Jegyzetek medikusoknak/Anthropotomia

Anthropotomia - az ember anatómiája. Anatomiának általában az olyan tudományt nevezzük, mely a szerves lények szerkezetét és széttaglalás (άναυμνειν, széttaglalni, boncolni) segítségével kutatja. Van állat- és növényanatomia (zootomia és phytotomia) ; az előbbihez csatlakozik az ember-anatomia vagy anthropotomia. Az ember-anatomia minden gyakorlati alkalmazástól függetlenül önálló, nagyfontosságú ága a leíró természettudománynak. Az ember a legmagasabbrendű szerves lény s egyúttal a legpontosabban átvizsgált magasabb szervezet. De az anatómia a gyógyító tudományhoz való szorosabb viszonya miatt egyúttal alapvető tárgya az orvosi tanulmányoknak, mert az orvostudomány minden ágához feltétlenül szükséges az emberi test szerkezetének alapos ismerete. Az anatomia csak az ép szervezet leírásával foglalkozik (anatomia normalis) ; a szervezetnek a betegségek okozta elváltozásait a kórbonctan (anatomia pathologica) ismerteti.

Az anatomia tulajdonképeni feladata az élő emberi szervezet felépítésének a kutatása és ismertetése volna. Ennek a célnak a megvalósítása lehetetlenség; csak a külső testidomot tanulmányozhatjuk nagyrészt az élő emberen, a többinek a vizsgálatára a holttestre szorulunk. Csak a sebésznek, a radiológusnak és más képalkotó eljárást végző orvosoknak van alkalma bepillantani az élő szervezet belsejébe.

Az anatómia felosztása

Az anatomia makroszkópos és mikroszkópos részre oszlik. A határ közöttük nemi elv: csak látóerőnk korlátozottsága szabja meg. A kettő voltaképpen egymásba átfolyó, egységes ismeretkör. Az erek és idegek elágazódása pl. részben a makroszkópi anatomia körébe tartozik, bizonyos ponton túl pedig már a mikroszkópi anatomiáéba. A mikroszkópos elemek mennyisége, nagysága, minősége, elrendeződése szabja meg a makroszkópos idomot és egyéb viselkedést is, s az utóbbi csak a mikroszkópi viszonyokból érthető meg igazán. De a vizsgálati módszerek különbözősége a gyakorlatban mégis két külön tudományággá bélyegzi a kettőt: a mikroszkópi anatomiát szövettannak (histologia) is nevezzük.

Az anatomia csak egyik ága a morphologiai tudománykörnek (μοςφή, alak) ; egy másik ága a fejlődéstan (embryologia), egy további az összehasonlító anatomia (anatomia comparativa), mely az ember szervezetét az állatokéval és az állatokét egymással veti egybe. Ide tartozik még, mint az emberi anatomiának kiegészítő része, a physikai anthropologia; ez főkép a népfajok és a történelem előtti (praehistorikus) ember anatomiájával, továbbá az embernek a hozzá legközelebb álló állatokkal való tüzetes összehasonlításával foglalkozik. Mindezek leíró, descriptív tudományok.

A rendszeres anatomia (anatomia systematica) az emberi szervezet alkotórészeit egyneműségük és hasonlóságuk szerint csoportosítva ismerteti. Külön szól a csontokról (osteologia), ezek összeköttetéseiről (syndesmologia), az izmokról (myologia), az erekről (angiologia), a test belső üregeiben lévő zsigerekről (splanchnologia), az idegrendszerről (neurologia) és az érzékszervekről (aesthesiologia). Ezzel szemben a tájanatomia (anatomia topographica) a test külalakjának tagolódását veszi alapul s az egyes testrészeket is tájékokra (regiókra) osztva ismerteti, különös figyelemmel az egyes alkotórészeknek egymáshoz való térbeli (topographiai) viszonyára. Ha tárgyalásába bőven szövi be a tájanatomiai viszonyok kapcsán felvetődő orvosi vonatkozásokat, alkalmazott anatomiává, illetőleg sebészi anatomiává (anatomia chirurgica) lesz. Az élő emberi test külső idomával nyugvó állapotban és mozgáskor egészen különleges szempontból foglalkozik a művészi vagy plasztikai anatomia.

Az emberek anatómia különbözőségéről.

Minden ember kissé más: éppoly kevéssé van két egyforma ember, mint ahogy két egyforma másféle szerves lény sem. Az egyéni különbségeken kívül vannak bizonyos typikus, egész csoportokra kiterjedő eltérések az emberek között. Az emberek közti különbségeket következőkép osztályozhatjuk:

1. Korkülönbségek. Az ember az elevenszülő, vivipar lények közé tartozik (van még ovipar /tojásrakó/ és ovovivipar /az ovovivipar állat is tojásrakó, de a lerakásakor a tojásban már előrehaladott fejlődésű embryo van/). Rendes az emberen az egyes szülés, de kivételesen előfordulnak ikrek is; 82 szülésre esik egy kettős iker-szülés (1.21%) és 8-11.000 szülésre esnek hármas ikrek. A legnagyobb ikerszám, amiről eddig biztos tudomásunk van, hat. Az egyéni élet a petesejt megtermékenyítésének pillanatával kezdődik. Az élet legelső szakasza a praenatalis vagy intrauterinalis élet, mely a fogamzástól a születésig (partus) terjed; ez az emberen átlag 280 napig, vagyis kilenc polgári hónapig, tíz négyhetes „terhességi” hónapig tart. Az első két hónapban a fejlődő lényt embryónak, azontúl a megszületésig magzatnak (fetus) nevezzük. A 30. héttől (7. hónap közepe) a magzat, ha megszületik, kellő ápolás mellett életben tartható. Addig vetélésről (abortus) szólunk, ettől az időtől kezdve a rendes szülésig koraszülésről (partus praematurus). Az érett emberi újszülött átlag 50 (fiú), illetőleg 49 (leány) cm hosszú, súlya 3300, illetőleg 3100 gramm.

A postnatalis vagy extrauterinalis élet leggyakrabban 70-75 évre terjed. Az ember élete ívhez hasonlít, melynek van felszálló szára, egy darabig vízszintesen futó középrésze és lejtősen leeső szára. A felszálló szár a fejlődés (evolutio) ideje, a középső részben a szervezet bevétele és kiadása nagyjában egyensúlyban marad, bár a szervezetben tulajdonképen nincs megállapodás, az folyton változik, a leszálló szár a visszafejlődés (involutio) szakasza, mely a szerves lények kérlelhetetlen végzetéhez, a halálhoz vezet.

Az emberi életet a következő életkorokra oszthatjuk fel:

1. Gyermekkor (infantia)

a. Első gyermekkor vagy csecsemőkor, a születéstől az első fogzás kezdetéig, a 7-8. hónapig.

b. Második gyermekkor, az első fogzás kezdetétől a második fogzás kezdetéig, vagyis 6. évig.

c. Harmadik gyermekkor, a 6.-tól a 15-16. évig, vagyis a nemi érés befejeztéig.

2. Ifjúkor (juvenilitas), a nemi érés befejezésétől a növekedés megszűntéig, vagyis a 25., illetőleg (nőkön) a 20. évig.

3. Az élet dele (maturitas), a növekedés befejeztétől az öregedés(senescentia) első tüneteiig, azaz a 40., illetőleg 35. évig.

4. Az öregedés első phasisa (senectus ingrediens), 40-től, illetőleg 35-től 50-, illetőleg 45-ig.

5. Haladó öregedés (praesenium), 50-, illetőleg 45-től 65, illetőleg 60-ig.

6. Aggkor (senium), 65-ön, illetőleg 60-on túl.

2. Nemi különbség. Az ember szaporodásmódját a kölönváltneműség (gonochorismus /γόνος,ό születés,származás, χωίξω, elválasztok/) nevével jellemezzük. Az ivadék élete kétféle ivarsejt vagy gameta: az ondósejt (spermium) és a petesejt (ovulum) egybeolvadásából (termékenyítés, foecundatio) indul meg; az egyesülésükből keletkezett kezdősejt, amely tulajdonképen már az új lény, legelemibb alakjában, zygotának nevezzük. A kétféle ivarsejt más-más egyén termeli, a spermiumokat a hím (mas), az ovulumokat a nő (femina). A két nem születési aránya az emberen átlag 100:106, vagyis 100 leányra 106 fiú születik, amit már a 17. században megállapítottak. Tehát több fiú születik, mint leány. Ezzel ellenkezni látszik az a közismert tény, hogy Európa tetemes részében a felnőttek között több a nő, mint a férfi. Így 1000 férfire Portugáliában 1107 nő, Norvégiában 1099, Angliában 1061, Svédországban 1046, Svájcban 1031, Oroszországban 1026, Németországban ugyanannyi, az integer Magyarországon 1019, ugyanannyi, mint Hollandiában, Olaszországban 1010 nő esik. De már Romániában a nők arányszáma 1000 férfihoz viszonyítva 968, Bulgáriában 958, Szerbiában 932, Görögországban 921, és Európán kívül mindenütt a férfiak vannak többségben. Nyugat- és Középeurópában az általánostól eltérő arányszámnak okát egészen különleges, a kulturában gyökerező körülményekben kereshetjük, aminők a férfiakat érő ipari betegségek és balesetek, az alkoholizmus, a syphilis, s különösen az erősebb kivándorlás más világrészekbe. A férfi és nő úgy anatomiai, mint működésbeli és psychikai tekintetben is bizonyos fokig eltér egymástól (dimorphismus sexualis). Vannak állatok, amelyeken a nemek közti különbség sokkal kifejezettebb, mint az emberen, viszont olyanok is, ahol csekélyebb. A nemi különbségeket elsőlegesekre és másodlagosokra (primärekre és secundärekre) osztjuk. Amazok a nemi szervekre és nemi funkciókra vonatkoznak, ezek a szervezet egyéb vonásaiban és psychikai tulajdonságokban fejeződnek ki. De a másodlagos bélyegek közt is kétfélét kell megkülönböztetnünk: vannak egyesek, amelyek közelebbi vonatkozásban vannak a nemi élettel és a szaporodással, aminők pl. az emlők, vagy nagyon sok állaton az ivadék gondozására szolgáló, néha még a himen is kifejlődő berendezések, s vannak olyanok, melyek a nemi funkciók tekintetében egészen közömbösek, pl. a termet és a hang különbözősége. Némelyek csak az elsőket nevezik secundär nemi bélyegeknek, s a többit mint tertiäreket különböztetik meg. Ez utóbbiak közé tartoznak azok is, amelyek a férfi és nő kórtani viselkedésében, különböző betegségekre való hajlandóságában nyilvánulnak meg.

A férfi általában magasabb, erősebb, testmagassága (az egész emberiségre vonatkozóan) 165 cm., a nőé 154 cm., Európára nézve a termet aránya 172:160. A súlyviszony 65:52 kg. E különbség már az újszülöttön kifejeződik, a fiú-újszülött 50 cm hosszú és 3300 gramm súlyú, a leány-újszülött 49 cm hosszú és 3100 gramm súlyú. A test arányai nem egyformák, a nő feje valamivel kisebb a testhez képest, viszont a törzsök, különösen annak hasi fele, erősebb a nőn. Végtagjai relatíve rövidebbek, s ezeken is a perifériásabb részek aránylag gyengébbek a centralisokhoz képest: a nő keze nemcsak absolute, de relatíve is gyengédebb, karcsúbb, mint a férfié. A vállak keskenyebbek, lejtősebbek, a medence viszont nagyobb térfogatú, a csípő szélesebb, a keresztcsont görbülete erősebb, a combok kúpalakúak, a homlok alacsonyabb, függőleges, profilja simán, behúzódás nélkül megy át az orrhátba, az arc alul megkeskenyedve, oválisan végződik. A férfi csontváza erősebb, az egész test súlyához képest súlyosabb, a csontok felszíne érdesebb, egyenetlenebb, állományuk tömöttebb. A férfi izomzata sokkal erősebben fejlett, ez okozza, a bőralatti zsírréteg gyengébb fejlődésével egyetemben, a férfi idomainak erősebb plasztikját. A női bőr halványabb, finomabb, a szőrzet az arcon, a törzsökön, végtagokon sokkal gyengébb, mint a férfin, viszont a hajzat sűrűbb és hosszabb. A szív és az érrendszer relatíve is gyengébben fejlett nőn, vére valamivel hígabb, a vörösvérsejtek száma egy köbmilliméterre számítva a férfiben 5 millió, a nőben 4,5 millió, a vérfesték (haemoglobin) mennyisége 100 köbcentiméterben a férfiban 14,5, a nőben 13,2 gm. A nő pulzusszáma nagyobb (80, a férfié 72), hőmérséke 0,3 C. fokkal magasabb. A nő lépe nagyobb, súlyosabb (140 gm.), mint a férfié (113.33). A férfi gégéje erősebben fejlett, hangszalagjai hosszabbak, ezért hangja mélyebb, érdesebb. A koponyaüreg aránya 1450 cm3 (férfi): 1300 cm3 (nő). A férfi agyvelősúlya 1375 gm., a nőé 1245 gm., ami főkép a férfi nagyobb termetéből, nagyobb térfogatú testéből érthető, de a test tömegéhez arányítva is valamivel nagyobb a férfi agyveleje (Marchand). Vannak betegségek, amelyek egyedül túlnyomóan a férfiakat érik, aminő pl. vérzékenység (haemophilia), viszont a Basedow-kórnak nevezett betegség sokkal gyakoribb a nőn : 6 Basedow-kóros nőre egy férfi esik.

3. Egyéni eltérések. Az emberiség egyénekből (individuumokból) áll; az egyes egyének a fentebbiekben említett typusos eltéréseken kívül is többé-kevésbé különböznek egymástól. Az egyéni sajátságok legnagyobb részel örökölt (genotypikus), egy másik része az élet során külső behatások révén szerzett. Az anatomia az egyéni vonásoktól eltekint s egy elvont, a leggyakoribb tulajdonságokat magában egyesítő typust vesz leírásnak alapjául, a teljesen kifejlődött állapotban lévő embert véve szemügyre. A testrészek és szervek alakjában, méreteiben mutatkozó eltérések, amennyiben statisztikailag kimutathatóan beleesnek még az illető alakviszony ingadozási körébe, a rendeshez (norma) számíttatnak. Változtatnak, varietásnak a már ritkábban előforduló, kisebbfokú eltérést nevezzük, aminő pl. egy háromfejű musculus biceps brachii. Ha az eltérés már nagyobbfokú, feltünőbb és ritkább is, rendellenességről (abnormitas) szólunk; ilyen pl. a patkóvese, vagyis a két vesének patkóalakban való összenőtt volta. Végül a torzképződés, monstruositas, a rendes typustól való eltávolodás legnagyobb foka, mely rendesen életképtelenséggel is jár. Ez utóbbival a kórbonctannak egy külön fejezete, a teratologia (τέρας τό csodaszülött) foglalkozik

Az emberi test főbb szerkezeti elvei.

1. Symmetria bilateralis. Az ember megegyezik valamennyi coelenteratákon felül álló állattal abban, hogy teste a kétoldali részarányosság (symmetria bilateralis) elve szerint alkotott. A középvonalon vezetett függőleges sík a testet két tükörképszerűen megegyező részre, jobbra és balra osztja. A kétoldalt egymásnak megfelelő részeket, pl. a jobb és a bal kart, antimereknek (μέρος‚τό rész) nevezzük (a jobb a dexiomer /δεξιός jobb/, a bal az aristeromer /άριστερός, bal/). A részarányosság a fejlőds első mozzanataiban és korai szakaszaiban tökéletes; a további fejlődés során sok asymmetria alakul ki, különösen a mell- és hasüreg zsigereiben (a szív, lép és gyomor baloldalt, a máj jobb oldalt van). A páratlan szervek mind a középvonalban fejlődnek s eredetileg két felükben egyforma térfogatúak, de később más, erősebben burjánzó szervek nyomása folytán az egyik vagy másik oldalra szorulhatnak, symmetriás szerkezetük pedig egyik felük erősebb növekedésével elmosódhat. Asymmetriát okozhat az is, hogy a két antimer közül az egyik elsorvad. Így az emberen a bal vena cava superior a fejlődés során eltűnik, csak a jobb marad meg; sok állaton, pl. a tyúkon ugyanez történik az egyik oldali petefészekkel. Sok kisebb eltérést látunk a részarányosságtól az ember külső idomaiban, a koponya formájában, az arc lágyrászeiben, a gerincoszlop állásában stb. Ide tartozik a jobbkezűség is, mely a bal agyfélteke egye központjainak erősebb fejlődésén alapszik. Az embereknek körülbelül 4.5%-a balos (suta).

2. Metameria, szelvényezettségnek azt a sajátságot nevezzük, hogy a törzsök hosszirányban egyforma összetételű részekből (metamerek, segemntumok, szelvények) épül fel. Gerincteleneken és alsórendű gerinceseken ez a szerkezet sokkal kifejezettebb. Az emberen már fejlődésben is csak a törzsök kötőszövetének, csontvázának és izomzatának első telepén, az összelvényeken, továbbá a perifériás idegeken és ereken nyilvánul meg; de már a fejlődés során az eredeti metamaria nagy része elmosódik. A kifejlődött emberen a csigolyákon, bordákon, a mély hát- és mellizmokon, a bordaközti ereken és a gerincvelői idegeken ismerhetjük fel ennek a szerkezeti alaptervnek a szereplését.

3. Az ember törzsöke előlről hátra kissé összelapított, és rajta két felszínt lehet megkülönböztetni, elülsőt és hátulsót. Minthogy azonban az állatokon e két felszín elhelyezése más, célszerűbb a minden gerincesre és az emberre is egyaránt alkalmazható hasi és háti (ventralis és dorsalis) megjelölést használni. A ventralis oldal a nagyobb szereplésű , a fontosabb. A fej ventralis oldalán helyezkednek el a psychologiai tekintetben legfontosabb érzékszerveink, elsősorban látószervünk, itt van a lélegzőutak és a táplálócsatorna nyílása, erre tekint az arc, mely mimikájával az érzelmek kifejezője, innen indul ki az embertársainkkal való érintkezés közvetítője, a hang, itt van az emlő, mellyel az anya gyermekét táplálja, erre irányulnak, erre mozgékonyabbak végtagjaink. Úgyszólván ezzel az oldalunkkal élünk, ezen az oldalon összpontosul egyéniségünk. A végtagokon a két oldalt nem különböztethetjük meg, azok fejlődéstanilag, izomzatuk, beidegzésük és érellátásuk szerint egészen ventralis képződmények. A test belső szerkezetében, főkép az izomzatban, az erekben és perifériás idegekben is fontos elv a ventralis és dorsalis képződmények megkülönböztetése.

4. A test tagolódása az anatomusra nézve is megegyezik a közismert felosztással. Fő részei a fej (caput), nyak (collum), törzsök (truncus) és a végtagok (extremitates). Az utóbbiakat felső és alsó végtagok néven különböztetjük meg, bár ez az elnevezés az állatoktól való összhasonlításkor zavart okoz. A test két végét (a végtagoktól eltekintve) cranialis (koponyafelőli) és caudalis (farkcsontfelőli), vagy oralis (szájfelőli) és aboralis (a szájjal ellenkező) végnek vagy polusnak nevezzük.

5. Coeloma. A törzsök nagy üreget zár magába, a testüreget vagy coelomát (κοίλωμα‚τό‚ üreg), melyet a rekesz (diaphragma) mell- és hasüregre oszt; a mellüreg középső részében a szívburok (pericardium) megint külön üreget határol el: a szívet magába foglaló szívburoküreget. A törzsök dorsalis fala sokkal erősebb a ventralisnál, benne helyezkedik el a gerincoszlop és ettől háti irányban, a csigolyák ívalakú nyúlványaitól körülfogva, a központi idegrendszer (a gerincvelő s a fejben az agyvelő). A nagy testüregben húzódik craniocaudalis irányban a táplálócsatrona, s a mellüregben ennek függeléke, a lélegzőkészülék. A táplálócső az embryóban mindkét végén zárt s csak másodlagos áthasadás útján keletkezik két nyílása, a száj- és végbélnyílás.

6. Organa. A test működésük és szerkezetük szerint különálló részekből, az egyes szervekből (organumok) áll. Ha az ilyen szerv nem szorítkozik kisebb területekre, hanem az egész testben szétterjed, rendszernek nevezzük; ilyen pl. az idegrendszer, a csontrendszer, az érrendszer. A szervek egy közös nagyobb physiologiai cél érdekében, különleges működésük fentartásával, nagyobb egységgé egyesülhetnek, az ilyen szervcsoportot készüléknek (apparatus) nevezzük; ilyen pl. a vizeletkészülék (apparatus uropoëticus). Az egész testet szervezetnek (organismus) nevezzük.

Források

• Toldt: Anatomischer Atlas (1901)
• Regéczy-Toldt: Az ember anatómiája (Oktatási anyag Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Kar 1993)