Kovács Béla nagybátyám életírása

Kovács Béla nagybátyám életírása

1908. II. 6-án Szegeden születtem, édesanyám Gedeon Magdolna.

A Kossuth Lajos sugárút. 6.sz. I. em. laktunk. Iskolai végzettségem: 4 elemi, 4 főreál, 1 kereskedelmi. 6 éves voltam, amikor a Rókusi Iskola elsős tanulója lettem (ez a jelenlegi Bonctan épületében volt).

Ekkor 1914-et írtak, és kitört az első világháború. Az első elemi osztályt befejezve, az iskola hadikórház lett. A 2. osztályt a Csongrádi sugárúti elemi iskolában folytattuk úgy, hogy délelőtt a Rókusiak, délután a Csongrádi iskolai tanulók tanultak. A mi iskolánk igazgatója, Nemecskay István, köztiszteletben álló úr volt a tanárom.

Leírok néhány eseményt, amelyeket kisdiák koromban Szegeden tapasztaltam.

A hadüzenet megtörtént, a népet föllelkesítették, és így én az erkélyünkről végignéztem a nagy tömegek fölvonulását, zászlókkal. Kiáltozták: „Éljen a háború!”

Nehéz idők következtek: rendszeresen mentek a menetszázadok a frontokra, gyalogság – tüzérség – huszárság, mindig a honvéd zenekar elől és nagy tömegek kísérték ki az állomásra, hol Rókusra, hol a Nagyállomásra, és ott bevagoníroztak.

Nem sok idő elteltével a nép hamar kijózanodott. A szerbiai frontról jöttek a sebesült szállítmányok. Ekkor én, a kisfiú láttam a nyitott (nyári) villamosokban, melyeket e célra berendeztek. A villamoskocsikban a hordágyak keresztben voltak elhelyezve úgy, hogy tömve voltak sebesültekkel (fejlövés, kar-, láb-, stb). Több iskola hadikórház lett és megtelt. Jól emlékszem, az első sebesülteknek a lakásunkkal szemben lévő pékműhelyből nagy ruháskosarakból osztogatták a részükre sütött finom friss sóskifliket!

Ahogy teltek a háború évei, a vége felé olyan esetekről is hallottam, hogy a vagonokból többen kiszöktek, ha a vonat megállt. A vagon padlóját kiégették.

A menetszázadokat úgy küldték a frontra, hogy a katonák már nem a szokásos tiszta új ruhát kapták, hanem a frontról, az elesettekről leszedett, kimosott és fertőtlenített ruhákba öltöztek. Akik ilyen ruhát kaptak, tarka, vérfoltos ruhákat viseltek, a háború legvégén volt így. Ilyen látványban is volt részem, ami furcsa hatást váltott ki akkor belőlem.

A német Mackensen(?) seregek visszavonultak Romániából és Erdélyből. Szegeden keresztül is sok csapat vonult át, ezek élelmiszerekért cseréltek sok mindent a fölszereléseikből, (lovakat, trénkocsikat és egyéb holmikat stb.) Igyekeztek hazájukba. Volt egy bizonyos idő, amikor a nyugati és balkáni frontokról hazatartó (főleg Erdélybe) szórvány, szétszórt különféle nemzetiségű leszerelő katonák átvonultak éjjel-nappal Szegeden, és mivel mi a Kossuth L. sug. úton laktunk, éjszakánként az ilyen nagy zajjal, kiabálással és elvétve lövöldözésekkel átvonulók kellemetlenkedtek a városunkban. Majd jött a Szegedet megszálló francia és balkáni haderő csapatainak korszaka. Újszeged szerb megszállás alatt volt, a szerb katonák vegyes ruházatúak és fegyverzetűek voltak, bikacsök lógott az oldalukon némelyiknek, és ezt rendcsinálásra alkalmazták néha. Ha valakit bevittek a parancsnokságra, még néha a 25 botbüntetést is alkalmazták. Az újszegedi oldalon jobb és olcsóbb volt a bevásárlási lehetőség akkor. Szegeden jegyrendszer volt egy ideig és rossz volt az ellátás. Még megemlítem azt is, hogy a háború ideje alatt Szegeden voltak olasz – szerb és orosz hadifoglyok is. A háború vége felé eljött az idő, amikor jegyre kukoricás kenyeret adtak, és a pékség előtt sort álltunk!

Az első világháború után

Az első világháború befejeztével az akkori gazdasági nehézségek idején mindent elölről kellett kezdenie a családunknak. Szegeden bizonyos átmeneti állapotok következtek.

Itt említem meg azt, hogy a trianoni békeszerződés megkötése után a megszállás megszűnt. A régi Kuk. pénzeket lebélyegezték a bankban és a régi bankjegyek helyébe bizonyos százalékát kaptuk vissza lebélyegezve (devalválva). Később jött az új bankjegy, a pengő.

Édesapám 77 éves koráig rendszeresen dolgozott. Sokáig laktunk a Kossuth L. sgt. út 6. sz. alatt az I. emeleten, majd 7 évig laktunk a Kossuth L. sgt. 4 sz. alatt a földszinti lakásban, majd ezek után átköltöztek szüleim a Kossuth L sgt. 8.sz. alá a hátsó földszinti lakásba.

Négyen voltunk testvérek: Anna nővérem szül. 1903-ban, az alsóvárosi zárda iskolában végezte a tanítónőképzőt, ezután férjhez ment és fölnevelte 3 fiát, és egy leányát. 44 éves korában sajnos meghalt, ez Dorogon történt, Esztergom mellett, ahová férjhez ment.

Másik nővérem: Margit, szül. 1906-ban, iskoláit ő is az alsóvárosi zárdában végezte. Férjhez ment Hajdúnánásra, Dr Lengyel Géza városi állatorvoshoz, és fölnevelték gyermekeiket 4 leányt és 1 fiút.

Sándor fivérem 1905-ben született, iskolai végzettsége 4 elemi, 4 polgári, 4 felső kereskedelmi. Ezután édesapánk kívánságára 2 évre Wienben a Karl Hamburger Zongoragyárban megtanulta az atyai szakmát, kitűnő szakember lett belőle. Wienből hazajött és édesapjával együtt dolgozott több évig Szegeden. Néhány új, „Kovács” gyártmányú pianínót is készítettek és sok javításot végeztek együtt. Néhány év múlva, az akkori viszonyok miatt Budapestre költözött, és ott dolgozott pár évig, majd visszajött ismét Szegedre a szülői házba. Az akkori gazdasági válság idejében a zongora-iparban több szegedi mester működött, és így a munkalehetőségek osztódtak. Így 1936. III. 1-étől, amikor is én Szegeden a Tisza L. krt. 51. sz. alatt textil méteráru szaküzletet alapítottam, megállapodtunk, és belépett, az én üzletembe. Itt 5 évig dolgozott.

1938 és 1941 között jött a visszacsatolás korszaka, és mivel a közeli Nagyváradot is visszacsatolták anyaországunkhoz, ott a Rákóczi úton ő is önállósította magát és textil méterárú szaküzletet nyitott. (Sajnos ez csak 5 évig tartott, így a háború után ismét Szegeden dolgozott.)

Behívták katonának, kikerült a doni frontkórházba, Alekxejevkába, és ott, mint karpaszományos őrmester a kórház gazdasági hivatalában dolgozott. Az urivi áttörés idején menekülnie kellett, lába megfagyott, és egy sebesülteket szállító kórházvonattal hazakerült. Ezután Ceglédről Budapestre helyezték. Itt a kórházat bevagonírozták és Koburgba vitték őket, ahol végül amerikai hadifogság következett, és 1945 november végén jutott haza.

Egy ideig ismét együtt voltunk. Zongorát nem javíttattak, nem hangoltattak az emberek, billiós világ volt, és mindenki az élelmiszerért küzdött. Később konszolidálódtak a viszonyok, megszületett a jó forint. Ekkorra az idős szegedi zongorakészítők kiöregedtek, így egyedül maradt a szakmában. Sok munkája lett. A Nemzeti Színházban (szegedi), a Zenekonzervatóriumban, a Tanárképző Főiskolában és magánembereknél végezte közmegelégedésre a zongora-hangolásokat és karbantartásokat.

Édesapánk 81, édesanyánk 85 éves korában meghalt, és ő egyedül (nőtlen) élt a szülői lakásban a Kossuth L. sugárút 8. sz. alatt. 78 éves korában szívbetegség vitte el.

Kereskedői pálya

Az iskolát kijárva, én a kereskedői pálya felé vonzódtam általában. Ez úgy kezdődött, hogy édesanyám vásárolt az akkori Tisza Lajos krt. „Püspökbazár” (jelenlegi Centrum áruház helyén) épületében az ott árusító Ketting Lajos textil üzletében, és mivel ez a cég éppen áthelyezte az üzletét a Mikszáth K. u. sarok helyiségbe, édesanyámnak ajánlotta, hogy ő szívesen fölvenne engem tanulónak, amit én örömmel elfogadtam, és akkor elsején beléptem e textil méterárus céghez. Ezt a szakmát megszerettem, hibátlanul számoltam már az első hónapokban is, és nagyon ambiciózus dolgozója lettem a cégnek.

A tanuló idő leteltével kezdő fizetésem 80 pengő volt, a cég évről évre jól fejlődött, én 12 évig voltam ott állásban.

Ez időben már 16 segédje volt a főnökömnek, és két szomszéd üzlethelyiséget hozzácsatolva megnagyobbodott az üzlet, így Szegeden az elsők közé tartozott. Ekkor Sándor bátyám Wienben lakott, és a zongoragyárban tanulta a szakmát, én írtam Neki, és kértem Őt, hogy nézzen utána, van-e ott kirakatrendezői iskola. Rövidesen megírta egy ilyennek a címét. A Práter környékén élt egy 6 szobás nagy lakásban egy idősebb úr, aki a „Gerngross” Áruház séfdekoratőre volt, és a ruházati, főleg a vitr.-árukban tanfolyamokat vezetett. Én ennek nagyon megörültem, és leleveleztük a dolgokat, ezt közöltem a főnökömmel, aki tudatta velem, hogy örömmel veszi e törekvésemet, és a fizetésemet is kapom a Wien-ben tartózkodásom idejére. Megemlítem azt, hogy akkor Szegeden a kirakatokat szakképzetlen segédek rendezték általában, és a kirakat kultúra alacsony szinten volt.

Wienben sokat tanultam, sok újítást hoztam haza azáltal, hogy az ottani szép textil és egyéb kirakatokat, nagy áruházak és nagy cégek kirakatait rendszeresen megtekintettem és a noteszembe a jó formákat lerajzolva, gyarapítottam tudásom tárházát.

Wienből hazaérkeztem, sikeresen bemutatkoztam a főnökömnél, a fizetésemet 160 pengőre emelték és ezenkívül minden hét csütörtökén szabadnapot kaptam. El tudtam vállalni a Philips gyárnak az itteni rádiós cégeinél havonta 5-6 kirakat rendezését. Ezért 120 pengőt kaptam. Ezen kívül még elvállaltam a szegedi Tabár textilcég kirakatait, havi 80 pengőért.

Berlin - kirakatrendezés

A következő évben újabb tanfolyamra mentem, Berlinbe. Ott sikerült megszerezni az ottani Schüle Reimann iparművészeti nagyvonalú iskola címét, ahol kirakatrendező iskola is volt. Akkor Berlinben, Európa e nagy gyönyörű Világvárosában, az első helyen állt a kirakat, kultúra, így ebben az iskolában voltak, német, svéd, dán, holland, olasz, cseh tanulók valamint én és egy budapesti lány, magyarok is ott tanultunk. Előadás minden nap. Délelőtt plakát terv, kirakat terv kivitel, kirakat architektúra, belsődekorációk, stb. Délután a schönebergi városháza felső emeletén voltak a gyakorló kirakatok, ott nagyüzemben ment a tanulás.

Be kell vallanom, engem, aki egy vidéki kisváros szülötte voltam, az akkor 3 és ½ millió lakosú Berlin nagy forgalma, továbbá a sok óriási áruházak magas szintű nívója szinte elkápráztattak. Minden nap este az iskola után, hol az egyik, hol a másik kerületbe utaztam, gyönyörködtem és gyönyörködtem nagy ambícióval a szebbnél-szebb, ötletes – szinte csodálatos kirakatokban. Természetesen a tarsolyomba gyűjtöttem a tapasztalatokat.

Megemlítem azt, hogy volt olyan este, amikor a Podzdamen Platzon, ahol 7 sugárút futott össze, az óriási járműforgalom hömpölygését ámultam nagy élvezettel.

A nagy Berlini Áruházakat kezdtem nézni a híres Leipziger strasszén. A Wertheim – Hermann Tietz – Karstadt Áruházak, másik este az akkori Alexander Platz-i sok Áruházat, ismét más alkalommal a Tauentzien strasszén a Kaderve áruház, a Kurtfürsten Dam-nál lévő világhírű Seidenhaus Mihels-et Cie(?) nagy szoba méretű, magas, művészi fokon tervezett és kivitelezett ötletes kirakatait néztem rendszeresen, minden szabadidőmet kihasználva.

Idekívánkozik: a II. világháború befejezése után kaptam édesanyám címére levelet, melyben arra kértek, hogy írjam meg, hogy az ő iskolájukkal meg voltam-e elégedve, és itthon milyen eredményt értem el az ott szerzett tanulmányaimmal.

Édesanyám azt mondta, a választ írjam le magyarul, majd Ő megírja a levelemet németül. Így is történt, én leírtam a sikeres és eredményekben gazdag munkálkodásom történetét, és oda írtam a levél végére egy mondatot, amely így hangzott: Nagyon sokat tanultam Önöknél, arról nem is beszélve, amit a gyönyörű berlini áruházak magas színvonalú kirakatainak nézésével még ráadásul ott tanultam. Erre jött a válasz, megköszönték nekem, hogy válaszoltam levelükre, megemlítették, hogy nem minden volt tanulójuk válaszol nekik általában. Ami az utolsó mondatomat illeti, arra azt válaszolták: „azt elhisszük”.

Hazajöttem Berlinből, a főnököm fölemelte a fizetésemet havi 200 pengőre, és minden héten kedden és csütörtökön szabadnappal rendelkeztem, így abban az időben az összes havi fizetésem fölment 560 pengőre.

A Berlini út 1928-ban volt, és én akkor 20 éves voltam. 8 év múlva, 1936. március 1-én kiléptem a Ketting cégtől és önállósítottam magamat, szép modern portált építettem a Tisza L. krt-on (ma: Lenin krt.) az 51. sz. alatt. A Főnököm előtte egy este megsúgta nekem, hogy várjam meg, amíg a személyzet elmegy, akar velem beszélni. Egyedül maradva azt mondta nekem, amennyiben nem önállósítom magamat és visszamaradok nála: tenne egy igen előnyös ajánlatot nekem.

Erre én a következőket feleltem neki: Kedves Ketting úr! Én ezzel az önállósításommal igen nagy gondban vagyok. Ez ezzel jár, hallottam különféle sajnálkozókat engem megcélozva, idézem: „Sajnálom ezt a fiatalembert, mert a mostani üzleti helyzetben, amit 10 év alatt összespórolgatott, azt 2 éven belül el fogja „zongorázni”! Azonban ha ez így történne, én akkor is az önállósítást választom azért, mert később, ha ezt most nem tenném, életemben örökké szemrehányást tennék magamnak, hogy egyszer lett volna alkalmam önállónak lennem, de akkor ezt elmulasztottam.

Erre a főnököm elköszönt tőlem, és ajánlatot nem tett.

Önállósodás

Üzletemet 1936. III. 2-án nyitottam meg. Szép színes kirakatokat rendeztem magamnak, az üzlet bevált, jól vezettem azt, Sándor bátyám 5 évig volt nálam, addig amíg Nagyváradon ő is megnyitotta az üzletét a főutcán. Én az üzletemet összesen 13 évig vezettem. Én sem vagyok kivétel: államosították az épített emeletes házamat a Kossuth L. sgt-on, amelyben 3 lakás és 2 üzlethelyiség volt. Ezen kívül a Lenin körúton vett fél házrész is beleesett az államosításba. (Tisza L. krt. 57. sz.)

A kis 2 szobás, összkomfortos magánházamban (Brüsszeli krt 16.) lakom, ez megmaradt. 1949-ben az üzletemet megszüntettem és beléptem a Ruházati Bolt Dekor-osztályára, ahol törzsgárda tag lettem az idők múlásával. 60 éves koromban az igazgató azt mondta, hogy ne menjek nyugdíjba, maradhatok még, igen fiatalos vagyok. Akkor én nyugdíjba mentem havi 1200,- Ft-tal, és éltem a lehetőséggel, a havi 500,- Ft-ért továbbra is rendeztem a kirakatokat cégemnél az engedélyezett órakeret erejéig.

Később átléptem az ÁFÉSZ kötelékébe, ott javult a kereset, az alacsony nyugdíjat ki kellett egészíteni. Ezt 60 éves koromtól 70 éves koromig vállaltam. Jelenleg a nyugdíjam 3.160 Ft, 78 éves vagyok, és szőlő és bortermeléssel is foglalkozom. Volt szőlőm és őszibarackosom Domaszéken. Ezzel a 1 ½ holdnyi szőlő és gyümölcsössel a Szőlőfürt Mgtsz-be léptem, és ma is tag vagyok, de 3 fiatalember műveli és adózza e területet, mert átadtam nekik. Házam 206 négyszögöles kertje egy szőlőlugas, így most is fizetem a borforgalmi adót.

1947. évben nősültem, 3 gyermekünk van, feleségem Dobai Ilona tanítónő. Gyermekeink: Béla, szül. 1947; Katalin, szül. 1949; István, szül. 1952. évben. Béla fiam építészmérnök, Monor-on laknak. 11 éves leányuk és 2 éves fiuk van. Katalin a színház balett-táncosa és balettmestere. Győrben lakik férjével és 2 leány gyermekével. Krisztina elsős gimnazista, Zsófia ötödikes. Férje Csala Benedek a Győri Kisfaludi Színház zeneigazgató karmestere.

Katonai szolgálataim

23 éves voltam, amikor az akkori rezsim a mi korosztályunkon kezdte a katonai kiképzést, mert a trianoni békeszerződésben csak kis létszámú haderőt engedélyeztek.

Így ekkor 5 hónapra Tatára, az ottani 3. Honvéd Gyalogezredhez vonultam be újonckiképzésre. Ezután volt a szolnoki hadgyakorlat, mely 2 hétig tartott, és uszályokon szállítottak haza a Tiszán. Ezek után még összesen 20 alkalommal hívtak be katonának. Hol leszereltek, hol újra behívtak az úgynevezett „Sasos” behívóval. Részt vettem a Felvidék, a Kárpátalja (itt a 16-os kerékpáros zászlóalj kötelékébe tartoztam saját motorkerékpárommal), majd a Délvidék visszacsatolásában. Itt is a hadtest parancsnoksághoz osztottak be a motorommal (Szabadka és Újverbász). Később szerencsém volt, nem vittek ki a keleti frontra, hanem a Szegeden felállított 5. póthadosztály-törzshöz hívtak be, ott már Puch motorkerékpárt kaptam. Ezt a hadosztályt a Dráva vonalához vezényelték. A parancsnokság Pécs környékén volt. Csapatunk Nagykőrösnél lett bevetve, 3-4 nap alatt szétveretett, és a Parancsnokság Ceglédre vonult vissza. A télen, amikor Budapest is elesett, engem a jeges-havas időben a Dunántúlon, Nagykanizsán és a Balaton túlsó oldalán motoroztattak. Később Győrön át a Pozsonytól 26 km-re fekvő, visszacsatolt Somorjára kerültünk. Itt 2 heti pihenés után bevagoníroztak és kivittek Németországba a graffenwohri kiképzőtáborba, ahol a gárdát fertőtlenítették és a fenyőerdőkben lévő kaszárnyákba kerültünk. Ott végre kialudtuk magunkat és ellátásban részesültünk.

Ott egy esti parancskihirdetésen kerestek egy németül tudó egyént. Engem választottak. Berlinbe kellett menni. Hatan voltunk, én, egy idős német törzsőrmester és 4 közlegény.. Én akkor szakaszvezető voltam. A vonatban a német törzsőrmester közölte velem, hogy ő berlini lakos, és a gárdát elhelyezi a lakásán, mely a Henigsdorf kerületben volt. Ez időben az oroszok már 70 km távolságban voltak Berlintől. Bombázták a várost, a földalatti villamos pályája is több helyen ki volt lyukasztva, ilyenkor a jelzőtáblák mutatták az utat, hogy hol lehet átszállni.

2 hétig tartózkodtunk Berlinben. Egy alkalommal bementünk a belvárosba, ott találkoztunk egy civil férfivel, ki megszólított magyarul, és kérdezte, hogyan kerülünk mi ide. Elmondtuk, én is kérdeztem tőle, hogy ő hogy került ide, és mit csinál, mire elmondta, hogy egy lőszergyárban dolgozik, ahol a lőszert kiviszik és összetörve visszahozzák, majd újra feldolgozzák, mert már nincs nyersanyag. Hazatérve, este hallgattuk az angol rádiót, bemondták, hogy az oroszok 30 km-re vannak Berlintől. Másnap a bombázásnál Henigsdorfra került a sor, ahol a törzsőrmester lakott. A házsor, melyben laktunk, 2 találatot kapott, 50 m-re a háztól egy 16 m-es széles és mély bombakráter keletkezett.

Ekkor a törzsőrmesternek jelentettem, hogy mi nem maradunk, utazunk vissza. Ő maradt.

Légiriadó Leipzigben

Másnap reggel elindultunk mi öten az omhalti(?) pályaudvarra. Reggel ½8-kor indultunk és a sok átszállással du. 6-ra értünk oda, ez békében 20-30 perc. A papírjainkat lepecsételtettük a pénztárnál és fölkapaszkodtunk egy lassan cammogó vonatra, amely Leipzig felé ment. Útközben sok Sziléziából menekült szállt föl, asszonyok kisgyerekeikkel, tömve volt a vonat. Mi, kérésükre 8 kisgyereket a kupénkban lefektettünk. Nagyon szomorú helyzet volt. Éjjel ½ 2 órakor nagy fényesség keletkezett Leipzig külső szélében, leállt a vonat. 4 drb. úgynevezett Csörcsil karácsonyfa világította be a környéket, mintha a nap sütött volna. Nagy riadalom a vonaton, mindenki lemenekült onnan, sokan, mi is az ablakon keresztül egymást lesegítettük. Mindenki rohant és menekült. Én mondtam a barátaimnak, ha vége lesz a riadónak és a vonat ép marad, ott találkozunk. Egyik barátom velem szaladt le a töltésről. Egy vastag fa tövében egy órán át körbe szaladgáltunk, mert a légvédelmi tüzérség 24 ágyúja lőtt és a repeszdarabok fütyültek és becsapódtak a fa törzsébe is. A liberátorok 8 km magasan 120-as kötelékekben jöttek, és a környékben lévő gyárnegyedet bombázták. Mi kb. 400 méternyire egy földszintes házat láttunk, ott valaki kinyitott egy ajtót, szökellve oda mentünk és az ottani pincébe sikerült bejutni. Tele volt anyákkal, kisgyerekekkel is. Egy tankgyár, egy olajgyár és az AEG-gyár lett lebombázva.

2 ½ óra múlva végre lefújták a légiriadót. Idegileg teljesen kikészültünk. A vonat sértetlen volt, és újra elindult Graffenwöhr-be. Oda visszaérkezve közölte velünk a magyar parancsnokság, hogy utazzunk csapataink után Zalalövőre. Öt személyre szóló nyílt paranccsal elutaztunk, közben a rádióból megtudtuk, hogy Magyarország teljesen fölszabadult. Ezért Pozsonyba mentünk, ott magyar lakosok fölhívtak a lakásukba, és a parkettán matracon megaludtunk. Másnap reggel Wienbe akartunk menni, de Hegyeshalom le volt bombázva, így traktor húzta pótkocsi vitt Sopronba, ott az állomásparancsnokságon leigazoltak és parancsot adtak, hogy irány a laktanya, bevetésre induljunk be. Be is mentünk, de az első házaknál leálltunk, és éjjel a sötétben egy nagyon hosszú vonatra sikerült fölkapaszkodni. Ez sebesült német és magyar katonákat szállított. Wien felé indult éjjel a vonat. Hajnalban egyik osztrák állomáson én egy vasutast megkérdeztem, hogy ez a vonat Wienbe tart-e? Ő közölte velem, hogy 2 állomás után szálljunk le, és majd jön egy tehervonat, az visz be Wienbe. Így is történt, jött a másik tehervonat, arra átszálltunk, egy vagon ki volt lyukasztva fölső részén, ott másztunk be. 2/3-ad részig tele volt búzával, ebben aludt jó pár magyar katona. Mi is ezt tettük Wienig. Az Ostbahnhof előtti térre 3 orosz repülő láncos-bombákat dobott, a parkban dekkoltunk, a szemben lévő 6 emeletes ház találatot kapott. Innen egy vonat elvitt Sanktpöltenbe, ez a város nagyon romos volt. Útközben egy kis állomáson a német vasutas bemondta, Wienből jelentették, hogy az oroszok bevonultak és megszállták a várost.

Sanktpöltenbe a déli órákban érkeztünk. Egy nagyon hosszú vonat állt készen, hogy majd viszi az evakuálókat. A vonat tele volt, hely nem volt, a tér tele német civilekkel, kik nem fértek a vonatra. Ott találkoztunk a mi tisztjeinkkel és azok csicskásaival. Estefelé 3 üres hosszú régi stílusú vagont hozzákapcsoltak a vonathoz, ez is azonnal megtelt civilekkel, de letessékelték őket, mondván, német katonáknak van ez szánva.

Vezérkari századosunk odajött hozzánk, és a következőket mondta: fiúk bármelyikőtöknek van valami ötlete, hogyan lehetne erre a vonatra följutni, elfogadjuk azt. Én megszólaltam, hogy a 3 kocsira úgy juthatunk fel, ha szétszéledünk. A német lakosság kiabálta több ízben, hogy Auslander heraus, sőt, mivel a Debreceni Kormány már hadat üzent a németeknek, már ránk is „Sveine ungar”-t zengtek.

Ilyen körülmények között a jel az volt, hogy én a sapkámat levettem, akkor a kellő pillanatban megrohantuk a kocsit. Sikerült bejutnunk. Az egyik mellettem ülő német katona megszólalt magyarul, kérdezvén, hogy mi hová valók vagyunk. Mondtam, én szegedi vagyok. Ő azt mondta, hogy pécsi, de a volksbundistákat besorozták, így került ide. Megnyugtatott, hogy beszél a parancsnokával, és maradhatunk.

Hazafelé

Így utaztunk el éjjel 2-kor. Ez a vonat Passauba tartott, de a töltést egy ponton nagy bombatalálat érte, ezért ki kellett üríteni. De a másik oldalon várt egy üres szerelvény, arra átmásztunk és az vitt be Passauba. Az ottani magyar állomásparancsnokság elirányított bennünket Passautól München irányába a bajorországi Eggenfeldenbe. Ott értek el az amerikai csapatok és fogságba estünk.

Minket összegyűjtöttek és a wahrkircheni ügető pályára kerültünk 15 km gyaloglás után. Ott 8500 német, magyar, román fogoly volt drót mögött. 3 napig semmi élelem, a negyedikik napon du. minden ember 1 db főtt krumplit kapott, másnap délben 3 db, este 3 db. 6 napig voltunk ott. Kaptunk egy ujjlenyomatos igazolványt és így civilek lettünk, élelmiszerjegyet adtak, és vártuk, hogy mikor kezdenek hazaszállítani.

Addig Eggenfeldenben házakhoz osztottak kettesével, hármasával, és ott laktunk. Én és egy barátom egy lisztőrlő malmos családhoz kerültünk, ahol villanyerőre működött a malom.

Aztán végre eljött az ideje: Passauban a lágerbe vezényeltek, és onnan 1945. október végén hazaérkeztem.