Olvasónapló/A nürnbergi mesterdalnokok
A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Richard Wagner operája 3 felvonásban, 4 képben. Szövegét Richard Wagner írta.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Cselekmény
Történik Nürnbergben, a XVI. század derekán, az I. felvonás a Katalin-templomban, a II. felvonás Sachs műhelye előtt az utcán, a III. felvonás 1. képe Sachs műhelyében, a 2. kép a város határában.
[szerkesztés] I. felvonás
A Katalin-templom előcsarnokában Stolzingi Walter, frank lovag türelmetlenül várakozik.
Csak Évát nézi, látja, Pogner ötvös leányát. Mikor azután az istentisztelet véget ért s mindenki távozik, rögtön oda is lép hozzá, s megkérdezi, menyasszony-e már. A leány ajka még nem mondja ki, de a szeme rögtön elárulja a szívből jövő választ. Éva helyett most még csak Magdaléna, a dajkája ad feleletet - de ő is zavarban van, mert ott settenkedik, rendezkedik a háttérben - Dávid. Magdaléna mondja el a lovagnak, hogy holnap dalnok verseny lesz Nürnberg városában s a győztes "mesterdalnok" a babérkoszorúval együtt Éva kezét is elnyeri.
De mielőtt elválnak s Magdaléna elviszi magával, Éva ki is mondja szíve szerelmes válaszát.
Már ott forognak, serénykednek az inasok. A mester-tanácskozásra készítik elő a csarnokot. Hozzák a padokat, a dalnokszéket. Közöttük persze Hans Sachs inasa is, a vidám Dávid.
Ő hozzá fordul a lovag, hogy megtudja, miképpen lehet valaki mesterdalnokká? Az inas ugyancsak elképed, mikor megtudja, hogy a frank lovag egyszerre mesterdalnokká kívánna lenni.
És Dávid nagyot sóhajt, mikor a magyarázatba fog:
és rendkívül alapos és részletes módon sorolja el a versfaragás és éneklés sokféle csínját-bínját.
S felelget Walter kérdéseire: ki a költő? - ki a mester?
A jegyzőtől aggodalmasan óvja: ő rója fel ugyanis a hibákat, krétával, a táblára.
Ki hét hibánál többet vét a szabály ellen - megbukott. Végül szívből kíván szerencsét Walter dalolásához.
Lassan gyülekeznek a mesterek.
A városi írnok, a mogorva Beckmesser, Pogner körül forgolódik. Szeretné kitudni, számíthat-e az ötvösmester támogatására, ha Éva kérőjeként jelentkezik a háznál. Nem kap azonban semmi biztatást.
Stolzingi Walter köszönti Pognert, és rögtön előáll különös kívánságával. Szeretné, ha felvennék a mesterdalnokok közé. Beckmesser gyanakodva méregeti az ismeretlen jövevényt.
Ezalatt a mesterek meg is jöttek mind, felolvassák a névsort és elkezdődhet a tanácskozás. Elsőnek Pogner, az ötvös kér szót. A régi mesterek - emlékezik vissza - igen jelentős érdemeket szereztek a művészet, a mesterdal ápolása körül. És ő is követné e nemes ősi példát.
Ezért a holnapi Szent János-ünnepi dalnokversenyre pályadíjat ajánl fel: a győzteshez - a megkoszorúzott költőhöz - nőül adja egyetlen leányát, Évát és véle minden vagyonát.
A mesterek lelkesen üdvözlik. Az ötvösmester azután a frank lovag kérését is előterjeszti, aki mesterdalnok kívánna lenni. Már szólítja is, és Walter előlép.
A mesterek ugyan csodálkoznak a szokatlan jelentkezőn, de itt nem különbözik egymástól úr vagy paraszt. Egyedül csak a művészet a döntő... Így hát megkérdezik tőle, ki volt a mestere.
Walter egy régi könyvet olvasva, Walter von der Vogelweide verseiből tanulta a költészetet.
Beckmesser okvetetlenkedik legtöbbet, fél a vetélytárstól. Végül Sachs szavára mégiscsak meghallgatják a lovag versét.
Különös eset... riad fel hosszú szótlanságából a bádogos mester.
S a szúrósszemű Sixtus Beckmesser, a jegyző, húzódva ugyan és epés érzéssel, de indul.
És kénytelen-kelletlen elfüggönyzi magát a rovószékben.
Walternek előbb végig kell hallgatnia a "tabulatura", a költőcéh szigorú szabályzatának sokféle törvényét és előírását, amelyeket be kell tartani a versben, rímben, dalban. És csak azután ülhet a dalnokszékbe - mert a szabály szerint csakis ott dalolhat.
De a lovag - ha meg is hallgatta a töméntelen szabályt - végül mégis csak úgy énekel, ahogy a szíve sugallja. A mestereknek nem tetszik a szabadon szárnyaló dal, és ki is hangzik a rovószék függönye mögül a sűrű krétanyikorgás, amint Beckmesser a jegyzőtáblára a hibákat feljegyzi.
Az írnok végül már kiront a rovószékből s diadalmasan mutogatja körbe a hibatáblát, amelyen már szemernyi hely sincs.
A dal nyomán szinte forradalom támad. Hans Sachs megkísérli ugyan, hogy a mesterek felháborodását lecsillapítsa, de végül a nagy zajban már egyedül csak ő hallgatja a dalnokot, ki ének közben azt a szörnyűséget is elkövette, hogy szabályellenesen felállt a dalnokszékben. A lovag dühösen otthagyja a mesterek hadonászó, izgatott gyülekezetét. Utolsónak marad Sachs, ki elgondolkozva, hosszan nézi még az üres dalnok-széket.
[szerkesztés] II. felvonás
Pogner ötvösmester háza, előtte hárs és szemben Hans Sachs műhelye a kanyargó utcácskában.
Az inasok vidáman évődnek és táncolnak az enyhe nyári alkonyban.
Magdaléna aggódva érdeklődik Dávidnál, mi lett a lovag sorsa az énekiskolában, s ijedten hallja a rossz hírt.
Később Pogner és leánya érkezik az esti sétából s a város másnapi ünnepségéről beszélnek.
Mikor az ötvösmester bemegy a házba, Magdaléna szorongva súgja meg Évának, hogy a lovag próbája nem sikerült.
Azután üres lesz az utca, beesteledett és Sachs műhelyajtaja elé ül dolgozni. Kezébe veszi a kalapácsot meg a cipőt, de megint leteszi. –
Tavaszi orgonaillat tölti be az utcácskát.
A munkája sehogy sem halad. – Fülében egyre csak az ifjú lovag újszerű dala hangzik.
Különös volt a dallama – de neki éppen azért tetszik.
Végül mégiscsak dologhoz lát. Most meg Éva szökik be hozzá és ül le félénken a padra a ház sarkán.
Sachs elcsodálkozik, hogy a leányasszony ilyen későn ébren van.
De ki lesz a vőlegény, a kérő? Beckmesser, kinek éppen cipője készül?
Éva úgy gondolta, hogy talán Sachs is részt vesz – ő érette – a versenyben. De Sachs – ha egyszer gondolt is erre – tudja, hogy ma már Walter lovag is itt van Nürnbergben...
Éva – hiszen ezért jött – szeretné a mestert a mai énekiskolában történtekről kifaggatni.
De csak annyit tud meg, hogy a lovag végleg elbukott, és duzzogva hagyja ott Sachsot. Bosszúsága még csak fokozódik, mikor hallja Magdalénától, hogy Beckmesser, az írnok „szerenádot” készül neki adni.
Walter is felháborodottan jön s csüggedten panaszolja, hogy a mestereknek nem kellett a dala. Elkeseredésében kéri, hívja Évát, szökjenek meg. De most kürt szól az éjszakában. Walter kardjához kap.
Walter a hárs lombjai mögé rejtőzik, míg az őr szava el nem hangzik. Éva Magdaléna ruháját vette magára, már szökne is Walterrel, azonban Hans Sachs meggátolja őket ebben: lámpáját meggyújtja s annak fénye éppen arra az útra esik, amerre a fiatalok szökni akarnak.
Újabb akadály is van már: a szerelmes Beckmesser jő, lantját pengetve. A fiatalok a hársfa lombja alá rejtőznek előle, Sachs pedig belekap az énekbe.
Beckmesser cipőjébe veri a szegeket, az egyik már készen is van.
Az írnok éppen most nem nagyon örül ennek, de Sachs nem akarja sem a munkát, sem a dalt abbahagyni. Beckmesser viszont szerenádját szeretné elkezdeni. Nyílik már Pogner házán az ablak is, hol Éva ruhájában Magdaléna könyököl ki. A jegyző erre még izgatottabb. Végül aztán mégiscsak megegyeznek, mégpedig: az írnok énekel, a mester meg jelzi a hibákat. De nem krétával a táblára, mint azt a jegyző szokta, hanem egy-egy kalapácsütéssel a kaptafára húzott cipőn. – A dalnok megpengeti lantját.
Majd nekifohászkodik és az énekbe kezd.
Szól a dal, egyre sűrűbben kopognak az ütések a kaptafán, egyre bőszebben danol Beckmesser, de annyi hibát ejt, hogy a susztermester a szerenád végére már el is készült a dalnok cipőjével.
Persze sorra nyílnak az ablakok, álmos, éjjeli-sipkás fejek jelennek meg. A botrányos lárma okát akarják tudni – csendet követelnek. Dávid azt hiszi, hogy Beckmesser az ő szerelmének, Magdalénának énekel, ezért hát nyakoncsípi és hatalmasakat üt a nyikorgóhangú írnok hátára. Ki is csődülnek az utcára. S pillanatok alatt általános verekedés kerekdik a sötétben.
Már senki sem tudja, hogy kit püföl a gomolyagban, s miből kerekedett mindez. A zűrzavarban a fiatalok szöknének, de Sachs résen van és a lovagot karján fogva betuszkolja műhelyébe.
Az éji őr kürtje vet véget a zajos verekedésnek. Amilyen gyorsan támadt, olyan gyorsan el is ült a csetepaté, s mire a kürt megint megszólal, s felkel a hold, már újra csend borul a kis nürnbergi utcára.
[szerkesztés] III. felvonás
Hans Sachs műhelye.
A mester hatalmas fóliánst olvas a karosszékben.
Alig veszi észre a tegnapi verekedés miatt kissé megszeppent Dávidot. De azután elmondatja vele jánosnapi versét. És az inas most jön csak rá – hogy is felejthette el! – hogy ma a mester nevenapja van, és virágbokrétáját meg kis szalagdíszes kosarából hurkáját, kalácsát kínálja neki. A mester szeretettel simogatja meg és küldi, hogy majd öltözzék díszbe, mert mint herold fogja őt az ünnepségre elkísérni.
Még mindig ott a fóliáns a térdén, ahogy elgondolkozik.
...Balga őrület volt, ami elmúlt éjjel a lovagot a szöktetés gondolatára bírta... az egész utcai verekedést elszabadította... és balga ábránd, ami őt is e késői szerelemre csalta...
Hogy történt ez? Egy kobold tette vajon? Szentjánosbogárka, ki nem találta párját...? Szent János éje s a nyíló orgona illata?
Felébredt Walter is, aki Sachs házában pihent éjszaka. Csodálatos szép álma volt, s most attól fél, hogy az szétfoszlik. – De hisz éppen ez a költő dolga, hogy álmát megérti, megjegyzi – oktatja házigazdája. És biztatja, fogjon hozzá a mesterdal megírásához. Majd arról beszél, milyen is a mesterdal.
S Walter elmondja hajnali álmát, melyet most a suszter-poéta tanácsa szerint és segítségével, költői formába is önt, s az szinte magától ölti fel a versenydal köntösét. A verset Hans Sachs rögtön le is jegyzi.
Mikor átmennek a másik helyiségbe, hogy a szentjánosnapi ünnepségre átöltözzenek, savanyú, mérges képpel biceg be Beckmesser. Az előző esti kaland emléke üldözi még most is.
Rosszkedvűen sántikál fel-alá a műhelyben, de hirtelen felderül az arca és diadalittasan csap le a Sachstól leírt és az asztalon maradt versre. Íme a bizonyság: a suszter is pályázik Éva kezére. A visszatérő mester azonban mosolyogva elhárítja a feltevést. A dal nem az ő műve, sőt, hogy az írnokot teljesen megnyugtassa, még neki is ajándékozza a leírt verset. Beckmesser öröme határtalan, s máris rohan, hogy betanulja a szöveget.
Éva már az ünnepi öltözetben jött át. A cipő szorítja a lábát. A mester csak mosolyog, jól tudja, hogy nem a cipő szűk, s mikor a lovag belép a műhelybe, a két fiatal csak egymást látja a nagy világból.
Éva, ha nem ébred szívében hirtelen szerelem – Sachsot választja férjéül, amit meg is mond neki.
Sachs, a korosodó férfi azonban semmiképp nem vágyott Marke király szomorú sorsára.
De most egy mesterdal avatására, keresztelőjére – amelyet Walter lovag írt, hívja meg az érkező s már ünneplőben levő Dávidot és Magdalénát is – a régi mesterszokás szerint.
Mivel azonban keresztelőn inas nem lehet tanú, és Dávid ma reggel versét jól mondta fel, a mester őt az ősi nyakonütéssel legénnyé avatja, és most Éváé az ünnepi szó.
[szerkesztés] 2. kép
Ünnepi zászlódíszben a mező Nürnberg városa előtt. És ünneplőben a nép apraja-nagyja. Már vonulnak is a céhek s jókedvűen fújják mesterségük tréfás, kedves dalát.
A vargák Szent Krispinről: „Vargák védangyala! Szegényeknek jó dolga volt, Nekik cipőt csinált: S midőn nem adta már a folt, Lopott, ha nem talált.” Fölharsannak az ünnepi trombiták.
A szabók, majd a pékek dalának is szól rigmusa: „Ha kenyeret nem ád a pék, Mi történik? Itt a vég! De amíg én erre mék, Nincs addig éhínség. Pék, pék, pék!”
Fiatal parasztlányok érkeztek az imént, díszes öltözetben, tarkabarkán és az inasok máris táncba viszik őket.
De jönnek már a Pegnitz folyócska hídján a céhmesterek, a mesterdalosok: s végül Hans Sachs, akit a nép szeretete az ő saját versével köszönt és lelkesen ünnepel. Megkezdődhet a dalnokverseny. Az első próbálkozó Beckmesser. De már ahogy a kis dalnokemelvényre fellép, összesúg a nép.
És rákezd a Hans Sachstól ajándékba kapott költeményre. De zavarában dadog, nyelve botladozik, össze is gabalyítja a verssorokat és a cifrázott melódiával kiforgatja a verset formájából: már értelme sincs.
Kopár a szeg, virágpagony,
Csillag tetejében
Kis fenyéren
Fárul hegyet lelék
A mesterek és a nép derűsen összesúg: az írnok úgy látszik, megbolondult. A teljesen megzavarodott lantos azonban egyre dühödtebben folytatja. A költemény mind zagyvábbá válik, végül is kirobban a hangos kacagás. Beckmesser dühösen rohan le az „énekesdombról”. Hans Sachshoz dobja versét: Átkozott varga, te tetted ezt! „E dal nem is tőlem való... Sachstól, kit annyian tisztelnek itt... A szemtelen még rábeszélt: Hogy eldaloljam énekét.”
A nép megütközve hallgatja Beckmesser vádaskodását. Sachs elismeri, hogy a vers valóban nem Beckmesser tollából való, de mindjárt hozzáteszi, nem is ő a szerzője, ő csak leírta azt. De be fogja bizonyítani, hogy ami Beckmesser szájából csak egymásra hajigált szavak kúsza értelmetlensége, a költő ajkáról szíet és lelket hódít. Íme a tanú, aki igazolja szavait.
Ekkor Stolzingi Walter lép a nép és a versenybírák elé – s az iménti zagyvaság után az ő hajnali álma, az igazi költészet hangján szólal meg.
A mesterdalnokok megcsodálják az életteljes, zengő éneket s a nép már meg is hozza az ítéletet: „Oly szép álomba ringatott,... Add a babért daláért!”
A mesterek elfogadják a nép döntését. A lovag lehajtott fővel fogadja Éva kezéből a babér és mirtuszból font koszorút.
Pogner az éremmel díszített aranyláncot – a mesterláncot – nyújtja Stolzingi Walter felé, de a lovag hevesen elhárítja magától.
Enélkül is boldog szívem.”
Ekkor Sachs ragadja meg a győztes lovag kezét:
Becsüljed énekünk!”
Majd kiveszi Pogner kezéből a láncot és mesterré avatja a lovagot.
És míg a művészet, a dal örök életéről zeng a nép, Éva és Walter a mester mögött állva... – ő észre sem veszi – homlokára teszik a költő babérkoszorúját.
Nürnberg népe újjongva köszönti Hans Sachsot, a mestert, a dalnokot.
