Művészetek könyve/Művészeti botrányok története

Ez a lap még csak most épül, segíthetsz a létrehozásában, bővítésében, vagy látogass vissza később!

Baudleaire: A romlás virága (egyike a nagyobb botrányokat kiváltott műveknek)

A Medúza tutaja botrányos festménynek számított

A művészeti botrányok olyan társadalmi konfliktusok, amelyek művészeti alkotásokhoz, alkotókhoz vagy művészeti eseményekhez kapcsolódnak, és nyilvános felháborodást, politikai vitát vagy intézményi reakciókat váltanak ki. A szócikk a művészet különböző területeit tárgyalja, beleértve az építészetet, a festészetet, a szobrászatot, a zenét, a filmművészetet és a kortárs vizuális művészeteket. Mindegyik területet röviden bemutatja, és feltárja azokat a társadalmi, kulturális és történeti összefüggéseket, amelyek a botrányok, viták és kritikák kialakulásához vezettek.

Érintkező területek

A művészeti botrányok olyan jelenségek, amelyek több, velük részben átfedésben álló, de fogalmilag elkülönülő területhez kapcsolódnak; e területek közé tartozik a művészek extravagáns tettei, a cenzúra, az erkölcsi kritika, valamint a művészetek társadalmi hatásáról szóló vita. A szakirodalomban és a közbeszédben ezek a jelenségek gyakran együtt jelennek meg, ugyanakkor nem minden cenzúra, erkölcsi bírálat vagy hatásvita tekinthető művészeti botránynak.

A művészek extravagáns tettei

Bár a különc vagy szokatlan tettek gyakran felkeltik a figyelmet és humoros vagy extravagáns történetekké válnak, nem számítanak művészeti botránynak, mivel nem váltanak ki széles körű közfelháborodást, cenzúrát vagy politikai vitát. A művészeti botrányok ezzel szemben olyan alkotásokhoz kapcsolódnak, amelyek tartalmuk vagy ábrázolásmódjuk miatt erkölcsi, politikai vagy társadalmi vitát generálnak, és amelyekre intézményi vagy közönségi reakciók is érkeznek. Így a különc tettek elsősorban érdekességként és kulturális anekdotaként szolgálnak, míg a művészeti botrányok valódi vitákat idéznek elő.

Számos művész az évszázadok során különc vagy extravagáns tetteivel hívta fel magára a figyelmet, anélkül, hogy művészeti botrányt váltott volna ki. Gérard de Nerval (1808–1855, Franciaország) homárját Párizs utcáin sétáltatta, míg Oscar Wilde (1854–1900, Egyesült Királyság) extravagáns öltözködésével és viselkedésével Londonban hívta fel magára a figyelmet. Salvador Dalí (1904–1989, Spanyolország) excentrikus megjelenésével Barcelonában és Párizsban vált ismertté, Richard Wagner (1813–1883, Németország) pedig provokatív gesztusaival és vitáival Bayreuthban keltett figyelmet a zenei és társadalmi normákra. Marcel Duchamp (1887–1968, Franciaország / USA) műveivel és nyilvános performanszaival, például Párizsban és New Yorkban, rendszeresen provokálta a kortárs művészeket, míg John Cage (1912–1992, USA) kísérleti zenéjével és szokatlan koncertjeivel, köztük 1952-es csend-koncertjével New Yorkban feszegette a zene hagyományos határait. Ezek a történetek elsősorban a művészek bohém, excentrikus életvitelét illusztrálják, és nem váltottak ki közfelháborodást, cenzúrát vagy politikai vitát, szemben a valódi művészeti botrányokkal, amelyek tartalmuk vagy ábrázolásmódjuk miatt erkölcsi, politikai vagy társadalmi vitát generálnak. – Hasonlóan különc vagy szokatlan viselkedés más híres személyeket is jellemzett, például Nikola Tesla szoros kapcsolatát a galambokkal és szokatlan szokásait, Howard Hughes excentrikus életmódját és félelmét a baktériumoktól, John von Neumann szokatlan étkezési szokásait és állandó játékosságát, Albert Einstein bohém, laza öltözködését és humoros, szokatlan viselkedését, valamint Richard Wagner provokatív gesztusait és dramatikus, olykor extravagáns megjelenését, amelyek szintén elsősorban személyes különcségükre utalnak, és nem váltottak ki közfelháborodást vagy botrányt.

A művészetek és a cenzúra

Számos botrányos művet betiltottak az évszázadok során (de a betiltások kiterjedtek nem művészeti alkotásokra is). A képen a római katolikus egyházilag tiltott művek címeit felsoroló Index librorum prohibitorum 1564-es kiadásának címlapja látható

A művészeti botrányok egyes kutatók szerint gyakran érintkeznek a cenzúra különböző formáival, mivel számos esetben az alkotások nyilvános bemutatását állami, egyházi vagy más intézményi szereplők korlátozták. Az ilyen intézkedéseket a kortárs indoklások alapján nem kizárólag esztétikai szempontok, hanem vallási, politikai, ideológiai vagy közrendvédelmi megfontolások is motiválták. A történeti példák ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy a cenzúra alkalmazása nem minden esetben váltott ki széles körű botrányt, és számos művészeti botrány formális tiltás nélkül bontakozott ki. A cenzúra érinthet (és gyakran érintett is) művészeti alkotások és könyvek mellett tudományos, vallási, filozófiai és politikai műveket is.

Például Niccolò Machiavelli Il Principe (1513, kiadva 1532) politikai realizmusa és a hatalom gyakorlati, gyakran amorális leírása miatt váltott ki heves vitákat; Claude Adrien Helvétius De l’esprit (1758) materialista filozófiai értekezését a katolikus egyház és konzervatív gondolkodók tiltották; Johann Nicolaus von Hontheim „Febronius” (1763) a pápai hatalom korlátozását és a biskupális autonómia erősítését szorgalmazta, ami egyházi tiltásokat váltott ki; Adolf Hitler Mein Kampf (1925–1926) nyíltan propagálta az antiszemitizmust, a fajelméletet és a totalitárius politikát, ami politikai és erkölcsi felháborodást váltott ki; a filmművészetben pedig például La sang de bêtes (1949) a vágóhíd brutalitását bemutató jelenetei miatt többször tiltás alá kerültek, hasonlóan más botrányos filmekhez, mint a politikai okokból Magyarországon betiltott Hagyd beszélni a Kutruczot! (1985) vagy a Bebukottak (1985). További példaként említhető a Hirschfeld-intézet 1930-as években történt felszámolása (a berlini Institut für Sexualwissenschaft, amely Magnus Hirschfeld vezetésével a szexuális kisebbségek jogainak védelmét és a homoszexualitás tudományos vizsgálatát végezte, és amely jelentős kutatásokat, nyilvános előadásokat és dokumentációt biztosított a társadalmi elfogadás előmozdítására), valamint a dokumentumfilm Halál 1000 arca (a film 105 percnyi dokumentációban mutat be különböző baleseteket, gyilkosságokat, öngyilkosságokat és vágóhídon történő eseményeket, tele sérülésekkel és egyéb, kifejezetten felnőtteknek szóló borzalmakkal, ami miatt politikai és társadalmi normák megsértőjeként vált botrány tárgyává).

A cenzúra nem korlátozódott csupán művészeti vagy tudományos alkotásokra, hanem gyakran vallási műveket is érintett, amelyeket a kortárs hatóságok a társadalmi rend, erkölcs vagy politikai érdekek védelme érdekében korlátoztak vagy betiltottak; a katolikus egyház különösen az Index Librorum Prohibitorum (a tiltott könyvek jegyzéke, 1559–1966) révén ellenőrizte az olvasmányokat, míg a vallási műveket nem csak világi intézmények, hanem egyházi hatóságok is korlátozták, és fordítva, az egyházi hatóságok bizonyos esetekben világi műalkotások vagy irodalmi munkák betiltására is kiterjesztették tekintélyüket. Ez a kölcsönhatás rávilágít arra, hogy a cenzúra gyakran átfedésben működött különböző intézményi hatalmi szinteken, és nem kizárólag esztétikai vagy tudományos megfontolások vezérelték.

A művészetek és az erkölcskritika

A közéleti és kritikai diskurzusban a művészeti botrányok gyakran kapcsolódnak erkölcsi kritikákhoz, amelyek a művek tartalmát, ábrázolásmódját vagy feltételezett értékrendjét vizsgálják. Ezek a bírálatok különösen olyan alkotások esetében jelentek meg, amelyek a szexualitás, az erőszak, a vallás vagy a politikai hatalom kérdéseit a fennálló társadalmi normáktól eltérő módon dolgozták fel. Több elemzés hangsúlyozza ugyanakkor, hogy az erkölcsi kifogások önmagukban nem szükségszerűen eredményeznek botrányt, mivel számos vitatott mű hosszabb távon intézményi és közönségbeli elfogadottságot nyert.

Max Nordau az Entartung (Elfajulás) című művében a modern művészetet és irodalmat idegrendszeri, erkölcsi és társadalmi hanyatlás megnyilvánulásának írta le, amely szerinte veszélyezteti a társadalom egészségét; ezt a gondolatmenetet Hitler később ideológiai alapként használta fel, amikor a modern irányzatokat „elfajult művészetként” megbélyegezte és üldözte, míg Mussolini és a szovjet művészetkritika a művészetet politikai célok szolgálatába állítva támadta az eltérő irányokat, Tolsztoj morális–vallási alapon utasította el az elitista, nem közösségi művészetet, Egon Friedell pedig kultúrkritikai, ironikus szemszögből a modernség szellemi válságtüneteként bírálta a művészeteket. Fontos kiemelni: az erkölcskritika sem csak a művészeti alkotásokat érintette, hanem Bernard Mandeville A méhek meséje című művét is, amelyet a „magánbűnök – közhaszon” elmélete miatt erkölcstelennek és társadalomrombolónak tartottak, hasonlóan Ernest Renan Jézus élete című valláskritikai munkájához, valamint Voltaire Candide-jához, Diderot filozófiai műveihez, Thomas Paine Common Sense-éhez és más politikai, vallási vagy filozófiai írásokhoz, amelyek nyíltan kérdőjelezték meg a fennálló erkölcsi, vallási vagy társadalmi normákat.

A művészetek és a azok társadalmilag káros hatásai

Egyes művészeti botrányok a művészetek feltételezett káros társadalmi hatásaihoz is kapcsolódtak, különösen a közbeszéd azon eseteiben, amikor bizonyos filmeket, zenéket vagy más alkotásokat erőszakos cselekményekkel vagy bűncselekményekkel hoztak összefüggésbe. Az ilyen viták során gyakran felmerült az a kérdés, hogy a művészet képes-e közvetlenül befolyásolni az egyéni viselkedést, illetve hogy mennyiben tehető felelőssé társadalmi problémák kialakulásáért. A tudományos kutatások és elemzések ezen kérdésekben meglehetősen eltérő következtetésekre jutottak, ami részben a módszertani különbségekből, részben az empirikus adatok nehézségeiből fakad. Egyes pszichológiai és szociológiai vizsgálatok azt sugallták, hogy bizonyos típusú filmek, videojátékok vagy zenei tartalmak rövid távon növelhetik az agresszív viselkedést, elsősorban az érzékeny, már eleve magas kockázatú csoportokban. Más kutatások azonban nem találtak közvetlen okozati összefüggést, és hangsúlyozták, hogy az agresszió vagy erőszakos cselekmények kialakulása komplex, több tényezőből álló folyamat, amelyet a családi háttér, társadalmi környezet, személyiségjegyek és egyéni tapasztalatok is erősen befolyásolnak. Ezen eltérő eredmények miatt a szakirodalomban továbbra is vita folyik arról, hogy a művészet – legyen az film, zene vagy irodalom – milyen mértékben, és milyen körülmények között járulhat hozzá a társadalmi vagy egyéni káros hatásokhoz, és mennyiben terhelhető felelősséggel az alkotás az esetleges negatív következményekért.

Például a 2002-es Saint-Sébastien-sur-Loirre-i gyilkosság során, amikor egy gimnazista fiú 17 késszúrással megölte barátnőjét, és állítása szerint a tettet a Sikoly című horrorfilm inspirálta; a 2007-es Randall-féle-i csecsemőgyilkosság elkövetője pedig korábban rajongott a horrorfilmekért és a heavy metal zenéért. Egy 2025-ös esti tragédia során, a budapesti Morrison’s szórakozóhelyen a Blikk szerint az elkövető, A. László egy filmből ismert ütést alkalmazott, amelyet már több mint tíz éve megosztott egy bejegyzésében. A 25 éves áldozat nyakcsigolyája eltört, halálát közvetlenül az ökölcsapás okozta. Emellett a Jancsó Ladányi Piroska-ügyben a tettes állítólag számos leszbikus ponyvaregényből vett mintát a tetteihez. Több más híres esetben is felmerült, hogy a tettesek filmekből, videojátékokból vagy irodalmi művekből származó erőszakos tartalmakat követtek, például a 1993-as James Bulger-ügyben (Anglia), a 1999-es Columbine középiskolai lövöldözésben (USA), a 2000-es John McCollum-sorozatgyilkosságban (USA), Eric Harris és Dylan Klebold Columbine-ügyében, illetve a 1990-es évekbeli Markale sorozatgyilkosságban (Franciaország), bár a tudományos vizsgálatok szerint a médiafogyasztás csupán egyik tényező volt, és a pszichológiai, társadalmi vagy családi háttér gyakran sokkal meghatározóbb szerepet játszott. Korábban, a 18–20. század során több esetben felmerült, hogy irodalmi művek, filmek, színházi előadások vagy zenei stílusok hatással lehettek a fiatalok viselkedésére vagy bűncselekmények elkövetésére; például Goethe A Werther szenvedései (1774) olvasókat öngyilkosságra ösztönző hatásáról számoltak be, Émile Zola Nana (1880) és H. G. Wells The Island of Doctor Moreau (1896) esetében az erkölcsi dekadenciával hozták összefüggésbe a kortárs kritikusok bizonyos bűntényeket, a 1870-es években Jules-Henri Vernet horror- és kalandregényei kapcsán szintén felmerült a hatás kérdése, a 20. század elején pedig a Dada és expresszionista filmek (The Cabinet of Dr. Caligari, 1920) és a rock ’n’ roll zene az 1950-es években az ún. „juvenile delinquency” jelenségével hozhatóak összefüggésbe; mindazonáltal a tudományos vizsgálatok szerint ezek a médiatartalmak csupán egyik tényezőt jelenthettek, és az összefüggések gyakran vitatottak. A 20. század során több más film is felmerült a médiavita kapcsán, mint amely potenciálisan befolyásolhatta a fiatalok viselkedését vagy bűncselekmények elkövetését, bár a tudományos bizonyítékok gyakran vitatottak; ilyenek például Alfred Hitchcock Psycho (1960), Stanley Kubrick Mechanikus narancs (1971), Martin Scorsese Taxi Driver (1976), Oliver Stone Natural Born Killers (1994) vagy a Child’s Play / Chucky-filmek (1988–), ahol egyes esetekben újságok, kritikák vagy riportok arra hívták fel a figyelmet, hogy a filmek erőszakos ábrázolásai inspirálóként szolgálhattak bizonyos cselekményekhez, de a kutatások szerint ezek a hatások csupán részben vagy közvetetten jelentkezhettek, és a pszichológiai, társadalmi vagy családi háttér gyakran meghatározóbb szerepet játszott.

Az alkotók életvitelével, halálával kapcsolatos botrányok

Bár a művészeti botrányok gyakran kapcsolódnak az alkotások témáihoz és a művészek életviteléhez, jelen szócikk nem foglalkozik részletesen ezekkel a személyes és társadalmi kontextusokkal, mint például a művészek, színészek vagy alkotók körüli zaklatott élethelyzetekkel, vagy a botrányok hátterében álló egyéb személyes problémákkal. (pl. Hitchok Madarak, Ragyogás, Posseion, Utolsó tangó Párizsban stb. forgatása, Polansky ügyei, stb.)

Az alábbiakban a műalkotásokkal kapcsolatos botrányok olvashatók.

továbbiak: Chaplin, agyonvert Szilágyi István, Woody Allen

Építészeti botrányok

Victor Horta szecessziós stílusú brüsszeli épületei az 1890-es években sok konzervatív kritikus szemében túl díszesnek és radikálisnak számítottak. Otto Wagner bécsi szecessziós tervei, különösen a Stadtbahn épületei, a hagyományos osztrák építészeti stílushoz ragaszkodókat felháborították. Adolf Loos 1908-as prágai Goldman & Salatsch háza „ornamentika nélküli” stílusa miatt heves vitákat váltott ki a kortárs közönség és kritikusok körében. Adolf Loos emellett (1870–1933) az ornamentika teljes elutasításáról ismert („Ornament és bűn”), ami sok kortárs építészt és közönséget provokált. Modern, minimalista épületei gyakran vitát váltottak ki az esztétikai és társadalmi normák miatt. Émile Aillaud (1902–1988) modern lakótelepei (pl. Les Courtilières, Párizs) a lakóközösségek és kritikusok szerint túl radikális térszervezésűek voltak, ami vitát váltott ki az „élhető város” kérdéséről. Le Corbusier (1887–1965) modernista „villa” és lakótelep-koncepciói (pl. Unité d’Habitation) sok vitát váltott ki a hagyományos városkép ellen. Politikai kontextusban is kritizálták, pl. az „urbánus gépesítés” és a társadalmi kontroll problémái miatt. Bár nem építész „hagyományos értelemben”, Robert Moses és New York városfejlesztése urbanisztikai projektjei (pl. parkolók, autópályák a város szívében) hatalmas társadalmi vitát váltottak ki, több lakóközösséget elüldözve.

Frank Gehry a bilbaói Guggenheim Múzeum radikális, szoborszerű formája miatt vált vitatottá a helyiek és kritikusok körében, noha végül a turizmus fellendülését hozta. I. M. Pei a párizsi Louvre közepére tervezett üvegpiramis modern stílusa miatt heves kritikákat kapott a klasszikus építészetet kedvelő közvéleménytől. Norman Foster a Hearst Tower New York-i modern acél-üveg tornya miatt vált vitatottá a történelmi városképet konzerváló kritikusok körében. Zaha Hadid római MAXXI Múzeuma futurisztikus formái és magas költsége miatt vált vitatott projektté, egyesek szerint funkcionálisan is problémás volt. Jean Nouvel Tour Sans Fin nevű, be nem fejezett párizsi toronyterve hatalmas költségvetési és politikai vitákat váltott ki az 1980-as években.

Horia Creangă bukaresti modernista palotái az 1930-as években sok hagyományőrző szemében túl merésznek és nyugatiasnak tűntek. Anca Petrescu a bukaresti Népi Palota (ma Parlament) építése az 1980-as években hatalmas politikai, pénzügyi és esztétikai vitát generált a román társadalomban. Ráadásul az építkezés során Bukarest történelmi negyedeinek számos régi házát és utcáját elbontották, ami a múlt kulturális örökségének jelentős pusztítását eredményezte, hasonlóan ahhoz, ahogy az 1920-as években az új szovjet hatalom idején Oroszországban több kolostort, például a Moszkvai Szmolenszki kolostort és a Kijevi Pecherszka Lavrát részben lerombolták az ateista állampolitikák keretében, vagy ahogy a náci Németországban az 1930-as és 1940-es években számos zsinagógát, köztük a hamburgi Hauptsynagoge-t és a nürnbergi zsinagógát szisztematikusan lerombolták a nemzetiszocialista vallás- és etnikai politikák jegyében.

Továbbiak:

• Eiffel torony
• 1889: Gépcsarnok
• Jahrhunderthalle
• új neoekletikus törekvések
• olasz lakótelep maffia Nápoly [1]

Komolyzenei botrányok

A 16–17. században a vallás és politika erősen befolyásolta a zenét, ezért botrányt okozhattak a liturgikus és világi darabok. Claudio Monteverdi madrigáljai és operái, különösen a „L’Orfeo” (1607), egyes konzervatív kritikusok szemében botrányos újdonságnak számítottak a disszonanciák és a dramatikus kifejezés miatt. Giovanni Gabrieli brass- és kórusművei a Szent Márk-templomban szokatlan hangzásvilágot hoztak, ami egyes hallgatókat meglepett. A 17–18. század fordulóján a barokk stílusban születő újítások, mint Heinrich Schütz korai kórusművei, vagy Jean-Philippe Rameau harmonikus kísérletei Franciaországban vitát váltottak ki a hagyományos zenei elveket követő kritikusok körében. A Georg Friedrich Händel operái Londonban sokszor botrányos fogadtatásban részesültek, különösen a „Rinaldo” (1711) premierjén, ahol a szokatlan hangszínek és extravagáns díszítés megosztotta a közönséget. A 18. század közepén és végén a klasszikus stílus felé vezető úton a Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart művei is vitákat generáltak; például Mozart „Don Giovanni” című operáját a prágai és bécsi közönség egyes része botrányosnak találta a társadalmi és morális tabukat feszegető történet miatt.

A 19. századi komolyzenei botrányok közé tartozott Wagner „Trisztán és Izolda” és „Nibelung gyűrűje” radikális harmóniája és epikus hossza miatt kirobbant vita, Berlioz „A temetői szimfóniája” morbid drámaisága, Verdi „Don Carlos”-ának politikai érzékenysége, valamint Smetana „Má vlast”-ának nemzeti stílusa és Clara Schumann virtuóz zongoraművei, amelyek egyaránt sok kritikus és hallgató számára sokkolóan újszerűnek számítottak.

A 20. században Igor Stravinsky – „A tűzmadár” (1910) balettbemutatója Párizsban hatalmas botrányt váltott ki az avantgárd hangzás és a modern koreográfia miatt, sok kritikus „zajosnak és ízléstelennek” tartotta a művet. Másik műve, „A tavaszi áldozat” (1913) A párizsi premieren a ritmus és a disszonancia radikális újdonsága miatt kitört egy kisebb pánik és vita, amelyet a sajtó „botránynak” nevezett, mivel a közönség egy része kiabált, a táncosok pedig majdnem összeütköztek a színpadon. Arnold Schönberg – „Pierrot Lunaire” (1912) A 12 hangú kompozíció radikális atonalitása sok hallgatót megdöbbentett és a konzervatív kritikusok körében botrányt keltett, mert „megsértette a zenei hagyományokat”. Dmitrij Sosztakovics – „Lady Macbeth Mcenskaja kerülete” (1934)A szovjet hatóságok súlyosan bírálták a darabot a „népellenes hangzás” miatt, és egy sajtóbotrány indult, amely a zeneszerző karrierjét hosszú évekre veszélyeztette. John Cage – „4’33”” (1952) A hallgatóság és a kritikusok egy része botrányosnak találta, hogy a műben a zenészek nem játszanak hangokat, és a mű „csöndjét” hangzavar és provokáció kísérte.

Edgard Varèse „Ionisation” című, kizárólag ütőhangszerekre írt kompozícióját 1931-es premierjén sok kritikus és hallgató botrányosnak tartotta a szokatlan ritmusok és hangszerek kombinációja miatt. Charles Ives radikális poliritmusokat és disszonanciákat alkalmazó művei, például „The Unanswered Question” és „Three Places in New England”, az 1910-es–1930-as években sok kortárs hallgató és kritikus számára botrányosnak és értelmezhetetlennek számítottak.

• https://story.hu/napi-friss/2025/08/04/jezus-krisztus-szupersztar-cynthia-erivo/

Színházi botrányok

Már az ókori színházban is előfordultak botrányok: az i. e. 5. században Arisztophanész Lízisztrata című komédiája provokatív politikai és szexuális tartalma miatt heves vitákat váltott ki Athénban; a középkorban, a 15. századi Morosz színielőadások gyakran keltettek botrányt vallási és erkölcsi okokból; a 19. században Victorien Sardou Fédora című darabjának bemutatóját Párizsban néhány kritikus erőszakos és erkölcstelennek tartotta.

Antonin Artaud (1896–1948) a 1930-as években dolgozta ki az elméletét, amelynek célja az volt, hogy a színház radikálisan felkavarja a nézőt, testi és lelki szinten sokkolja, és a nézőt ne hagyja passzív szemlélőként részt venni. Az elméletre épülő előadások gyakran provokatívak voltak: például a sokkoló vizuális elemek, a testi korlátok feszegetése, az agresszív hangulat és a szimbolikus erőszak alkalmazása miatt a közönség és a kritikusok egyaránt botrányként élték meg. Bertolt Brecht (1898–1956) esetében is beszélhetünk botrányról, de itt a természet más: a botrány főként politikai és színházi provokációból fakadt, nem erkölcsi vagy szexuális tartalomból. Brecht színpadi munkái, például a Kaukázusi krétakör vagy a Tündérkirály előadásai, valamint politikailag kritikus szövegei gyakran váltottak ki vitát Németországban és a szovjet zónában, mivel radikális színházi formákat és marxista társadalomkritikát alkalmaztak, és provokatívan szembementek a konzervatív vagy totalitárius normákkal.

Eugène Ionesco (1909–1994): Az abszurd drámairodalom egyik úttörőjeként, különösen a Kakukkfészek (La Cantatrice Chauve, 1950) és a *Tanár úr (La Leçon, 1951) előadásai a hagyományos színházi formákat megtörő stílusuk miatt váltottak ki vitákat és kezdeti botrányt a francia közönség körében. Samuel Beckett (1906–1989) Godot-ra várva (En attendant Godot, 1952) premierje kezdetben botrányt váltott ki Párizsban, mivel a közönség és a kritikusok nem értették az abszurd dráma formanyelvét és a hagyományos narratívától való radikális eltérést.

A színházi világban számos botrány keltett jelentős visszhangot az elmúlt évtizedekben: 1963-ban a londoni Royal Court Theatre bemutatója, Edward Bond Saved című darabja heves tiltakozást váltott ki a nyers erőszak ábrázolása miatt; az 1977-es Marat/Sade előadás a New York-i Broadway-n a radikális politikai tartalom és provokatív színészi játék miatt vált vitatottá; Magyarországon 1983-ban a Vígszínházban rendezett Az üvegcipő bemutatót politikai cenzúra miatt függesztették fel, ami országos figyelmet kapott; a 2003-as berlini The Black Rider előadás extrém látványelemei és provokatív tartalma miatt vált vitatottá a kritikusok és a közönség körében; míg 2018-ban a New York-i Slave Play című produkció erőteljes rassz- és szexuális témái miatt vált intenzív közéleti viták tárgyává.

Az Almeida Theatre londoni előadásán Annie Ernaux műve alapján készül Abi Morgan The Years című darabjának nyílt színi abortuszjelenete után több néző – főként férfiak – rosszul lett és elájult, emiatt az előadást rövid időre félbe kellett szakítani. Florentina Holzinger Sancta (Paul Hindemith 1920-as évekbeli operája alapján készült) című, Stuttgarti Állami Operában bemutatott előadása olyan meztelen apácákat, expliciten ábrázolt szexet, piercinget és vért is felvonultató jeleneteket tartalmazott, hogy 18 néző rosszul lett vagy hányingert kapott, sőt három esetben orvosi segítséget is hívtak a botrányos produkció alatt.

Festészeti és szobrászati botrányok

Michelangelo Az utolsó ítélet című freskója (1536–1541), amely a Sixtus-kápolna falán található, már a 16. században heves kritikákat váltott ki, mivel túlzottan meztelen testekkel és erőszakos ábrázolásokkal jelenítette meg a túlvilági jeleneteket, amit az egyház cenzúrával próbált mérsékelni. Hasonló felháborodást keltett Caravaggio festményei is, amely a mitológiai Medúza lefejezett fejét brutális realizmussal ábrázolta, és sokakat sokkolt a szörnyű látvány.

A művészettörténetben számos botrányos alkotás váltotta ki a közönség felháborodását: Théodore Géricault A Medúza tutaja (1818–1819) című festménye a hajótragédia nyers, véres ábrázolásával sokkolta a közönséget; Francisco Goya A meztelen maja (1797–1800) provokatív aktábrázolása és a kor erkölcsi normáival való szembemenetele miatt vált botrányossá; Gustave Courbet A világ eredete (1866) című műve, amely egy női nemi szervet ábrázolt explicit módon, szintén hatalmas felháborodást keltett; Édouard Mane Le Déjeuner sur l'herbe (1863) című festménye, amely egy meztelen nőt és két öltözködött férfit ábrázol, radikálisan elutasította a klasszikus aktábrázolás normáit; Vincent van Gogh** festészete, bár kezdetben elutasították, végül a modern művészet kulcsfigurájává vált, de műveit gyakran botrányosnak tartották a színek és kifejezésmód radikalizmusa miatt; Gustav Klimt A csók* (1907–1908) című erotikus festménye a modernista szexualitás ábrázolása miatt vált felháborítóvá; a Vadak (Fauves) művészeti irányzat, különösen Henri Matisse és André Derain munkái, új szín- és formavilágukkal sokkolták a konzervatív közönséget; Egon Schiele provokatív és gyakran erotikus aktjai, mint a deformált testek ábrázolása, komoly botrányokat váltottak ki; Oskar Kokoschka expresszív, szenvedéssel teli portréi, mint a Hölgy a virágokkal, szintén megosztották a közönséget; végül Salvador Dalí szürreális művei, szándékosan tabudöntögető szexuális és erőszakos képeikkel szintén heves reakciókat váltottak ki a művészeti világban. E művek mind különböző módon támadták meg a társadalmi és művészeti normákat, s váltak kultikus és provokatív alkotásokká.

William Blake misztikus és vallásellenes művei, mint a Szexuális és vallási szimbólumokat ábrázoló festményei, gyakran szembementek a vallási normákkal és elutasítást váltottak ki; Eugène Delacroix Szabadság vezet a népet (1830) című festménye politikai radikalizmusa és az erőteljes szabadságszimbólumok miatt háborította fel a konzervatív közönséget; Pablo Picasso Les Demoiselles d'Avignon (1907) című művével a kubizmus új, provokatív irányvonalát vezette be, amely szexuális és erőszakos képekkel borzolta a kedélyeket; a futuristák, mint Filippo Tommaso Marinetti és Giacomo Balla, a művészetben való radikális újításokat és a háború glorifikálását támogatták, amely hatalmas felháborodást keltett, mivel szembem mentek a hagyományos művészeti és társadalmi értékekkel.

A 20. század elején Marcel Duchamp Fountain (1917) című műve, egy piszoár, amelyet műalkotásként állított ki, teljesen megkérdőjelezte a művészet hagyományos definícióját, s ezzel a művészeti világban jelentős botrányt okozott. A szürrealizmus hatására Giorgio de Chirico A metafizikai város (1915) című festménye a szürreális, misztikus tájképekkel és gépies figuraábrázolásokkal szembement a kor művészeti normáival, így szintén felháborodást váltott ki a konzervatív közönség körében. Végül Éric Fischl Bad Boy (1981) című szobra, amely egy fiatal fiú erőszakos, meztelen testét ábrázolja, közfelháborodást okozott a művészeti közegben, mivel sokan nem tudták, hogyan értelmezzék az intim és provokatív jelenetet. Balthus (Balthasar Klossowski) tizenéves lányokat ábrázoló, erotikus töltetű festményei (pl. Thérèse álmodik) ma már komoly etikai vitákat és múzeumi botrányokat váltanak ki, bár a maga korában művészetként legitimálták őket.

A norvég festő, Odd Nerdrum készítette a Twilight (Skumring, 1981) című festményt, amelyen egy szükségét végző nő látható egy erdei tisztáson. A festményt nem a témája miatt fogadták el nehezen – hiszen a természetes emberi tett ábrázolása nem ritka a művészetben –, hanem klasszikus, barokk/reneszánsz stílusa miatt. A kortárs norvég művészet inkább modernista és konceptuális volt, így Nerdrum festészete „túl tradicionálisnak” számított, és emiatt sok kritikus és intézmény elutasította. Ez a stílusbeli eltérés tette provokatívvá a művet, nem maga a témája, és Nerdrum emiatt sokáig „outsider” maradt a norvég művészeti életben.

• továbbiak:
• Klimt https://index.hu/techtud/2022/03/20/klimt-botrany-mesterseges-intelligencia-restauralas/
• Gustav Metzger https://prruk.org/gustav-metzger-pioneer-of-auto-destructive-art-inspiration-to-the-who-dies-aged-90
• Hans Bellmer, The Doll/La Poupée
• Félicien Rops
• Damien Hirst
• Serrano
• Ingres
• Dali
• Theophil Gautier
• Edvard Munch
• Nietzsch
• Pollock
• Malevics (Tatlin ?)
• Duschamp
• Bodies
• https://librarius.hu/2014/10/21/librarius-24-meteres-penisz-karacsonyfat-allitot-parizsban-paul-mccarthy-megrongaltak/
• https://papageno.hu/blogok/senki-tobbet/2021/10/mutargy-e-a-muvesz-uruleke/
• VIII. Orbán és a szobrok (Barberiniek)
• Chris Ofili 1996-os "The Holy Virgin Mary
• Martin Kippenberg https://index.hu/kultur/klassz/beka97/
• https://index.hu/kulfold/2024/11/23/maurizio-cattelan-arveres-komediasok-kepzomuveszet-banan-ragasztoszalag/
• kiflivégek https://litera.hu/irodalom/publicisztika/vajda-mihaly-entartete-kunst-max-nordau.html
• Charlie Hebdo
• https://kultura.hu/rovidhirek-baljos-keresztrejtveny/
• Wim Delvoye – „Cloaca”, tetovált disznók https://publicdelivery.org/wim-delvoye-tattooed-pigs/
• Rick Gibson abortált embrió fülbevalói
• Zhu Yu abortált embrió megevése

Karel Appel: A művészetnek sokkolnia kell 1959: Roth-féle híres eset

• a Kearns könyvből: 15, 16, 21[!], 24-25, 26,27, 28, 30[!], 31,34, 39, 42, 60(l), 64, 66, 67, 72-73, 74, 75, 76, 77, 87[!], 90,91, 99-101, 105-113[!], 126, 127, 128, 113, 147, 155, 157, 162, 165-166, 204, 216, 219 (Shelley), 220, 229[!], 244, 248, 243, 254, 295[!]

Vojislav Jakić, Marina Abramović Hans Schärer művei provokatívak voltak, mert erotikus női alakokat és sötét, ikon-szerű „Madonnákat” ábrázoltak, ami egyesek számára botrányosnak számított.

Fotóművészet

Sally Mann: Az Immediate Family sorozata botrányt váltott ki, mert saját gyermekeit ábrázolta intimnek tartott helyzetekben, amit sokan művészetnek, mások etikailag elfogadhatatlannak tartottak. Jock Sturges: Hosszú ideig fotózott meztelen fiatalokat naturista közösségekben, ami miatt többször vizsgálták, és munkáit gyakran eltávolították kiállításokról. Bill Henson: Az ausztrál fotós kiskorúakat ábrázoló sötét tónusú képei politikai és jogi vitát indítottak a művészi szabadság határairól. David Hamilton: Romantizált stílusú, fiatal lányokat ábrázoló fotói és filmjei miatt évtizedeken át súlyos etikai kritikák érték. Brooke Shields: A Pretty Baby című filmhez és korai fotózásokhoz kapcsolódó képei utólag komoly vitákat váltottak ki a gyermekszínészek védelméről. Kevin Carter: A szudáni éhező gyermeket és egy keselyűt ábrázoló fotója világhírű és Pulitzer-díjas lett, de heves etikai vitát váltott ki a fotós felelősségéről, és Carter későbbi halálát gyakran e lelki terhekkel hozzák összefüggésbe.

A 20–21. századi fotóművészetben számos alkotás vált botrány tárgyává, gyakran politikai, etikai vagy erkölcsi viták miatt; Robert Mapplethorpe explicit homoerotikus és BDSM-tematikájú képei az 1980-as években az USA-ban politikai vitákat váltottak ki a közpénzből finanszírozott művészet határairól, Nan Goldin intim, droghasználatot és bántalmazó kapcsolatokat bemutató fotói a dokumentáció és az önfeltárás határainak elmosódása miatt sokkolták a közönséget, Richard Prince Instagramról kisajátított és minimálisan módosított képei szerzői jogi és etikai vitákat indítottak, míg Ai Weiwei politikai tartalmú önarcképei és dokumentációi rendszeresen konfliktusba sodorták a kínai hatóságokkal. Hasonlóan, Alfred Stieglitz Georgia O’Keeffe aktjai a korukban botrányosnak számítottak, mert a női művészt nyílt erotikával társították a nyilvánosság előtt, Joel-Peter Witkin halálhoz és testhez kapcsolódó szimbolikus képei erkölcsi felháborodást és cenzúrát váltottak ki, míg Andres Serrano The Morgue sorozata, amely holttesteket steril, esztétizáló módon ábrázolt, vitát gerjesztett a halál és az anonimizált testek művészi reprezentációjának etikai határairól, bár nem keltett akkora közbotrányt, mint a híres Piss Christ.

Szépirodalmi botrányok

Az irodalom történetében már az ókortól kezdve előfordultak botrányok: i. e. 5. században Aristophanész komédiái, például a Lízisztrata, nyílt politikai és szexuális kritikájukkal heves vitákat váltottak ki Athénban; a középkorban számos vallásos és erkölcsi tartalmú írás, így a Dante Isteni színjáték-ának egyes részei, vitát okoztak a katolikus egyházban; a reneszánsz idején Baldassare Castiglione A udvari ember című műve az erkölcsi normák ábrázolása miatt vált vitatottá; az angol irodalomban John Milton Elveszett paradicsom című művének vallási tartalma, valamint a drámairodalomban Shakespeare egyes komédiáinak provokatív elemei okoztak kritikákat; a 17. században John Bunyan A zarándok útja vallási és politikai érzékenysége miatt vált botrányossá, mivel a puritán nézeteket bemutató allegória politikai ellenérzéseket váltott ki; a 18. században Rousseau Értekezés a társadalmi szerződésről című művei társadalmi és vallási vitákat generáltak Európában. Montesquieu – Perzsa levelek idegen szemszögből kritizálta a francia társadalmat, a vallást és a politikai intézményeket, ami heves vitákat és cenzúrát váltott ki a kortárs olvasók és hatóságok körében. Voltaire – Candide c. regénye A regény szatirikus, vallást, filozófiát és társadalmi visszásságokat gúnyoló stílusa miatt több országban betiltották, és heves kritikát kapott az egyháztól és a hatóságoktól.

Denis Diderot művei, például Apáca vagy a Fecsegő csecsebécsék provokatív módon kérdőjelezték meg a vallási dogmákat és a társadalmi normákat, ami erős kritikákat váltott ki Franciaországban. Choderlos de Laclos Veszdelmes viszonyok című regénye a nemi erkölcs és a manipuláció nyílt ábrázolása miatt hatalmas botrányt keltett, különösen az arisztokrácia körében. Marquis de Sade: Művei, például Justine vagy Sodoma 120 nap napja, az extrém szexuális erőszak és erkölcstelen tartalom miatt cenzúrát és börtönbüntetést váltottak ki, így botrányos hírnévre tett szert.

Amikor Flaubert befejezte a "Salambo" c. regényét, reménykedett benne, hogy "1. felbonsszantja vele a polgárságot, 2. zaklatja és sokkolja az érzékeny embereket 3. feldühíti a régészeket 4. a hölgyek érhetetlennek találják 5. kiérdemli általa, hogy pedarasztának és kannibálnak tartsák."

Továbbiak:

• Léon Géconneaux – La Tutu: E
• Nicolas Restif de la Bretonne

A 18–20. századi irodalmi életben számos mű és szerző vált botrány tárgyává, gyakran erotikus, politikai vagy társadalmi provokáció miatt; Honoré Gabriel Riqueti, gróf de Mirabeau politikai írásai és radikális nézetei, valamint erotikus művei a francia forradalom előestéjén a királyi és arisztokratikus elit körében keltettek felháborodást, Comte de Lautréamont Maldoror énekei (1869) groteszk, erőszakos és blaszfémikus képei hosszú ideig cenzúrázva voltak, Charles Baudelaire A Romlás virágai (1857) nyíltan erotikus és dekadens témái miatt bírósági vizsgálat alá kerültek, Paul Verlaine költészete és botrányos magánélete, különösen Rimbaud-val való kapcsolata, erkölcsi vitákat váltott ki Franciaországban. Alfred Jarry Übü király (1896) abszurd és groteszk szatírája a politikai és társadalmi hatalmat gúnyolta, és premierje idején botrányt okozott, Raymond Radiguet provokatív témájú regénye, például Le Diable au corps, házasságtörést és szexuális tabukat feszegetett, míg Octave Mirbeau művei, mint a Le Journal d’une femme de chambre, a társadalmi és erkölcsi képmutatás nyílt kritikája miatt váltottak ki botrányt és szembesültek cenzúrával.

A 19. század irodalmában több botrányos mű is megjelent, amelyek provokatív tartalmuk vagy társadalmi kritikájuk miatt heves vitákat váltottak ki: Lord Byron versei, például Childe Harold zarándoklata, a Kain, szokatlan szabadszellemük és nyílt érzelmi kifejezésük miatt botrányt keltettek Angliában; Percy Bysshe Shelley és Mary Shelley munkái, különösen Frankenstein, vallási és erkölcsi kérdéseket feszegettek, ami egyes olvasókat felháborított; Gustave Flaubert Bovaryné-ja (1857) erkölcstelenség és házassági hűtlenség ábrázolása miatt Franciaországban per tárgyává vált; Émile Zola Thérèse Raquin című regénye (1867), A Patkányfogó, a Nana, a Germinal, a 4 EVANGÉLIUM a társadalmi tabuk, gyilkosság és szenvedély nyílt ábrázolása miatt vált vitatottá; Oscar Wilde Dorian Gray arcképe (1890) erkölcsi és szexuális provokációi, valamint a szerző botrányos magánélete miatt vált híressé; valamint a 19. századi amerikai irodalomban Nathaniel Hawthorne The Scarlet Letter (1850) vallási és erkölcsi témái miatt vált vitatott regénnyé. Anatole France (1844–1924) művei, például Thaïs (1890) és Les Dieux ont soif (1912), a vallási dogmákat, az egyházi hatalmat és a társadalmi igazságtalanságokat kritizálták, ami konzervatív olvasók körében heves vitákat és botrányt váltott ki Franciaországban.

Joris-Karl Huysmans La Bas (1891) című műve, amely egy sátánista szekta és vallási tabuk köré épül, komoly botrányt keltett, mivel provokatívan foglalkozott a bűnös vágyakkal és a vallásellenes témákkal, így a katolikus egyház és a vallásos közeg elítélte.

A 20. század irodalmában számos botrányos mű jelent meg, amelyek provokatív tartalmuk, politikai állásfoglalásuk vagy erkölcsi kérdéseket feszegető jellegük miatt heves vitákat váltottak ki: James Joyce Ulysses (1922) nyelvezete és szexualitás ábrázolása miatt hosszú ideig betiltották az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban; D. H. Lawrence Lady Chatterley szeretője (1928) erotikus tartalma és társadalmi kontextusa miatt hosszú bírósági per tárgyát képezte Angliában; Henry Miller Trópusi éjszakák és Északi tenger című művei (1930-as évek) explicit szexualitásuk miatt cenzúrázva lettek; Vladimir Nabokov Lolita (1955) provokatív témája és erkölcsi kérdései miatt botrányt váltott ki nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Európában is; ugyanakkor Szolzsenyicin Gulag-szigetvilág (1973) a Szovjetunió politikai rendszerét kritizálta, ami politikai botrányhoz vezetett; a francia avantgárd irodalomban Georges Bataille művei, valamint Marquis de Sade utóélete inspirálta írások is erősen provokatívak voltak szexuális és filozófiai tartalmuk miatt.

w:Hugo Bettauert 1925-ben műveinek "szennyező" tartalma miatt ölték meg.

Hugh Douglas (1868–1953) művei elsősorban erkölcsi és szexuális témák nyíltsága miatt váltottak ki vitát, bár kevésbé híres botrányos előéletű szerző volt. (Megjegyzés: pontosabban meg kellene nézni a teljes nevet és műveket, mert több Douglas is volt ebben az időszakban.)

André Gide (1869–1951) Si le grain ne meurt pas és más művei nyíltan tárgyalták a homoszexualitást és az erkölcsi normákkal való szembenállást, ami a francia közvéleményben és a kritikusok körében botrányt váltott ki.

Továbbiak:

• Vágy villamosa
• Állatfarm, 1984
• himnusz a sátánhoz, Carducci
• Barbey d'Aurevilly
• Goncourt testvérek
• Dosztojevszkij
• Rushdie
• Strindberg
• Sacher-Masoch
• 1842-1911 elmebeteg bíró
• Lady Chatterlay
• dadaisták
• 11.000 vessző
• Kaffka
• Tamás bátya kunyhója
• Proust
• Huxley
• Gargantua (?)
• Werther
• Uj Heolise
• Flaubert
• Maupassant
• Dosztojekvszkij: Ördöngősök
• Susskind ?
• Lovecraft?
• Wells? (Világok harca)
• Khalil Gibran
• Legyek ura
• Szürke 50 árnyalata
• Zabhegyező
• Puskin napló
• Musset: gamiani
• Schnitzler
• Wedekind
• hauptmann
• Les voluptueuses. / Jean Larocque

Filmművészeti botrányok

Már az 1920-1930-as időkben is súlyos kritikák érték a filmművészetet egyes erkölcstelennek tartott alkotásokért (és a művészek életmódjaiért). Magyarul ilyeneket Max Knepper 1937-ben lefordított könyve adott közre.

Botrányt kiváltó filmek:

• 1896-os vonatos film
• Haxan (1922)
• King kong
• Leni Riefenstahl
• Jud Süss
• A csoda (Rosselini)
• Szerelmem Hiroshima
• Godard filmek
• Brakhage: The act seeing with One's Own Eyes (1971)
• Repulsion (1965)
• Jodorowksy filmek
• Exorcist (1973)
• Louis Malle
• Bertolucci
• Nagy zabálás
• Taxasi láncfűrész
• Maladolescensa
• Bádogdob
• Taxisofőr
• Posseion (1981)
• Fassbinder
• Radiguet feldolgozás, Bellochio botrányos (Il diavolo in corpo, 1986)
• Ponyvaregény
• Walerian Borowczyk
• Peeping tom Sok felháborodott bírálat érte erőszakos tartalma miatt.
• Szörnyszülőttek (1932): fogyatékoskat mutatott be horrorszerűen -számos országban betiltották.
• Aranykor (1930). a Hazafias Liga és a Zsidóellenes Liga tüntetéseket szervezett bemutatásakor. A bemutató helyszínét megrongálták, mire a rendőrség betiltotta a bemutatását.
• Nagyítás (1966) Antonionit a meztelenség bemutsaáélért érték támadások.
• American psycho
• Kids (1995)
• Passió
• Pink flamingos
• Russ Meyer: Faster...
• Begotten
• Brian élete
• Kannibál holokauszt

• Kurt Kren-bécsi akcionizmus, ponyvaregények, kommersz irodalom, szórakoztatófilmek, 1970 előtti kék filmek, home movie stb. kérdése

• 1930 Hollywoodi erkölcskódex
• History of "O"
• Patrick Süsskind feldolgozás?
• szexualitás és erőszak, új hullám, leginkább milyen műfajok
• japán filmek

Bergman, Fellini (Dolce Vita, Satyricon), Pasolini, Breillat, Oshima, Cronenberg, Bunyuel, Lynch, Vilgot Sjöman Opera omnia. (Fulci-Argento, Hitschock, Forman ?)

J. M. Querios (1845-1900) Amaro atya bűne 2002-es filmváltozata hatalmas botrányt kavart a vallásos Mexikóban. Friedkin: Portyán (1979)

Botrányt váltott ki továbbá:

• 1896: Szerpentintánc
• 1925: Víg özvegy
• 1928: Adalúziai kutya
• 1933: Extázis
• 1947: Monsieur Verdoux
• 1951: Egy nyáron át táncolt
• 1951: Bűnöző nő
• 1961: Viridiana
• 1963: Csend
• 1970: Éljen a halál ( - Arrabal Jodorowksyra is hatással volt!)
• 1972: Az utolsó tangó Párizsban
• 1975: Salo
• 1976: Érzékek birodalma
• 1982: A kísértet
• 1988: Krisztus utolsó megkísértése
• 1992: Elemi ösztön

• rajzfilmek: Black Cauldron, Fantasia

Pasolini utolsó filmje, a "Salo vagy Sodoma 120 napja" a szintén botrányos Sade márki-féle irodalmi mű alapján keletkezett, azonban a filmrendező a cselekményt a 1944-45-ös Olaszországba helyezte. A feldolgozásban a 4 nemesúr fiatalokat (8 fiút és lányt) fogdos össze a utcán, majd mindenféle eltévelyedésre kényszerítik őket (pl. szexuális megalázások elviselése, széklet megevése stb.), mielőtt halálra kínoznák. A film óriási botrányt kavart (akkorát, mint az 1928-as Andalúziai kutya), és számos országban be is tiltották. Egyes megítélések szerint a borzalmas látvány "példa nélkül álló".

Magyar példák

Az 1900-as évek elején súlyos botrányok kísérték Ady Endre irodalmi fellépését, újító nyelvhasználatát, témamegközelítéseit.

2007-ben Topler Zoltán állítólag megfojtott egy kismacskát az Álszent című film forgatása során.

2010-ben a Való Világ újabb szériájának első beszavazó show-jában, melyet az RTL Klub szombati X-Faktor utáni műsorsávba helyezett, Benkő Dániel lantművész és megélhetési celeb meztelenre vetkőzött a villában, és egy pillanatra a 12-es karikás korhatár mellett így láthatták őt a tévézők, ami kínos jelenetet eredményezett.

2011-ben Alföldi Róbert orális szexuális aktus tartalmazó rendezést készített az Ember tragédiájából.

2012-ben Győrffy László olyan installációt mutatott be a szegedi REÖK-palotában egy kiállításon, amely egy felfelé fordított tenyerű kézcsonk körül elhelyezett tizenkét tányéron élethű emberi ürüléket ábrázolt.

továbbiak:

• Bartók: Csodálatos mandarin, Kékszakállú herceg vára
• Iparművészeti Múzeum ("Cigánycsászár palotája")
• Országház
• Szoborpark
• Csáth Géza
• 1967: Blaha Lujza tér
• Jancsó Miklós
• Városligeti Színház
• Prohászka szobordöntés
• Spiro, Petri György versek
• Regnum Marianum
• Hermann Nitezsch kiállítás http://www.btmfk.iif.hu/borosg.html

További magyar nyelvű szakirodalom

• Karcsai Kulcsár István - Veress József: Híres filmek - Filmes botrányok, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1990
• 1001 könyv amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz, A regény történetének teljes körű krónikája, Gabo Könyvkiadó, Budapest, 2008, ISBN 978-963-689-194-7
• (szerk.) Steven Jay Schneider: 501 filmrendező. A legnagyobb filmrendezők átfogó kalauza, Gabo Könyvkiadó, Budapest, 2008, ISBN 978-963-689-190-9
• (szerk.) Steven Jay Schneider: 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz, Gabo Könyvkiadó, Budapest, 2005, ISBN 963-9526-58-4
• Nicolaus Schröder: Klasszikusok – 50 híres filmrendező – A filmművészet legnagyobb mesterei, Alexandra Kiadó, Budapest, 2004, ISBN 963-368-870-1
• Robert Schnakenberg: Híres filmrendezők titkos élete. Amit tanáraink sohasem meséltek el a világ legendás filmrendezőiről, HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2012, ISBN 978-963-304-078-2
• Az 501 legfontosabb film, amit mindenképpen látnod kell, Alexandra Kiadó, Pécs, 2006, ISBN 963-369-861-8
• Oxford Film Enciklopédia – A világ filmtörténetének kézikönyve, Glória Kiadó, Budapest, 1998, ISBN 963-749-569-X
• (szerk.) Markó László – Karádi Ilona: A film krónikája, Magyar Könyvklub–Officina Nova, Budapest, 2000, ISBN 963-547-259-5
• David Bordwell – Kristin Thompson: A film története, Új Palatinus Könyvesház Kft., 2007, ISBN 978-963-9651-45-6
• Betiltott könyvek, HVG Könyvek, Budapest, 2024, ISBN 9789635654550
• Nemere István: Tiltott könyvek, Pallas Antikvárium Kft., Gyöngyös, 2008, ISBN 978-963-7524-93-6
• Lotte H. Eisner: A démoni filmvászon, Filmintézet, 1994.

• https://archive.org/details/vigilanti-cura

• A mozi hatása a fiatalkorúak kriminalitására. Írta : Schilling Endre
• Zoltványi Irén (átnézendő)
• Paul Kearns: A művészet szabadsága. Esszék a jogi cenzúra és a kultúra kapcsolatáról, Wolters Kluwer Kft., Budapest, 2016.

További idegen nyelvű szakirodalom

• 1001 TV Shows You Must Watch Before You Die
• 1001 TV Series: You Must Watch Before You Die
• 1001 Movie that schoked the world
• 120 Banned Books: Censorship. Histories of World Literature
• Forbidden Films: Censorship Histories of 125 Motion Pictures (Facts on File Library of World)
• https://blog.bookstellyouwhy.com/a-brief-history-of-banned-books-in-america
• https://www.ala.org/bbooks/frequentlychallengedbooks/top100
• One Hundred of the Best, Most Violent Films Ever
• The Guinness Book of Film Facts and Feats
• Guinness Book of Film by Guinness World Records
• Pierre Cabanne, Le scandale dans l'art, Paris, la Différence, coll. « Matière d'image », 2007, 222 p. (ISBN 978-2-7291-1660-6)
• Karim Ressouni-Demigneux (dir.), Les grands scandales de l'histoire de l'art, Paris, Beaux-Arts éditions, 2008
• Eléa Baucheron et Diane Routex, Le Musée des scandales : L'Art qui fache, Paris, Gründ, 2013 (ISBN 978-2-324-00565-7)
• Claire Maingon, Scandales érotiques de l'art, Paris, Beaux-Arts éditions, 2016 (ISBN 979-10-204-0284-4)
• Jane Rogoyska et Patrick Bade, Gustav Klimt, Parkstone International, 2012, 200 p. (ISBN 9781780427300, lire en ligne [archive]).

Kapcsolódó szócikkek

• w:Könyvfóliázás
• w:Kinek a kulturális diktatúrája?
• w:en:Scandals in art
• w:fr:Scandale artistique