Ugrás a tartalomhoz

Wittich Zsuzsanna írásai/Luciferi Víziók/Ötödik szín

Linkek hozzáadása
A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.

LUCIFERI VÍZIÓK: - Ötödik szín


Ötödik szín

[szerkesztés]
Ötödik szín - Athén

Az ördögi vízió Egyiptom után Athénbe repítette az emberpárt. Lucifer rendezte így, hogy Ádám, mint Miltiadész[1] hadvezér, megismerkedjen a szabad állammal, és a jogokkal felruházott, közösséget alkotó néppel, ahogyan az egyéni dicsőségben való csalódás után kívánta.

Athén közterén a szónoki szék körül, és mindenfelé a ragyogó reggelben, rongyos ruhájú emberek ácsorogtak szerte szét.
A tér egyik oldalán szobrokkal, virágfüzérekkel díszített, nyitott templomcsarnok állt. Éva, aki most Miltiadész felesége, Lucia, kisfiával Kimónnal épp a templom csarnoka felé közeledett. Szolgálói kísérték, akik áldozati ajándékokat hoztak az oltárra. Éva bánkódott férje távollétén, és aggódott is érte. Nem tudta, hogyan mondja el ezt a kisfiúnak. Azért nekifogott.
- Csak gyere szépen, kisfiam. Nézd, arra ment el gyors hajón atyád, hogy harcoljon. Meg kell védenie hazánkat az ott lakó, fenyegető néptől. Gyere, imádkozzunk, hogy az Ég óvja meg hazánkat, és hős atyádat épségben hazasegítse.
- Ugyan miért ment atyám oly messze földre, hogy védje ezt a rongyos, gyáva népet, feleségét meg egyedül hagyja otthon búslakodni.
- Jaj, ne ítélkezz apád felett, gyermek ezt nem teheti. Csak a szerelmes nőnek van joga keseregni férje nagy lépésein, miket ha nem tesz, szégyenlené. Atyád azt tette, amit tennie kell egy férfiúnak.
- Akkor attól félsz, hogy gyenge, megverik?
- Nem, attól sem félek, ő nagy hős, győzni fog. Csak egy dologtól kell félnem, hogy - nehezen tudta kimondani - saját maga fölött nem tud győzni.
Kimón csodálkozva nézett anyjára.
- Ezt nem értem.
Éva nyugtalanul magyarázta:
- Van a léleknek egy erős szava, a nagyravágyás. A rabszolgákban nem ébred fel ez a vágy, vagy ha mégis, akkor saját szűk környezetükben aljas bűnné változik. De a nagyravágyást a vérrel kiharcolt szabadság polgárerénnyé[2] növeszti. Ez költ életre minden szép s nagyot. De hogyha túlerős[3] anyjára tör[4], s küzd véle, míg elvérzik egyikök.. Ha atyád emiatt megcsalná ezt a szent hazát, - szinte suttogva mondta ki - megátkoznám.
A gyermek dermedten hallgatta. Éva kézen fogta, és a templomcsarnokba vitte.
- Imádkozzunk fiam.

Eközben a téren egyre több ember gyülekezett. Kisebb, nagyobb csoportokat alkottak, beszélgettek, mások csak lézengtek, ásítoztak.
- Nem hall az ember semmi izgató hírt - mondta egyikük. - Mintha a hadsereg nem találná az ellenséget!
- És itthon is oly álmos minden ember, - mondta egy piszkos ruhájú beszélgetőtárs, és nyomatékul nagyot ásított - nem készítenek terveket, mint korábban, amiknek megszavazásához a felséges nép torka kellene. Ma már reggel óta itt vagyok, és szavazatomra nem akad vevő.
Más ásítozók is hozzászóltak a beszélgetéshez.
- Unalmas az élet, nincs is mit csinálni.
- Jó lenne valami kis ártatlan zavart kelteni.

Éva meggyújtotta az oltárnál a tüzet, kezet mosott, készült az áldozatra. Szolgálói himnuszt[5] kezdtek énekelni, melynek hangjai olykor kicsendültek a tér zsivajgásából, mint zűrzavarból a békesség hangjai.

Egyre többen jöttek gazdagabb polgárok is a térre. Megjelentek a nagyhangú demagógok[6]. Közülük ketten is igyekeztek egyszerre beszélni, civakodtak egymással, hogy kié legyen a szószék.
- Menj innen!- kiáltotta az egyik, - ez az én helyem! Veszélyben a haza, ha nem mondhatom el a népnek, amit tudniuk kell! - A nép helyeslő üvöltése biztatta, de a másik demagóg megpróbálta lerángatni onnan.
- Le innen, bérenc! Épp akkor vész el a haza, ha te beszélsz!
Tetszéssel fogadták ezt is, a nép köréből taps, nevetés hallatszott.
- Te aztán nem vagy bérenc, mert nem fizet érte senki, hogy beszélj!
Végre egyikük megszerezte a szószéket.
- Polgárok! Fájva emelem fel szavamat, mert fáj a nemes szívnek valamely nagy embert porig alázni. Egy mindnyájunk által tisztelt nagy férfiút kell a díszszekérről[7] bírói széketek elé állítanom.
- Jól kezded, gonosz! Feldíszíted akit el akarsz veszejteni, mint az áldozati állatot szokás, virágokkal.
- Menj innen!
- Minek is hallgatjuk ezt a gúnyolódót!
Többen ráncigálni kezdték a belebeszélőt.
- De bármint fáj a szívem, - beszélt tovább ugyanaz a szószékről - mégis beszélek, mert még hadvezérednél is többre nézlek téged, ó dicső, fejedelmi nép!
- Ezt a megvehető lelkű, éhenholt csoportot, mely eb gyanánt lesi a hulladékot gazdái asztaláról? – kiabált megint a másik. - Nem irigylem az ízlésedet, te gyáva!
A hallgatóság zavarodottan kiabált.
- Le vele!
- Ő is áruló!
- Tűnj innen!- bántalmazták, rángatták a hozzászólót.

Éva eközben szolgálóival és Kimónnal folytatta az oltárnál az áldozat bemutatását.
- Szent Aphrodité![8] Óh, fogadd el áldozatom füstjét, és hallgasd meg imámat! Nem a dicsőség babérját kérem férjem fejére, csak családi nyugalmat bajnok szívére.
Az áldozati füstben mosolyogva megjelent Erósz, a szerelem istene, és körülállták a Khariszok[9], rózsákat hintve rájuk.
A kis csoport szent áhítatba merült a templomban. Erósz így szólt:
- A tiszta szív áldása rajtad.
A Khariszok ezt mondták:
- És a Khariszok oltalma veled.
- Hála Aphroditének - sóhajtották az Éva körül állók.

A téren tovább folyt a demagógok vitatkozása.
- Halld hát a vádat nép! Nagy Miltiadész eladta a hont!
- Hazudsz, hazudsz! Engem hallgassatok, vagy késő bánat szégyene ér majd!
- El onnan, szemtelen! - a tömeg elhallgattatta az ellenkező véleményt.
- Vele vannak fiataljaitok, ifjúságotok virága. Lemnosz[10]t egy csapással bevették, most meg Pharosznál vesztegelnek. Lefizették a hadvezért!
- Halál fejére!- kiáltotta valaki a tömegből.
- Na, kiáltozzatok már - unszolta egy gazdagabb a bérenceit, - vagy nem fizetek!

Éva befejezte az áldozat bemutatását, felriadt az áhítatból a kintről jövő kiáltozásra.
- Mi ez a zaj odakint? Gyere kisfiam, nézzük meg.
- Egy árulót ítélnek el, anyám, azért kiabálnak.
- Mindig összeszorul a szívem, ha az éhező nép ítéletét látom a nagy emberek felett. Ha sárba hull a fényes, kárörömmel szemléli a pór, gúnnyal illeti, mint hogyha saját mocskából kitisztulna ezzel.

A tömegben így szólt az egyik rongyos egy gazdaghoz:
- Uram, kiáltanék, de rekedt, vagyok.
- Itt van, kend meg a torkodat - mondta amaz, és valami pénzt adott neki.
- Mit kell mondanom?
- Mondj halált a fejére.
- Halál! Halál! – kiáltozta nagy hangon a rongyos.
Éva odaérve megszólította.
- Kiről van szó?
Odalépett az elzavart belekiabáló.
- Ki másról, mint aki nagyobb egy fejjel, és polgártársai nem tűrhetik ezért.
- Miltiadészről? - Kérdezte remegve Éva. - Óh, nagy istenek! S te is vén Kriszposz, kit rabszolgaságból mentett ki férjem, most halált kiáltasz?
- Bocsáss meg asszonyom, - hebegett az ember - nem tehetek másképp. Akinek a kedvéért így szavazok, az eltart engem három gyermekemmel együtt. <br - Jaj, neked Kriszposz, ha sorsod így elaljasít! Bár megbocsájtok, ha éhezel, - kezdte mondani Éva, de ahogy szétnézett, egyre több ismerős arcot látott. - De hát te, Therszitész? S ti mind, mind, kik a jólétben nyugton szunnyadoztok, mert a kapuktól ellenségteket férjem veré el? - zokogva tette még hozzá - Óh, hálátlanok!
Egyikük mentegetőzött.
- Asszonyom, nehezünkre esik, de mit tegyünk, ez a néphangulat. Ugyan ki kockáztatná minden birtokát, a néphangulattal dacolva. Olyan az, mint a viharos tenger!
- Kimondom hát a nép ítéletét! - harsogott a szószékről még mindég ugyanaz a demagóg, de kimondani már nem tudta, mert épp odaért egy rémült harcos, futtában, lihegve kiáltotta:
- Vészt hirdetek! A kapuknál áll az ellenség!
Valójában Lucifer volt az.
Csak egy pillanatig tartott a rémület és a csend.
A szónok azon nyomban fordított egyet a beszéden.
- Az nem lehet! Győzelmes hadvezérünk előttük kell, hogy legyen!
- Éppen ő az ellenség, - Lucifer csapdát állított szavaival a szónoknak - megtudta, mit forraltok ellene, felkelt szívében a méltó harag, s míg, ti beszéltek, tűzzel, vassal itt terem.
- Ti hoztátok mindezt ránk, árulók! - a néphangulat megfordult.
- Üssük le őket!
- Jaj, nekünk!
- Fusson, ki merre tud!
- Mindennek vége!
- Nincs vége semminek! Menjünk elébe, hódoljunk neki!
Éva újból sírva fakadt.
- Istenek! Fájt az ítélet mely által elveszettnek hittem férjemet, de még keserűbb, hogy igaznak bizonyult a rágalom, bár így visszanyerem őt.
- Ez a nő a felesége! Fogjátok el! Ha városunknak bántódása lesz, haljon meg gyermekestül!
- Meghalnék férjemért szívesen, csak a hon átka gyermekemet ne érné.
- Ne félts engem anyám! - biztatta Kimón – gyere itt a szentély, itt védve leszünk.

Amint beléptek a csarnokba, két nimfa a bejáratnál rózsaláncot bocsátott le. A tömeg kívül rekedt, biztonságban voltak. Felhangzottak a harsonák. Az emberek jajveszékelve szétszaladtak. A nimfák eltűntek.

Lucifer kacagva dörzsölgette össze két tenyerét.
- Szép tréfa volt! - elégedetten vigyorgott. - De jó az értelemnek kacagni ott, hol szívek megrepednek!
Hirtelen, ahogy a templom felé fordult, abbahagyta a nevetést.
- Csak ez a mindig megifjuló, örökké szép látvány ne zavarna folyvást. - Megrázkódott. - Úgy fázom idegenszerű környezetében, melytől még a meztelen is szemérmes, a bűn is nemes. Még a végzetet is magasztossá teszi rózsáival, s az egyszerűség csókos ajkaival. - Elfordult a templomtól, úgy folytatta. - Mért késik oly soká az én világom, a torzalak, a kétes rémület, hogy elriassza e káprázatot, mely küzdelmemben a már-már elbukó embert mindannyiszor fölkelti újra? - Haragját cinikus hangulat váltotta fel. - De majd meglátjuk, hogyha a halál borzalma eljő hozzánk nemsokára, unalmas árnyjátékotoknak nem lesz-e itt akkor a végső határa?

Azután legjobbnak látta elvegyülni a visszaszállingózó emberek között.

Megérkezett a fegyveres csapat. Élén Ádám, vagyis a hős hadvezér, Miltiadész. Megsebesült, így egyik harcostársa támogatta, nehezére esett a járás. A nép hódolattal fogadta.
- Éljen vezérünk! – kiáltották. Többen a lába elé térdeltek.
- Könyörülj nagy ember!
- Aztán mi a vétketek, amiért így könyörögtök? És mi az, amit a gyöngétől kérhet az erős? - Rossz sejtelemmel nézett szét. - Nem jön elém feleségem, se gyermekem? Tán csak nem érte baj őket?
- Óh, Miltiadész, mért is jössz, ha nőd sem bír örülni jöttödön. - Éva kisírt szemekkel nézte férjét a rózsalánc mögül. - Fiam, még tisztességes nevet sem hagy rád atyád. - Mi ez? Nem értem. A nép esdekel, nőm átkoz, én meg a súlyos sebtől szenvedek, melyet hazámért szereztem.
- Jobban szenved a haza, és az én szívem. Vagy miért jöttél hadsereg élén?! Felelj!
- Hát nem illet meg rangomban ez a kíséret? - Ádám hangja őszinte természetességgel csengett. - Hazajöttem, mert sebesülésem nem enged tovább harcolni. Hazajöttem, hogy elküldőm, a felséges nép kezébe tegyem hatalmamat, és beszámoljak neki. - Majd katonáihoz fordult. - Bajnoktársaim, kiérdemeltétek a családi tűzhely nyugalmát, menjetek, pihenjetek. S most én is e kardot, Athéné Pallasz[11], szentelve tűzöm oltárod fölé. Társai felkísérték a templomcsarnok lépcsőin, a katonák lassan szétszéledtek.

A rózsalánc eltűnt, Éva megkönnyebbülve , szerelmesen borult férje nyakába..
- Ah, Miltiadész, hol van boldogabb nő, mint a te nőd, nemes nagy férfiú. Nézd a fiad, méltó hozzád, milyen nagy és szép!
Ádám boldog öleléssel viszonozta Éva szavait. Kimón büszkén fordult apjához:
- Tudtam én, hogy amit atyám tesz, az csakis jó lehet!
Éva szégyellte, hogy nem bízott férjében úgy, mint a fiú.
- Ezt nekem, a hitvesnek kellett volna tudni jobban - pironkodott. De Ádám nem bánta, boldogan ölelte magához családját.
- Fiam, - mondta - atyád kardját te mutasd be az oltárnál.
Kimón[12] a kardot az oltárhoz akasztotta, és ünnepélyes hangon mondta:
- Óvd Istenasszony ezt a drága kardot, míg egykor érte hozzád eljövök.
Éva meghatódva tömjént szórt az oltárra.
- Pallasz Athéné, tekints le ránk.

Boldogságukat kívülről jövő kiabálás zavarta meg.
- Nem volt-e igazam, hogy áruló? Hogy Dárius[13] lefizette? Tettetés csak, hogy megsebesült. Inkább nem volt kedve tovább csatázni!
A nép halált kiáltozott.
- Mi ez a zaj odakint? - Figyelt fel Ádám. Egymásba kapaszkodva hallgatóztak.
- Ah, Miltiadész! Rettenetesen félek! Árulónak mond újra a tömeg!
- Nevetséges vád! Engem árulónak, ki Marathónnál[14] győztem?
- Óh, de mennyire így van.

Vége lett a boldogságnak. Éva örömkönnyeit a félelem könnyei váltották fel. .
- Gonosz világ ez, amelybe hazajöttél.

Kintről megint kiáltozást hallottak.
- Mért késlekedtek? Fogjátok el!
A tömeg már a templom előtt tolongott, Lucifer is ott fontoskodott közöttük.
- Ne mozdulj Miltiadész - kapaszkodott bele Éva a férjébe, - itt biztos helyen vagy. Bárcsak ne küldted volna haza a katonákat! Fel kellett volna gyújtani ezt a bűnbarlangot! Csak láncot érdemel ez a csőcselék! Érzik, hogy nemesebb vagy mint ők mind együtt, és inkább megölnek, csakhogy lábadhoz ne kelljen esniük.
- Halljátok-e, az áruló neje hogy beszél? - Éva összeszedve bátorságát, válaszolt:
- Az a nőnek joga, hogy férjét védje, még ha bűnös is, hát még ha olyan tiszta mint uram! - Csend lett, ezért még hozzátette: - És ellensége olyan korcs, miként ti! - Erre már megint zúgás támadt.
- Mért hagyja a felséges nép így becsmérelni magát?
- Hátha igazat mond!
- Gyanús aki velük tart! - szólt egy fenyegető hang.
- Vagy kiáltsátok, amit mondtam, vagy dögöljetek éhen!
- Halál reá! –kiáltották.
- Hagyj mennem Lúciám, és takard el a fiút, ne lássa vérem. A villám csak engem érjen. Csak én haljak meg. Ugyan miért is éljek, mikor látom, milyen hiú ábránd volt a szabadság, amelyért egy életen át küzdöttem.
- Halál reá! –hangzott újra.
- Mit tétováztok még!
- E gyáva népet meg nem átkozom – mondta Ádám elszántan. - Az nem hibás, annak természete, hogy a nyomor szolgává bélyegezze. S a szolgaság vérengző eszközévé süllyessze néhány dölyfös pártütőnek. - Halkan, csalódottan folytatta - Egyedül én voltam a bolond, hívén, hogy ilyen népnek kell szabadság.
A tömegben ődöngő Lucifernek tetszettek Ádám szavai.
- Elmondtad a feliratot a síremlékedre - dünnyögte. - És még az utánad jövő hősökére is!
Ádám gyöngéden szolgálói karjába tette rémült feleségét, és így szólt:
- Vezessetek oda. Nem veszem igénybe tovább a templom oltalmát.

Egyik szolgáló segítségével lement a lépcsőn, és bátran, mint aki már nem először néz szembe a halállal, ezt mondta:
- Íme, készen állok.
A tömegből kiáltás hallatszott.
- Védjed magad! Még nincs veszve semmi!
- Sebesülésem még jobban fájna, ha egy szóval is védeném magam.
- Szólj, hiszen a nép csak az imént még porban csúszott előtted.
- Óh, épp ezért hiába minden. Önmaga szégyenét nem bocsátja meg a nép.
Lucifer Ádám közelébe férkőzött.
- Kijózanodtál végre?
- Óh, nagyon.
- Belátod, hogy az elvakult tömegnek nemesebb ura voltál, mint ő neked?
- Lehet, hogy így van, de ez is, az is kárhozat. Más név alatt, ugyanaz a végzet. Hiú törekvés ellene küzdeni. Nem is fogok. - Elborította a csalódás, kiábrándulás, szomorúság. - Aztán miért is vágyna nagy eszmék után bárki, nemes lélek? – töprengett hangosan. - Éljen magának! Keresse a kéjt, mellyel betölti az arasznyi létet, s tántorogjon részegen Hadész[15] felé. Vezess új útra Lucifer! Vezess, s kacagva nézem más erényeit, más kínjait, csakis élvezeteket kívánva. - Aztán visszanézett az oltárra, ahol Éva és Kimón álltak. - Te meg nő, aki, úgy rémlik szívemnek, egykor lugost varázsoltál nekem a sivatagba, hogy ha még fiamból polgárt nevelnél tisztes anyaként, bolond vagy. Méltán gúnyol a leány, ki festett arccal a bordélyban ül bortól felgerjedt csókvágyó ajakkal. Örülj, mulass, tagadd meg az erényt!
Akkorra az emberek már hozták a tőkét.
- Vérpadra mostan büntetésemül! Nem mintha aljast bírtam volna tenni, de mert nagy eszme bírt lelkesíteni. - Letérdelt a tőkéhez. Hallotta a nép kiáltozását.
- Végezzétek ki! Éljen haza!
Lucirfer állt mellette a bárddal.
- Szép búcsú, nemde? Nos, vitéz uram, nem borzongat most furcsán egy kevéssé a torzképű halál rideg szele?
Éva az utolsó percig reménykedett, de most felkiáltott:
- Pallasz! Nem hallgattad meg imáimat?

Ekkor a templomból a halál védangyala lépett Ádámhoz, szelíd tekintetű ifjú képében, lefordított fáklyával és koszorúval. Ádám megnyugodva sóhajtott.
- Pallasz meghallgatott. Megnyugvás szállt szívembe. Ég veled Lúciám.

Lucifer bosszús lett.
- Átok reád balga ábrándvilág! Megint elrontottad legszebb percemet!

Éva pedig ezt mondta: - Átok reád, te közönséges lelkű, rideg nép! Durván elrontottad a boldogságot, üde virága menten porba hullt. Pedig nem olyan édes a szabadság neked, amilyen fájdalmas nekem volt.


***

← Vissza a címlapra ↑ A lap tetejére ↑ Következő lap: Hatodik szín →

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Athéni politikus és hadvezér. [i.e 6-5. sz.] I.e. 490-ben győzelmet aratott a perzsák ellen [[w:Marathón|]]nál. Az ellenséghez pártolt szigetek elleni büntetőhadjárat során, Párosz sikertelen ostroma miatt hadisarccal sújtották. A hagyomány szerint börtönben halt meg. Miltiádesz a történelmi valóságban nem volt annyira önzetlen bajnoka az athéni demokráciának, mint azt Madách művében bemutatta.
  2. ↑ a felvilágosodás korától élő fogalom irodalmunkban, amely a közjóért tevékenykedő, az antik demokráciától tanuló, onnan mintákat merítő közösségi magatartást jelentette (latinul: virtus civica), szemben a nemesi "virtus"-sal, a pusztán katonai vitézséggel.
  3. ↑ túlerőben van
  4. ↑ azaz létrehozójára, a szabadságra.
  5. ↑ Istenhez szóló, emelkedett hangvételű fohászt.
  6. ↑ Eredetileg a görög városállamok népgyűlésének szónoka, átvitt értelemben: uszító, lázító. [Olyan ember, aki alaptalan, de a népnek tetsző ígéreteket tesz egy bizonyos hatalom támogatása, elősegítése érdekében.
  7. ↑ Melyen a győztes hadvezér az ünnepi menetben felvonult.
  8. ↑ A szerelem istennője a görög mitológiában.
  9. ↑ Aphrodité kísérői.
  10. ↑ Sziget az Égei-tengeren, amely Miltiádész büntetőhadjárata során került i.e. 489-ben Athén uralma alá. Ma: Lémnosz.
  11. ↑ Zeusz főisten leánya, aki a bölcsesség, a mesterségek, a tudomány és az ezeket egybegyűjtő városi élet istennője volt. Athén város legfőbb pártfogója, itt ebben a minőségében szerepel.
  12. ↑ Miltiádesz fia, i.e. 478-tól mint hadvezér sikeres harcokat vívott a perzsák ellen.
  13. ↑ I. Dareiosz (i. e. 558-486), perzsa király. 522-től uralkodott, fennhatósága alá tartoztak az ión városok és részben az Égei-tenger szigetei is. 492-ben és 490-ben sikertelen hadjáratot vezetett a görög városállamok Athén szervezte szövetsége ellen.
  14. ↑ a perzsa szárazföldi támadást Athén ellen i.e. 490-ben Miltiádész itt állította meg, vereséget mérve a túlerőben levő ellenségre.
  15. ↑ a holtak birodalma, az alvilág.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikibooks.org/w/index.php?title=Wittich_Zsuzsanna_írásai/Luciferi_Víziók/Ötödik_szín&oldid=431461”