Amikor a fák meghalnak/ Hétköznapok és ünnepek/Ünneplő lelkek

Amikor a fák meghalnak 54/4. Ünneplő lelkek Artúr az Anna karjai közt való csodálatos ünneplésért ugyan megszenvedett, de hát – főképp férfiszemmel nézve bizony nem is hiába! Hiszen egy mágikus erők vibrálásai által való Vénuszi energiákkal simogató boszorkánynak nevezett szép csodalényért sokszor még a poklokat is érdemes megjárni! Távol állana azt emlegetni, hogy Artúr Anna mellett testi szinten nem élt át örömteljes pillanatokat, viszont a fizikai szinten megélt örömöket illetően mégsem szabad összetéveszteni egy átlagférfi szabványos elképzeléseivel, mert az átlagember elméjében megforduló zsargonszavakból kiindulva a "kaja, pia, p - - - (azaz: nő) és kábítószer – ezek lennének az úgynevezett általános irigylésre méltó örömet hozó, mennyek országába fellendítő igények. Ezek mindegyikéből Artúrnak sikerült is kivennie a részét – még a kábítószerből is, mert a különféle spirituális praktikák a kábítószer fogyasztásával hasonlatos állapotokat idéznek elő. Azonban mindezektől eltekintve, helyzetét teljes egészében az úgynevezett hétköznapi elvárások szerinti megítéléssel mégsem lehet irigylésre méltatni. Vajon hogyan érezné magát egy olyan átlagférfi, aki az év végi agyonzsúfolt problémáktól végre búcsút mondva nem kis próbatételek árán kajához, piához… kényeztetéshez jutva pihenhetett meg egy álombeli szépség oldalán és a varázslatos éjszaka után már virradatkor költögetni kezdik és nem hagyják, hogy igazából kipihenhesse (az év) fáradalmait? … És olyan szavakkal próbálják átverni, mint " – Kelj fel, mert csak most kezdődik igazából az Ünnep! ". Artúr nem egy átlagférfi volt, viszont akkor reggel öt óra körül úgy félálomban ő sem adott túl nagy jelentőséget szeretett nője hozzá intézett szavainak. ― Most már igazából rendbe jöttél! Ki az ágyból! ― szólongatta Anna kedvesen csengő de határozottan ösztönző szavakkal. ― Tiszta az ég! És ez most egy valóságos áldás számunkra! ― Ugyan bizony micsoda áldás lehet az, amikor itt bent vagyunk? ― szólt vissza álmosan Artúr. ― Majd megtudod! Kelj fel! Ilyesmiben még soha nem volt részed! ― biztatta Anna továbbra is. Artúr a legszívesebben a másik oldalára fordulva még aludt volna tovább, de a helyzet komolyságára még úgy álmosan ráérzett valamiként. És mivel nagyon szerette Annát, hát nagyon bízott is benne. Tudta azt, hogy amit ő mond, annak bizony mindig értelme van! – (Hisz' nemhiába boszorkány!) ― Na, most mosakodj a hóban! ― szólt rá Anna nevetve Artúrra, aki kissé nehézkesen kászolódott ki az ágyból. Aztán mintegy példát mutatván Artúrnak, gyorsan levetkőzött, teljes meztelenül szaladt ki a hidegbe és jól bedörzsölte hóval teste minden porcikáját. ― Tisztáknak kell legyünk! Hiszen napkeltekor a Hegy Szelleme elé állunk! ― mondta mosakodás közben. ― Hová megyünk? ― kérdezte Artúr amikor már ő is ott dörzsölte magát a hóban Anna mellett. ― Fel a Szenvedések hegyére! A megszületett Kisjézus életének végállomásához. Most, ezen a napon van igazán feltöltődve rejtett energiákkal az a hely! Amikor már a Galócás lábánál meneteltek a sötétben, Artúr jóleső örömmel állapította meg azt, hogy Anna tényleg jól tudta, hogy ő tényleg rendbe jött, mert az azelőtt való napi megerőltetéstől nem érzett sem izomlázat, sem fáradtságot és már egyáltalán nem bánta, hogy nem alhatott tovább. Sőt! Az Anna kissé zavarosnak tűnő magyarázkodásai meglehetősen felcsigázták a kíváncsiságát. Nem nagyon értette, hogy pontosan miről lehet szó és Anna is csak amolyan szűkszavúan válaszolgatott a kérdéseire. ― Tudod, ilyenkor nem nagyon tanácsos sokat beszélni, mert a gondolatok jobban elözönlik az agyat és az nem tesz jót a finom-érzékelésnek. Gyere csak ütemesen lépegetve utánam és próbálj csak kimondottan arra gondolni, azaz, koncentrálni ahová éppen lépsz! Aztán majd el fog jönni a beszélgetés ideje is. Aztán Artúr is hamarosan ráhangolódván az adott helyzetre, fegyelmezett elmével és fegyelmezett mozgással aprókat taposva a hóban, szótlanul haladt Anna után a sötétben csaknem egy órán keresztül és egy kívülálló megítélése szerint egyáltalán nem úgy tűnt volna, mintha ők ketten mint férfi és nő, testileg-lelkileg teljes mértékben egybetartoznának. A Villámlások hegyének lábához érve a pihenőt egyöntetűen kiiktatva folytatták útjukat a tető felé. Anna ment elől, nem nézett semerre, csak maga elé a hóba. Nyomok egyáltalán nem voltak, hiszen nemhogy ember, de még állat sem nagyon járt arra télnek idején. Nagyon jól ismerte már a helyet, hiszen már nagyon sokszor jár el ott esőben, hóban, sötétben, napsütésben és tudta még azt is, hogy mikor melyik korhadt kidőlt fát merre, milyen ívben kell kikerülni, vagy mikor kell egyszerűen átbújni ágaik alatt. A keskeny sziklagerinc felé közeledve, hovatovább jobban elmaradoztak a fák és egy olyan rész következett, amelyet még az állatok is elkerültek még nyáron is. Növény sem nőtt rajta, mert puszta szikla volt. A hóborította kopár részről kelet felé tekintve a végtelennek tűnő tátongó feketeségben apró fénypontocskák próbálták tudatni velük, hogy ott, valahol a távoli messzeségben is zajlik az élet valamiként. A Szent Helyre azonban még nem érkeztek el. Egy kis kerülőt még kellett tenniük és a hegy északi oldala felé elkanyarodva egy vastagon behavazott sziklaüregen kellett átvergődjék magukat, amely egyáltalán nem ment olyan könnyedén, mert amire átjutottak és megkerülték a sziklaperemet, Argó felől már az égalja világosodni kezdett. Egy meglehetősen szélvédett katlanszerű kis zugba jutottak, amely Anna szerint maga a Szent Hely volt az. Artúrnak útközben bőven megadatott, hogy e titokzatos éjjeli utazásuk célját végképp megfejtse magának, hiszen már tapasztalatból is tudta, hogy amikor Anna őt el szokta hurcolni valahová, akkor az mindig egy fajta meditációval végződik, amelyet nem szokott megbánni. Sőt! Kifejezett örömmel fogadja lelki táplálékként! Arra is elégé könnyedén rájött, hogy miért kellett olyan korán elinduljanak és miért említette Anna kifejezetten szerencsének azt, hogy tiszta az idő. Hiszen a napkeltét látni jöttek erre az Anna által annyira felmagasztalt Szent Hegyre! És nem győzött csodálkozni a pontos időzítésen, mert alig kellett várniuk néhány percet és máris egyre növekvő körívben kezdett vörösödni Argó fölött az égbolt. Anna egy olyan négyzetméternyi állóhelyet taposott ki, majd felkérte Artúrt, hogy álljon a háta mögé és ölelje át. Így álltak ott ketten, miközben az energia veszteségüket regenerálták magukban. ― Add ki magadból a levegőt és vegyél néhány mély lélegzetet! ― mondta Anna halkan ― Aztán engedd lecsillapodni magadat és úgy próbáld meghallani, hogy miként lélegzik a hegy! És próbáld átengedni magadon az energiát! … Artúr már nagyjából szokva volt a tanítómestere effajta utasításaihoz és amint követte is azokat, valamennyire sikerült ellazulnia. Nem telt sok időben és már kezdte is érezni amint valami oly kellemesen átjárja és betölti minden porcikáját. A Hegy Szelleme … – villant át halványan a tudatán. "…Anna jóban van a Hegy Szellemével… És most a karácsony tiszteletére ezzel a csodálatosan finom érzéssel megjutalmaz bennünket…" … És érezte, amint egyre jobban és jobban sikerül átadnia magát az érzésnek. És amint az a már jól ismert mély búgó hang vibrálása is betöltötte az egész lényét, már pontosan nem tudta eldönteni, hogy miként is vált teljesen egy lénnyé Annával, a heggyel, az égboltjával, a nagy vörös koronggal… és az egész nagy környezettel… OOOOOOOOOOMMMMMMMMMM… OOOOOOOOOOMMMMMMMMMM… OOOOOOOOOOMMMMMMMMMM… … A Teremtés mantráját vibrálva az Anna csodálatos mélyről jövő, de mégis fantasztikusan lágy és nőies hangja nemcsak az Artúr lényét töltötte be, hanem bizonyára a Hegy Szellemét is felébresztette, hogy az is belepótolhasson a kántálásba… És az összes fák, erdők, hegyek, patakok, de még az égbolt és maga a vöröslő Nap is mind azt zengették: OOOOOOOOOOMMMMMMMMMM… OOOOOOOOOOMMMMMMMMMM… OOOOOOOOOOMMMMMMMMMM… Artúr annyira el volt varázsolódva, hogy még az sem jutott az eszébe, amikor Anna a felébresztésekor az életében megélt legfenségesebb élményével ösztönözte. Időérzékelése teljesen kiakadt, fogalma sem volt, hogy mennyi ideig állhattak ott ketten a hóborította sziklák közt és hányszor ismétlődhetett el az a végtelenségből vibráló titokzatos, de ugyanakkor simogató és szeretetérzést keltő hang. Egy adott pillanatban csupán azt érezte, hogy a nap már annyira vakítóan hat, hogy lényét már-már nem kezdi érezni. Ott állt mereven, mint akit meghipnotizáltak és jóformán nem is tudott magáról. A mantra annyira becsengett a fülébe, azaz a tudatába, hogy még mindig a hangzását hallotta és az arcát finoman simogató Annáról alig akart tudomást szerezni. Azonban amint kissé kizökkent abból az euforikus állapotból, a hideg érzése nyomban magához térítette és már egy az egyben kezdte érezni a valóságot. ― Még tart az Ünnep, de a megélését már másképpen kell folytassuk! ― mondta Anna és megpuszilta az Artúr hideg arcát. ― Semmit sem szabad egyoldalúan csinálni! A dolgoknak ki kell egyenlíteniük egymást. Artúr egy kifejezetten kellemes élményből tért magához, de az is végtelenül kellemesen hatott rá, hogy Annát magához ölelhette. Azonban olyan sokáig nem ölelkezhettek, mert a hideg egyre jobban mozgásra kényszerítette mindkettőjüket és mintegy hálaadó táncot járva önfeledten tapodták maguk körül a havat. ― Köszönöm édesem! ― tárta szét a karjait Artúr ― Köszönöm ezt a csodás állapotot! A TE lényednek… a Hegy Szellemének… a fáknak, az erdőknek… A Napnak… Holdnak… Köszönöm! … És… és az éjjel megszületett Kisjézusnak!!! ― Nem azért gyűlt ide ennyi energia, mert éppen karácsony van! ― mondta Anna magyarázkodóan. ― Nem-e? ― kérdezte csodálkozva Artúr. ― A Villámlások hegye magához vonzza a tűzet. A szeretet tűzét. És mivel karácsonykor egész világszerte felelevenednek a szeretetrezgések, a Hegy szelleme a sok szívekben megnyilvánuló szeretetimpulzusokat ide egybegyűjti. ― Ezt a "szeretetimpulzusok" kifejezést is a fáktól tanultad? ― kérdezte őszinte csodálkozással Artúr, aki még sehogy sem tudta megszokni azt, hogy Anna kissé tudományosan is kifejezi magát előtte. ― Bizony igen! ― felelt Anna komolyan ― A fáktól! Mégpedig olyan fáktól, akiknek az emberek világában élő lélektársaik nagyon művelt emberek és még könyveket is írnak. És azok a könyvek elolvasása során általuk jobban megértem a lényeget. Tudom, hogy kissé furcsa dolognak tűnik, de így van ez. … Úgy próbáld elképzelni, mint például egy író-olvasó találkozót… ◄--- Előző lap:Szenteste                             ---► Következő lap:55. Egy nemvárt találkozás