Akarta a fene/A hamis tanú elemzése

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Arany balladái asztrálmitikus kutatások fényében - és árnyékában

A hamis tanú elemzése

Előző oldal: Arany János:A hamis tanú « » Következő oldal: Arany János:Híd-avatás


Bak-Vízöntő
[szerkesztés]

A balladában négy nagy tematikai-motivika egységet érzékelhetünk. Ezek egymással szellemiség-lelkiség (1-2) illetve lelkiség-szellemiség (3-4) párt alkotnak.[1]
1) a téli napforduló köré szerveződő első 3 versszak (Bak - szellemiség)
2) a ladányi lakomázás: 4-(5). versszak (Nyilas - lelkiség)
3) a temetés-„feltámadás”jelenet: (5)- 6-8. szakasz (Bak - lelkiség)
4) Márkus a folyóban: 9-10. szakasz. (Vízöntő - szellemiség)

Bak (szellemiség)
[szerkesztés]

A tél, a mulatozás, a temetés és a folyó motívumai teljes biztonsággal kijelölik a ballada évköri helyét: a téli napforduló - a Bak kezdete - után elindulunk, de egy gyors kanyarral visszaváltunk a lakomára Ladányba - Nyilas -, utána következik Márkus fura temetése - ismét Bak -, majd a „büntetés” helyszínén, a folyóban kötünk ki - Vízöntő.
A ballada évkörbe illesztésekor ne tévesszük szem elől azt a kucsmát-süveget, amit Márkus hord színre léptekor. („Állj elő, vén Márkus! vedd le a süveget”) Miért viselne ilyet - nyáron?
A „nevesincs-táblázat” alapján a Bak cselekményindító (direkt erőben lévő) bolygója Mars. Különösképp azoknak a mondatoknak a kimondója mögött sejthető a hadisten, aki szavaiban könnyen és azonnal felismerhető a kemény, parancsoló hangnem… A ballada első versszakában mással sincs dolgunk, csak felszólító mondatokban fogalmazó, kommandírozásban jártas személy rövid, pattogós, katonás utasításaival. (Állj elő, vedd le, tartsd fel) Emlékezzünk vissza az évköri megelőző ballada, Az ünneprontók pattogós, katonás, harcias befejezésére. Ezeket a mondatokat a köztudottan mágikus-babonás látásmódja miatt nem szorítja idézőjelek közé Arany? Fél talán, hogy a direkt megidézett Mars háborút gerjeszt…? Vagy arról lehet esetleg szó, hogy az erőben és otthon lévő bolygók itt, a Bak „házatáján” összekuszálódnak-fordulnak egyet?
Nem mellékes, hogy a napsütés annyira hangsúlyos:„Hadd süsse a napfény galamb-ősz fejedet.” A mai ember könnyen feledi, hogy a megújuló fény játszik főszerepet karácsonykor és hogy azt ünnepeljük a téli napfordulón, a Bak téridőegység kezdetekor is. A Bak földeleműségére mutat a „föld” szó beemelése a versbe… Darab földről, határról szól Mars… („Hogy az a darab föld, amelyen most állasz/Nem tarcsai birtok, - ladányi határ az.”)
Itt említjük meg a térdet is, mely minden, az emberi test zodiákusát taglaló műben szintén a Bak fennhatóság: „Eléálla Márkus, térdben összeesve,” Az „előállítás” után megjelenő Márkus tényleg a Bak fejre fordított képjelére emlékeztet - ha elképzeljük a térdelő, tekintetét a földre szegező alakot. Megállapíthatjuk, hogy a ballada téli indulású. Ezt erősíti a később felbukkanó fázás képzetköre, a téli fa, sőt a halál is, ami Márkusról eszünkbe juthat: („Téli fának hinnéd, mit a zúz belombol,/Fázik, aki ránéz és a halálra gondol”)
A Bak téridejére ráfolyik annak szomszédos jegye, a Vízöntő. Ez jól követhető a jegytulajdonságokat vizsgálva. Hasonló, fizikális konfliktus adódik a balladában: az egyik falu - Körösladány [2]- ki szeretné terjeszteni határát a szomszédjáéra, Köröstarcsáéra. A Vízöntő állatövi jegye, amelynek környékén ilyen jellegű összetűzések adódhatnak, még arról is könnyen fölismerhető, hogy 1) az is téli környezetű – ott a tél közepe 2) bolygó nincs „azon a tájon” sem erőben, sem erővesztésben, erőtlenség „vesz erőt” az érkezőn. Emlékezzünk csak Goethe Faustjára, mikor a Peneiosz folyó partján Faust erőtlen… Így jár Márkus is: „Kezei reszketnek: tán erő híjában?/Tán a lelki vádtól, vénség álarcában?” - folytatódik az imént a téli fával kezdett idézet.
A „lelki vád” szintagma hívja fel a figyelmet, hogy itt az elsődleges szellemiségeket kiegészítő-megtámogató lelkiséget adó jegyeket - mint párszor már eddig is - be kell majd újra vonni a ballada értelmezésébe. Gyaníthatólag furdalja a vént a lelkiismeret, hogy hagyta magát lefizetni a hamis tanúzás fejében...
Feltűnő, hogy Márkuson álarc van - mint egy színészen. Az ókori kecskejátékokkor és az ezzel összevethető, hacsak nem a vele azonosítható, a komikumot előtérbe helyező szatírjátékokkor - a szatír (bak)kecskelábú, apró szarvú istenség - és az ebből fejlődött drámajátszáskor viseltek a szereplők ilyet. A szatír(a)-satíroz szavak összefüggésére már több nyelvész rávilágított, mi csak annyit ismételnénk ehelyütt, hogy tényleg Szaturnusz a Bak közegteremtője, más szóval az ő házában-házatáján járunk. Lehet, ezért látjuk kicsit sötétebb színben Márkust és ezért fogjuk tragikusan fel a történteket - noha az egész história inkább tragikomikus. Annak van egy huncut, komikus töltete, hiszen az egész eskü a határban jó előre „le van zsírozva” – (ennyi a komikum) – a tragikum pedig abból adódik, hogy a föld - szent föld, bár ők (a Márkust a tanúzásra felbiztatók) nem tekintik annak. Márkus csak egy, a közösségében támadt igényt elégít ki – azaz szaturál [3], ennyiben rokona a muzsikus kecskebaknak az előző balladából.
Szaturnuszról ugyanitt még annyit tartunk érdemesnek megjegyezni, hogy ez a legutolsó, még szabad szemmel látható bolygó, így az ő tiszte-feladata a Naprendszer határának kijelölése. Épp erről lesz szó itt is: átrajzolnak- kijelölnek határokat. És itt emlékezzünk csak megint vissza arra, mi is történt Erzsébet2-Jupiter ujjaival, amiket Szaturnusz-Zách Felicián vágott le karddal.
Aki égre-földre esküszik, az Jupiterre esküszik. Köztudott, hogy az eskü, esküvés istene Jupiter – sőt, az eskü kimondása által ő maga válik ennek a bolygóistenségnek egy képviseletévé. Hogy Jupiter az eskü, becsület, a kimondott szó szentségének letéteményese, vitán felül áll. Jupiterre esküszik Lear király is, (1 felvonás, első szín) – amit Jupiter nevében kimondanak, az visszavonhatatlan. („Esküszöm, s ha hamisat szólok/Se földben, se mennyben ne lehessek boldog.”) Mivel nem szólt igazat, megbünteti Jupiter - azaz saját maga. Visszaüt a fejére a hamis eskü. Innen talán a hurkos farkú sárkány, a Bak képi jelének önmagát magyarázó logikája). Tehát amit Jupiter – vagy annak a nevében valaki más a Bak téridőben - kimond, az úgy is lesz. („Föld kidobja testem, ég kizárja lelkem:/Ama sebes örvény hánytorgasson engem.-”) Saját esküje üt vissza Márkusra, ő ugyanis ezt a szerepet kapja, ő a Bakban Mars akaratának - a vers elején kommandírozónak - alávetett bolygó, Jupiter.
Márkusról még annyit árul el az asztrálmitikus forgatókönyv, hogy magányos - nincs családja: a Hold (gyermek, család, anyaság planétája) száműzetésben van a Bakban. Ellenpontja eszerint Márkusnak Szilágyi Erzsébet… Az ünneprontók végén a száműzött Hold lépett színre, kissé szokatlanul. Elérve jelen évköri pontot mintha „normalizálódna” a táblázati rend… A szemközti Jupiter (Mátyás anyja) által kilátásba helyezett aranyak-ezüstök Márkus-Jupiter - szintén zenész! - zsebébe vándoroltak, mert amit Erzsébet-Jupiter amott kimond-beígér, az itt be is következik.

Nyilas (lelkiség)
[szerkesztés]

A vers kicsit hepehupás indulása után egy hirtelen kanyarral visszavált Tarcsáról Ladányba, a Bakból a Nyilasba. Itt az ikerszavak (ej-haj, dínom-dánom) azt súgják, hogy a testiség ismét szóhoz jut, mivel épp nem az Ikrek, hanem a vele szemközti testi megfelelő Nyilas téridejében vagyunk, lévén ott a joviális-nagylelkű és nem kicsinyes Jupiter a házigazda, tehát a test igényeinek - főleg evés és ivás - kielégítése is megtörténik majd.
Jupiter, a vendéglátó (közegteremtő, otthon levő) nem szól személyesen a Nyilasban, a dáridó helyszínén (mulatós népballadák is Nyilasra esnek! (Csáti bíró lánya, Rákóczi kis úrfi.)) Így, mikor azt olvassuk, hogy „Ej-haj, dínom-dánom: mienk az igazság! Nem azé a madár, aki elszalajtja,/S kinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta/Lám a vén Márkusnak esze volt előre/Talpa alá tette, úgy esküdt a földre.” (kiemelés tőlünk) – nem Jupiter mondandója lesz, hanem az ugyanezen a helyszínen rejtett erőben lévő, jólinformáltságáról, szárnyas csizmájáról és/vagy (madár)szárnyas kiskalapjáról, eszességéről-furfangjáról és bőbeszédűségéről, nyelvhez köthetőségéről ismert Merkúré – Hermészé. Szóvivőként lép fel. [4] Úgy véljük, nem túl nehéz az idézetben ezeket a hermészi-merkúri tulajdonságokat észrevenni, mégha az információk kissé hiányosak is – ezt tudjuk be a ballada műfaji sajátságának (kihagyás, pl csizmatalp)
Az ugyancsak Nyilasba eső rejtett Vénusz fényt derít három dologra:
a) érdemes odafigyelnünk latin-magyar szavak egybecsengésére. Pl a venenum és a Venus-éra. Egyik mérget jelent, a másik magát a bolygót. Ezeknek történik itt nem látványos, (gyűrűből történő) rejtett aláhullása (esése, deiektiója) Márkus poharába, amitől meghal. („De mintha keserűt érezne a borban”)
b) tehát ahogy gyanítható volt, Márkus méregtől hal, aminek felelőse Vénusz, akit nem feltétlen egy női elkövetőben, hanem inkább egy hasonló (latin) hangalakban lássunk (venenum-Venus) Akár maga Márkus is lehetett a tettes. Ennek kiderítése annyira nem lényeges itt, mint volt a Tetemre-hívásban – és úgy érezzük, az elkövető kiléte sem túl érdekes, bár hozzátehetnénk, hogy ott egy teljesen azonos hangalak lett Abigél veszte és a ballada eseményeinek-történéseinek magyarázata, míg itt „csak” egy hasonló….
c) mivel az eredeti szereposztásban a jupiteri szakralitás letéteményese Márkus, így jól követhetőleg a szent földön, az utolsó vacsorán járunk, a keserű poháron keresztül a gecsemáné-kerti jelenetből és Jézus szenvedéstörténetének a kezdetéből is beszüremlenek elemek.(„És egy kissé előre menve, arczra borula, könyörögvén és mondván: Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen amint én akarom, hanem amint te.” Mt 26-39)
Érdekes paradoxon, hogy itt, a Nyilasban Merkúr – a szóbeliség istensége! – épp száműzve is, tehát meg se szólalhatna. Ezzel összhangban Márkusból kifogy a szó – és az élet –, mikor hazaér. („Haza megy, komor lesz, szó kifogy belőle”)
Amit Márkus elkövetett, az megítélés kérdése. A tanácstag Márkus („Ott iszik az öreg a tanáccsal sorban”) szofista agyafúrtsága betudható a Bakban szokványos csavaros észjárásnak és Hermész „közreműködésének”. Tettét lehet lazábban értelmezve turpisságként, füllentésként, szorosabban azonban hamis tanúzásnak is minősíteni. A cím - és Arany - ezen utóbbi mellett foglal állást. A Rákban Jupiter közösség érdekében a legmagasabb áldozatra is képes - de a Bakban épp nem ennek van ideje. (Miből adjon, miből legyen nagylelkű, mikor neki sincs?) Több mint valószínű, hogy bár közösség érdekében cselekszik és jószándékú Márkus, de alantas, köznapi érdek motiválja - a pénz és a beígért lakoma. Tehát Márkus áldozata nem önkéntes és bár közösség érdekében cselekszik, célja mégsem magasztos. Halálának oka valószínűleg mérgezés. A tettes kilétének kiderítésénél fontosabb megtudni, hogy mikor is halt meg Márkus. Egy évig vívódott volna a halállal - miközben „megáll” a vers?
A könnyebbik megoldás azt mondani, hogy mivel a Vízöntőben nincs erőben-erővesztésben senki, így történni se fog semmi, itt leállnak a történések, nem lesznek események - egy év kényszerszünet következik. Akinek ez rokonszenves megoldás, válassza ezt.
A szemközti Mátyás anyja balladában is fellépett egy hasonló, bár gyökeresen más időproblematika. Egy „elveszett évet” kerestünk benne és sikerült is a „hibás sorrendbe” összeállított verset egyenesbe fordítani.
Itt ezzel szemben az merülhet fel, hogy valószínűnek tartjuk-e, hogy Márkus egy évig tusakodott a halállal, miután kiitta a „keserű pohárt”. Ha megengedjük a kitöltetlen hosszú időt, akkor egy egyéves „üresjárat”, kiesés történik, ami példátlan lenne, ilyen, a szoros gondolatmenetű balladákban nincs, regényben esetleg.
Ezért gondoljuk, Márkus nem haldoklott hosszan, hanem akkor halt meg, mikor már csak egy nap az esztendő - azaz Szilveszterkor, december 31-én. („Sorvadoz, meg is hal, az nap, esztendőre.”) Ebben benne rejlik az értelmezési lehetőség, hogy halála gyors volt, akár Hermész járása, aki Ladányban feldicsérte főhősünk szellemességét…
Ez is félreérthetetlen célzása a szövegnek az apostolság megjelenésére. (Szilveszter pl. a főhőse Petőfi Az apostol c. elbeszélő költeményének.)

Bak (lelkiség)
[szerkesztés]

Érdemes elgondolkodni azon, miért is temeti Márkust két pap. („Négy harang siratja, két pap megdicséri”) Népszerűségére, megbecsültségére - és persze újgazdagságára is - utal ez a kettős temetés. A papok szakrális tevékenysége őket Jupiterrel köti össze, ők lesznek így a Bak hangulatiságot adó temetés-jelenetben a rejtett erővesztésben lévő bolygóistenség megidézői. Érdekes, hogy ők nyitják e jelenetet és nem zárják - épp ellenkezőleg azzal, mint ahogy ezt erővesztésben lévő bolygótól eddig megszoktuk..
A temetésen történik csodaszámba menő „feltámadása”. (7. versszak) A jelenet a balladában valójában nem a húsvéti ünnephez kötődő krisztusi misztériummal hozható össze. Így elhibázott lenne egy direkt Krisztus-szimbólumot sejteni Márkusban - a Húsvét, a Kos ide még nagyon messze van, lévén egyelőre a Bak-Vízöntő határmezsgyéjén mozgásterünk. Annak okát leginkább egy átokban - egy „bakiban!” - kell keresnünk.
Ennek megértéséhez leginkább Ipolyi Arnold magyar mitológiáról írt művéből értesülhetünk. A Földről, annak erejéről és az arra tett esküről írt egyik passzusban az áll, hogy Ipolyi a földből való kivetést pogány hitnézetnek tartja, s nem a bibliai tudatból Jónásról vagy Krisztus harmadnapon való feltámadásából eredettnek. [5]
A Bak téridejében járunk tehát újból a temetés-jelenetben, ahol ismét Szaturnusz lesz keretadó. Ennek érzékeltetésére a recsegve és a mogorva szavak szolgálnak leginkább: recseg-ropog már minden porcikája a vén Szaturnusznak, míg a mogorva hangulat is e képzetkört erősíti. („Ropogva szakad föl fedelének zára”: illetve „Szeme fehérével körülnéz mogorván”. - 7 vsz.)
A tömegesedésre és annak veszélyeire hívja fel a figyelmet a szöveg a temetési jelenet záró és az azt folytató epizódjában. („Majd a néptolongás közepébe törvén,/Odafelé tart, hol kútat ás az örvény,”) Az összetett örvény Vízöntő-Bak-Rák képjel - mint már mondtuk - nem feltámadást, hanem egy - a Vízöntőben való majdani - újjászületést definiál. A Rák-Bak tengely az évben mindenképp ezt idézi, hiszen a Bakban születik a fény, de a Rák - a benne lévő Holddal - a családalapítás, anyaság, szülővé válás téridőtartománya. Ezt jelzi a nemsoká tényleg meg is jelenő Hold. A Vízöntő-Bak határon - értsünk most világkorszakot - az ember tömegemberként - arctalan alattvalóként? - születik újjá.

Vízöntő (szellemiség)
[szerkesztés]

A felkelő Hold utal a száműzött Napra a Vízöntőben - de egyben a Bakban száműzött Holdra is -, ami kiterjed nemcsak a Bak, de a Halak felé is, ezért hullámzanak be a szöveg végén erre - és így Márkusra is - jellemző tulajdonságok: ezüst pikkelyes vízről szól a ballada, mikor ennek jegyéhez érkezünk. (9. vsz.: „Az időtől fogva, mikor a hold felkel/S a vizet behinti ezüst pikkelyekkel”) Márkusról pedig megint megállapíthatjuk: Márkus meghal - de csak azért, hogy megifjulva újraszülessen a folyóban. A Vízöntőre utalt már a kézremegése is Márkusnak - azzal a nyílt erőben lévő bolygó hiányára mutat rá a szöveg legelején a szöveg („Kezei remegnek: tán erő híjában?”) A Vízöntő jegytulajdonság mindkét irányba „ráfolyik” oldalsó társaira, a Bakra és a Halakra is….
Ezzel függ szorosan össze a magyar hagyományban kimutatható ú.n. Vízöntő-paradoxon, mely azt a látszatot kelti, mintha itt megfordulna az idő folyása és minél előbbre haladunk az olvasással - annál hátrébb kerülünk időben. Ezért most kell megemlítenünk, hogy Márkus öreg, „vén” eposzi jelzői egy idő után eltűnnek - Imre László is in medias res-ről, tehát eposzi kellékről beszél a vers felütése kapcsán. A vén jelző előfordul az első és negyedik szakban, az öreg az ötödikben - de a végére elmarad mindegyik, „csak” Márkust ír Arany: („Gyakran látni Márkust” - 9. versszak.) Megfiatalodik a „fürdőtől”…
A Márkus temetésén feltűnt két pap is átváltozik - leveszik a papi ruhát és egyszerű halásszá alakulva az őskereszténységet hívják elő memóriánkból, és így valóban Jézus korába visznek vissza, ahol is az apostolok (a papok előképei) még lelkek halászai voltak. Ők lesznek ennek a cselekményegységnek az indítói, a Vízöntő rejtett erőben lévő Jupitere. Hogy szakrális előképre nyúlnak vissza, jól támasztja alá, hogy a halászok imádkoznak - akár a papi „elődjeik”. ("Halkan imádkozva evezzetek itt el") Emlékszünk még, a túlsó oldalon is volt egy hasonló átváltozási jelenet: a Hunyadi hollóból lett hadisten-Mars, azaz Hunyadi János.
Márkus köt(ödözk)ődő, naiv kérdése - „Oldjak-e? kössek-e?” - is fiatal gyermekre vall, de egyben ismét a megkötő, Vízöntőben is határt szabó Szaturnuszra. Lineárisan haladva előre a balladai téridőben Márkus egyre fiatalabb lesz. Fordított életet él: vénen születik majd megfiatalodik… Mesében a Vízöntőnek a paradoxonoktól hemzsegő és ezzel komikus hatást kiváltó Igazmondó góbé még igazabb kalandjai felel meg… (Erről lásd: Pap Gábor: Népmeséink és az évkör) Másrészt a Vízöntőt a keleti Zodiákusban ifjú is jelzi.
A ballada az eddigi jogi-gasztronómiai-biológiai tendenciák után végkifejletében így teológiai kimenetelt vesz. Ez leginkább a vers végére hagyott, tehát hangsúlyos helyre tett HIT szóból érezni. („S ne mondjatok esküt, ha nem igaz hittel”) Márkus érdekes transzfiguráción megy át a „temetése” után. Köznapi emberi gyarló tulajdonságait - pl. a megvesztegethetőséget - hátrahagyva egy hirtelen vágással (anti)-apostoli jellemzéket kap.
Ehhez elsőnek el kell dőljék, hol is folytassa sorsát - földbe és a mennybe (lég?) nem mehet, marad a tűz és a víz. Tűzbe vettetést büntetésnek mindazonáltal akkor tudnánk elképzelni a Vízöntőben, ha Márkus bűne testi vétség lett volna. Úgy látszik, Márkus hazugsága szellemi bűn volt. Így kerül - a folyóba. Ebben ismét a saját magához való visszacsatolást érjük tetten.
Itt szembesül a halászok személyében a szakralitással - régi önmagával - de egyben Péter apostollal is, aki szintén ezt a foglalkozást űzte. Tehát - immár másodszor, de elég rövid időrésen belül már másodszor - apostolságra, és egy szembefordulásra engednek következtetni a megjelenő „körözsi halászok”, akiket a még most is a halállal vívódó izgága és túlbuzgó Péter kérdésekkel „molesztál”… Gondoljunk bele a helyzet egyszerre komikus és bizarr voltába.
A szembefordulást érthetjük Péter nyílt szembefordulásaként is az „idvezítővel”, emlékezzünk vissza a komikus hatást kiváltó – de ugyanakkor egyszerre kedves és nagyon elgondolkodtató – A hegedű című alföldi, Körösladánytól nem is olyan messe játszódó víg legendájára Aranynak. Azt se felejtsük, egy időutazás részese is Márkus, akit a folyó visszafelé visz az időben - és így - de már Péterként - Málkussal is találkozik majd. Málkus volt, akinek Péter kardjával levágta fülét a Gecsemáné kertben - a szemközti ballada Oroszlán részlete - a Zách Klára - valóban kertből indul -, mikor megérkezett a katonai különítmény élén Jézus elfogására - (Jn18,10) -, akinek Jézus még a helyszínen visszaragasztotta a fület és megfeddte Pétert: aki fegyvert fog, fegyver által veszik is el. Így erős a gyanúnk, hogy Péter akkori ellenfelének, a visszaragasztott fülű Málkusnak a hangját hallottuk a szöveg elejében, ahol oly pattogós, katonás volt a hangnem…
Tehát Péter-Márkus ott a vízben hirtelen egyszerre a kardot rántó Mars is - persze, rejtve (Vízöntőben Mars rejtett erővesztes) -, ezért kardja helyett most kétélű kérdéseivel „villog”: „oldjak-e? kössek-e?”(v.ö. kard-kérd. A kard is lehet kétélű, kivált a római szablyák) A kötés a vívás egyik szakkifejezése. (A Baknak is hurkos, megkötő a jele. Erre is ráfolyik a Vízöntő. Bár a mindkét jegyben otthon lévő megkötő szaturnuszi tulajdonság is magyarázatul szolgálhat a kötésre.) Az izgága, mérges (mérgezés!) és kardot rántó Péter „tükörképe” Málkus, akivel szemben Jézust a kertben meg akarja védeni. Ezzel azonban akadályozná az írások beteljesedését és gátolná Jézus Atyjához vezető útját. Nem meglepő, hogy a történet csak János sajátja. Csak ő írja ki Málkus nevét. (Jn 18,19–22), a többi három evangélista nem. Tehát a balladai végkifejlet arra céloz, mintha Márkus megfelelne - helyesebben: hasonlítana - Péterre, de Péter és Málkus között is vegyük észre rokon vonásaik: mindketten akadályozzák a Fiút útja során. Így viszont az egyszerű formállogikai képletet (ha A=B és B=C, akkor A=C) alkalmazva - és nemcsak neveik majdnem azonos írás- és ejtésmódját látva - azt is meg kéne állapítanunk, hogy akkor Márkus is „becserélhető” (vagyis hasonlít) a levágott fülű Málkusra.
Ekkor azzal az ellenvetéssel élhetne tisztelt Olvasó, hogy a legcsekélyebb utalás sincs a balladában arra, hogy Márkusnak levágták volna a fülét. Hiszen jól láthatólag semmi nyoma nincs pl. az első versszakban, hogy Arany kihasználná a rím adta lehetőséget, hogy pl „Vedd le a süveget”/Hadd süsse a napfény begyógyult füledet pl,. És mivel ez nincs benne így - így nem is lehet az általunk preferált, a három szereplőt összehasonlító értelmezés helyes… akkor adná ennek a füllevágásnak vagy a fájdalomnak valaki valami jelét legalább valahogy vagy valahol... :Erre két dolgot mondhatunk: 1) Arany sosem fejez ki ilyen nyíltan, főképp hitbe vágó dolgokat. 2) ha a fájós (vagy levágott) fülét direkt nem is, de egy fájós fogát felemlegetik valakinek a versben. („S akinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta” - azaz mindenki úgy segítsen magán, ahogy tud…) Elképzelhető, nem fűlött Arany foga a fülhöz… csak a foghoz…A három szereplő, tehát az apostol Péter, az ő Olajfák hegyi ellenfele Málkus és a balladai Márkus mintha folytonosan és folyamatosan egymásba alakulnának, egymás szinonimái és cserepárjai lennének. Itt a folytonosságon, a folyamatszerűségen van a hangsúly - míg a szemközti (folyót és így a folyamatosságot véletlenül sem említő) Mátyás anyja pillanatfelvételeivel az állapotszerűségeiken volt. Ott állat jelezte, hogy (fény)kép- tehát állapotszerűséget - kell figyelembe venni. Itt ezzel szemben állatra csak egyetlen egyszer van nagyon halvány célzás, de akkor azonnal el is rebben az a szárnyas (a madár). Ezért a folyó fogja a szereplők folyamatszerűségét és egymásba alakíthatóságát kifejezni
A másik oldalon - bár nem teljesen szemben, a Zách Klárában - is van egy jelenet, mikor egy karddal fejre sújtanak. (Szaturnusz Jupiterére.) Ott kézzel próbálja elhárítani a személyében Magyarországot is fenyegető vágást a lengyel Erzsébet királyné. (Amit a lengyelek úgy kapnak vissza majd pár száz év múlva jótéteményként az élettől, hogy Magyarország számtalan lengyel zsidó üldözöttet fogad be a második világháborúban…)
Rajta, az erőszakos, túlbuzgó, feleslegesen kardot rántó, izgága, kötözködő, másokat molesztáló, mesterét megtagadó és Márkushoz hasonlóan örökifjú Péter apostolon nyugszik az egyház. Most érthetjük meg, miért is oly hosszúak az itteni és miért oly rövidek a szemközti, Mátyás anyja sorai. Amíg a szemközti ballada rövid sorai érzelmi túlfűtöttségről és a feladónak - akin most értsünk Aranyt is - a levél címzettjéhez való érzelmi kötődéséről tanúskodnak, addig A hamis tanú szinte parttalanul áradó sorai az elbeszélő kedv kiterjedésére és a „főhőstől” való értelmi-érzelmi távolságtartásra utalnak. Ennek legfőbb okát a féltékenységben látjuk: ha János a legszeretettebb tanítvány, miért egy jellemében nem épp hibátlan, mesterét szinte azonnal megtagadó, bár tettekkel igen buzgó kapja az apostoli főhatalmat…? Milyen egyházat hoz az majd magával?
Szent Péter végső nyughelye a római Szent Péter bazilika. Ugyanilyen van e ballada fölött is, ha emlékszünk még arra az időlyukra - elnézést: bazi likra -, ami az erre a balladára kupolaként ráboruló szemközti ballada kronológiai átszerkesztése után keletkezett… (A Mátyás megszületése és a levélírás között eltelt 14 éves időbeli szakadékra gondolunk. ([Akarta_a_fene/Jegyzetek/A_versszakok_átrendezése_utáni_új_versvariáns])
A balladák szerzőjében így nem árt, ha egy álruhás evangélistát is látunk…aki persze apostol is egyben…
Hogy a Márkus-Márk evangélista megfeleltethetőséget nem vettük számba, annak 2 oka van 1) nem érezzük annak létjogosultságát (a csak hangalaki egybecsengés véleményünk szerint nem indokol elégségesen egy ilyen párhuzamba állíthatóságot 2) Arany balladáin ne a legkézenfekvőbb megoldásokat, ne „leckefelmondást” kérjünk számon. 3) Annál inkább látjuk ezt a Márk---->Márkus--->Marx megfeleltethetőséget a következő évköri balladában, ahol újra fellép a "tisztes agg", aki a az itteni Márkus ismételt megjelenése.

Rövid összegzés
[szerkesztés]

1) Petőfi eredeti neve Petrovics volt. Benne szimbólumát láthatjuk az eredetileg Márkusból lett Péternek.
2) Márkushoz hasonlóan Petőfi is esküdött tömeg előtt (a hagyomány szerint) - természetesen átvitt értelemben és erősen fűtötte a hazafiúi lelkesedés - feltartott három ujjal.... amely eskü a későbbiekben - az élet fintora - szintén hamisnak bizonyult.
A következő balladában valóban a Márkus szimbolizálta Péter apostol címének (Pontifex maximus=nagy hídépítő) megfelelő műveletre, egy nagy hídépítés eredményére akadunk, mégpedig Petőfi főszereplésével (mégha nem is hídépítőként) - hiszen a Híd-avatás ballada a következő állomásunk.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. (pl: Oláh Nándor: Egyszerű ábrák az Állatövben - Őshagyomány 4. szám [1])
  2. mely település neve eredetileg Nadány volt, amely káld nyelven kardhüvelyt, tokot jelent. (A kard az elemzés menetében még előkerül, fontos szerepet kap. Mintha a földdarab emlékezne nevekre, jelentésekre...)
  3. Bakos: Idegen szavak és kifejezések szótára
  4. Leírását lásd: http://hu.wikipedia.org/wiki/Hermész
  5. „miután itt épp ellenkezőleg a föld általi átkos kivetés értetik: s azonos a pogány hitnézettel, hogy a föld nem tűri magában a gonoszat.” (Ipolyi Arnold: Magyar Mythológia reprint, 211. old.)