„A zene története/A magyar zene története” változatai közötti eltérés

Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
a
Az ősmagyarok zenéjéről nem sokat tudunk. Ismerjük '''Eckehardt''' feljegyzését a szentgalleni kalandról, melyben leírja, hogy Heribald barát füle hallatára <u>oly sajátságosan kiabáltak isteneikhez</u> (926), a Gellért-legendát a lisztet kézimalmon örlő, <u>éneklő magyar leányról</u> (lásd: Magyarok szimfóniája). A „magyar zene” fogalma alatt sokáig mást értettek. Csak az etnográfia segítségével, és a népzenekutatás alapján nyertünk betekintést a valódi magyar zenébe.
 
Ekkor derült ki, hogy a régi magyar dalok '''[[w:Pentatónia|pentaton]] rendszerűek, kvintváltó szerkezetűek''', ezért hatottak idegenül az európai fül számára.
 
Későbbi zenénkről is keveset tudunk. A honfoglalás után is volt a magyarságnak zenéje, de az akkori zeneértők és írástudók nem írták le a pogánykori dalokat. 1000-1500 között énekmondók működtek, akik különféle nevek alatt ismeretesek: '''kobzos, lantos, hegedős, sípos, igric, trafátor, regős'''. (Emlékezzünk a görög aoidoszokra vagy a nyugati zsonglórökre.) Régi királyok maguk dolgoztak fel ősi témákat. A trafátorok - tréfacsinálók - lakomák alkalmával vidám dalokat adtak elő. Írásos feljegyzés nem maradt! Dalaik szájról-szájra terjedhettek csak, mivel nem tudtak írni. <u>„Az énekmondók csacska énekei nem méltók a feljegyzésre.”</u> Társadalmi helyzetük alacsony volt - cseléd, jobbágy. Néha egy-egy lantost a király nemessé léptetett elő, így alakulhattak ki ilyen helységnevek: Igrici, Igricfalva.
<center> ◄--- Előző lap:[[A zene története/|A zene története/]] &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; ---► Következő lap:[[A zene története/|A zene története/]] </center>
----
 
== Jegyzetek ==
<references/>
223 994

szerkesztés

Navigációs menü