Luciferi Víziók/Tizennegyedik szín

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Jump to navigation Jump to search


LUCIFERI VÍZIÓK: - Tizennegyedik szín


Tizennegyedik szín[szerkesztés]

Tizennegyedik szín

A következő pillanatban már hóval és jéggel borított, fátlan hegyvidéken jártak. A nap fénytelen vörös golyóként állt a horizonton, ködfoszlányok szálltak a derengő világosságban. Itt-ott korcs borókabokrok, néhol nyír, törpefenyő élénkítette az egyébként halottnak látszó tájat.
Ádám megtört aggastyán volt, bottal járt, nehezen birkózott a keskeny, jeges ösvénnyel.
- Minek járjuk ezt a végtelen hóvilágot, hol a halál néz ránk üres szemekkel. – Megállt kicsit körülnézni a nagy csendben, aztán szaporázta lépteit, hogy Lucifert utolérje - csak egy-egy fóka loccsanása hallatszik, amint a vízbe bukik lépteink zajától megrettenve. – Szél cibálta meg a ruhájukat. Ádám panaszkodott tovább. - A növény is belefáradt a küzdelembe, korcsult bokor leng a zuzmók között, s a hold vörös képpel néz a köd mögül - inkább csak a semmihez beszélt, mert megint lemaradt fiatalosan lépkedő társa mögött - halál lámpájaként a sírgödörbe.
Lucifer fiatal, erős férfinek látszott, ugyanúgy mint korábban. Gúnyos kedvét sem veszítette el, Ádám kétségbeesésén is csak vigyorgott maga elé. Ádám rászólt.
- Oda vezess, hol pálmafák virulnak, a napnak, illatoknak szép honába, ahol az ember lelke erejének öntudatára fejlődött egészen.
- Hiszen ott vagyunk! - mondta derűs mosollyal. - Ez a vörös golyó a Nap, amire úgy vágysz! Lábunk alatt a Föld Egyenlítője. A tudomány mégsem volt képes megbirkózni a végzettel.
- Szörnyű világ! Csupán meghalni jó. Nem sajnálom, amit itt hagyok. Óh, Lucifer! Én aki ott álltam az ember bölcsőjénél, én, aki láttam micsoda nagy jövő reménysége ring benne, ki annyi harcát mind végigcsatáztam, ezen az óriás síron, melyre gyászlepelt a természet dobott, ahogy itt merengek, első, utolsó ember a világon: szeretném tudni, hogyan bukott el fajom, az ember. Nemes küzdésben, nagyszerűen? Vagy nyomorúságosan törpülve fokról fokra, nagyság nélkül, és könnyre érdemetlen?
- Mennyire hiú vagy arra a nagy szellemedre! Ahogy annyira kedveled a véredet lüktető erőt nevezni! Mert ifjú kebledet eszményért dagasztja. Végre már ne akarj tanúként állni saját halotti ágyadnál! - Lucifer kuncogott magában, ahogy Ádám csalódását nézte. - Most átvizsgáltuk a gazda nélkül készült számvetést. A halál előtti szenvelgés láza elriasztja az élet lázának csillámló képeit. Aztán később már nem tudjuk, melyik volt a valóságos. - Már nem is bírta kacagását visszafojtani - A végső halálküzdelem kisszerű jajgatása úgy hat, mint valami gúnykacaj életünk nagyszerű küzdelmire! - Felszabadult jókedvében úgy hahotázott, hogy nevetése végiggurult a jégtáblákon, és mindenfelé az ijedt fókák csobbanása hallatszott.
- Rettenetes hallgatni az önmagam halálára írt gyászbeszédet, amit egy szellemi lény rideg közönye tart, aki harcaimban és halálomban nem osztozik velem. Miért nem vesztem hát el a magasban, erőm és lelkem teljes érzetével inkább.
- Ismét ráismerek az emberi fajra ezekben a könnyekben, amikor kedvenc ábrándodból tiszta felfogásra ébredsz. De nyugodjál meg, hiszen él még fajod. Nézd, ott is áll még egy embertanya, s gazdája , ím , most lép ki ajtaján.
Valóban, a törpefenyők bokrai között egy kunyhó féle állt, ahonnan egy eszkimó bújt elő vadászatra készen. Ádám nem akart hinni a szemének.
- Ez a korcs alak, ez az eltorzult ember volna nagyságomnak bitor örököse? Mért hagytad látnom, Lucifer?! - Az ördög sikerrel gyötörte egyre nyomorultabb társát. - Valóban, a vigasz rosszabb mint a bánat maga.
Az eszkimó, amint meglátta szokatlan öltözéküket, és nálánál különb testalkatukat, meglepetten felkiáltott:
- Léteznek hát mégiscsak istenek felettünk? Ím előttem megjelentek. De hát ki tudja, jók, vagy rosszak-e? - Biztosabb, ha elmenekülök előlük, gondolta, és már indult volna, de Lucifer rákiáltott:
- Megállj egy szóra.
Az eszkimó leborulva előtte könyörgött.
- Kegyelem uram! Az első fókát néked áldozom, mit elfogok, csak hallgass meg, s ne bánts.
- Hát a fókához mi jogod van, hogy életével váltod meg a tiedet?
- Hogy bírok vele! Hiszen látom, hogy körülöttem hogyan eszi meg a férget a fürge hal, halat a fóka, a fókát meg én.
- S a nagy szellem veled táplálkozik. - egészítette ki Lucifer a felsorolást.
- Tudom, tudom, - nyöszörögte a szerencsétlen ember, - de azt a kis időt, amelyben élni enged kegyelmesen, megvásárolom a véres áldozattal.
Ádám undorral elfordult.
- Micsoda gyáva nézet. - mondta.
- És te különb vagy? Csak annyi köztetek a különbség, hogy ő fókát áldoz, te pedig embert áldoztál az istenségnek, melyet saját képedre alkottál. Ez az ember is saját képére alkotta a maga istenét.
Lucifer elég kellemetlen hangon, leckéztető modorban mondta mindezt Ádámnak, és az eszkimó ebből arra következtetett, hogy valami haragra adott okot.
- Látom, haragszol, - mondta alázattal, - s érzem is hogy miért. Amiért ínségemben sóhajtani mertem a nap jótékony istenéhez, aki nem kér, csak ad. Ősi regénk szerint itt is uralkodott egykor. Óh, bocsáss meg, és elátkozom örökre. - fejezte be, ha lehet még alázatosabban.
Ádám nem bírta tovább.
- Ím, nagy Isten! Tekints le és pirulj, mi nyomorult, amit remeknek alkotál, az ember!
Az eszkimó ezt is a maga módján értelmezte.
- Nagyon haragszik társad. Éhes ő is?
- Sőt mert nem éhes, épp azért haragszik.
- Nem kellene rossz vicceket faragnod ebben a nyomorúságos helyzetben.
- Igazság az, nem vicc. Okoskodásod a jóllakotté, míg itt társadé éhes gyomornak filozófiája. Ész érvekkel nem győzitek meg egymást. Majd akkor tudtok rögtön egyetérteni, hogyha te kiéheztél, vagy ha ő jóllakott.
Ádámnak nem tetszett, hogy ilyen egyszerűen egy szintre hozta őt az eszkimóval. De Lucifer megmagyarázta:
- Igen, igen, bármennyire is beképzeltek vagytok, mindig az állat az első bennetek. És csak amikor azt már elcsitítottad, akkor eszmél az ember, hogy nagy- gőgösen megvesse azt, mi első lényege.
- Méltó beszéd ez hozzád, Lucifer. Ki mindent ami szent, kárörvendve húzol le a föld porába. - Ádám már szinte sírt keserűségében. - Hát minden nagy eszme, nemes cselekmény konyhánk gőze csak? Vagy oly körülmény dőre magzata, mit egytől egyig a hitvány anyag néhány törvénye mozgat, s tart lekötve?
- És talán másképp van? Azt hiszed talán, hogy Leónidasz[1] elment volna hogy meghaljon a szorosban, ha nem barna levesével táplálkozik egy pénztelen köztársaságban, hanem lucullusi villában itta volna kelet minden kéjének édes mámorát? Vagy talán Brutus[2] akart volna meghalni, ha a szép Porciához hazasiethet a harc izgalmait kiheverni egy jó ebéd után?
Annyira méltatlan volt a nagynevű hősöket ilyen flegmán emlegetni! Ádám elfordult, de azért hallotta a többit is.
- Honnan származik a bűn, és honnan a nemeslelkűség? - tette fel a kérdést Lucifer, és újabb kérdésekkel válaszolt. - Talán nem a rossz levegő és a nyomor szüli a bűnt? És nem a napvilág, szabadságérzet a nemes emberi érzéseket? És nem úgy van-e, hogy átöröklődik a késői leszármazottakban, testalkatban és szellemben egyaránt? –fáradhatatlanul beszélt tovább - Hányan mondtak már olyat, hogy számoltak magukkal, és felkötötték egy fára magukat, de hogyha hívatlan kezek leoldották, a visszakapott élet feledtette velük a számadást?
Ádámnak gondolkodnia kellett volna, hogy válaszolhasson, de már utált Lucifer szavain gondolkodni. A lecke attól még folytatódott.
- Ha a nagy Hunyadi[3] nem méltó nép körében jön a világra, hanem szerecsen sátor árnyéka reszket a bölcsőjén, mi lett volna vajon a keresztes háborúk első hőséből? Vagy Luther, - fokozta még a hatást az ördög - hogyha pápa lesz esetleg, és Leó[4] tanár egy német egyetemen, ki tudja, nem ez az utóbbi lett volna a nagy reformátor, és nem Luther sújtja átkát a dúló merészre. Mi lett volna Napóleonból, ha büszke útját nem egy nép vére egyengeti? Elposhad tán egy bűzhödt laktanyában.
- Ne tovább! Elég volt! – üvöltötte Ádám. Odaugrott hozzá, és kezét a szájára tapasztotta, hogy elhallgattassa. – Minden, amit csak fejtegetsz, oly egyszerűnek látszik, és oly valónak, - tehetetlenül elengedte Lucifert - de annál károsabb. A babona a bárgyút vakítja csak, aki úgysem érzi a szellemet, amely köztünk él, de legalább a hozzánk hasonlókat felismernénk, ha rideg tanod számokkal meg nem ölné. Messze gurgulázó gúnykacaj volt a válasz. Aztán Lucifer így biztatta:
- Beszélj hát társaddal, meg nem árt még egy kis lecke az önismeretből.
Ádám ráállt a javaslatra.
- Sokan tengődtök még ezen a vidéken? - kérdezte az eszkimótól.
- Sokan bizony, többen, mint ujjamon számíthatok. Szomszédaimat, igaz, agyonverném már mind, de hasztalan, mindég kerülnek újak, és olyan kevés a fóka. Ha Isten vagy, - letérdelt előtte, úgy folytatta - tegyed, könyörgök, hogy kevesebb ember legyen, s több fóka.
Ádám ott hagyta a térdelő embert, elindult visszafelé. - Gyerünk, Lucifer, elég volt!
- No, legalább még nézzük meg a feleségét!
- Nem akarom meglátni! Ha egy elzüllött férfi szemünknek ronda látvány, megvetést szül bennünk csupán. De a nő, az eszmény, a megtestesült költészet, hogyha lesüllyedt torzalak lesz, borzadályt szül. – Még a szemét is eltakarta a kezével. - Menjünk, nem akarom látni!
Csakhogy míg beszéltek, Lucifer a kunyhó felé irányította léptüket, és mikor odaértek, berúgta a bejáratot, és bent látható lett az eszkimó nő. Ádám bénultan állt, nem tudott elmenni, sem elfordulni, de még a szemét se tudta levenni róla. Kétség kívül Éva volt az.
- Nem lelsz e benne régi ismerősre? - kérdezte Lucifer borzalmas ördögi nevetéssel - öleld meg hát, hisz e becsületes ember halálba sértve lesz, ha ily tisztességet se gyakorolsz nején.
- Öleljem ezt? Én, ki egy Aspásiát[5] tartottam karomban? Ezt? Akiben derengeni látom megint annak vonásait, de úgy, mintha csókjai között állattá válna?
Akkor bejött az eszkimó, és így szólt feleségéhez:
- Nőm! Vendégeink érkeztek! Lásd őket szívesen!
Akkor Éva váratlan meglepetéssel Ádám nyakába borult.
- Légy üdvözölve, idegen, pihenj meg!
- Segítség, Lucifer! El innen, el! Ádám kézzel-lábbal igyekezett megszabadulni a nő kedvességétől, közben Lucifernek kiabálta. - Vezess jövőmből a jelenbe vissza, ne lássam többé ádáz sorsomat, a hasztalan harcot. Hadd fontolom meg, dacoljak-é még Isten végzetével.
Kárörvendő hahotázás volt a válasz, amelynek nem akart vége szakadni. Ádám érezte Éva karját a nyakán, és hallgatta a kacagást. Kinyitotta a szemét. Éva valóban mellette volt. Lucifer is ott hahotázott kis kunyhójukban, ahol Évával együtt Lucifer az álomba varázsolta őket.
- Ébredj hát Ádám! - mondta az ördög. - Az álom véget ért.


***



◄--- Vissza a címlapra            A lap tetejére             ---► Következő lap:Tizenötödik szín

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Leonídász spártai király, 480-ba a thermopülei szorosban hősi halált halt, ezért az önfeláldozó hazaszeretet jelképe.
  2. Brutus: (i. e. 85—42), köztársaságpárti római politikus, aki i. e. 44. március 15-én részt vett Julius Caesar megölésében. A kitört polgárháborúban a makedóniai Philippinél csatát vesztett és öngyilkos lett.
  3. nagy Hunyad: Hunyadi János (?—1456), hadvezér és kormányzó. A Tragédia egyetlen magyar történeti utalása.
  4. Leó: Giovanni de Medici (1475—1521), 1513-tól X. Leó pápa néven uralkodott. Luther kiközösítője.
  5. Aszpászia: szépségéről és szellemességéről híres athéni hetéra.