A zene története/Francia romantika

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A zene története

Francia romantika

Francia romantika[szerkesztés]

Hector Berlioz (1803. La cote St. André-1869. Párizs) a francia romantika legkimagaslóbb alakja. Atyja jó nevű orvos volt, gyermekkorában fuvolát és gitárt tanult, mint gimnazista már szenvedélyesen komponálgatott. Küzdelmes élete volt. Magasabb fokú tanulmányai után elért eredményei jutalmául megkapta a római ösztöndíjat, de elképzelései merőben mások, mint az olasz zene. (Ott csak az opera virágzott, de a 19. sz. elejére elsekélyesedett ez is. Uralkodott az énekesek túltengése, önkényes cifrázások, a zenekar csak egy felnagyított gitárkíséret volt, ezek voltak akkoriban jellemző vonásai.) Berlioz szimfonikus szerző akart lenni, de Franciaországban is csak a Conservatoire könyvtárosi állásáig vitte. Nehézségei ellenére is új útra vitte a zeneművészetet. Ez az új út volt a programzene és a szimfonikus költemény.

Az abszolút zene kizárólagosan zenei eszközökre támaszkodik. A programzenébe zenén kívüli elemek is beleszólnak. Három típusa:

  1. Hangulatfestő programzene, melyben a hangulatot konkretizálja a szerző - pl. címadással.
  2. Hangfestés. Célja, hogy zenén kívüli jelenségeket, eseményeket a zene sajátos eszközeivel adja vissza - pl. mennydörgés. E téren valóságos szótár alakult ki, melyben B. bővítette a kifejezések sorát.
  3. Szófestés. Egyes szavak hangokkal való kifejezése.

Ez a három programzenei elem sokszor keveredik. A program vagy az érzelmekre vagy a fantáziára hat.

A szimfonikus költeménynek ő a megalapítója. Elmond valamit úgy, hogy igénybe veszi a programzene eszközeit. Nagy szerepe van ebben a motivikus szövésnek, mert a szimfonikus költemény elődje a szimfónia. Először még arra hasonlít.

A reform végrehajtásához szüksége volt a szimfonikus zenekar megreformálására is. Eddig általában kis zenekarok működtek. B. vezette be a nagyzenekart. Módosítások:

  1. Hármasával állította be a fafúvókat, aminek az volt az eredménye, hogy egy hangszínben lehetett hármashangzatot megszólaltatni;
  2. A rézfúvós szólamok: 4 kürt, 3 trombita, 3 harsona, tuba;
  3. A kromatikus hangsor megszólaltatását a ventilek feltalálása teszi lehetővé (így már nemcsak a fortéknál szólalhatnak meg, hanem bárhol, bármikor játszhatnak akkordokat vagy melódiát);
  4. Megszaporodnak az ütők;
  5. A hárfa is bekapcsolódik a zenekarba.

(Berlioz túlzásokba is ment itt-ott, mamutzenekart követelt - 6-700 zenész, 1000 tagú kórus - és írt elő, ezekben a formákban nem is előadhatók egyes művei. Igaz, ezek az elképzelései szabadtéri előadásra vonatkoztak.)

Művei: Faust-szifónia - régi értelemben vett szimfónia, de programmal bővül. Fantasztikus-szimfónia. Ebben saját magát festi meg bálban és ópium-mámorban. A témákon kívül van benne egy fixa idea-motívum, mellyel a hőst - saját magát - jeleníti meg. Ez már jellegzetesen új vonás a formálásban. Faust elkárhozása c. dramatikus legendájába építi be Rákóczi-induló-ját. A dallamot egy magyarországi látogatásakor ismerte meg Erkel Ferenctől, azonnal meghangszerelte, s már első előadásán óriási sikert aratott e művével.

Operái és egyéb művei: A Trójaiak, Beatrice és Benedict, Te Deum, Rekviem - ebben 16 üstdobot ír elő -, Jézus gyermeksége- oratórium.

Hangszereléstana az első ilyen irányú mű. Ma már kissé elavult, bár igen hasznos útmutató. Richard Strauss átdolgozta, mert a hangszerek sokat változtak időközben. Berlioznál pl. a fafúvósok táblázatán még sok játszhatatlan trilla szerepel. A Böhm-féle hangszerújítás lehetővé tette ezek játszását. A hárfa technikája is megváltozott. Addig egy-egy hangnembe lehetett csak hangolni, modulálni lehetetlen volt. Az Erard-féle pedálhárfa 42 húrja ces-dúrra van hangolva, a skála hét hangját egy-egy pedállal kétszer lehet felemelni - ces-c-cis, des-d-dis, stb -, így játék közben is hangolható, tehát lehetőség van modulációra, de csak bizonyos határokon belül.

Camille Saint-Saëns (1835. Párizs-1921. Algir) Berlioz elveit viszi tovább, és hozzájárul a romantikus orgonazene kifejlesztésével. Az orgonairodalom a rokokó-kortól kezdődően elsatnyul - főleg az orgonák színszegénysége miatt, ugyanis az orgonisták és zeneszerzők ilyen irányú igénye nagymértékben változott. A barokk kor orgonaműveinek kiválóan megfelelt - pl. Silbermann által épített - orgonák a romantika hangszínigényét már nem tudták teljesíteni. Ám éppen ebben az időben tűnnek fel olyan orgonaépítők, akik képesek voltak arra, hogy ezt a fontos templomi - és később koncerttermi - hangszert addig elképzelhetetlen mértékben fejleszteni tudják. Egyik legnevezetesebb közülük a francia Cavaillé-Coll.

{Érdemes itt kissé kitérni az orgonára.

Az orgona tulajdonképpen egy síprendszer, mely alá egy fújtató - kezdetben kovácsfújtató volt, később folyamatosan fejlődött egészen a villanymotorral meghajtott ventilátor-fújtatóig - a szélládákba, melyeken a sípok állnak, levegőt juttat be. A lenyomott billentyűk a sípokhoz vezető levegő útját szelepekkel nyitják meg. A barokk-korban lécecskékkel történt az összeköttetés létrehozása - mechanikus traktura. A lécek súlya az orgonistától fizikai erőt igényel, midőn a billentyűt megnyomja. Később már a szelepek működtetését is levegővel végeztették - pneumatikus traktura. Ezután már az elektromos traktura következett, melyben mindent a villanyáram old meg. A 20. sz. második felében a három megoldást keverik is egy orgonán belül, de arra is rájöttek, hogy az orgonaművész és hangszere között a legközvetlenebb összeköttetés mégis a mechanikus trakturával jöhet létre, ezért a régi rendszert tökéletesítve ehhez is visszatérnek. Már olyan orgonák is vannak, melyeken a hangszíneket tetszés szerint előre be lehet programozni, így a hangszín, szükség szerint, szinte automatikusan változtatható.

Az orgona alapsípja a principál regiszter 8’ (8 lábas, 1 láb kb. 32 cm) C (nagy c) hangja, mely megközelítőleg 2,5 m magas. Oktávonként felfelé haladva ez feleződik. Vannak egészszámmal jelzett regiszterek (sípsorokat működésbe hozó kapcsolók) - 4’, 2’,1’, 16’, 32’ - , de pl. 2⅔, vagy más törtszámmal jelzettek is. A regiszterek között vannak un. mixturák (kevert sípsorok), melyekben 2, 3, 5, sőt néha még ennél is több, hang is megszólal egy billentyű lenyomására, ezek az alaphang és annak felhangjai, esetleg az alaphang meg sem szólal. Túlságosan nagy terjedelmet igényelne az orgona szerkezetének teljes leírása.

Nagy akkordok megszólaltatásához az orgonista ujjainak nagyobb erejére volt szüksége. Saint-Saëns hatalmas akkordjai csak így szólalhattak meg. Az ő orgonaművei késztették arra az orgonaépítőket, hogy hangszerüket fejlesszék. Szerepe tehát az orgonairodalomban az, ami Berlioznak a zenekar fejlesztése terén. Homofon szerkesztésű orgonaművek keletkeznek, a hangszín-kombinációk előtérbe kerülnek. Mint önálló hangszer szerepel az orgona a C-dúr szimfóniában, de más művében is.}

Művei orgonadarabok, szimfóniák, operák. Érdekes kompozíciója az Állatok farsangja - ebben olyan tétel is van, melynek címe: Zongoristák.

César Franck (1822. Liège-1890. Párizs) belga származású francia zeneszerző is jelentősen tovább fejlesztette a francia zeneművészetet. Bach polifon technikájának az új romantikus-harmonikus zenei nyelvvel való összeegyeztetésével új zenei stílust alakított ki. Művei közül főként orgona és harmónium-kompozíciói jelentősek. Műveinek alaphangja legtöbbször komoly, elégikus.

Kiemelkedő zenekari kompozíciója a D-moll szimfónia, melynek főtémája végigvonul az egész művön, elmarad a kontraszt. Azonos hangulatú témák más és más oldalról megvilágítva, különböző formákban jelennek meg. Egyéb művei: Szimfonikus változatok, Elátkozott vadász - szimfonikus költemény.

Orgonaművészetének irányát Dubois és Widor viszik tovább.(Widor Kodálynak is tanára volt.)

Zenekari vonalon kifejtett törekvéseit tanítványa, Vincent D’Indy (1851. Párizs-1931. Párizs) folytatja, de hozzáveszi a drámai elemeket, és beépíti a francia szimfonikus zenébe. Szabadulni akart a szerinte egyoldalú hangszeres zenekultúrától, ezért megalapította a Schola Cantorum-ot. Ez a főleg klasszikus mesterek szigorú stílusának tanulmányozására alakult iskola ma is működik, és a Conservatoire mellett Franciaország legjelentősebb, világhírű zenei főiskolája. Ezzel kezdődött a francia kóruskultúra reneszánsza. D’Indy a dalban nőtt naggyá. 6 operát, szimfóniákat írt. Istar c. variációs szimfonikus költeménye formailag szokatlan. A legdúsabb variációval kezdődik, a variációkkal visszafelé halad, legutoljára jelenik meg a téma, melyre a már elhangzott variációkat komponálta.


◄--- Előző lap:A nemzeti zene kialakulása – Cseh szerzők                             ---► Következő lap:Klasszicisztikus romantika

Jegyzetek[szerkesztés]