A II. világháború harci eseményeit a Budapesttől kb. 40 km távolságra fekvő Dorogon éltük át.
Írásomat azzal kell kezdenem, hogy 1944. október 15. után magyar és német katonai alakulatok gépjárművei több esetben parkoltak a Szent Borbála Bányatemplom környékén – így utcánkban is. A templom körül magas nyárfák, utcánkban elég terebélyes meggyfák álltak, ezt jó búvóhelynek találták az esetleges bombázások idejére. Le kell itt szögeznem: Dorogot az angolszász repülőgépek soha nem bombázták.
A karácsony előtti héten már rohamlövegek telepedtek le.
A szent este nálunk szokás szerint zajlott annak ellenére, hogy tudtuk, a frontvonal vészesen közeledik. Utána nyugovóra tértünk. Éjjel 3 órakor ablakunkat erősen kopogtatta valaki. Horváth Lajos bácsi volt, a sekrestyés. Figyelmeztette apámat, hogy az oroszok már Dágon vannak, de lehet, hogy Csolnokot is elérték. Mivel ekkor harci zaj nem hallatszott, mégis visszafeküdtünk az ágyba.
December 25-én reggel én a 7 órakor kezdődő misére mentem. A templom hajójában rajtam kívül 1-2 személy volt. Fél nyolc lehetett, midőn egy pukkanásszerű hangot hallottam. A mise után valakitől megtudtam, hogy ez akna robbanása volt. A délelőtt folyamán lassanként sűrűsödött, időről időre ágyúlövések hangja is belevegyült. Az ebédre készült kacsapecsenyét már nagy sietve fogyasztottuk el. Utána rögtön indultunk az iskola óvóhelyére.
"....a római katolikus bányatemplom és a brikettgyár 'A' üzeme melletti biztonsági okokból létesített bányafa-telep pedig a senki-földjére került, kitéve a mindkét irányból állandósult belövéseknek."
Valóságos izgalommal olvasom dr. Csiffáry Nándor: Dorog a II. világháborúban c. dolgozatát a Dorogi füzetek 5. számában. Abból idézek kezdetül egy mondatot. Azért ezt, mert én és sokan a bányatemplom környékén lakók közül 1945. január 4.-től március l-ig éppen e senki-földjén éltük át a háború borzalmait.
Az író minden mondatával egyetértek, vele együtt érzek. Éppen ezért határoztam el, hogy kissé kiegészítem ‘tudósítását’ azzal, ami ezen a zónán belül velünk történt, azzal, amit kívülről senki sem láthatott, nem tudhatott, hiszen ezen a területen Dorog népének csak kis töredéke ragadt benn. Mi voltunk ott, kiknek menekülési helyként az Új Iskola (később Dózsa György Általános Iskola – ma már nem működik) pincéi szolgáltak.
Az iskola pincehelyiségei közül egy tanteremnyi nagyságút a bányaigazgatóság már korábban óvóhellyé építtetett át az akkori korszerűségi követelményeknek megfelelően. Ezen kívül volt még egy hasonló méretű és egy körülbelül egyharmad résznyi nagyságú, ezek azonban nem voltak így kiképezve.
Itt megállok egy pillanatra. Hiszen megkérdezheti valaki: kinek van erre az írásra szüksége? Én magam tettem fel elsőként a kérdést - önmagamnak. A válasz: nem tudom. Vajon kiket érdekel a mi kéthónapos kínlódásunk, hiszen a háború alatt számtalan helyen rengeteg ember élt át rettenetes borzalmakat, melyek a háború végső kimenetelét egyáltalán nem befolyásolták, tehát tulajdonképpen nincs jelentőségük. Ha csak erre gondolok, nem is érdemes belekezdeni a munkába.
De a mai olvasó talán - ha kezébe jut ez az írás - mégsem fogja olvasatlanul sutba dobni. Talán érdeklődni fog néhány tíz ember sorsa iránt, akik az iskola pincéjébe kényszerültek. Azért ide, mert ez volt számunkra a legközelebbi biztonságosnak látszó hely, melyet a legrövidebb idő alatt érhettünk el, midőn a hegyoldalból, a Bécsi (akkor helyesen Petőfi) útról hangzó géppuskaropogást és egyéb harci zajt meghallottuk.
Végül az alapul szolgáló munka egyik bekezdésében foglaltak késztetnek arra, hogy mégis leírjam élményeimet. Ebben a szerző (Dr. Csiffáry Nándor) megemlíti, hogy feltételezhetően lappanganak még források. Nem a forrássá válás igényével rovom soraimat, csupán némi kis kiegészítésre gondolok. Leírom hát azokat a történéseket, melyek több mint 65 évvel ezelőtt egy kis, a háború által összeterelt embercsoporttal estek meg.
Ahogyan Dr. Csiffáry, én is 1944 karácsonyával kezdem. Csak azért, mert az iskola pincéjében velünk együtt lakó Horváth Lajos bácsi, aki az iskola pedellusa, a bányatemplom sekrestyése, harangozója volt, (s még mi nem, nagyon sok dologhoz értett, eredeti foglalkozása kovácsmester volt) dec. 25-én délután 3 óra tájban, amikor már félelmetesen nagy ágyúzás folyt, az óvóhelyről még visszaszaladt a templomba, hogy onnan az utolsó pillanatban az arany kelyheket, szentségtartót, ..... stb...., elhozza, általam jelenleg már nem tudott ok miatt kénytelen volt a templom főbejáratán bemenni annak ellenére, hogy a sekrestyeajtón át veszélytelenebb lett volna a templom épületének takarása miatt. (A belövések zömmel délkelet felől érkeztek.) Midőn a templomból kijött és a templom mellett visszafelé futott, egy lövedék a torony tetején álló hatalmas és nagysúlyú keresztet találta el.
A kereszt lezuhant és Horváth Lajos bácsi mellett 2-3 méter távolságra ért földet. Ezen a néhány lépésen múlt az élete. Szerencsére sérülés nélkül tért vissza az óvóhelyre.
