Heraldikai lexikon/Határjel

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Névváltozatok:

limes (Plaut[us]): határ kö́, határ jel, határ, barázda a' fö́ldek között, mesgye, limitaneus miles: határ-örzö́ vitéz, vég-béli vitéz (Pápai/Bod 372.), Terminalia: A' határok Iſtenének innepe (uo. 613.), pangere terminos: határ követ hányni, határ köveket tenni (uo. 613.), confinia: határ-ſzél, confinium: határ-ſzél, határ-kö́, ponere in confinia arbores: meg-jegyezni a' határt ültetett fákkal (uo. 144.), oleæ definiunt extremam partem fundi: meg-mútatják az olaj-fák a' jóſzág határa meddig (uo. 188.), humum ſignare limite: határ árkot tsinálni, határ követ tsinálni (uo. 565.), Terminalia: a' határok Iſtenének innepe, terminus: határ, vég, tzél, pangere terminos: határ követ hányni, határ köveket tenni (uo. 613.), meta: hegyes domb, rakás (uo. 669.), scopelismus: hamisan tett határ-kö́ fel-állítása által-való kár-tétel (uo. 672.)


Rövidítések:

A birtokhatár Georch Illés szerint (Honny törvény. Pozsony, I. 1804. 441-467. []) húzódhat valamilyen természetes képződményen (folyó, patak, tó, hegy, halom, völgy stb.). Ahol, ilyen nincs, ott a határ adott szakaszát határjelekkel (metae) kell kijelölni, mint felhányt dombokkal, leásott kövekkel, lehet megjelölni, "a’ kìsebbeket pedig megygyel (mellyet másak mezgyének vagy megyének neveznek), vagy-ìs barázdával a’ szomszédétól el-válaszsza." Ott, ahol a határ egy folyón húzódott, de idő közben a folyása megváltozott, mindig az régi meder (alveus derelictus) maradt a határvonal. A birtokhatárok állandóságának megtartása miatt szükséges a határ kijelölése (határ-jelelés, metarum erectio), a határjárás (reambulatio) és a határ kiigazítása (határ-igazítás, retificatio). Ezt a jogi procedúrát együtt határzásnak (metatio) nevezték, melyet hivatalos személyek végeztek, akik határlevelet (metales) állítottak ki és erről hivatalos jelentést (hiteles tudósítás, relatio) tettek. A határlevélbe beírták a felek, a tanúk és az eljáró személyek nevét, a határjelek fajtáját, számát, egymástól való távolságát és egyéb körülményeket (pl. a határjel elhelyezkedését). A határzás történhetett barátságos módon (a felek egyezségével, fassio), határszerződést (contractus metalis) kötve, nyilvánosan kijelentve, hogy az a jövőre nézve is érvényes lesz (a király, a nádor, a hiteles hely, az alispán kiküldött embere vagy a szolgabíró és esküdt előtt), vagy történhetett kikényszerített módon. A határvillongásoknak ilyen esetben a vármegyének kötelessége volt elejét venni. Amennyiben a határvillongást a felek egyike vagy mindegyike, vagy a vármegye közügyésze a vármegyének bejelentette, az alispán a szolgabírójával és esküdtjével együtt kiszállt a helyszínre, a feleket kihallgatta, az előadott okaikat megfontolta, és a dolgot (akkor is, ha a felek emiatt éppen perben álltak) rövid úton elintézte és szükség esetén új határjeleket is felállítottak. Amennyiben valamelyik fél az idézésre nem jelent meg, a határújítást az ő tiltakozása ellenére is végrehajtották és erről a legközelebbi megyei közgyűlésen jelentést tettek, melyet a vármegye levéltárban helyeztek el. Mindazok, akim ezen intézkedésnek ellenszegültek, a munkát gátolták, a megújított határjeleket elbontották, a vármegye közügyésze pert indított és a másik fél is keresettel élhetett ellene, és a határjelek visszaállítását a vármegye az ő költségén erővel (brachium) újra végrehajtotta. Az alispán ezen intézkedései csak addig álltak fenn, amíg a vitás ügyben zajló perben ítélet nem született és a határok kérdését annak megfelelően végleges módon nem rendezték. Amikor a birtok határait az adománylevélben leírták vagy a határjegyző kiváltság (Privilegium metale) határzással az megállapította, a határokat a király, a nádor embere vagy a hiteles helyről kiküldött hiteles személyek a szomszédok és a tanúk jelenlétében megerősítették, és a tulajdonost a birtokba beiktatták. Ha az iktatás vagy a határjárás ellen senki sem tiltakozott, az életbe lépett. Mindazok, akik a határokat vitatták, bizonyítékokkal kellett alátámasztaniuk, hogy szerintük hol kellene lenniük a határjeleknek, hogy a birtoklásuk nyilvános, békés és egyedüli volt. Ennek során a döntő tényező az volt, hogy a határokat ténylegesen ki birtokolta. Ezzel szemben még királyi kiváltságlevéllel sem lehetett az új határra vonatkozóan a királyi táblán pert nyerni. Birtoklásnak számított a jószág használata, mint a szántás, vetés, aratás, kaszálás, szüretelés, favágás stb., de a legeltetés már csak csekély mértékű próbának bizonyult, mivel a régebbi időkben a jó szomszédság keretén belül gyakran megengedték a legeltetést a szomszédos birtokon is vagy az állatok véletlenül is átmehettek a szomszédos határba. A határpereknél a régebbi birtok és határjel többet nyomott a latban, mint az új. A birtoklást igazolni lehetett korábbi adománylevéllel, teljes iktatólevéllel, teljes határjáró levéllel, határlevéllel (a felek alkuja vagy a királyi tábla ítélete szerint). A tanúbizonyság a törvény szerint csak 60 évre terjedhetett ki, minden körülményre tétovázás nélkül meg kellett felelnie, nem lehetett részrehajló, és előnyben részesítették a helyszínen végzett tanúvallomást. Lehetőség szerint a felek meghallgatásának (oldalas vallatás, Inquisitio colalteralis) és a tanúbizonyság hitelesítésének is helyben kellett végbemennie. Az ítélő mester a helyszínen megvizsgálta, hogy a határjelek látszottak-e még, majd a táblát hitelesen tudósította a birtok fekvéséről, a szomszédságról és egyéb körülményekről, a tanúkat és a térképeket (föld-abroz, mappa) hitelesítette. Amennyiben a perben a királyi táblához fellebbeztek, az ítélő mestert újra kiküldték az szemrevételre. Ha az egyik szomszéd a határt kijjebb vitte, a másik jószágán falut épített, oda jobbágyokat telepített, számukra házhelyet mért ki, de ez ellen a birtokos azonnal nem tiltakozott, azon falut határzással többé nem követelhette vissza, határpert (Processus metalis ex usu) ez ellen nem indíthatott, hanem ez ellen csak gyökösségi pert indíthatott, ha az adott jószágot régebben hol az egyik, hol a másik fél birtokolta. A határpereket 32 év alatt le kellett zárni, különben azt a fellebbviteli bíró nem vette vizsgálat alá.

Két vármegye közti határvillongás elintézésére a nádor, illetve a horvát bán jelölt ki választmányt (deputatio), akik hasonló módon, rövid úton intézték el az ügyet. Amennyiben a határvillongás Magyarország és egy külső tartomány között állt fenn, az országgyűlés az ügyben királyi biztosokat rendelt ki akik a másik tartomány biztosaival együtt a fennálló, kérdéseket megvitatják, igazságosan elintézik, munkájukat jóváhagyás végett a király elé terjesztik, annak jóváhagyása után azt végrehajtják és a következő országgyűlésen erről a tudósításukat megteszik.