál, Zalavár és Köveskál térségében alakította ki, Alsóőr – Felsőőrrel együtt – viszont úgynevezett kíséreti faluja lett. Népessége ebben a kötelékben élte végig a kalandozások korát.

A végvidék (de egész Magyarország) életében az említett fél évszázados korszakot 955-ben az Augsburg melletti, Lech mezei katasztrofális vereség szakította meg. A nyugati tájon élő szájhagyomány még egy ezredévvel később is fájdalmasan tekintett vissza azokra a kevesekre, akik a véres ütközetből el tudtak menekülni, és az Alpok útvesztőin vergődve érkeztek haza. Herényi István feltételezi, hogy ennek kapcsán maradtak fenn a nyugat-magyarországi regösénekben az alábbi sorok: „Elfagyott kinek keze, kinek lába, kinek egye s mása.”

A végzetes vereség Alsóőrt nem érintette közvetlenül, hiszen ott csak a kalandozó, hadra kelt sereg semmisült meg szinte teljesen. Az őrseregek, különösen a stratégiai fontosságú vaslelőhelyek őrei otthon maradtak. Az augsburgi vereség mégis gyökeresen megváltoztatta az egész környék, benne Alsóőr helyzetét, mert bebizonyította az addigi magyar biztonságpolitika csődjét, s nemcsak itthon, hanem nyugaton is. Ekkortól számítani kellett arra, hogy onnan támadás érheti Magyarországot, amelyet immár másképpen nem lehetett elhárítani, csak jól megszervezett határvédelemmel. Így lett ez a kalandozások kiszolgálása helyett a nyugati végek fő feladata.

Megvalósítása Géza apjára, Taksony fejedelemre hárult, aki uralkodásának hátralevő tizenöt éve alatt átszervezte a rendszert. Kiépítette a gyepűt, s ennek egyik láncszemévé tette Alsóőrt, illetve vele együtt a többi környékbeli őrközséget. A gyepű földből és farönkökből épített, összedöngölt sáncot, illetve helyenként völgyzáró, duzzasztógátat alkotott. A magaslatokon őrtornyokat állítottak fel, így ellenőrizték az egyetlen járhatónak meghagyott utat. Az átjárónál, azaz a kapunál létesült település – esetünkben Alsóőr – látta el a gyepű adott szakaszának a védelmét.

A gyepű kiépülésével fordult a kocka Alsóőr és Felsőőr között. Amíg korábban Felsőőr lényegében Alsóőr megerősítésére települt – bár, mint említettük, az is elképzelhető, hogy egy települést alkottak –, ekkortól Alsóőr, Vasjobbágyival együtt, Felsőőr hátvédjét alkotta. Más környékbeli falvak– így például Őrisziget – önálló védelmi központot képeztek.

A gyepűőrző községek rendszerint valamelyik vár katonai szolgálatában, illetve védnöksége alatt álltak. Az őrvidékiek a tatárjárásig Kőszeg, Monyorókerék és Pinkaóvár hadi kötelékében őrizték az ország végvidékét. Az eredeti lakosságon kívül számos korábbi szolgáló falut telepítettek át a határvidékre, többek között az Alsóőrt is magába foglaló Felső-Őrségbe.

Elképzelhető, hogy ekkor Alsóőr népességének összetétele is változott, mindenekelőtt megnőtt a lélekszáma. Lehetséges, hogy a faluban ekkor vált meghatározóvá a besenyő vagy székely elem. Tudjuk: a só-, illetve a vasőrségek megerősítésére a 943. esztendő, majd a gyepűrendszer kiépülése, 955 után besenyőket és székelyeket telepítettek a Felső-Őrségbe. Alátámasztják ezt a Pinka és a Gyöngyös menti székely Lövők és a besenyő hagyományú falvak. Nem elképzelhetetlen, hogy már a vasőrség megerősítésekor mindkét népesség – legalább szórványosan – megjelent Alsóőr társadalmában is. A határőr-települések későbbi kapcsolata során fokozatosan nőhetett is az arányuk. A település öntudatát azonban a honfoglalás óta a magyar katonai identitás határozta meg, amely döntően hatott a betelepülők szocializációjára.

Taksony fejedelem a határvédelemmel együtt a vastermelést is egységes hálózattá szervezte, ennek központja Vasvár. Gazdaságilag Alsóőr ennek a rendszernek alkotta viszonylag fontos, bár hanyatló jelentőségű települését.

Nyugat-Magyarországon a folyamatos határőrizet kiépítéséhez kapcsolódott a határispánságok létrehozása, amely errefelé a vármegyerendszer megformálásának első állomását jelentette. Taksony fejedelem két ispánságot alakított ki: egyet a Dunától északra, egyet pedig délre. Ezzel a változással Alsóőr a törzsi-nemzetségi szervezetből átkerült az európai jellegű, területi elvre épülő igazgatási rendszerbe.

A határispánságok Géza fejedelem idejében kisebb ispánságokra tagolódtak, amelyeken belül több vár, illetve egyéb igazgatási egység képzett alközpontokat. Ekkor jött létre közös ispánságként Karakó és Vas vármegye. Az utóbbin belül határ választotta el a külön egységet képző Alsó-, illetve Felső-Őrséget, bár ez az elhatárolódás valószínűleg csak a XI. század folyamán következett be. (Alsóőr – nevével ellentétben – nem az Alsó-Őrségben, hanem a Felső-Őrségben található: Alsó-Őrség a trianoni békediktátum után a mai Magyarországon maradt őrségi területet jelenti.)

A Felső-Őrség és Vas vármegye határa nagyjából a Pinka folyó vonalát követte, és azt nyugatról az Írott-kő és a Vas-hegy vízválasztója alkotta. A megyének ekkor az egykori római Savaria helyén fejlődő Szombathely lett a székhelye. Hamarosan a Felső-Őrségnek is kialakult a központja, kezdetben Németújvár, később a kedvezőbb fekvésű Felsőőr.

A X. század hetvenes-nyolcvanas éveiben a határ menti villongások feltehetően erőteljesen érintették a Felső-Őrséget is. Csak a Szent István királyunk Gizellával kötött házasságát követő béke hozott évtizedekig tartó nyugalmat. Nem ismerjük pontosan Alsóőr szerepét az akkori feszültségekben, miként a későbbi két évszázad során meg-megújuló német(osztrák)–magyar határvillongásokban sem.

Alsóőr – mint határőrközösség – sohasem vált egy úr jobbágyfalujává. Az itt élőknek mindig saját földtulajdonuk volt, jellegzetes kisbirtokszerkezet alakult ki. Ahhoz azonban politikailag gyengék voltak, hogy teljes önállóságot élvezzenek, ezért már a középkorban egy-egy végvári földesúr védnöksége alá tartoztak, s csak a XV. században jött létre hivatalosan az alsóőri nemesi közbirtokosság, azaz gyakorlatilag a falu saját nemesi önkormányzata. A kiváltságok és a birtok védelme – elsősorban a szomszédos nagybirtokok terjeszkedésével szemben – évszázadokon át központi helyet foglalt el Alsóőr történetében.

A falu gyarapodásával egyre több, nemesi kiváltság nélküli személy is megtelepedett meg a községben. A XIX. század elején például a lakosságnak még egynegyedét, az 1830-as években már közel egyharmadát alkották az agilisek, tehát az olyan családok, amelyekben nem a családfő, hanem az asszony volt nemesi rangú. A XVIII–XIX. századi jelentős bevándorlás hatására szerveződött meg az agilisek és az idegenek saját érdekképviselete, elsősorban iparos védelmi közösségként. A falut azonban továbbra is változatlanul a nemesi közbirtokosság igazgatta.[1]

  • Irodalom:

ÉGER GYÖRGY - SZESZTAY ÁDÁM: Alsóőr. Száz magyar falu könyvesháza. Budapest (é. n.) Megjelent a magyar állam millenniumára. Elektronikus megjelenítés: NKÖEOK Szerkesztőség - 2007


  • Külső hivatkozások:

[2]

[3]

[4]

Lásd még:

A Címerhatározó alfabetikus tartalomjegyzéke
ABCCsDEFGGyHIJKLLyMNNyOÖPQ | RSSzTTyUÜVWXYZZs