Wittich Zsuzsanna írásai/Luciferi Víziók/Nyolcadik szín

LUCIFERI VÍZIÓK: - Nyolcadik szín

Nyolcadik szín

Nyolcadik szín - Prága

Ádám és Éva álma tartott tovább.
Újra előrébb jutottak néhány száz évvel a történelemben. Ádám most Prágában a császári palota kertjében élt, mint Kepler, Rudolf császár csillagásza. Ahogy az előző álom végén kívánta, eszmék és politikai manőverek harcaitól távol élt, csak a csillagok érdekelték.
Lassan leszállt az este a palotakertre, a csillagász alig várta, hogy felragyogjanak a kedves égi lámpások.

A kerti sétányok hölgyei és hajlongó udvarlóik messziről odavilágító fényre lettek figyelmesek. Máglya égett valahol, arról beszélgettek.
- Kinek fűtenek ennyire vajon megint? Eretneket vagy boszorkányt égetnek?
- Nem tudom. Nincs már divatban, hogy még érdekeljen. Csak a söpredék gyül a máglyák köré.
- S nem őrjöngenek már örömükben az emberek, csak hallgatag néznek, s morognak magukban.
- Az én időmben ünnep volt az ilyen alkalom! Ott volt az udvar, a nemesek! Lám, így fajulnak el e jó idők.
Lucifer, mint Kepler famulusa, az erkélyről nézte a tüzet.
- Ily hűvös este a tűz jólesik, bizon-bizon már jó régen melengetnek a máglyák. De félek, kialusznak nemsokára. Nem valami férfias elhatározás oltja el helyet engedve új nézetnek,- tűnődve, csak úgy magában beszélt - de olyan közömbös korban élünk, nincs aki új hasábot vetne a parázsra. Így aztán fázhatok itt.- Kicsit borzongósan, egykedvű dörmögéssel ment vissza a csillagvizsgálóba. - Minden nagy gondolatnak, hiába, ily kicsinyes a bukása.

Rudolf császár Ádámmal beszélgetett.
- Kepler! Készítsd el a horoszkópomat! Rettegek, mert rossz álmom volt az éjjel. Tudnom kell, miféle konjunktúrákban van csillagom! Az udvarában, ott a kígyó fejénél már a múltkor is baljóslatú jel tűnt fel.
- Meglesz, uram,amint parancsolod.
- Majd ha ezek a kedvezőtlen napok elmúltak, a nagy mű munkáját is újrakezdjük, amely a napokban sikertelen maradt. Átnéztem újra Hermesz Triszmagisztuszt, Synesiust, Albertust, Paracelsust, Salamon kulcsát, és más műveket,- elfojtott egy kis köhécselést - míg rájöttem, hogy milyen hibát ejtettünk. Amint izzasztók a vénhedt királyt, feltűnt a holló, s a veres oroszlány, utánuk a kettes Merkúr kifejlett a két planéta egyesült hatásán, s leszállt az ércek bölcseletsava. De elhibáztuk a nedves tüzet, száraz vizet, s azért nem jött létre a szent menyegző, a dicső eredmény, mely ifjúvá teszi az agg embert, és a szürke ércből nemesfémet csinál.
- Értem, felséges úr - mondta a bölcsek türelmével Kepler, vagyis Ádám. A császárnak még volt mondanivalója.
- Egy szóra még. Rossz hír kering az udvarban felőled. Hogy új tanoknak hívéül szegődtél, s a szentegyház tételeit is felülvizsgálod. - Fürkészve nézett Ádám arcába, de az nem árult el semmilyen érzelmet. Így aztán egyre haragosabban folytatta. - Sőt, most, midőn anyád mint rút boszorkány legsúlyosabb vád alatt börtönben ül, te magad is gyanúba kerülsz, mert oly nyakasan és ernyedetlenül igyekszel őt kiszabadítani.
Ádám most már nem állta meg, hogy fel ne kiáltson.
- Felséges úr! Hiszen fia vagyok!
- Igazabb anyád a szentegyház, fiam - nyugtatta a császár. - Hagyd a világot! Jól van az, miként van. Ne kívánd kontárul javítani. - Ádám nem válaszolt.
A császár látszólagos jóindulattal folytatta. - Nem elhalmoztalak kegyekkel? Atyád, tudod, kocsmáros volt, mégis nemességedet kétségen kívül helyeztem, pedig elég bajos volt. Fölemeltelek trónomhoz, s csakis így juthattál Müller Borbála szép kezéhez. Azért ismétlem, légy, fiam, vigyázó.
A császár végül elment, Ádám pedig egy-két lépcsőt lesétálva megállt, elmerült súlyos gondolataiban.

A cifra ruhás lézengők összesúgtak, mikor így látták.
- Nézd a csillagászt, csak mereng megint.
- A féltékenység bántja szüntelenül szegényt. Hiába, nem tud beleszokni az új környezetbe. Kirí belőle mindig a - mekkora gőggel ejtette ki az udvaronc a szót - paraszt.
- Nem érti meg, hogy az igazi lovag istenség gyanánt imádja a nőt, és vérét ontani is kész volna érte, ha rágalom érné erényét. Ő a hódolatban hátsó szándékot lát.

Épp odaért Éva, azaz Müller Borbála, Kepler szép és kacér felesége. Más udvarhölgyek társaságában, nevetgélve jött, és díszes legyezőjével az egyik udvaroncnak a vállára vert bizalmaskodva.
- Ah, menj már lovag, tréfáidon halálra kell nevetnem magam! - Kicsit eltorzítva a hangját, komolykodva folytatta. - Nézd, itt ez a két úr mily szörnyű komoly - azután szinte csattant a hangja. -Talán megszállott már titeket is az újításnak átkos szelleme? Ha így van, akkor menjetek a szemem elől! Nem szenvedhetem az olyan fajta embereket, akik epés bús felfogással megirigyelték ezt a csillogó nyugodt világot tőlünk, és új eszméket találnak ki!
Udvaroncai mosolyogtak körülötte.
- Minket nem illet ez a vád, drága hölgy. Ugyan ki vágyna változásra, aki a társaságodban lehet?
- De ha jól látom, áll ott egy férfi, az ő arcán látszanak ezek a sötét jelek.
- Férjem, szegény? Az istenért , urak, kíméljétek meg őt az ilyen gyanútól. Legalább előttem, kit hozzá szent kötelék csatol. - Még súgva, sajnálkozással hozzátette - Hisz ő beteg. Nagyon beteg.
- Betegje tán-e sugárzó szemeknek? Valóban, megtenné amit senki sem merészel? Hogy megsértene féltékeny gyanúval? Óh, bár megtehetném, hogy lovagod gyanánt kesztyűt dobjak szemébe a merésznek!
A csevegés közben Kepler közelébe értek. Tréfából kötekedni próbáltak vele.
- Ah, mester? Épp jó, hogy találkozunk. Birtokaimra készülök utazni, hogy megtekintsem jószágaimat. Szeretnék időjóslást!
Másikuk így szólt.
- Én pedig fiamnak vágynám csillagát kitudni. Éjfél után, múlt éjjel jött világra.
Ádám nyugodt maradt.
- Reggelre mindkettő készen lesz, urak.
Így hát elmaradt a kötekedés folytatása, és a kellemes estében az udvaroncok, udvarhölgyek, köztük Éva, lassan elszéledtek.
- A társaság feloszlott, menjünk mi is.
- Asszonyom, itt a lépcső, jó éjszakát. - kedveskedett egyikük Évának. Súgva még annyit mondott - Egy óra múlva!
- Jobbra a lugasban - súgta vissza Éva, hangosan pedig azt mondta: Jó éjt urak! Majd kedveskedve férjéhez fordult. - Jöjj kedves Jánosom!
Lassan felmentek az erkélyre, Ádám leült a megszokott nagy karosszékbe, ahonnan a csillagokban szokott gyönyörködni. Éva egy darabig türelmes kedvességgel állt mellette, majd nagyon köznapi módon megszólalt.
- János, nekem szükségem volna pénzre!
A válasz is köznapi volt, és azonkívül még mogorva is.
- Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár.
Éva felcsattant erre:
- Tehát örök nélkülözésben kell élnem? Az udvarhölgyek pávaként ragyognak, már szinte szégyellek megjelenni köztük! Valóban, ha egyik-másik udvaronc rám mosolyog, és azt mondja, hogy a királyné köztük én vagyok, szégyenkezem miattad, hogy a királynét így állítod udvarába.
- Hát nem éjjel, nappal dolgozom, hogy pénz keressek? Igazi tudásomat elárulom, megfertőzöm, midőn haszontalan időjóslást, horoszkópot csinálok. Eltitkolom, mit lelkem felfogott, és olyasmit hirdetek, amiről jól tudom, hogy hamis. Szégyenkezem, mert rosszabb lettem, mint a szibillák, mert ők hittek abban, amit jósoltak, de én nem hiszek. - Kimondania is nehéz volt, hogy tényleg ezt teszi. - Csak a kedvedért csinálom. Mert hát hová teszem, amit bűnömért díjként kapok. Hisz nékem nem kell semmi a világon, csak az éj és tündöklő csillaga, csak a szférák titkos harmóniája. A többi mind a tiéd. - Nagy sóhajjal mondta tovább - De hát látod, a császár pénztárcája is gyakran üres, és olyankor nem fizet. Csak írom a kérvényeket, imitt, amott jön valami pénz. Most amit reggel kapok, tiéd lesz megint. De hálátlan vagy, és ez fáj nekem.
A szép Borbála sírva fakadt.
- Szememre hányod, hogy áldozatokat hozol értem? Hát nem áldoztam én is miattad eleget? Nemesi ház leányaként kétséges rangodhoz csatoltam jövőmet. Én általam jutottál be a jobb társaságba. Te vagy a hálátlan, ne is tagadd!
Ádámot szíven ütötte a rang emlegetése.
- Kétséges rang -e hát a szellem, tudás, homályos származás -e a sugár, amely az égből homlokomra szállt? Hol van nemesség más ezen kívül?
Éva csak állt némán. A férje a levegőnek beszélt, nem neki.
- Amit ti nemességnek neveztek, az csak porlatag pusztuló báb, amit elhagyott a benne lakó lélek. De az én nemességem örökifjú és erős. - Keplert elfogta a lelkesedés, és a keserűség is egyszerre. - Óh, Borbála, ha te meg bírnál érteni, ha a lelked annyira rokon volna az enyémmel, mint ahogyan azt első csókodnál hittem, büszkén élnél velem, és nem keresnéd másutt a boldogságot. Nem hordanál mindent, mi benned édes, a világ elé, s mindent mi keserű, nem tartanál fel házi tűzhelyednek. Óh, Borbála, milyen végtelenül szerettelek. Szeretlek most is, de nagyon keserűen.- Keserű volt arca is, mikor ezt mondta, de Éva nem látta a sötétedésben. - Fullánkos a méz, mely szívembe szállt. Fáj látnom, mily nemessé lenne szíved, ha nő lehetnél. A sors megsemmisített, mert a nőt bálvány-istennek tartja még most is. Mint ahogy istenítette a lovagkor. De akkor hittek benne ......nagy idő volt...Most senki nem hisz, törpe az idő..... És a bálvány-istenség csak takargatja vétkeit. - Egyre halkabban, lassan ejtette ki a szavakat, mérhetetlen csalódottságában.
Borbála csak a szép,új ruhákra gondolt, amikről le kell mondania. Kepler meg is szánta.
- Elválnék tőled, habár a szívemet kellene kitépnem, de ha fájna is, nyugodtabb lehetnék. Te is boldogabb lennél nélkülem. Csakhogy, nem lehet a meglevő rendet felborítani. - Beletörődve sóhajtott. - Az a tekintély, egyházunk szava, s együtt kell tűrnünk, míg a sír felold.
Ültében összeroskadva a fejét kezébe hajtotta, szinte sírt . Éva felismerte a férjében gyülekező mérhetetlen szomorúságot, megsajnálta, meghatódva a fejét simogatta.
- No, Jánosom, ne vedd annyira gyászosan, ha mondok is egyet, s mást néha. Nem akartalak elszomorítani. - Vigasztalta, de csak rövid ideig tartott az együttérzés, aztán megint a saját bánata foglalkoztatta.
- De, látod, az udvar olyan csodálatos! És az udvarhölgyek olyan büszkék, gúnyosak! Hogyan lehetne dacolnom velük? - Aztán megint kedvesre igazította mosolyát. - Nincs már harag köztünk, ugye? Jó éjt, Jánosom!
És nagyon kedvesen még ennyit mondott.
-Reggelre ne feledd a pénzt!

Ádám egyedül maradt. Elgondolkozott az iménti jeleneten. Az éppen felbukkanó csillagokhoz fordult sóhajával.
- Mily csodás kevercse rossznak s nemesnek a nő, méregből s mézből összeszűrve. Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt.
Kicsit gyönyörködött még az égboltozatban, amely a sötétedéssel egyre csillagosabb lett, aztán sóhajtva bekiáltott az ajtón.
- Hej, famulus!
Megjelent Lucifer a fényes lámpással, letette az asztalra világosságot teremtve így az erkélyen.
- Parancsolsz, mesterem?
- Készíts hamar egy időjóslást. – Lucifer nekikészült a munkának, de Ádám még hozzátette: - És egy horoszkópot is, most született gyereknek.
- Természetesen , csillámlót, fényeset, ki venne pénzeért rideg valót.
- De ne olyat, ami szinte képtelenség!
- Olyan fényes horoszkópot nem is bírnék talán kitalálni, amit el ne hinnének a szülők. Nem messiás-é minden újszülött? Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak, s csak későbben fejlik szokott pimasszá?
Lucifer munkához látott, Ádám a csillagokban gyönyörködött.

Éva megérkezett a lugasba, ahol titkos szerelme várta.
- Óh, kegyetlen hölgy, milyen régóta várlak itt epedve!
- Neked már ez is nagy áldozat, az éjszakában a hűvös szellőt kiállni, mikor én egy jó és nemes férjet csalok meg, az ég átkát, a világ ítéletét vonom magamra éretted, lovag?
- Sem az ég átka, sem a világítélet nem tudja titkát ennek a sötét lugasnak. - mondta a lovag, miközben beljebb húzta Évát a titkos helyre.

Ádám merengve ült az erkélyen a hűs éjszakában.
- Kívántam ezt a kort, mely nem küzd semmiért. Ahol a társadalmi rend megszokott formáját, e megszentelt előítéletet nem bántja senki. Ahol nyugalom van, és egykedvű mosollyal hagyhatom hegedni hosszú harcaim sebét. És íme eljött a kor. De mit ér, ha e kebelben a lélek él, e kínos szent örökség, mit az egekből nyert a dőre ember, mely tenni vágyik, mely nem hagy nyugodni, s csatára kél a renyhe élvezettel. Hej, famulus, hozz bort, úgy reszketek! Fagyos világ ez, kell hogy feltüzeljem, e törpe korban így kell lelkesülni, és elszakadni mocskoló porától.
Lucifer bement a borért, kihozta, letette az asztalra Ádám elé, és visszament a toronyba. Ádám iddogált egyedül, eleinte búsan, aztán a csillagokat nézte. Megint ivott kicsit, aztán megszólalt.
- Óh, tárd ki, tárd ki, végtelen nagy ég, rejtélyes és szent könyvedet előttem. Ha már -már elleshetem törvényeidet, elfelejtem a kort, és mindent, ami körülöttem van. Te örökös vagy, míg az mind mulandó. Te felmagasztalsz, míg amaz lesújt.

- Borbála, óh, ha az enyém lehetnél! - Sóhajtotta romantikusan a szerelmes lovag Évának - ha Isten elszólítaná férjedet, - súgta cinkosan - hogy az eget amelyért egész életében fáradott, jobban fel bírja fogni.
- Hallgass lovag! Úgy sajnálnám szegényt, hogy könnyeim közt csók nem jutna néked.
- Tréfálsz?
- Nagyon is igazat mondok.
- Ki érti rejtélyes kedvedet? Vagy nem is szeretsz? Vagy mondd, ha számüzött, szegény volnék, képes volnál tenni valamit értem?
- Honnan tudhatnám?
A lovag sokkal romantikusabb társalgásra számított.

Közben Ádám az erkély csendjében folytatta beszélgetését a borral és a csillagokkal. - Vajon fog-e jönni olyan kor, amely leolvasztja ezt a rideg közönyt, amely új tetterővel szemébe néz az elavult lomoknak, bíróul lép fel, büntet és felemel!
A lelkesedéstől fűtötten felállt, kicsit már tántorgott, de elsétált az erkély széléig, ott mondta tovább, egyre hevesebben:
- Olyan kor, amely nem retten vissza a nagy eszközöktől, nem fél a rejtett szót kimondani, mely majd hatalmas görgeteg gyanánt haladni fog a végzetes úton, s lezúzza tán azt is, aki őt kimondta.
A Marseillaise dallamát hozta az esti szellő, vagy talán Ádám dallamot vélt hallani.
- Óh, hallom, hallom, a jövő dalát, megleltem a szót, azt a nagy talizmánt, amely a vén földet ifjúvá teszi.

*^**

---

◄--- Vissza a címlapra            ↑ A lap tetejére ↑             ---► Következő lap:Kilencedik szín

---

Jegyzetek