Luciferi Víziók/Utószó DM

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


LUCIFERI VÍZIÓK: - Utószó DM


Dobos Marianne: Madách-mesék[szerkesztés]

„Ah, sírjatok testvéri könnyeket, / Győz a hazugság, -- a föld elveszett. --” olvasom Madáchnál, és látom, most erre tartunk. Ebbe az irányba robogunk. Nagy irammal közeledünk oda: „Míg, minden kihűlt, /.És megmarad a semleges salak. --”
Lucifer meg - habár Madách Imre még amúgy csak (félre) jelzéssel mondatja vele Az ember tragédiájá-ban:
"Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek,
Meglátjuk szíved, villámok ha égnek” - ma már egyre öntudatosabb lehet.
Az elmúlt karácsonyi gyermekkönyv vásár egyik legsikeresebb darabja Dániában egy háromdimenziós meséskönyv volt. A plüss figurában is előállított „főhőst” többszázezer példányban tették a gondosnak semmifajta eufemizmussal nem nevezhető szülők a gyermekeik karácsonyfája alá. Ennek az állatkaszerűségnek valaki a fejére kakilt. Igen jól tetszik olvasni, de mondhatjuk kevéssé finoman úgy is, hogy: a fejére szart. Innentől kezdve már csak az az egy, szentnek nem igen nevezhető cél lebegett a szeme előtt, hogy megtudja, ki volt az, aki ezt tette. Hogy megkeresse, és alkalmazhassa a „kölcsön kaka visszajár”, huszonegyedik századi elvét. Nehogy megtorlatlanul hagyjon az a „mamlasz” gyerek valamit, ami kárára történt valamikor is, valamiként, bármilyen élethelyzetében; nehogy felnövekedjen úgy, hogy nem tanítottuk meg erre még idejében.
Kevésbé bátran dicsérő kritikusai a szép, és épületes förmedvénynek csak azt tartják legfőbb értékének, hogy a városi gyermeknek, aki csak macskaalmot, vagy az utcán kutyagumit látott, megmutatja, hogy zajlanak a természetes biológia szükségletek a falvakban, tanyákon tenyésztett haszon háziállatoknál. Szörnyedve néztem a mese utolsó oldalán, a fejére ürítő--fejére visszaürítő szőrmókra. Enyhe hidegrázás fogott el a gondolatra, hogy idén, a karácsony, a szeretet ünnepe előtt, vagy hatvannégy nyelvre lefordítva a világ nagy városaiban, már éjjel sorok fogják várni a megjelenését, akár Budapesten is, hadd szaporodjon, hadd növekedjen, no nem éppen „bölcsességben és okosságban” a magyar Európa-polgár. Legkisebb fiúból lett világfi. És semmiképpen se hamuba sült pogácsa legyen tarisznyájában, hanem sokkal inkább Guttalax, vagy más efféle, ami egyes szakemberek szerint sokkal serkentőbben hat a gyomor- és bélműködésre, hisz bármikor készen kell légy arra, hogy „tegyél” felebarátod fejére.
Ezen szomorú gondolataim közepette ért Wittich Zsuzsanna megtisztelő kérése, írjak előszót könyvéhez, melynek kiadásötletét évek óta melengeti. Csiszolgatja régóta a maga sorait, hogy hozzáillessze azokat Madách Imre gondolataihoz, vagy azoknak Arany János féle átiratához.
Kicsit borzongtam ettől az ötlettől is.
Hogyan merhetett egy 21. századi halandó hozzányúlni a veretes mondatokhoz?
Hiszen versengtünk 1956-1960 között, gimnazistaként, melyikünk tud többet idézni szó szerint a Tragédiából. Nem kötelezően feladott házi leckeként, de amúgy mégis, „csak” szívből jövően, könyv nélkül fújtuk több száz sorát.
Megtárgyaltuk közösen, jó barátnők, kinek melyik színben van az ő Ádámja, és miért áll a szívéhez közelebb, mint a másik jelenetben, a másik Ádám. Vitatgattuk, latolgattuk, tán még össze is kaptunk nézeteink különbözőségeiben. Próbálgattuk, melyik Ádám arc illene legjobban nyiladozó szerelmeink, álmaink lovagjához. Főként magunk milyen Éva szerepet éreznénk „testre szabottan” hozzánk illőnek?
Drága ifjúság, nevess, a te „boldogan” eszement, valahai szépreményű csitri nagyanyáidon, akiknek a Valóság-showját többek között Madách Imre írta, és 1862-ben, körülbelül pont száz évvel azelőtt jelent meg, ahogyan az a mi nem kötelezően kötelező olvasmányunk lett.
Nem hiszitek, hogy nem volt kötelező? Mit gondoltok, annyi „klerikális reakciós” tépelődéssel, amit az a mű tartalmaz, lehetett a Lucifer szurkolók részéről ajánlott, sőt kötelező irodalom?!
Még ha a szerzőt alaposan el is kellett marasztalnunk gyermeki naivságáért. : : Mi voltunk az „ellenforradalmárok” leszármazottjai, de jobb esetben is: a „kevésszámú megtévesztettek”.
Wittich Zsuzsanna könyve így fonódik össze bennem szívet melengetően az ifjúságommal.
Azt pedig, hogy mennyire meg van a jogalapja, és a létjogosultsága az ő művének, hadd bizonyítsam egy későbbi emlékkel, 1978-ból.
Több évtizeden át, halálukig, a vasárnap délutánokat általában Szántó Piroska és Vas István kertjében összeszokott baráti társasággal töltöttük Szentendrén.
A látogatás fénypontja volt az esti szürkületben a rengeteg szúnyog és a hűvösödő esti szél elől bemenni a műterembe. Az ünnep. Itt rácsodálhattunk a készülő és az éppen elkészült művekre. Piri ilyenkor megmutatta nekünk, min dolgozik éppen. Mit fejezett be, kezdett el, egyszóval mit festett azon a héten.
A nagy sorozatok az Ószövetségi, és az Újszövetségi Szentírás képei, könyvbe, és diafilmre is itt, de kicsit lassabban készültek. Többször is, más-más nézőpontból ábrázolt egy-egy jelenetet. Csodálkoztunk azon is, mennyi időt szán csupán az átgondolásra, mielőtt ecsetet vesz kezébe.
A Pista által fordított Shakespeare-mesék illusztrálása is hosszú, megfontolt munka volt.
„Mariannenak” dedikált példánya fekszik előttem. Nézem. Nosztalgiázom. Érzem a rózsák és az Earl grey tea illatát, a halas szendvicsek ízét. Hallom a Piri és a Pista hangját. Nem vesztettem el, mára sem, pedig de régen megtértek az örök hazába. Hallom Pista okos magyarázatát, akkorról, amit kedves fiatal olvasó, te már csak olvashatsz, hisz most szeretném neked átadni, megtoldva ezekkel Wittich Zsuzsanna könyvének ajánlását.
Mert aki, és ami az angolnak Shakespeare, az kell, hogy legyen neked, a magyarnak: Madách Imre. (Ha nem akarjátok, hogy győzzön a hazugság, és ez a kicsiny magyar föld végleg elvesszen!)
Idemásolom számotokra a költő-fordító Vas István tanulságos szavait:
„Az ifjúság figyelmét – még mielőtt megérik arra, hogy magukkal Shakespeare műveivel ismerkedjék meg – e ráváró nagy örökségre felhívni, képzeletét e mesés kincs felé irányítani: ez a fő célja e könyvnek, melyet idestova százötven év előtt írt egy Charles Lamb nevű szellemes és érzelmes angol író és kritikus, nővérével, Mary Lamb-mel együtt. A szerencsétlen sorsú, romantikus szellemű testvérpár nehéz, küzdelmes életet élt. Saját nyomorúságukból és környezetük sivárságából fordultak vigaszért az Erzsébet-kor ragyogásához, a shakespeare-i képzeletvilág gazdagságához.
Munkamegosztásuk az volt, hogy Mary Lamb a vígjátékokból, Charles Lamb a tragédiákból írt meséket. Shakespeare harminchat darabja közül húszat dolgoztak fel. A kimaradtak közül, két vígjátékot kivéve (a felsült szerelmesek és a windsori víg nők), kilenc darab, az úgynevezett királydrámák meséje az angol történelemből, öt pedig a római történelemből, illetve a görög mondavilágból vette témáját. A Lamb testvérek átdolgozás közben, ahol csak lehetett, Shakespeare szavaival, soraival,mondataival éltek, hogy az ifjúságot Shakespeare kifejezésmódjához szoktassák.
Az átírással azonban természetszerűen velejárt bizonyos egyszerűsítés: a mesékbe csak a drámák főcselekménye fért bele, s olvasójuk nem ismerkedik meg a kiegészítő, tarkító jelenetekkel s azok népi szereplőivel. A könyv olvasójának nem is szabad soha megfeledkeznie arról, hogy nem valamely Shakespeare-darab kivonatát olvassa, hanem csak a darab nyomán készült mesét. Charles Lamb és Mary Lamb mégis elérték céljukat: másfél évszázada az ő meséik vezetik be az ifjúságot Shakespeare művészetébe. De művük éppen ellenkező pályát futott be, mint sok klasszikus alkotás, mely szerzője szándékától függetlenül lett ifjúsági irodalommá. A Shakespeare-mesék az ifjúságnak készült, és mégis „felnőtt könyv” lett belőle: az angol irodalom klasszikus művei között foglal helyet.”


***



◄--- Vissza a címlapra            A lap tetejére             ---► Következő lap:Függelék