Óangol nyelvtan

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Az angol nyelv történetében három fő korszakot különböztetünk meg: az óangol (Old English), a középangol (Middle English) és a modern angol (Modern English) idejét. Az óangol nyelv (vagy angolszász, saját nevén Englisc, ejtsd englis) az angol nyelvnek egy korai formája, amit a mai Anglia és Dél-Skócia területén beszéltek, az 5. század közepétől a 12. század közepéig. Nyugati germán nyelv, tehát közeli rokona az ófríznek és az ószásznak. Jelentős hatás érte az óészaki nyelvből, ami a szintén rokon északi germán nyelvek közé tartozik. Mivel az angolt a normann hódítás után (12. század közepe) az ófrancián keresztül óriási latin hatás érte, az óangoltól a mai szinte felismerhetetlenül eltávolodott. Az angolnak ezt a régebbi nyelvállapotát mindenesetre lelkes rajongói ma is művelik, Wikipédiának is van óangol változata.

Óangol vagy angolszász nyelv (Englisc) Beszélik a mai Anglia és Dél-Skócia területén az 5. és 12. század között Beszélők száma 0 fő Nyelvcsalád Indoeurópai nyelvcsalád Germán nyelvek nyugati germán nyelvek anglofríz nyelvek Óangol nyelv Írásrendszer kiegészített latin írás Nyelvkódok ISO 639-1 nincs ISO 639-2 ang

Története[szerkesztés]

Az óangol nyelv nem volt változatlan, hiszen mintegy 700 éven keresztül használták: az angolszász vándorlástól kezdve, aminek nyomán az ötödik században létrejött Anglia, egészen az 1066-os normann invázió után egy jó ideig, amikor a nyelv jelentős és drámai átalakuláson ment keresztül. Ebben a korai időszakban egyes vonásokat magába olvasztott azokból a nyelvekből, amelyekkel kapcsolatba került, mint például a kelta nyelvekből és az óészaki két dialektusából, az országba betörő vikingek nyelvéből, akik Észak-és Kelet-Anglia nagy területeit (az úgynevezett Danelaw-t) elfoglalták és uralták.


Germán eredet[szerkesztés]

Az óangol rúnák, a Futhark (Fuþorc) ábécéje.

Az óangol nyelvet formáló legfontosabb erő a germán öröksége volt szókészletében, mondatszerkezetében és nyelvtanában, ami közös volt a kontinentális Európában beszélt testvérnyelveivel. Ezek közül a jellemzők közül néhány annak a nyugati germán családnak volt a sajátja, amihez az angolszász tartozik, néhány jellemzőt pedig az ősgermán nyelvből örököltek, amelyből minden germán nyelv származtatható.

Akárcsak a kor más nyugati germán nyelveiben, az óangolban is öt nyelvtani eset volt, a szokásos egyes és többes számú alakokon felül használt kettős számot is a két tagból álló csoportok megjelölésére (bár csak a személyes névmásokban). Minden főnévhez nyelvtani nemet rendelt, azokhoz is, amelyek élettelen tárgyakat jelöltek: például sēo sunne (a Nap) nőnemű volt, se mōna (a Hold) hímnemű (vö. német die Sonne és der Mond).


Latin hatás[szerkesztés]

A művelt és írni-olvasni tudó lakosság nagy része (szerzetesek, papok stb.) tudott latinul, ami az akkori Európa lingua francája volt. Bizonyos esetekben hozzávetőleges dátumohoz lehet kötni az egyes latin szavak bekerülését az angolszászba annak alapján, hogy a nyelvi változásnak mely szakaszain mentek keresztül. A latin hatás legalább három fontos szakaszra tagolódik. Az első szakasz még a szászoknak a kontinentális Európából Angliába való vándorlása előtt zajlott le. A második akkor kezdődött, amikor az angolszászok felvették a kereszténységet és megjelentek a latinul beszélő papok. A latin eredetű szavak a harmadik és egyben legnagyobb hulláma az 1066-os normann hódítást követte, amikor óriási számú normann szó került a nyelvbe. Ezeknek az észak-francia (langue d'oïl) szavaknak a többsége ugyanis végső soron a klasszikus latinból származott, bár jócskán voltak köztük óészaki eredetű szavak is. A normann hódítás hozzávetőleg megjelöli az angolszász korszak végét, a 12. században a nyelv átadja helyét a középangolnak.

További változások mozgatója volt a futhorcnak vagy fuþorcnak nevezett rúnaírásból a latin ábécébe való átmenet, ami szintén jelentősen befolyásolta a nyelvet. Az angolszász szavakat betűről betűre úgy írták le, ahogy ejtették őket; a sok mai angol szóban megtalálható néma betűket, mint a knight (lovag, ejtsd nájt) k-ját, az angolszászban (cniht) valóban kiejtették. A szavak fonetikus betűzésének egy másik mellékhatása, hogy egyazon szó írásmódja rendkívül változó volt - egy szó írásképe tükrözte az egyes nyelvjárások hangtani különbségeit és az író egyéni választását, ezáltal nagy eltérések figyelhetők meg az egyes szerzők, sőt akár egyazon szerző különböző munkái között. Például az and (és) szót írták andnek és ondnak is.

Az angolszász írásmód tehát zavarosabbnak tetszik, mint a mai angol helyesírás, bár legalább törekszik rá, hogy némileg visszaadja a valódi kiejtést, míg a modern angol sok esetben nem. Manapság a legtöbb angolszász szakos diák a nyelv szabványosított változatát tanulja, és csak azután ismertetik meg őket az eltérő írásmódokkal, hogy elsajátították a nyelv alapjait.


Viking hatás[szerkesztés]

Az angolszász jövevényszavainak második jelentős forrása a skandináv nyelv, amik a 9. és 10. századi viking inváziók során kerültek a nyelvbe. Sok helységnéven felül főleg az alapszókincsbe tartozó szavakat találunk köztük, valamint a Danelaw (viking irányítás alatti, kiterjedt birtokokból álló terület, végig Anglia és Skócia keleti partjai mentén) sajátos közigazgatási jellegét érintő szavakat. A vikingek az óészaki nyelvet beszélték, ami az angolszász rokona volt, hiszen mindkettő ugyanabból az ősi ógermán nyelvből származott.

Megszokott, hogy a különböző dialektusok beszélőinek az összevegyüléséből, - különösen politikailag békétlen időkben - egy kevert nyelv születik, és egy elmélet szerint pontosan az óészaki és angolszász nyelveknek egy ilyen keveredése gyorsította fel az esetvégződések eltűnésének folyamatát az angolszászban, vagy legalábbis hozzájárult ahhoz. Ezt megerősíteni látszik az a tény is, hogy az esetvégződések leépülése legkorábban északon következett be és legkésőbb délnyugaton, a viking hatástól legtávolabb eső területen. Akár van igazság ebben az elméletben, akár nincs, az óészaki hatás mély nyomokat hagyott az angol nyelven: innen származnak az alapszókincs olyan elemei, mint a sky (ég), leg (láb) vagy a they (ők) névmás.


Kelta hatás[szerkesztés]

A nyelvben található csekély számú kelta jövevényszóra hivatkozva hagyományosan úgy tartják, hogy az angolt csak gyenge kelta hatás érte. A kelta jövevényszavak száma feltűnően kisebb mind a latinnál, mind a skandinávnál.

Az 1980-as évek óta egyre több szerző, köztük Hildegard Tristram érvel amellett, hogy a kelta nyelvi kapcsolat hatásai történelmileg alul vannak értékelve. A legutóbbi években kelta eredetet vélnek felfedezni egyre több angol nyelvjárási szóban. Tristram, Theo Vennemann és mások állítják, hogy a jellegzetes kelta vonások világosan kivehetőek az angolszász utáni időszakban a mondattan területén. (Forrás itt.)


Nyelvjárások[szerkesztés]

Hogy tovább bonyolítsuk a dolgot, az angolszásznak sok nyelvjárása volt. A négy fő dialektus a következő: merciai, northumbriai (közös néven angliai), kenti, és nyugati szász. Valamennyi nyelvjárás a sziget egy-egy független királyságához köthető. Ezek közül Northumbria egészét és Mercia legnagyobb részét a 9. század folyamán elárasztották a vikingek. Mercia egy része és Kent egésze sikeresen védekeztek és ekkor egyesültek Wessex néven.

A különböző angolszász királyságok 878-as, Nagy Alfréd király által végrehajtott egyesítése után a területi dialektusok fontosságában egy észrevehető hanyatlást tapasztalunk. Nem azért, mert megszűntek létezni; a területi dialektusok később is (sőt mind a mai napig) tovább éltek, amint azt bizonyítja mind a közép-és modern angol dialektusok létezése, mind pedig a józan ész - az emberek nem kezdenek spontán módon új akcentusban beszélni, amikor egy hirtelen váltás történik a politikai hatalomban.

Mindazonáltal az angolszász időszakból fennmaradt dokumentumok zömét Wessexnek, Alfréd királyságának a dialektusában írták. Hihetőnek tűnik, hogy a hatalom megszilárdítása nyomán szükségessé vált az államhatalom nyelvének a szabványosítása, ezáltal csökkentve a királyság távolabb eső területeinek igazgatásával járó nehézségeket. Alfréd maga is szenvedélyesen pártolta a köznyelv terjesztését, és sok írnokot hozatott Wessexbe Merciából azzal az utasítással, hogy a korábban íratlan szövegeket jegyezzék le. Az egyház ugyancsak érintett volt, különösen, mivel Alfréd elindított egy nagyszabású programot a vallásos anyagok angolra fordítására. Hogy ki ne essenek a király kegyeiből, és hogy biztosítsák a lefordított anyagok legszélesebb körű terjedését, a fordítással foglalkozó szerzetesek és papok az ő nyelvjárásában dolgoztak. Úgy tűnik, maga Alfréd is fordított könyveket latinról angolra, köztük I. Gergely pápa Liber Regulae Pastoralis című értekezését a közigazgatásról.

A hatalom központosítása és a viking inváziók miatt csak kevés vagy inkább semmi írott forrás nem maradt fenn, ami a nem-wessexi dialektusok fejlődéséről tanúskodna a szigetország egyesítése után.


Irodalom[szerkesztés]

A Beowulf kéziratának első lapja

Az angolszász irodalom, bár Kr. u. 1000 előtt bőségesebb a kontinens irodalmánál, mégis hiányos. Bright Angolszász szöveggyűjteményének (Anglo-Saxon Reader) 1935-ös, posztumusz kiadásához írott cikkében dr. James Hulbert így ír:

„Ilyen történelmi körülmények között az angolszász időszak írásai közül ismeretlen mennyiségű elpusztult. Mindarról, amit tartalmaztak, arról, hogy milyen fontosak lennének, hogy teljes képet alkothassunk a Hódítás előtti irodalomról, elképzelésünk sincs: a kolostori könyvtárak gyér katalógusai nem segítenek, és a fennmaradt munkákban sincsenek utalások más művekre… Azt, hogy az anyagaink milyen hiányosak, jól illusztrálja az ismert tény, hogy kevés és viszonylag jelentéktelen kivételtől eltekintve a teljes fennmaradt angolszász költészet négy kéziratban hagyományozódott ránk.”

Az angolszász volt az egyik első köznyelv, amit leírtak. Néhány az óangol irodalom legfontosabb fennmaradt munkái közül: a Beowulf, egy epikus költemény; az Angolszász Krónika, a korai angol történelem kútfője; és a Caedmon Hymn, egy keresztény vallásos vers. Fennmaradt továbbá számos prózai mű, prédikációk és szentek életéről szóló elbeszélések, bibliafordítások, a korai egyházatyák latinból fordított munkái, jogi dokumentumok, például törvények és végrendeletek, valamint nyelvtani, orvosi és földrajzi témájú gyakorlati művek. Mégis a költészetben vélik felfedezni az angolszász irodalom velejét. Majdnem minden angolszász szerző névtelen, néhány kivétellel, mint Bede és Caedmon.


Hangtan[szerkesztés]

A rekonstruált angolszász hangkészlet a következő. Ajakhang Ajak-foghang Foghang Fogmederhang Fogmederentúli-hang Szájpadláshang Torokhang Gégehang Zárhang p b t d k g Zár-réshang tʃ (dʒ) Orrhang m n (ŋ) Réshang f (v) θ (ð) s (z) ʃ (ç) (x) (ɣ) h Közelítőhang r j w Nyelvoldali l

A táblázatban zárójelbe tett szimbólumok az alábbi hangok változatait jelölik:

   * a [dʒ] a /j/ hangváltozata, hosszan ejtve és /n/ hang után fordul elő
   * az [ŋ] az /n/ hangváltozata, /k/ vagy /g/ előtt fordul elő
   * a [v, ð, z] az /f, θ, s/ hangváltozatai, magánhangzók és zöngés mássalhangzók között fordulnak elő
   * a [ç, x] a /h/ hangváltozatai, utolsó szótagban, elöl vagy hátul képzett magánhangzók után fordulnak elő
   * a [ɣ] a /g/ hangváltozata, magánhangzó után fordul elő

Egyeshangzók Rövid Hosszú Magas Mély Magas Mély Zárt i y u iː yː uː Félig nyílt e (ø) o eː (øː) oː Nyílt æ ɑ æː ɑː

A magas félig nyílt kerekített magánhangzók /ø(ː)/ megvoltak néhány angolszász nyelvjárásban, de a legpontosabban ismert kései nyugati szász dialektusban nem. Kettőshangzók Rövid Hosszú Első eleme zárt iy iːy Mindkét eleme félig nyílt eo eːo Mindkét eleme nyílt æɑ æːɑ 4. Szabályozott helyesírás

Az óangolt kezdetben rúnaírással (futhorc) írták, de miután az angolszászok áttértek a kereszténységre, ezt felváltotta a néhány betűvel kiegészített latin ábécé. A yogh betűt (Ȝ, ȝ) például az írből vették át; az eth (Ð, ð) a latin d változata volt, a thorn (Þ, þ) és a wynn (Ƿ, ƿ) a futhorcból való kölcsönzések. Egy hetes számra emlékeztető karakterrel jelölték az and (és) kötőszót, és egy szimbólummal a þæt vonatkozó névmást, ami olyan, mint egy thorn betű a függőleges vonalát vízszíntesen áthúzva (OE thaet.png). Alkalmilag használtak ékezeteket magánhangzók fölött, a következő m-ek vagy n-ek rövidítéseként. Az alábbi leírásokat IPA-szimbólumokkal adjuk meg. 5. Az ábécé

   * a: /ɑ/ (helyesírási különbségek, mint például land/lond "föld" alapján feltételezik, hogy volt egy kerekített változata [ɒ], ami [n] hang előtt jelent meg)
   * ā: /ɑː/
   * æ: /æ/
   * ǣ
/æː/
   * b: /b/
   * c (az sc és cg betűkapcsolatok kivételével): /tʃ/ vagy /k/. A /tʃ/-kiejtést a mai szerkesztők néha ékezettel jelölik: általában ċ-vel, néha č-vel vagy ç-vel. Mássalhangzó előtt a kiejtés mindig /k/; szó végén i után mindig /tʃ/. Más esetekben a történeti nyelvészeti ismeretekre van szükség, hogy eldönthessük, melyik kiejtés helyes.
   * cg: [ddʒ] (a hosszan ejtett /jj/ változata); esetlegesen a /gg/-é is
   * d: /d/
   * ð/þ: /θ/ és ennek [ð] változata. A két betű többé-kevésbé felcserélhető volt (szó elején nem használták a ð betűt, de ezt a szabályt semmi esetre sem követték mindenhol). Sok mai szerkesztő ugyanúgy használja a két jelet, ahogy az eredeti kéziratokban szerepelnek, de vannak, akik valamilyen módon szabályozni szeretnék a használatukat, például csak a þ-t tartják meg.
   * e: /e/
   * ē: /eː/
   * ea: /æɑ/; ċ és ġ után néha /æ/ vagy /ɑ/
   * ēa: /æːɑ/; ċ és ġ után néha /æː/
   * eo: /eo/; ċ és ġ után néha /o/
   * ēo: /eːo/
   * f: /f/ és [v] változata
   * g: /g/és [ɣ] változata; /j/ és [dʒ] változata (n után). A /j/ és [dʒ] kiejtést a mai szerkesztők néha ġ-nek vagy ȝ-nek írják. Mássalhangzó előtt a kiejtés mindig [g] (szó elején) vagy [ɣ] (magánhangzó után). Szó végén i után mindig /j/. Más esetekben a történeti nyelvészeti ismeretekre van szükség, hogy eldönthessük, melyik kiejtés helyes.
   * h: /h/ és [ç, x] változatai. A hl, hr, hn and hw betűkapcsolatokban a második betű biztosan zöngétlen volt.
   * i: /i/
   * ī: /iː/
   * ie: /iy/; ċ és ġ után néha /e/
   * īe: /iːy/; ċ és ġ után néha /eː/
   * k: /k/ (ritkán fordul elő)
   * l: /l/; akár a modern angolban, utolsó szótagban valószínűleg szájpadláshang volt
   * m: /m/
   * n: /n/ és [ŋ] változata
   * o: /o/
   * ō: /oː/
   * oe: /ø/ (dialektusokban)
   * ōe: /øː/ (dialektusokban)
   * p: /p/
   * q: /k/ u előtt a /w/ félhangzó jele, de ritkán használták, inkább a középangolra jellemző. Az óangol a cƿ

betűkapcsolatot használta, vagy modern nyomtatásban a cw-t.

   * r: /r/; az r pontos természete nem ismert. Lehet, hogy fogmederben képzett közelítőhang volt [ɹ], mint a legtöbb modern angol nyelvjárásban, talán kopogó- [ɾ] vagy pergőhang [r].
   * s: /s/ és [z] változata
   * sc: /ʃ/ vagy esetlegesen /sk/
   * t: /t/
   * u: /u/
   * ū: /uː/
   * ƿ (wynn): /w/, nyomtatásban w-re cserélik, hogy ne legyen összetéveszthető a p-vel.
   * x: /ks/ (de néhány szerző szerint [xs ~ çs])
   * y: /y/
   * ȳ
/yː/
   * z: /ts/. Ritkán fordul elő, inkább a ts betűkapcsolatot használták, például bezt helyett betst (legjobb /betst/).

A dupla mássalhangzókat hosszan ejtjük; a hosszú ðð/þþ, ff and ss réshangok sosem zöngések.