Kertészet/Kártevők/Pajzstetvek

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Pajzstetvek

Viaszpajzsaik egy citromfa törzsén

A pajzstetvek (Coccoidea) a félfedelesszárnyúak (Hemiptera) rendjének növénytetvek (Sternorrhyncha) alrendjébe tartozó öregcsalád. A pajzstetvek nemzetközileg elismert kutatója az amerikai magyar Kosztarab Mihály.

Apró termetű (< 10 mm), viaszkiválasztó, szipókás rovarok. Kétségtelen, hogy az összes szipókás rovarok között a legkülönösebb formájuk a pajzstetveknek van. Nőstényeket a háti mirigyeikből kiválasztott kemény viaszpajzs fedi. Az egyedeken kialakult fedőpajzsok, ha összeérnek, valóságos kérget képezhetnek a növényen, amelynek színe szürkésfehér, vagy barnás. A hímek törékeny, kétszárnyú, szájszerv nélküli lények, amelyek rövid életük során ide-oda röpdösnek. A nőstényeknek sohasem nő szárnyuk, tehát a felnőtt állatok gyakran a lárvákhoz hasonlók. Számos faj megtartja lábait, a táplálkozási helyen ide-oda vándorol. A legtöbb pajzstetű nőstény azonban sohasem hagyja el azt a helyet, amelyen egyszer szívását megkezdte.
Általában ivarosan szaporodnak, de egyes fajoknál szűznemzés is előfordul. Párzás után a nőstények alaktalan tömeggé duzzadnak, végtagjaikat levedlik, testüket viaszburokkal veszik körül. A legtöbb pajzstetű petéket rak, de vannak elevenszülők is. Évente több nemzedékük van. Nőstényeket a háti mirigyeikből kiválasztott kemény viaszpajzs fedi. Ez alatt rakják le petéiket és ennek védelme alatt kelnek ki a lárvák. A fiatal pajzstetvek kezdetben csaknem olyanok, mintha parányi atkák volnának, s eleinte még elég mozgékonyak, lassan mászkálnak hat rövid lábacskájukkal. A hím lárvákat mindig viaszburok veszi körül, a kész hímek végül ebből vergődnek ki.
A pajzstetvek szúró-szívó szájszervükkel átszúrják a szöveteket, és sejtnedvvel táplálkoznak. A zöld növényi részeken világos szívásfoltok keletkeznek. A megtámadott növény gyengén fejlődik, nem nő, összeaszalódik, nem virágzik, súlyosabb esetekben el is szárad. A fertőzött részeken a pajzstetvek által kiválasztott, cukorban gazdag „mézharmat”-ra korompenész telepszik. A megtámadott növény könnyen felismerhető a fehér, gyapjas, vattacsomókhoz hasonló védő viaszburokról – amely alatt a tetvek szívogatnak – és a fekete, koromszínű rétegről.

Védekezés[szerkesztés]

  • 1. Hatásos lehet a levelek alapos ledörzsölése. Ehhez szappanos vízzel átitatott szivacsot használjunk, és minden növényi részt módszeresen tisztogassunk meg. A szivacsot folyamatosan öblítsünk ki, és szappanozzuk újra.
  • 2. Ha nem tűnik úgy, hogy ez önmagában segítene, öntözzük be a növényeinket Actara 25 WG-vel a megfelelő hígításban. A szer gazdaboltunkban kapható.
  • 3. A szabadban (pl. erkélyen, kertben) lepermetezheti növényeket Vektafid A/E aerosollal kezeljük.
  • 4. Keressünk hormonhatású rovarölő szereket, mivel ezek a vedlést gátló, illetve a fotoszintézist gátló vegyületekkel szemben a rovarok fejlődését és átalakulását szabályozó mechanizmusokba avatkoznak be, és kímélik a növényt. Magyarországon elsősorban a hidropén-, az eopfenonán- és a fenoxikarb-tartalmú készítményeket próbálták ki sikerrel, főként az erdészeti és a kertészeti kártevő lepkék (Lepidoptera) és kabócák (Cicadomorpha), levélbolha-félék (Psyllidae), pajzstetvek (Coccoidae) ellen.

Pajzstetvek fajtái[szerkesztés]

Citrom-pajzstetű[szerkesztés]

(Coccus hesperidum)

Ovális, lapos, kb 5 mm hosszú, színe általában világosbarna, közepe sötétebb. A lárvák élve születnek, s levélfonákon található erek mentén helyezkednek el. Megfelelő hőmérsékleten egész évben képesek a szaporodásra.

Kávé-pajzstetű[szerkesztés]

(Saissetia coffeae)

Sötétbarna színű, alakja változó, gyakran félgömb. 3 mm-es hosszúságot ér el, s akár 2000 petét is le tud rakni egy-egy viaszos pikkely alá. Megfelelő hőmérsékleten egész évben képes a szaporodásra.

Barna pajzstetű[szerkesztés]

(Parthenolecanium corni)

Ez a csak bizonyos növényeket megtámadó kártevő a hidegházban vagy félig védetten fejlődő őszibaracknak, nektarinnak vagy szőlővesszőnek okozhat problémát. A pajzstetvek kolóniái a megszokott helyeken kívül a fás szárakon is megtalálhatóak, néha nehéz észrevenni őket.

Fodros pajzstetű[szerkesztés]

(Icerya purchasi)

Ez az Ausztráliából származó faj az üvegházi citrusféléket támadja meg. A kifejlett példányok oválisak és barnák, s akár 1 cm hosszúságú petéket raknak.

Bíbortetű[szerkesztés]

A bíbortetű, illetve népies nevein bíborbogár vagy pirék (Dactylopius coccus), régebben (Coccus cacti) a pajzstetvek (Coccoidea) közé, a Dactylopiidae családjába tartozó rovarfaj. Cochinelle-tetűnek is nevezik.

Előfordulása[szerkesztés]

Eredeti hazája Mexikó, ahol a fügekaktuszok (Opuntia-fajok) nedvét szívja.

Megjelenése[szerkesztés]

Kármin
Kárminvörös, szárnyas hímje 1,6 mm hosszú; nősténye majdnem félgömb alakú, szárnyatlan, 2 mm hosszú. Mexikóban a bíbortermő kaktusz (Opuntia cochenillifera) parazitája. Itt, továbbá Közép- és Dél-Amerikában, Nyugat-és Kelet-Indiában, Spanyolországban, Algériában, Jáván és a Kanári-szigeteken a bíbortermő kaktuszon és más fügekaktuszfajokon (Opuntia sp.) mesterségesen tenyésztik.
A nőstények sárga petéket raknak, amikből 8 nap múlva bújnak ki a lárvák, hogy többszörös vedlés után 14 nap alatt fejlődjenek ki teljesen. A hím lárvák viaszfonalakból összeillesztett, hátul nyílt csőben bebábozzák magukat; a bábokból 8 nap múlva kelnek ki a szárnyas hímek; a nőstények nem bábozzák be magukat. Párosodás után a hímek elpusztulnak, a nőstények még két hétig élnek, és ez alatt lerakják petéiket. Mivel a bíbortetvek élete rövid, egy esztendőben négy-öt, olykor hat nemzedékük is kifejlődik.

Felhasználása[szerkesztés]

A bíbortetű teste szép vörös festéket tartalmaz. A Dactylopius coccus Costa rovar nőnemű példányainak szárított testéből áll a kosnil, és ebből nyerik vizes, vizes-alkoholos vagy alkoholos extrakcióval a kármint és a kárminsavat. Engedélyezett élelmiszerfestékként használják E-120 jelöléssel.[1]
Tenyésztése a 19. század első felében, a Kanári-szigeteken öltött óriási méreteket. A szigeteken ma mindenhol látható Opuntina gosseliana fügekaktuszfajt a tetvek táplálékául telepítették be. Miután 1856-ban feltalálták a kátrányból előállítható anilinvörös festéket, a Kanári-szigeteken a bíbortetű-tenyésztők tömegesen tönkrementek, csak a kaktuszok nyertek az ügyön. Napjainkra már csak Lanzarote szigetén tenyésztenek bíbortetűt. Amikor kiderült az anilinfestékek genetikai kockázata és mutagenicitása, ártalmatlanabb volta miatt újra divatba jött, és napjainkban tenyésztése újra felfutóban van.

Karmazsintetű[szerkesztés]

A karmazsintetű (Kermes ilicis) a rovarok (Insecta) osztályába a félfedelesszárnyúak (Hemiptera) rendjébe és a Kermesidae családba tartozó faj.
Egyes rendszerezések a teknős pajzstetvek (Coccidae) családjába sorolják, Coccus ilicis néven.


Dél-Európában és Elő-Ázsiában honos. A gubacstölgy (bíborgubacstölgy, karmazsintölgy; Quercus coccifera) és néhány rokon tölgyfaj élősködője.
Életciklusa a bíbortetűéhez hasonló; a modern irodalomban gyakran össze is tévesztik őket. Sajátossága, hogy nőstényei peterakás előtt a fa törzséhez rögzítik magukat, és úgy rakják petéiket a fa kérgére, hogy testük óvja azokat. A nőstény ezután meghal, testéből karmazsinszínű folyadék szivárog, és vörösre festi környezetét.
Már az Ószövetség is említi, de igazi jelentőségre a kereszténységben tett szert. A borsónyi nőstény rovarokat összegyűjtötték, kiszárították és így árulták. Porukból vonták ki kémiailag a kárminhoz meglehetősen hasonló karmazsinfestéket, ami az ókorban igen elterjedt és értékes színezőanyag volt, a buzérvörös nagy vetélytársa. Mivel a keresztények hasonlóságot véltek felfedezni a karmazsintetű és Krisztus élete között (Krisztus is 'a fán' halt meg és ontotta vérét), ezért előszeretettel festették karmazsinvörösre kegytárgyaikat. Végül II. Pál pápa 1464-ben a „bíborosok színévé” nyilvánította.

Hasonló fajok[szerkesztés]

  • A Kermes vermilio (más néven: Coccus vermilio) ugyancsak a festéktetvek közé tartozik; felhasználása a karmazsintetűével analóg. A két faj példányait gyakorta össze is keverték.

Lengyel bíborpajzstetű[szerkesztés]

Lengyel bíborpajzstetű
A Lengyel bíborpajzstetű egy pajzstetvekhez tartozó rovar, melyből a középkorban a kármin festéket állították elő Európa szerte. A gazdasági jelentősége az 1500-as évek közepén megjelenő mexikói Bíbortetű festékének elterjedésével erősen csökkent.
Míg korábban Franciaországtól Kínáig előfordult, napjainkra Európa keleti felén fordul elő. A laza, homokos talajon lévőlágy szárú növényeket kedveli, az évelő szikárkán (Scleranthus perennis) a leggyakoribb. 20 egyéb növényfajon is megfigyelték, például a ezüstös hölgymál, szamóca.
Évelő szikárka
Július közepén 600-700 petét rak a föld alá, egyetlen telepbe. A lárvák augusztusban és szeptember elején alakulnak ki de a tél végéig nem hagyják el a peteburkot. Március végén- április elején a lárvák előbújnak, hogy a gazdanövény alsó leveleiből táplálkozzanak, aztán megint visszatérnek a föld alá, hogy a gyökereket fogyasszák. A gyökérbe üreget alakítva többszörös átalakuláson mennek keresztül, míg végül gubót készítve bebábozódnak. A gyökérciszta mely a tetűt védi a nőstény esetén 3-4 milliméteres, míg a hímeknél ez feleakkora. Átlagosan 500 nőstényre jut egy hím. A kikelés után a nőstények lárvaszerű alakjukban Neoténia felmásznak a gazdanövény felső részére, hogy egy szárnyakkal rendelkező hím megtermékenyítse őket. Ezután lemászva peterakás után elpusztulnak. A kikelt (imágó) hím példányok egyáltalán nem táplálkoznak, a párosodást követően hamarosan elpusztulnak.


Stefan Czarniecki (1599-1665) lengyel parancsnok jellegzetes vörös lengyel nemesi öltözetben
A középkori Európában, különösen a reneszánsz idején széles körben kereskedtek a lengyel bíborpajzstetűből készített kármin festékkel. Az 1400-1500-as években a só, fűrészáru, gabona mellett ez volt Lengyelország és Litvánia fő export terméke. Leginkább Dél-Németország, Észak-Olaszország, Franciaország, Anglia, Ottomán Birodalom és Örményország voltak a felvásárlók. A kereskedelem zsidó kereskedők monopóliumának számított, akik Lengyelország keleti területeiről, például Vörösoroszországból vásárolták fel a a kiszárított rovarokat a földművesektől. A kisebb tételeket a nagy lengyel városokban gyűjtötték össze, mint Krakkó, Poznan és Gdańsk. Ezután a nagykereskedők a lerakatokba juttatták: (Wrocław), Nürnberg, Frankfurt, Augsburg, Velence és további városokban voltak. A kereskedelem mennyiségi csúcsa az 1530-as évekre tehető, például 1534-ben csak Poznanban 30 tonna festőanyagot adtak el. A festékkereskedelem busás hasznot hajtott a zsidóságnak, fél kiló szárítmány eladáskor már 4-5 velencei fontba került. A hatalmas üzletet a Mexikóból olcsón behozott bíbortetű törte le, a lengyel termék egy évtized alatt teljesen elvesztette a jelentőségét. 1547-re megszűnt a nagykereskedelme, és 1566-ra már eladhatatlan lett. A parasztok ezután saját céljaikra használták a festéket: a vodkát színezték, gyógyszerekbe adagolták, illetve a lovak farkát festették meg.
Lengyelország három felosztása idején újra felkapott termék lett, de ezúttal a nagykereskedelme kelet felé történt. Oroszország mellett az Ázsia felé történő kereskedelem Buhara városán keresztül haladt. Innen Kashgar város Xinjiang tartományban és Kabul valamint Herat városok Afganisztánban voltak a nagykereskedelem célpontjai. Feltehetően több értékes Keleti szőnyeg és Lengyel szőnyeg a lengyel kármin festékkel készült.


Az első leírása 1595-ből származik amikor Urzędów-i Marcin lengyel pap részletezi a Herbarz Polski (lengyel gyógynövénykönyv) című művében. Az első tanulmányt 1731-ben írta Johann Philipp Breyne a rovarról. 1934-ben Antoni Jakubski írt könyvet a lengyel bíborpajzstetűről, annak történelmi-gazdasági vonatkozásait is kibontva.

Viaszos pajzstetvek[szerkesztés]

A viaszos pajzstetvek (Pseudococcoidae) a rovarok (Insecta) osztályába, ezen belül a félfedelesszárnyúak (Hemiptera) rendjébe és a növénytetvek (Sternorrhyncha) alrendjébe tartozó család.

Megjelenésük[szerkesztés]

A nőstények testét lágy, fehér viaszszemölcsök vagy sűrű szálakból álló fehér viaszváladék borítja, ami tulajdonképpen a pajzsot helyettesíti. Egyesével vagy csoportosan telepszenek meg, főként a szártagok elágazásainál és a szemölcsök tövénél. Kedvezőtlen környezeti feltételek esetén (+ 2°C alatti hőmérsékleten) a lárvák lehúzódnak a talajba, és a gyökereken, főleg azok elágazásaiban telepszenek meg.

A családba az alábbi nemek tartoznak

  • Antonina Signoret, 1875
  • Brevennia
  • Chaetococcus Maskell, 1898
  • Chlorizococcus
  • Chlorococcus
  • Clavicoccus Ferris, 1948
  • Dysmicoccus
  • Ferrisia Fullaway, 1923
  • Gallulacoccus
  • Geococcus Green, 1902
  • Laminicoccus
  • Maconellicoccus
  • Nesococcus Ehrhorn, 1916
  • Nesopedronia
  • Nipaecoccus
  • Ohiacoccus
  • Palmicultor
  • Phyllococcus
  • Planococcus
  • Pseudococcus Westwood, 1840
  • Pseudotrionymus
  • Rhizoecus
  • Saccharicoccus
  • Tomentocera
  • Trionymus Berg, 1899
  • Tympanococcus

Néhány gyakoribb pajzstetűfaj[szerkesztés]

Forrás:

Magyar Wikipédia:, Pajzstetvek, 2011. március 1., 06:30 (CET)

  1. Magyar Élelmiszerkönyv (PDF). (Hozzáférés: 2013. június 6.)