„A zene története/A magyar zene története” változatai közötti eltérés
KeFe (vitalap | szerkesztései) aNincs szerkesztési összefoglaló |
KeFe (vitalap | szerkesztései) |
||
| 12. sor: | 12. sor: | ||
---- |
|||
<center> ◄--- Előző lap:[[A zene története/|A zene története/]] ---► Következő lap:[[A zene története/|A zene története/]] </center> |
|||
---- |
|||
== Jegyzetek == |
== Jegyzetek == |
||
<references/> |
<references/> |
||
A lap 2015. április 7., 10:34-kori változata
A magyar zene története
A magyar zene története
Az ősmagyarok zenéjéről nem sokat tudunk. Ismerjük Eckehardt feljegyzését a szentgalleni kalandról, melyben leírja, hogy Heribald barát füle hallatára oly sajátságosan kiabáltak isteneikhez (926), a Gellért-legendát a lisztet kézimalmon örlő, éneklő magyar leányról (lásd: Magyarok szimfóniája). A „magyar zene” fogalma alatt sokáig mást értettek. Csak az etnográfia segítségével, és a népzenekutatás alapján nyertünk betekintést a valódi magyar zenébe.
Ekkor derült ki, hogy a régi magyar dalok pentaton rendszerűek, kvintváltó szerkezetűek, ezért hatottak idegenül az európai fül számára.
Későbbi zenénkről is keveset tudunk. A honfoglalás után is volt a magyarságnak zenéje, de az akkori zeneértők és írástudók nem írták le a pogánykori dalokat. 1000-1500 között énekmondók működtek, akik különféle nevek alatt ismeretesek: kobzos, lantos, hegedős, sípos, igric, trafátor, regős. (Emlékezzünk a görög aoidoszokra vagy a nyugati zsonglórökre.) Régi királyok maguk dolgoztak fel ősi témákat. A trafátorok - tréfacsinálók - lakomák alkalmával vidám dalokat adtak elő. Írásos feljegyzés nem maradt! Dalaik szájról-szájra terjedhettek csak, mivel nem tudtak írni. „Az énekmondók csacska énekei nem méltók a feljegyzésre.” Társadalmi helyzetük alacsony volt - cseléd, jobbágy. Néha egy-egy lantost a király nemessé léptetett elő, így alakulhattak ki ilyen helységnevek: Igrici, Igricfalva.