A zene története/Ókori népek zenéje

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A zene története

Ókori népek zenéje

Kína[szerkesztés]

Kínában már ősidők óta magas zenei műveltség volt. A zene mindig a vallás szolgálatában áll. Kozmikus, mágikus behatások érvényesülnek – magyarázatuk szerint. A zenét a társadalmi és vallási rendszer alakítja, irányítja. (Jó zene – jó államvezetés, rossz zene – rossz államvezetés.)

A kínai zene elmélete az 5-ös számhoz vezethető vissza. Az 5 szent szám. Öt főméltóság volt az államban. Minden állami főméltóságnak megvolt a hangja. A császáré a kung (nagy F és Fisz között). A bíróé a „c”, a főpapé a „g”, aztán a „d” és „a”. Erről tudták meg, ki közeledik. Ilyen nagy távolságban nem alkotnak hangsort.

Egy oktávon belül ez pentaton hangsor: f-g-a-c-d = kung-csang-kio-cse-ju. A hangokat 16 Herz és 20000 Herz között halljuk. A sok rezgésből minden nép a neki megfelelőt választja ki. Bizonyos hangok kiemelése minden finális-vonatkozás nélkül. Ha egy a többi fölött uralkodik, ez az alaphang, ehhez viszonyul a többi. Így alakul ki a tonalitás. A szerint, hogy mit veszünk záró-hangnak, 5 hangnemet kapunk – különböző pentaton hangnemek (do re mi so la). Kína mind az ötöt használta, pl. la-pentaton az 5. számú hangnem. Ez a pentatónia. Volt egy ún. „lü” - rendszer is. Ez két egészhangú skála, egyik F-ről, a másik Fisz-ről indul.

A pentaton volt az elterjedtebb, a fél-hangot sokáig nem ismerték. A „lü”- rendszer csak bizonyos tartományokban, és hangszereken volt használatos. Mindezt régi kínai elméleti könyvekből és zenedarabokból tudjuk.
Zenetörténeti példa-a.jpg

Hangjegyírásuk jelzésekkel történt, nem kottával. 8-10 ősrégi kínai himnuszt ismerünk.

  1. Húros hangszerek (hárfa- és lantszerű hangszercsoport, a hárfán annyi hang van, ahány húr, a lanton, egy húron több hang - kevés húr, sok hang). Az ókor a vonót nem ismeri.
  2. Fúvós hangszerek (fa, csont, kő, bambusz)
  3. Ütő hangszerek (dobok, hangolt ütőhangszerek fából, kőből)

Volt egy speciáis hangszerük, a cseng. Ezt ma is használják. Kivájt lopótökbe különböző hosszúságú bambuszcsöveket helyeznek, oldalról csövön fújják be a levegőt. Mindig az a síp szól, melynek a tetejét befogják. (Szájorgona).

India

Zenetörténeti példa-b.jpg
Indiában nem a pentaton-hangrendszert használják. Hangrendszerük alapja az a hangsor, melyet midur néven neveznek - sza re ga ma pa da ni. A dúrtól eltér annyiban, hogy negyed, harmad, hatod hangközöket használ. Ez finom hangközérzékre mutat. Aszerint, hogyan osztják fel, hol 80, hol 800 különféle hangnemről beszélnek. Nehezen intonálhatóak, inkább csak hangszeren használják. Van a hindu zenében egy un. Raga-rendszer.
Zenetörténeti példa-c.jpg
Az ókori hindu nem muzsikálhat szabadon, csak a ragákon belül lehetett komponálni. Raga= alapdallam. 80 raga volt, ezeket lehetett variálni.

Hangszereik ugyanolyanok, mint a kínaiaké. Legjellegzetesebb hangszerük a vina, ma is használják. Ujjal, nagy tollal, fémdarabbal pengetik. Két lopótökön 5-6 húr van kifeszítve. A zeneszerzői tevékenység náluk is meg volt kötve. Adott dallamok variálása volt lehetséges. Hangsoraikban erősen hajlanak a bővített másod hangközre (h cisz-d-esz-fisz-g-aisz-h). Ütő-, fúvó- és pengető hangszereket használnak. Utóbbiak hárfa és lant.

Főhangszerük a rebab. Ez a hegedű őse. Egy húrja van, ezt kulccsal szabályozzák. Nyekergő hangot ad. (A rajzok saját vázlataim) Függőlegesen tartják törökülésben. Először pengetik, de az ókor végén megjelenik a vonó, ezzel szólaltatják meg. Ma is használják, tőlük vették át a magyarok is, így terjedt el egész Európában. (Ez az adat Vincenzo Galileitől (Galilei apja) származik, ki lantművész és tudós volt.)

Egyiptom

Zenéjéről keveset tudunk. Nem maradt ránk elméleti és hangjegyes feljegyzés. Csak a régészetre és paleográfiára támaszkodhatunk. Reliefeken (dombormű) lehet látni hangszerábrázolásokat. (Néhány évtizede van egy emlékünk: hanglemezképpen berovátkolt korsó, rajta egy fadarabbal rajzoló ember. Ez membrán segítségével megszólalt.) Hárfa, lant, fúvós és ütős hangszerek különféle anyagokból. Egyik hangszerük a sistrum – nyélre erősített csengők, a másik az argul – kétágú síp. Ma is használják a fellahok.

Valószínűleg hétfokú hangsorokat használtak. Ezt onnan sejtjük, hogy az egyetlen előkerült fuvolán 7 lyuk van. A zene Egyiptomban is a vallási kultuszt szolgálta. (Thet és Seraphis.)

Asszirok

Zenéjük nem vallási célokat szolgál, hanem ünnepélyeken, mulatságokon szólal meg. Hangszereik: szinfónia (tulajdonképpen duda), szanxbüké – 15-20 húr van rajta kifeszítve, verőkkel szólaltatják meg (a cimbalom őse).

Zsidók

Egyistenhívő nép. A művészetekhez való viszonya más, mint a többi ókori népé. Itt a többi művészet nem virágzott, de a zene és költészet fejlett. Istentisztelet szolgálatában állott, de másformában. Kezdetben a frigytemplomban, később a jeruzsálemi zsinagógában zenéltek. 4000 levita foglalkozott a zenével, énekeltek és hangszereken játszottak.

Dávid óta a 150 zsoltárt énekelték. Ezeknek a szerzője a hagyomány szerint Dávid, a kutatások szerint egyeseknek csak gyűjtője. Vannak, melyeknek szövegét is, dallamát is ő írta, de írt dallamhoz szöveget vagy szöveghez dallamot is. A zsoltárokat recitáló módon énekelték. Zenéjük egyszólamú zene volt. Egy hangra jut 10-20 szótag, vagy szomszédos hangokon kering a dallam.

Hangszereik: ezüsttrombita, harsona. Fúvóhangszerük még a sófár, melyet kos szarvából készítettek. Az alaphangot és az 1. és 2. felhangot tudta megszólaltatni. Csak hosszúnap ünnepén szólaltatták meg. A csőrfuvolát orron keresztül fújták. Hárfáik is voltak, a kinnor (négyszög alakú) és nebel (háromszög alakú), csak alaki különbségek voltak köztük. Ütőhangszereik csörgők, dobok, cintányérok. Kultikus szertartási táncoknál zenéltek.

Görög zene

Az ókorból legtöbbet róluk tudunk. Sok elméleti írás, lejegyzés, filozófiai irodalom áll rendelkezésünkre.

Hangrendszerük a tetrachordok alapján áll. Háromféle tetrachord volt (lefelé):

  1. Diatonichos (la-so-fa-mi),
  2. Cromatichos (la-fi-fa-mi),
  3. Enharmonichos (la-fa-egy negyed hangköz-(és)-mi).

Ha két tetrachordot egymás mellé helyeztek, hangnemet kaptak. Bármely kettőt egymás mellé helyezhették, így hangnemek egész serege alakulhat ki. Ezek közül kivált egy-két olyan hangnem, melyet különböző görög törzsek használtak. Ilyen volt: dór- e-től e-ig lefelé; frig d-től d-ig lefelé; líd c-c; mixolíd vagy lochrisi h-h. Minden az istenektől jön le! Ezért ereszkedők dallamsoraik. Ha nem lépett túl a hangsor az alsó vagy felső záróhangon autentichos, ha legfeljebb egy tetrachorddal fel- vagy lefelé bővítették, plagalios névvel illették.

Minden hangnemnek voltak erkölcsi vonatkozásai. (Erkölcs=ethos, ethika.) Ez a kapcsolódás az ethos-rendszer. Platón foglalta össze a zenei ethosrendszert. Az állam törvényei összefüggésben vannak a zenei törtvényekkel eszmei tartalmukat illetően. A dór hangnem –spártaiaké – harciasságra nevel, a frig puha, érzéki. Az iskolában csak a megfelelő dallamokat engedélyezték.

Énekes és hangszeres zenéjük volt. Kezdetben az aoidosok – odé, óda – énekeltek. Ők írták a szöveget, dallamot, előadták, magukat kísérték hárfán és táncoltak hozzá. Még Homérosz eposzait is így adták elő, fejükön babérkoszorúval. A költészet csak később vált el a zenétől. Az aoidosok helyét később a rapsodosok vették át – rapdos=bot, botos énekes. Ők már csak előadók voltak. Ütemezés céljából a bottal a földet döngették.

Előadásmódjuk igen szeszélyes – rapszodikus – volt. Belerögtönöztek gyakran, stb. Az éneket hangszerrel kísérték. Egyik hangszerük az aulos, kétágú fúvóhangszer, hangja az oboáéhoz hasonlít. Másik a kytharos, pengető hangszer, ez volt az előkelőbb. Apollón isten tiszteletére használták. Ő volt a napfény, művészet istene. Alá tartozott a 9 múzsa. Ez volt a legfőbb művészi testület – Apollón Muszagetész.

Az aulost Pán – férfi szarvakkal, kecskelábakkal, félelmet keltő volt - tiszteletére használták. Ütő- és fúvóhangszereik is voltak. Dallamaikat betűhangjegy-írással jegyezték le, külön az énekes és hangszeres zene részére szóló jelekkel. Igen fejlett volt a hangjegyírásuk. Tucatnyi emlék maradt ránk. Ilyenek pl: Pindaros ódája Apollóhoz, Euripides Oresteshez – két karének; Seikylos sírfelirata (bordal); Mesomodes: Három himnusz a naphoz; stb. Így tudjuk, hogyan hangzott. A betűk között pontok és vesszők jelezték a ritmust, szüneteket. Mai írásmóddal:


\version "2.18.2"
\header {
	dedication = "1. példa:"
	title = "Pindarosz ódája"
	composer = \markup \italic "(Kr. e. 5. sz.)"
	tagline = ##f
}
kotta = \relative c'' {
	\tuplet 3/2 { a2 a4 } g f \tuplet 3/2 { e2 a4 } g f e a8 g f4 e8 d e1
	\tuplet 3/2 { f2 e4 } d e f g8 f g2 \tuplet 3/2 { a2 g4 } f e g f8 e f4 g8 g d2 e c1
	f2 f \tuplet 3/2 { e2 f4 } g a \tuplet 3/2 { g2 f4 } e a g f8 f e4 d8 d
	\tuplet 3/2 { c2 d4 } \tuplet 3/2 { e2 f4 } d2 \tuplet 3/2 { f g4 } a d, e e8 f f4 e8 d e2
	\tuplet 3/2 { c2 f4 } d g \tuplet 3/2 { a2 g4 } f e d2 e d1
}
szöveg = \lyricmode {
	Lan -- to -- don, ó jó A -- pol -- lo is -- te -- ni szép ze -- ne szól.
	Hal -- la -- tá -- ra ün -- ne -- pi dísz: Mú -- zsa -- lá -- nyok tánc -- ka -- ra vár -- ja a hí -- vó szót.
	Dal és tánc a lé -- nyed, tárd ki né -- kik bő -- ven a kin -- cse -- i -- det!
	A szív s_a lé -- lek, de még a vad vi -- har is sze -- lí -- dül:
	Lan -- to -- don, ó jó A -- pol -- ló, dal zen -- dül.
}
\score {
<<
	\new Voice = "kottasor" {
		\numericTimeSignature
		\time 2/2
		\kotta
	}
	\new Lyrics \lyricsto "kottasor" {
		\szöveg
	}
>>
}



\version "2.18.2"
\header {
	dedication = "2. példa:"
	title = "Seikylos sírfelirata"
	composer = \markup \italic "(Kr. u. 1. sz.)"
	tagline = ##f
}
kotta = \relative c'' {
	\partial 4. g8 d'4 d4. b8( c d) c4. b4 c8 d c( b) a g4 a8( f4)
	g8 b d c b( c) b g4 a8( f4) g8 b a c d b g g4 g8( e d_\fermata) \bar "|."
}
szöveg = \lyricmode {
	Ha -- lan -- dó, vi -- gadj, köny -- nyed ne ontsd, hidd el, kár.
	Rö -- vid az é -- let, ha -- mar száll, i -- dőd, ha le -- jár, a ha -- lál vár.
}
\score {
<<
	\new Voice = "kottasor" {
		\omit Staff.TimeSignature
		\time 6/8
		\kotta
	}
	\new Lyrics \lyricsto "kottasor" {
		\szöveg
	}
>>
}

A zenetanítást rabszolgák – paidagogosok - végezték.

Görögországban alakult ki a zenés színjátszás is, az opera csírája. Színjátszásuk a valláshoz kapcsolódik. Dionysos isten ünnepein előadták Dionysos történetét. Egy tengeri útja alkalmával kalózok elfogták, kecskebőrbe zárták és bedobták a tengerbe. Csak üggyel-bajjal tudott elmenekülni. Ezt a történetet úgy játszották el, hogy D. papjai kecskebőrbe bújtak. Kecske görögül: tragos, dal: ode, tragosode=kecskedal - tragédia. Ezek a játékok nagyon népszerűvé váltak, s később más szomorú történeteket is színpadra vittek. Ezeket tragédiának nevezték.

A tragédiák tárgyukat a görög mitológiából vették. Kezdetben egy személy adta elő, ő írta a szöveget, ő volt a színész is. Az ilyen fajta tragédia neve monológ. Később két személy lépett fel, így keletkezett a dialóg, melyben már a szereplő pár adja elő a történetet. Egyre több szereplő-pár került a tragédiába, ilyenkor az író játszotta a főszerepet. Később megjelent a kórus. Így alakult ki a görög dráma ma ismert formája.

Csak szabadtéri színházat ismertek, rendszerint egy isten szentélye körül. Ez kör vagy ovális lakú, - stadion. A színpad, mely kőlapokból álló lépcsőzetes emelvény, először a közepén volt, később előre került. A tragédia a 24 tagú kórus bevonulásával kezdődött, a színpad két oldalán helyezkedett el. A bevonuláskor nyitányt énekelt, utána is aktív szerepe volt, közbeszólt, bátorított, visszatartott, magyarázott. A magyarázat a közönségnek szólt, mert a drámaírás nem volt olyan szinten, mint ma.

Díszletek nem voltak, a cselekmény helyét is megmagyarázták, a kórus mindig énekelt s kifejező mozdulatokkal táncolt. A karvezető doronggal ütötte a ritmust. A szólószereplők vitték a cselekményt. A színpad előtt ülő zenekar kytharából, fúvó- és ütőhangszerekből áll. A színészek álarcban játszottak, mellyel különféle érzelmeket (komikus, tragikus) fejeztek ki. Kétszer, háromszor nagyobb volt az álarc az emberi arcnál, ezért a testet is nagyítani kellett. Hangjukat tölcsérekkel erősítették. Legnevezetesebb drámaírók Sophokles, Aiskylos, Euripides.

A tragédia után pár száz évre kialakult a komédia. Játékmódja ugyanaz., a táncnak nagyobb szerep jutott – vidám tánc volt. Mindig eljárták a cordax nevű táncot. Legnevezetesebb író Aristophanes.

A görögöknél indul meg a hangversenyélet is. A hangverseny dalcsarnokban – odeion – zajlik le. Itt énekeket, zeneszámokat adtak elő aulos és kythara kíséretével. A görög ének dallama ereszkedő volt, ritmikája komplikált – a páros ütem is -, sok 5/8-os és 7/8-os ütem fordul elő. A zenei agon-ok (agon=verseny) össze voltak kötve sporteseményekkel. Négyévenként Olimpia-ban voltak a legnagyobb versenyek. Ilyenek más helyeken is voltak, de vagy csak sport, vagy csak ének, vagy csak drámai versenyek külön-külön.

Római zene

Kezdetben önálló zenéjük volt, főleg a latin törzsek egységes nemzetté alakulása előtt. Politikai és katonai megerősödésük után meghódították Európa, Kis-Ázsia és Afrika egy részét. A görögök nagyobb műveltségű kultúrájukkal elárasztották Itáliát. Így az ősi latin zene helyét – a hódítás után – elfoglalta a görög zene. Hogy a latin zene milyen volt, arról nem tudunk. A hangszerek nevei megváltoztak: aulos=tibia, kythara=lira. Önálló hangszereik főleg rézfúvók: bucina, lituus, trombita.

A cirkuszi játékok elterjedése után a cirkuszok tömeghangversenyekké is váltak – odeum, itt tartották a színielőadásokat is. A görögöknél ezek vallási szertartások voltak – itt üzleti vállalkozások. Kialakult a pantomim – néma-játék. Az előadó nem beszél, csak tánccal, arcjátékkal, különböző gesztusokkal dolgozik. A római színházban a kórusvezető coturnusban – magas cipő – jelenik meg. Ennek talpa bronzból készül, ezzel üti az ütemet. A zenélés előkelő dolog volt. (Néró utolsó szavai: „Milyen nagy művész halt meg bennem”.) A zene tanítása nem volt előkelő dolog, ezt görög rabszolgákra bízták – pedagogus. Zenei emlék nem maradt ránk. Hangszerek maradtak ábrázolásokon, ásatásokban. Magyarországon található az ókori római zene egyik világhírű régészeti lelete. A mai Óbuda (akkor Aquincum) területéről került elő egy víziorgona (neve azt jelenti, hogy a víz nyomása juttatta a levegőt a sípokba). A lelet a római kori tűzoltólaktanya pincéjéből került elő, ahová a tűzvészkor szakadt be. Az oldalán tábla is volt, innen tudjuk, hogy Kr. u. 228-ban ajándékozta a tűzoltóegyleti tagoknak a parancsnokuk. Sok alkatrésze elégett vagy megolvadt a tűzben, mégis sikerült újraalkotni és egy megszólaltatható másolat is készült. 1931-ben találták meg, talán a legteljesebben fennmaradt víziorgona a világon.


◄--- Előző lap:Bevezető                             ---► Következő lap:India