Finnugor népek meséi/Mari mesék/A hold-szép leány meg a vízikirály

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.

Előző oldal: A bagoly meg a róka « » Következő oldal: Hogyan keletkeztek a dombok és a völgyek?


A hold-szép leány meg a vízikirály

Mari népmese:

Régmúlt időkben, valahol a Vjatka folyó partján, a mari nép földjén, erdős vidéken, élt egyszer egy öreg vadász. Csak egy vigasztalója volt, életének öröme, gyönyörű szép leánya, hold-szép leánya, a gyémántfogú Pampalcse. Az öreg az erdőben vadászott, a tóban halászott, lánya pedig erdei bogyókat gyűjtött.

Egyszer, jókor reggel az öreg a tópartra ment, a leánya meg az erdőt járta.

Gyémántfogú Pampalcse hamarosan egy tisztásra ért. A tisztás csak úgy vöröslött az érett szamócától. Pampalcse leguggolt, és nekilátott szamócát szedni háncskosarába. Szemenként szedegette a szamócát, háncskosarába gyűjtögette, és közben így dalolt:

Hol a Nap kel fényesen,

láng vöröslik az egen,
hajnal pirkad az egen,
felkel a nap ékesen,

süt hegyeken-völgyeken.

Pampalcse feltekintett, körülnézett. Az egyik fán szürke kakukkot vett észre, rámosolygott, és folytatta énekét:

Apám a tóban halászik,

erdő sűrűjében vadászik,
én szamócát szemelgetek,
téres tisztáson taposva,
fehér virág közt a fűben

piros szamócát keresek.

Mikor kosara színültig megtelt szamócával, Pampalcse hazafelé indult.

Ahogy megy hazafelé az erdei úton, látja, hogy az út szélén álló magas fenyőfán egy fekete héja ül. A madár meg-megrebbenti sötét szárnyát, és fejével oda-oda int a lány felé. Pampalcse megáll, és szelíden kérdi:

- Miért bólintgatsz felém, héja, miért rebbentgeted szárnyadat? Valami rossz sejtelmem támadt.

A héja nem felelt.

Pampalcse nem tudta, hogy amikor a héja megrebbentette szárnyát, apja inni akart a tó vize fölé hajolt, és ajkával érintette a vizet.

Ekkor hirtelen sötét hullámok futottak át a tavon, a víz zubogni kezdett, és a feneketlen mélységből fekete kar nyúlt fel. A fekete kar szakállánál fogva megragadta az öreg vadászt, és berántotta a tóba. Az öreg megrémült, és rimánkodni kezdett:

- Ó, hatalmas és rettegett vízikirály, ne pusztíts el egem, bocsáss haza!

A vízikirály így felelt az öregnek:

- Hazabocsátlak, és azt is megengedem, hogy halássz a tavaimban, ha hozzám adod feleségül leányodat, gyémántfogú Pampalcsét.

Sírva fakadt erre az öreg vadász, de végül is megígérte, hogy gyémántfogú Pampalcsét férjhez adja a vízikirályhoz.

- Odaadom! Gyere holnap, hozz tizenkét vödör házisört, tizenkét vödör mézsört, akkor megtarthatjuk a lakodalmat.

A fekete kéz ekkor elengedte az öreg vadász szakállát.

- Ne feledd ígéreted! - figyelmeztette a vízikirály. - Holnap eljövök vendégségbe.

Az öreg vánszorog hazafelé. Megy-megy, botladozik, keserű gondolatok kínozzák.

Odahaza kérdezi Pampalcse:

- Miért ilyen szomorú, édesapám?

- Összeomlott a tornácra vezető lépcső. Nem is tudom, mivel javítsam ki.

- Sose búsuljon, édesapám. Van itt néhány deszka. Majd holnap kijavítjuk.

Erre az öreg még jobban elszomorodott.

Megint kérdi a lánya:

- Miért lett még szomorúbb, édesapám?

- Elkorhadt a kunyhótető.

- Az csak nem olyan nagy baj! - feleli Pampalcse. - Majd holnap új tetőt húzunk.

Ekkor az öreg sírva fakadt.

- Édes-kedves lányom, megígértem a vízikirálynak, hogy hozzáadlak feleségül. Holnap idejön, és magával visz, elvisz a víz alatti birodalmába.

Sír az öreg, de a lánya egyre vigasztalja:

- Ne bánkódjon, édesapám. Elszököm én a vízikirály elől, elmegyek a nővéremhez, aki ott lakik túl a magas hegyen, túl a távoli erdőkön.

Pampalcse átöltözött. Rossz gúnyát vett magára, a legeslegrosszabbat otthoni holmijai közül, gyémántos fogát kátránnyal kente be, övébe éles baltát dugott, és búcsút vett apjától.

- Kedves lányom - mondta búcsúzáskor az öreg -, kerüljön el a baj, ne találkozz se ellenséggel, se a vízikirállyal.

Pampalcse mélyen meghajolt apja előtt, majd megölelte, és elindult a messze útra.

Megy-megy Pampalcse, komor, rengeteg erdőn, süppedő mocsáron át, nappal a ragyogó napot kéri, mutassa meg a legrövidebb utat, sötét éjjel a fénylő holdat kéri, világosítsa meg az útját.

Másnap Pampalcse kürtök rivalgására riadt. A távolban megpillantotta a vízikirályt.

A vízikirály hollófekete lovon ült, kétoldalt fehér selyembe öltözött ifjak kísérték, kezükben zöld nyírfaág. Harsányan zúgtak fel a vízikirály aranykürtjei, hangjuktól megremegtek a fák, elnémultak a madarak.

Pampalcse elbújt a mohában, a vízikirály nem is vette észre, elhajtott mellette kíséretével. Akkor Pampalcse felállt, és folytatta útját.

Nemsokára zöld menyegzői kendőkbe öltözött leányokkal találkozott.

- Hová mentek húgocskáim? - kérdezte őket.

A lányok pedig dallal feleltek:

Ékes menyasszonyért megyünk,

gyémántfogú szép leányért,
hold-szépségű szép leányért.
Jó sört viszünk tizenkét vödörrel,
méhsört is vagy tizenkét csöbörrel,
megyünk ékes Pampalcseért,
gyémántfogú Pampalcseért,

visszük a vízikirályhoz.

- No, csak siessetek - biztatja őket Pampalcse. - Már régen vár benneteket.

És ezzel indult tovább.

Alig ment néhány lépést, mikor fehér szakállú öregemberekkel találkozott.

- Hová mentek, apókáim? - kérdezte őket Pampalcse.

Az öregek dallal feleltek neki:

Ékes menyasszonyért megyünk,

gyémántfogú Pampalcseért,
hold-szépségű Pampalcseért,
csillag-ékű Pampalcseért.
Mézet viszünk tizenkét vödörrel,

vajat viszünk tizenkét bödönnel.

- Menjetek, csak siessetek - mondta nekik Pampalcse. - Már vár benneteket a menyasszony, alig győz kivárni. - És ezzel indult tovább.

Nemsokára öregasszonyokkal találkozott.

- Hová mentek, anyókáim? - kérdezte őket Pampalcse.

S az öregasszonyok dallal feleltek:

Ékes menyasszonyért megyünk,

gyémántfogú Pampalcseért,
hold-szépségű Pampalcseért,
nap-szépségű Pampalcseért.
Tejet viszünk tizenkét csöbörrel,

túrót viszünk tizenkét vödörrel.

- Menjetek, csak siessetek - mondja Pampalcse. - már nagyon vár benneteket, alig győz kivárni. - És ezzel indult tovább.

Megy Pampalcse az erdőn át. Egyszer csak szembejön vele az úton egy öregasszony, de olyan öreg, hogy csak úgy vánszorgott-tántorgott a nagy gyengeségtől.

- Hová mégy, öreganyám? - kérdezi Pampalcse.

Az öreganyó köhintett, krákogott, majd rekedt hangon énekelni kezdett:

Megyek ékes menyasszonyért,

gyémántfogú Pampalcseért,
pirosló szamóca maga,

fényes, mint a nap sugara.

Ekkor felnevetett Pampalcse, és fogairól lehullott a kátrány.

Az öregasszonynak felcsillant erre a tekintete.

- Hé! Felismertelek! Te vagy a gyémántfogú Pampalcse! - kiáltott, és aszott-csontos ujjaival belekapaszkodott a lányba.

Pampalcse kiragadta magát az öregasszony ujjainak szorításából, és elfutott.

Szinte repül, mint a madár, de az öregasszony ott jár a nyomában, hiszen nem is egyszerű öregasszony az, hanem maga a gonosz boszorkány, a Vuver-kuva.

Fut-siet Pampalcse a távoli erdőig, a magas hegy lábáig, de ereje már fogytán, alig bír szaladni, a boszorkány mindjárt eléri, mindjárt megragadja.

Felmászik hát Pampalcse egy magas fenyőre, felmászik és dalolni kezd:

Nővérkém, ó kedvesem,

selyemhágcsód küldd nekem,
Vuver-kuva el ne fogjon,

vízikirálynak ne adjon.

A gonosz boszorka odafutott az erdei fenyő tövéhez, letörte egyik csontos ujját, kihúzta egyik görbe fogát, ebből szekercét csinált, és vágni kezdte vele a fenyő gyökerét.

Pampalcse csak énekelt tovább!

Nővérkém, ó kedvesem,

selyemhágcsód küldd nekem,
Vuver-kuva el ne fogjon,

vízikirálynak ne adjon.

Nővére meg így felelt a hegy csúcsáról:

- Várj csak, húgocskám, már gombolyítom a selyemgombolyagot.

Ekkor egy mackó cammogott elő az erdő belsejéből. Megsajnálta Pampalcsét, odament hát a boszorkányhoz, és így szólt hozzá:

- Add csak a szekercét, majd én kidöntöm a fenyőt. Te csak pihenj addig.

A boszorkány odaadta a mackónak a szekercét, maga meg leheveredett a bokor alá, és elszunnyadt.

A mackó fogta a szekercét, és behajította a tóba.

Nemsokára felébredt a boszorkány, látja, hogy se mackó, se szekerce. Csak a tó vize gyűrűzik csendesen. Megharagudott az öregasszony, egy korttyal kiitta a tó vizét, kivette a szekercét a tófenékről, és nekilátott, hogy kivágja a fenyőt.

Recsegett-ropogott a magas szálfenyő, az erdőt betöltötte a lárma, de Pampalcse még hangosabban énekelt:

Nővérkém, ó kedvesem,

selyemhágcsód küldd nekem,
Vuver-kuva el ne fogjon,

vízikirálynak ne adjon.

Erre a nővére megint lekiáltott a magas hegyről:

- Várj, húgocskám, fonom már a selyemhágcsót.

Pampalcse dalát meghallotta a vörös róka, odafutott a fenyőhöz, és így szólt a boszorkányhoz:

- Ejnye, de vastag ez a fenyő! Te meg hogy kifáradtál, öreganyám! Add csak ide azt a szekercét, hadd segítsek neked!

A boszorkány odaadta a szekercét a vörös rókának. Több se kellett a ravaszdinak: megragadta a szekercét, egyet vágott vele a fenyő tövére, aztán nagy lendülettel a tóba hajította.

A boszorkány újból fölszippantotta a tó vizét, fenekéről előkerítette a szekercét, és maga kezdte dönteni a fenyőt.

Ekkor Pampalcse megint énekelni kezdett:

Nővérkém, ó kedvesem,

selyemhágcsód küldd nekem,
Vuver-kuva el ne fogjon,

vízikirálynak ne adjon.

Ámde a nővére nem felelt.

Megroppant a fenyő, meg is billent, de ekkor fentről leereszkedett a selyemhágcsó, gyémántfogú Pampalcse elkapta, fölhágott rajta az égbenyúló hegyre, föl, a nővéréhez.

Így hát hoppon maradt a gonosz boszorkány.

Az erdő állatai látták, hogy a gyémántfogú, hold-szépségű Pampalcse megmenekült. Örömükben vidám táncra perdültek. A zöld ágakon daloltak a madarak, s a magas hegyről szinte nekik felelte vidám énekével Pampalcse:

Fényes selyemhágcsón bátran

magasságos hegyre hágtam,
Vuver-kuva nem ejt foglyul,

vízikirály rám nem mordul.

Előző oldal: A bagoly meg a róka « » Következő oldal: Hogyan keletkeztek a dombok és a völgyek?