Luciferi Víziók/Tizenkettedik szín

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


LUCIFERI VÍZIÓK: - Tizenkettedik szín


Tizenkettedik szín[szerkesztés]

Tizenkettedik szín - (a falanszter)

Ádám szeme előtt egy kis ideig még a megdicsőülve felemelkedő Éva képe lebegett. Ám az ördögi álom folytatódott, Éva képe elszállt, és helyette saját magát látta, meg Lucifert a földből előbukkanni fényes nappal egy nagy udvaron.
Ámulva körülnézett. Az udvart nyílt oszlopcsarnok keretezte óriási U betűként. Az oszlopcsarnok egyik oldalán működésben lévő kerekes gőzgépeket látott, és sürgölődő, különös, fényes, sima ruhájú embereket. A másik oldalon különféle mechanikai eszközök, csillagászati, kémiai műszerek, természettudományi tárgyak között valami tudósféle nézelődött, ugyanolyan ruhában, mint a baloldaliak. Sosem látott még hasonlót. Kíváncsian fordult Luciferhez.
- Miféle ország ez, és miféle nép, ahová jöttünk?
Sajnálkozó mosollyal nézett rá Lucifer.
- Ország, nép, ezek a régi fogalmak többé nincsenek.
Ádám elcsodálkozott.
- Hát nem kicsinyes volt-e a hon, vagyis a haza fogalma? – hallotta meglepődve a a kérdésbe foglalt választ. - Előítélet szülte egykor azt, szűkkeblűség, versenygés védte meg. Most már az egész föld a széles haza.
Kezdte érteni lassan, Lucifer meg folytatta.
- A közcél érdekében most már minden ember társa egymásnak, s nyugalmas szép rend fölött köztiszteletben áll és őrködik a tudomány.és a folytatás igazi lelkendező örömet váltott ki belőle.
- Beteljesült hát lelkem ideálja, ez mind nagyszerű, erre vágytam én is!
Csend volt egy ideig, nézelődtek, aztán csak kibuggyant belőle a sajnálkozás.
- Egyet bánok csak. A haza fogalmát. Megállott volna az tán, úgy hiszem, ebben az új rendben is. Az emberi lélek bizonyos korlátot kíván. Fél a végtelentől. Veszít a bensőséges érzésből, hogyha szétterjed. Ragaszkodik a múlthoz, és jövőhöz.,
Lucifer csak a fejét ingatta, mint a bölcs szülő, ha cseperedő gyermeke gondolatait vigyázza, de Ádám nem tudott megnyugodni. - Félek, az ember nem tud lelkesedni a nagyvilágért úgy, mint ahogy ősei sírhelyéért lelkesült. Úgy mint ahogy valaki a családjáért vérét ontaná, viszont barátjáért legfeljebb könnyeket ejt.
- Úgy látom, elveted az eszmét, amire vágytál, előbb, mintsem beteljesülhetett!
- Korántse hidd. De most már nagyon kíváncsi vagyok, miféle eszme az, mely a széles világot eggyé olvasztja. Mi az az eszme, amely a lelkesedést, az emberi szív e szent örök tüzét, mit eddig száz hitványsággal szított és kizsákmányolt kitalált célok érdekében, most nemesebb célhoz vezéreli végre?
Válasz helyett csak a fensőbbséges kacarászást hallotta.
- Mondd, hol vagyunk, mégis mi ez a hely? – kérdezte félénken.
Most sem volt válasz, csak mozdulatlanul várták, történik-e valami.
- Aztán vezess, hogy lelkem kéjelegjen a boldogságban, melyet annyi harc után jól megérdemelt díjul kapott az ember.
- Sok más hasonló közt ez egy falanszter[1]. Tanyája az új eszmék emberének.- hangzott a kinyilatkoztatás.
- Akkor hát gyerünk! - Ádám el is indult.
- Megállj, ne oly sietve! - Lucifer élvezettel nézte az újból felizzó emberi lelkesedést. - Előbb levetjük ezt a régi bőrt. Ha mint Ádám és Lucifer érkezünk, nem hinne nekünk ez a tudós világ, lombikba zárnának, vagy megsemmisítenének.
- Milyen oktalan beszéd ez már megint?
- Ez már csak így van, ebben a szellemvilágban!
- Tégy ahogy jónak látod, de szaporán!
Lucifer néhány varázserejű mozdulattal átalakította mindkettőjüket.
- Vedd magadra ezt az öltözéket, - mondta, de az már rajtuk is volt, - hajfürtjeidet tüntessük el, - mondta, és sima , dísztelen, de fénylő lett egész megjelenésük. Pont olyanok lettek, mint azok, akiket az oszlopcsarnokban láttak. - Készen vagyunk, mehetünk. Menjünk először a tudóshoz.
Elindultak az oszlopcsarnok felé, elől magabiztosan Lucifer, mögötte kicsit félénkebben Ádám.
- Üdvözöllek, tudós. - mondta Lucifer.
- Jaj, meg ne zavarj, nagy művemen dolgozom, nem érek rá fecsegni.
- Nagyon sajnálom. Mi az ezredik falanszterből vagyunk tudósjelöltek. - mondta Lucifer és ravaszul folytatta. - Nagy tudásod híre eljutott hozzánk is, azért tettük meg ezt a hosszú utat.
- Nagyra értékelem buzgóságotokat. De hisz munkám most félbe is maradhat. Csak a meleg ne fogyjon ki lombikomban, s akaratom szerint változtathatom az anyagot.
- Nem csalódtam tehát. Még benned is, ki a természetet, és az embert is a tudomány szűrőjén keresztül végső eredményként látod, még benned is megmaradt a nagy hiúság.
A tudós nem figyelt fel a Lucifer megjegyzésében bujkáló gúnyra.
- Most már beszélgethetünk. - mondta, miután ezt, azt még igazított a lombikon. - Melyik szakmába is tartoztok személy szerint?
- Mi a tudásvágyat nem szakmához kötjük. A nagy egészet vágyunk átfogni.
- Ez helytelen. Kicsinyben rejlik a nagy, olyan sok a téma, életünk ahhoz képest nagyon rövid.
Végre Ádám is vette a bátorságot, hogy megszólaljon.
- Igaz - mondta. - Tudom jól, hogy szükség van azokra is, akik homokot hordanak, vagy aki követ farag, nélküle nem emelkedik épület. De ez csak a homályban tévelyeg, fogalma sincs arról, miben segít. Csak az építész látja az egészet. S bár megfaragni nem tud egy követ, a művet ő teremti, mint egy isten. A tudományban is így van. Az ilyen építész az igazi nagyság...
- S ezért jöttünk épp tehozzád, óh, nagy ember. – vette át a szót Lucifer a kedvező válasz érdekében.
- Ezt jól tettétek, méltányolni tudlak. A tudomány szerte ágazó részletei olyanok, mint egy organizmus sok külön vonása. Igazán vonzó csakis a teljes egész lehet.
- Akár egy szép hölgy – húzta száját mosolyra az ördög.
- De mindamellett csakis a vegytan ...
- ...az a centrum, ahol a lényeg lakik.
- Eltaláltad. - vágta rá elégedetten a tudós.
- Ezt mondta a matézisről nekem már egy matematikus.
- Hiúságból mindenki önmagát tekinti látókörében a középnek. - magyarázta a tudós.
- Te jól választottad kedvenc tárgyadul a kémiát - hízelgett tovább Lucifer.
- Abban biztos vagyok. De hát nézzük meg a múzeumot! - elindultak a csarokban - Páratlan az egész mai világon. Az ősvilág kihalt állatjai valódi példányokban állnak itt, mind jól kitömve. Ezrével lakoztak apáink közt, míg barbárok voltak, megosztva vélök a világ uralmát. Sok csudás mese maradt fenn róluk. Például erről, hogy gőzmozdonyként használták...
Ádám meglepetten felkiáltott:
- Ez ló! De korcsult fajta, mondhatom, más állat volt ám hajdan Al-borak[2]!
- Erről meg azt regélik, hogy barátként tartotta az ember, ingyen, munka nélkül. És hogy ez az állat fel bírta fogni, hogy mit akar az ember, hű odaadással lesvén gondolatjait. Mi több, mondják, hogy elsajátította bűnét is, a tulajdonnak fogalmát, és mint őr, akár életét is odaadta érte. Ezeket úgy mondom el, ahogyan leírva található, nem mintha el is hinném feltétlenül.Sok őrültség volt a múltban, sok ábránd, melyből ránk szinte csak a mese maradt.
- Ez a kutya. - mondta Ádám. - Mind igaz, amit mondtál róla.
Lucifer odasúgta:
- Vigyázz, Ádám, elárulod magad.
- Ez a szegények rabszolgája volt, - mondta a tudós, az ökörre mutatva.
- Mint a szegény meg ökre gazdagoknak.
Tovább sétáltak.
- A puszták királya. - mutatta a tudós.
- Az oroszlán. Itt a tigris, itt a fürge őz. Nos, milyen állat él még a világon?
- Micsoda kérdés! Hát nálatok nem így van? Él ami hasznos, és amit mostanáig a tudomány még nem tudott pótolni. A disznó, és a birka. De korántse olyan hibákkal, mint ahogy a kontár természet alkotta. A disznó élő zsír, a bírka hús és gyapjutömeg, mely mint a lombik, céljainkat szolgálja.
Ádám hitetlenkedve nézte a különös múzeumot. A tudós tovább vezette őket. - Úgy látom, ezt mind ismeritek. Lássunk tehát mást. Ím ásványaink. Nézzétek, milyen roppant széndarab. Egész hegyek voltak ebből az anyagból, az emberek készen szedték ki a földből, amit most a levegőből tudunk a tudomány nagy eredményeként előállítani. Tovább mentek megint.
- Ezt az ércet itt vasnak nevezték, s míg el nem fogyott, nem kellett az aluminium gyártásával vesződni. Ez a darabka az arany. Nagyon nevezetes, nagyon haszontalan. Mert még amikor az ember vakhitében magánál felsőbb lényeket imádott, olyanokat, akik még a sorsnak is fölötte álltak, ilyennek hitte az aranyat is. Oltárain feláldozott mindent, jólétet, jogot, mindent mi szent volt, hogy a bűvös aranynak egy darabkáját meg bírja szerezni, melyért cserébe mindent kaphatott. Csodálatos tény , még kenyeret is.
Ádám türelmetlen lett.
- Mást is mutass, ezeket mind ismerem.
- Valóban nagy tudós vagy idegen. Lássuk tehát az ős növényzetet. Ím itt van az utolsó rózsa, amely nyílt a világon. Hasztalan virág. Más százezer testvérével foglalta a legjobban termő helyeket a lengő kalásztól. Nagy gyermekek kedves játékszere. Sajátságos jelenség valóban. Mit szerettek egykor az ilyen játékokon? Ádám sajnálkozva nézte a z utolsó rózsát, de figyelmét már lekötötte amit a tudós a költészetről mondott.
- Virágot termett még a szellem is, a költészet és a hit ábrándképeit, és csalóka álmok karján ringatózva eltékozolta a legjobb erőt. Így aztán Eéletcélja parlagon maradt. Itt őrizünk még ritkaság gyanánt két ilyen művet. Az egyik egy költemény. Iróját - mivel akkor még bűnös önhittséggel az egyének megkülönböztették magukat egymástól – Homérosznak[3] hívták. Egy képzeletbeli világot ír le, amelyet Hádesznek nevezett. Rég megcáfoltuk már minden sorát. A másik, Tacitus Agricolája[4], nevetséges és mégis sajnálatos fogalmak képe a barbár világból.
Ádám nem álhatta tovább szó nélkül.
- Hát fennmaradt még e néhány levél a nagy napokból, mint végrendelet? S nem bírja mégis lángra gyújtani a korcs utódot? Tettre ingerelvén, mely mesterkélt világtokat ledönti?
Ám a tudós, Ádám szavait a maga gondolkodása szerint értelmezte.
- Helyes megjegyzés, átláttuk mi ezt, a méreg, amelyet rejt, nagyon veszélyes. Azért nem is szabad olvasni másnak, csak aki már elmúlt hatvan éves, és a tudománynak szentelte magát.
- De hát a dajka tündér daljai is a gyermeki szívbe sejtelmeket oltanak, nem igaz?
- Igen, biztosan így lenne, ezért dajkáink magasabb egyenletekről, és geometriáról beszélnek gyermekeinknek.
Ádám visszafojtott hangon háborgott: - Óh, gyilkosok, nem féltek, mikor a legszebb gyermekkortól megraboljátok a szíveket? A tudós nem figyelt rá. Vitte őket tovább.
- Itt ezek a műszerek, vagy műtárgyak csodálatos formájuak. Ez itt egy ágyu. Rejtélyes felirat áll rajta: Ultima ratio regum[5]. Mit jelent, és hogyan használták ezt, nem tudjuk. - A tudós tűnődve széttárta karjait, mint aki elképzelni sem tudja - Ez itt egy kard – folytatta. - Kizárólag embergyilkoló eszköz. És nem volt bűnös, aki ezzel ölt. Ez a kép itt azért érdekes, mert teljes egészében szabadkézzel készült. Fél életébe telhetett valakinek biztosan, amig megcsinálta. Amit ábrázol, valami hóbortos mese. Csalárdul idealizál. Ma a nap fénye készíti a képeket, amik abszolut hűséggel ábrázolják a tárgyat.
Ádámnak megint ügyelnie kellett, hogy csak halkan mondja:
- De elmaradt a művészet, a szellem.
- Aztán van itt számos gyermekesen cifra használati tárgy. A serlegen virág, a széktámlán ábrándos arabeszk, emberkezek pazarló művei. Talán üdítőbb a víz a cifra pohárból, vagy kényelmesebb az ülés azon a széken? Most gépeink teszik mindezt helyettünk, legcélszerübb, legegyszerűbb alakban, És a tökélyről az kezeskedik, hogy a munkás, ki ma csavart csinál, végső napjáig amellett marad.
- Azért nincs élet, nincs egyéniség a művekben amely túlélné mesterét! - Most már Ádámnak nem volt ereje magába fojtani gondolatait. - Hol leljen tért erő és gondolat, bebizonyítni égi származását? Ha körültekint ebben a szabályos és rendezett világban, még a veszély örömét sem találja meg, még csak egy vérengző vadállatot sem talál, amivel megküzdhetne! - Ádám dühös volt, és tehetetlen. - Csalódtam hát a tudományban is. Unalmas gyermekiskolát találtam a boldogság helyén, amit tőle vártam.
- Talán nincs meg rendszerünkben a testvériség? Vagy talán anyagi hiánytól szenvedünk, azt hiszed? Valóban eszméid megérdemelnék a megfenyítést!
- Mondd meg hát, mi az az eszme, amely egységben tartja a népet! Mi az a közös cél, ami lelkesíti a társadalmat?
- Az eszme nálunk a megélhetés. Amikor az ember megjelent a földön, a föld egy bőséges éléskamra volt. Csak a kezüket kellett kinyújtani, készen megtalálták amire szükségük volt. Ezért az akkori ember meggondolatlanul sokat fogyasztott, akár a sajtféreg. Nagy megelégedésében ráért regényes hipotéziseken gondolkodni, és művészettel foglalkozni. De mi ezt nem tehetjük. A legvégső falatnál tartunk, takarékoskodni kell. Be kell látni, hogy elfogy a sajt, és éhen veszünk.
Ádámot meglepte ez a jóslat, de mégjobban ami ez után következett. - Négyezer év múlva a nap kihűl[6], azután már nem lesznek növények a földön. Négy évezredünk van arra, hogy megtanuljuk pótolni a napot. - Ádám kétségbeesett arcát látva nagyvonalúan folytatta. - Meglesz, azt hiszem. Tudományunk már közel áll a megoldáshoz. Fűtőeszközül a vizet tudjuk használni, mert ez oxidált és legtűztartóbb anyag.
Aztán a tudós tovább haladt a különös lombikok felé, és megint valami nagyon meglepőt mondott.
- Az élő szervezet titkai is közel állnak már a felfedezéshez. Éppen jó, hogy erről beszélünk, mert majd el felejtettem a lombikomat – kapott a homlokához - én magam is az organizmus titkain dolgozom.
Erre már Lucifer szólalt meg gúnyos modorában.
- Nagyon vénül az ember, hogyha már lombikhoz tér, midőn organizál[7]. - Még kacagott is egyet a vicces mondáson. - Ha még sikerülne is műved, miféle szörny lesz az!? Mint szótlan gondolat, szerelmi érzés, melynek tárgya nincs. Olyan lény, amelyet a természet kiközösít magából, amelyhez nincsen hasonló, nincsen vele ellentétes, nincsen eltervezve. – Komorrá vált a hangulat a szavak nyomán. - És honnan venné ez bármilyen tulajdonságát, jellegét, ha elzárva a külső hatásoktól, a szenvedéstől, csupán egy szűk üveg lenne az, amiben öntudatra ébred?
Csak a tudós nem figyelt fel a kérdésben rejlő nagy igazságra. Büszkén mutatta lombikját. - Nézd, nézd, hogyan forr miként ragyog, itt-ott tűnékeny alakok mozognak! Ez a hő nagyon jól hat a jól bezárt üvegben. A vegyi hasonlóság, és az ellenhatás kiválóan összevág. Kénytelen lesz az anyag kívánságom szerint alakulni!
- Bámullak tudós - hízelegett az ördög. - Csak még azt nem tudom, meg tudnád-e oldani, hogy ne vonzzák egymást a hasonlók, és ne taszítsák az ellentétesek.
- Milyen badar beszéd! - a tudós nem volt éppen nagyon kedves. - Ez az anyagok örök törvénye.
- Értem. És mondd csak, min alapul?
- Min alapul? Törvény, mert úgy van. Megmutatja a tapasztalat.
- A természet fűtője vagy tehát csak. A többit a természet maga végzi. - Lucifernek sikerült csapdába ejtenie.
- De én szabom korlátait az üveggel, s kivonszolom a rejtélyes homályból.
- Nem látok eddig még életjelet.
- Nem fog elmaradni! - Önbizalom csengett a tudós hangjában, nem is kevés - Én, aki úgy kilestem már az organizmus titkait, százszor boncoltam már az élő anyagot...
- Hullát fogtál fel mindannyiszor - szólt bele Ádám is a beszélgetésbe, - a tudomány sántán követi csak a meglevő dolgok tapasztalását, s miként bérenc költője a királynak, kész kommentálni a nagy tetteket. De megjósolni,... arra nem terjed ki a hivatása.
- Mit gúnyolódtok? Nem látjátok, hogy már csak egy szikra hiányzik, és életre kél?
- De azt a szikrát, azt honnan veszed?
- Csak egyetlen lépés van hátra már.
- De azt az egyetlen lépést ha nem teszed meg, semmit se tettél, és nem is tudsz semmit. A többi nem számit. – Nekibátorodva folytatta most már Ádám – A többi kint hevert az udvaron. A legszentebb dologhoz az az egy legfőbb lépés vezetne!
Tűnődő csend jött. Ádám sóhaja is éppen hogy csak hallatszott:
- Óh, lesz -e , aki egykor megteszi? Hirtelen ijedten hátrább léptek, mert a lombik felett lebegő füst sűrűsödni kezdett. - Nem lesz soha! - Szólt egy mennydörgés szerü hang a füstből. - Ez a lombik nekem nagyon szűk, és nagyon tág. Hiszen te ismersz engem Ádám, de ők most még nem is gyanítják, hogy létezem.
- Hallottad a Föld Szellemének szavát?! – Ádám, hogy a Föld szelleme őt szólította meg, izgatottan a tudósnak szegezte a kérdést. - Nézd, csak nézd, te gőgös gyönge ember, hogy bírnál azzal, aki ott lebeg? >br> A szellem egyre nagyobb, sűrűbb lett, és egyre feljebb emelkedett.
- Őrültségi roham, - a tudós fejcsóválva nézett Ádámra, - kezdek aggódni miattad.
Ekkor a lombik szétpattant, a szellem eltűnt. A tudósból elszállt a fölényes nyugalom, és az önbzalom. Mérges lett.
- Eltört a lombik! Kezdhetem újra a nagy kísérletet. Most mikor már a siker közelében voltam. Kiütötte a kezemből egy kisded göröngy, egy ostoba szerencsétlenség! - Végzetnek hívták hajdanán. S kevésbé szégyenítő volt a végzet hatalma alatt megtörni, mint most azt mondani: nem volt szerencsém.
A tudós nem válaszolhatott Lucifer szavaira, mert egy csengő hangja szólalt meg valahonnan, mint valami ébresztő óra.
- Mit jelent ez a csengő?
- Vége a munkaidőnek. Most jön a séta óra. Jönnek az emberek a gyárakból, a mezőről. Most kap fenyítést, aki vétkezett, és ilyenkor osztják be a nőket és gyermekeket. Gyerünk oda, nekem is ott lesz tennivalóm.
Ádám csak ámult ezen a szervezettségen és fegyelmezettségen. Elindultak az udvar felé. Hosszú sorban jöttek, külön a férfiak, és külön a nők, köztük néhányan kisgyermekkel. Félkört alkottak az udvarban. Egy aggastyán lépett eléjük, aki valami vezető féle lehetett.
- Harmincadik szám! - kiáltott az aggastyán.
Erre előlépett egy középkorú férfi, nem alázatosan, inkább dacosan. - Itt vagyok.
- Már megint túlfűtötted a kazánt. Úgy látszik, az a szenvedélyed, hogy veszélybe sodord az egész falansztert.
- Ki tudna ellenállni a csábításnak, amikor a megvadult elem szikrázva, bőgve körülvesz a lángnyelvek ezrével! El akar érni, hogy megsemmisítsen, és nagyszerű ott állni bátran, szítani tovább, de tudni közben, hogy hatalmam van felette. Te csak a fazék alatt ismered a tüzet, varázsát sosem tapasztaltad!
Az aggastyán szigorúan rászólt, mint valami gyerekre.
- Ostoba, hiábavaló beszéd. Ezért ma nem ebédelsz!
A férfi visszalépett.
- Nem baj, de holnap újra szítom a tüzet. - duzzogta közben alig hallhatóan.
Ádám majdnem felkiáltott, megfékezte a hangját, ahogy mondta:
- Mit látok? Ezt a férfit ismerem! Ez volt Luther[8]!
Az aggastyán új számot szólított:
- Kétszázkilencedik!
- Jelen!
- Téged harmadszor figyelmeztetlek, hogy ok nélkül, mindig a verekedést keresed.
- Nem ok nélkül, csak éppen nem panaszkodom. Csak a gyerek kéri másnak a segítségét, míg a karja ép. Vagy talán az ellenfelem gyengébb volt nálam? Vagy mért nem védte magát?
- Ne feleselj! Koponyád alakzata[9] jó, nemes, és hiánytalan. De ez sem mentség a rossz hajlamra. Véred oly forrongó és szilaj! Gyógyítani fognak, amíg megszelídülsz.
Ádám őt is felismerte.
- Óh, Cassius[10]! Ha megismernél! Philippinél veled voltam a csatában. Hát akkorát téved ez a rossz rend, ez a teória, hogy egy ily nemes kebel csak gátjául van, s fel sem ismeri?
- Négyszázadik szám!
- Hallom.
Ádám rögtön felismerte, PlatónPlatón(i.e.427-347) görög filozófus,az objektív idealista filozófia egyik megalapítója, Állam c. utópiáját a gyakorlatban is megpróbálta megvalósítani.</ref> volt az.
- Már megint úgy elmerültél álomképeidben, hogy a rád bízott értékek kárbavesztek. Hogy ébren légy, borsón fogsz térdepelni. - Még a borsón is szépet álmodom. - mondta csendesen, ahogy visszalépett a helyére.
- Platón, hát milyen szerep jutott neked a társadalomban, amelyért annyira epekedtél!?
- Hetvenkettedik szám!
Michelangelo[11] lépett ki.
- Itt vagyok.
- Rendetlenül hagytad a műhelyedet.
- Igen, mert mindig széklábakat csináltam. És azt is a leghitványabb alakra. Hiába könyörögtem, hogy legalább hadd módosítsak rajta egy kicsit, vagy legalább valami díszt véssek rá, nem engedték. - Arca hol sápadt, hol vörös volt felindultságában, szemei könnytől vagy dühtől csillogtak. - Kértem, hogy legalább változatosság kedvéért ne a szék lábát, hanem a támláját csinálhassam. De ez is hasztalan . Már közel voltam a megőrüléshez. Ezért hagytam ott a műhelyt, és az egész kínlódást. - tehetetlenül visszaállt a helyére.
- Ezért a rendbontásért most a szobádban leszel, és nem élvezed a szép meleg napot. Ádám részvéttel nézet rá.
- Milyen pokol lehet szíved istenének, Michelangelo, hogy nem teremthet. Csalódottan nézte a tudomány és az egyenlőség hatalmára épített, megálmodott társadalmat.
- Mennyi ismerős mindenfelé, és mennyi szellem, mennyi őserő. Ez vélem harcolt, az mártírhalált halt, ez szűknek érezte a világot, és milyen egyformára, milyen törpére taposta össze őket az állam. Gyerünk, Lucifer, nem bírja a lelkem tovább ezt a látványt.

Az aggastyán újra megszólalt. - Ma két gyerek töltötte be az életkort, amelyben szükéges volt az anyai gondviselés. Most a közös növelde várja őket. Álljanak elő ezek a gyermekek, az anyjukkal.
Előlépett két nő, egy-egy gyermeket kezüknél fogva hoztak. Az egyik nő Éva volt. Ádám rögtön megérezte a különös vonzalmat, amely mindég elfogta, amikor Éva megjelent.
- Milyen ragyogó jelenség! - Ámult , amikor meglátta. - Tehát ennek a rideg világnak is megvan a maga költészete!
- Nos, akkor mégsem megyünk, Ádám?
- Nem, nem megyünk, sőt nagyon is itt maradunk.
Az aggastyán intett a tudósnak.
-Vizsgáld meg a gyermekek fejformáját!
A tudós odament a gyermekekhez, megméregette a fejüket különféle irányokban, vizsgálgatta testrészeiket. Éva remegve nézte.
- Jaj, mi vár rám! - Elég hangos volt ez a sóhaj, Ádám is meghallotta. Felfigyelt a hangjára.
- Milyen ismerős hang!
Lucifer rászólt.
- Ugyan mit vagy oda ezért a közönséges nőért, te, aki Szemiramisz[12] csókját is megízlelted!
- Még akkor ezt a nőt nem ismertem.
- Ah, úgy! Régi dala ez a szerelmeseknek. Azt tartja mind, hogy ő fedezte fel a szenvedélyt, előtte senki még szeretni nem bírt, és ez így megyen néhány évezred óta szüntelen.
A tudós befejezte a gyerekek vizsgálatát, és közölte a végeredményt. - Ezt a gyermeket orvosnak kell tanítani, és ebből pedig pásztor lesz.
- Rendben van, vigyétek el őket.
Ott álltak ketten, akiknek az lett volna a feladata, hogy elvigyék a gyermekeket, de Éva a sajátját magához húzta. - Hozzá ne nyúlj! - Szinte visított. - Ez a gyermek, az enyém! Ki téphetné el őt az anyja kebléről?
- Vigyétek csak, mit késlekedtek, - szólt oda az aggastyán. De Éva annál jobban szorította magához a kisfiút.
- Óh, gyermekem! Hisz én tápláltalak szívem vérével. Hol van olyan erő, amely ezt a szent kapcsot elszakítani bírja? Lemondjak -é hát rólad mindörökre, hogy elveszve a tömegben a szemem fürkésző gonddal hasztalan keressen a száz egyenlő idegen között?
Ádám nem bírta tovább nézni, közelebb lépett, és nagy hangon , az aggastyán felé és a tudós felé kiáltva mondta: - Emberek! Ha van előttetek valami, ami szent, hagyjátok meg ennek az anyának gyermekét!
Éva felfigyelt rá, végre egy szövetségest látott, végre valakit, aki talán segít.
- Úgy-e , hagyniuk kell, még egyszer mondd meg nekik, te áldott idegen!
- Merész játékot űzöl , idegen! - szólt fenyegetően az aggastyán. - Ha hagynánk feléledni a család előítéletét, rögtön összedűlne minden vívmánya a szent tudománynak.
- Mit nékem a fagyasztó tudomány?! - kiáltotta Éva még mindig szorosan ölelve gyermekét. - Bukjék a tudomány, legyen úgy, ahogy természetes!
- Na, viszitek már? - mordult szigorúan az aggastyán.
- Hozzá ne nyúljatok! - Ádám még az aggastyánnál is fenyegetőbb volt. - Láttam amott egy kardot, megtanítalak, hogyan kell kezelni!
Lucifer el akarta kerülni a még nagyobb botrányt.
- Álomkép ne mozdulj. - mondta csendesen - érezd a kezem mindenek feletti hatalmát. - Kezét Ádám vállára tette, ezzel mozdulatlanná varázsolta pár pillanatra.
Éva segítség nélkül maradt, összerogyva hagyta, hogy a gyermeket elvigyék. Az aggastyán újra rendelkezett.
- Ennek a két nőnek még nem találtunk párt. Jelentkezzék, ki párjául igényli!
- Én igénylem! - Ádám addigra már újból teljes erőből küzdött.
- Tudós, mi a véleményed?
- Rajongó férfi, és idegbeteg nő. Korcs nemzedéket szül, ez nem helyes pár.
- De én nem állok el, ha ő akarja! - Ádám egyre közelebb ment hozzá.
- Igen akarom! - Éva vágyott a jóindulatú ember után, még ha nem is sikerült a gyermeket megmenteni.
- Tiéd vagyok nagylelkű férfiú.
- Szeretlek téged, te ismeretlen nő, szívem forró lángolásával!
- Szeretlek én is, érzem, mindörökké. - Éva is tett néhány lépést, már szinte találkoztak.
- Beteges szenvedély. Sajátságos dolog a múlt kísértetét feltűnni látni világos századunkban. Vajon honnan van ez?
Ádám felelt a kérdésre.
- Egy késői sugár az Édenkertből.
- Sajnálnunk kell benneteket. - Állapította meg az aggastyán.
- Ne sajnáljatok. - addigra már Éva mellé ért, és átölelve tartotta amíg beszélt.- Miénk ez az őrült szenvedély. Mi sem irigyeljük a ti józanságotokat. Hiszen ami a világon nagy és nemes volt, az mind őrült szenvedély volt, amelynek nem ír elő korlátokat a higgadt gondolkodás. - Elbűvölten nézte Éva egyetértő mosolyát -Szellemek beszéde ez, amely nemesebb körökből rebeg felénk, mint egy édes melódia. Tanúsítja, hogy lelkünk rokon velük. Ezért megvetjük a földnek hitvány porát, és utat keresünk magasabb körökbe.
Egy pillanatig mindenki némán figyelte őket, mint valami csodás látomást. Az aggastyán ijedten vette észre, hogy még ő maga is rajtuk felejtette a szemét.
- Mit hallgatjuk tovább? Kórházba őket! - szólt megkeményült, haragos arccal.
- Itt gyors segély kell. Ádám, utazunk! - Kiáltotta Lucifer, és egy varázsszavára szempillantás alatt elsüllyedtek.

***



◄--- Vissza a címlapra            A lap tetejére             ---► Következő lap:Tizenharmadik szín

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. falanszter: közösség, telep, egyben termelési egység, amely helyettesíti a családot és a nemzetet Charles Fourier (1772-1837) utópista gondolkodó
  2. Al-borak: az arab villám, Gábor arkangyal szárnyas lova, Széchenyi István is így nevezte egyik kedvenc lovát.
  3. Homérosz: görög költő, (i.e.8.sz.)
  4. Tacitus Agricolája: Publius Cornelius T. (i. sz. 55—100) római történetíró életrajza Julius A.-ról, Britannia meghódítójáról.
  5. Ultima ratio regum: a királyok utolsó érve (a háború).
  6. A Nap kihűl: Fourier entrópia-elmélete, a Naprendszer kihűlését 4000 évvel előbb mutatják majd a természeti jelenségek.
  7. organizál: szerves életet teremt, itt: nemz.
  8. Martin Luther(1483-1546) szerzetes és teológus, a reformáció elindítója.
  9. A koponya alakzata meghatározza a képességeket és a jellemet Francz Jozeph Gall (1758-1828) német anatómus által kifejlesztett tan szerint.
  10. Caius Longinus Cassius római hadvezér, Philippinél csatavesztést szenvedett.
  11. Buonarotti Michelangelo (1475-1564) szobrász, festő építész, a reneszánsz nagy egyénisége.
  12. Szemirámisz: szépségéről híres mondabeli asszír királynő.