Amikor a fák meghalnak/Amikor a fák meghalnak/A tölgy/Egy kifejezetten

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.


Amikor a fák meghalnak

59/3/1. Egy kifejezetten magasztos dologra való emlékezés


Aztán az után a gyötrelmes éjszaka után is végre megvirradt. … A homályos, párás levegőben az álmatlanságtól fáradt szemeit a hegyről lefelé vezető kis ösvényre szegezte és amikor végre az Anna alakja megjelent a fák között, csaknem fiatalos mozdulattal pattant fel ültéből. Nézte, egyre csak nézte, amint egyenes tartásával és kimért lépteivel feléje tart, majd amikor már közelebb ért teljesen bebizonyosodott előtte, hogy a szokásosnál felfokozottabb aggódásai egyáltalán nem voltak alaptalanok. Anna ugyanis nem szokott sírni. Viszont mégis, akkor, azon a hűvös hajnalon érzéseit szabadjára engedvén hullottak a könnyei. A múltat sem nagyon szokta feleleveníteni, nem szokott sokat nosztalgiázni, de akkor a feltett kérdésével Artúrt mégis egy gyönyörűséges múltbeli pillanatba rántotta vissza.

― Visszaemlékszel, amikor még nagyon rég a Love Story-t hallgattuk együtt a pusztán?

Artúrba fájó érzésként hatolt ez a kellemes emlék felidézése és az ő szemei is megteltek könnyekkel és úgy bólogatott.

― Pontosan nem tudhatom, hogy akkor mennyire értetted meg azt amiről akkor beszéltem neked, de sajnos elérkezett az idő, hogy most végre teljességben megértsd azt.

― Egyek vagyunk! ― jelentette ki csendesen Artúr és megfogta az Anna mindkét kezét.

― Igen. ― mondta Anna is csendesen ― Már régről egyek vagyunk. És most kell azt megértened mégpedig teljességben, hogy mit jelent időtlen időkön keresztül megőrizni a lélekben való egy-séget. Nemsokára egy kis időre elválunk, de tudnod kell, hogy a lelki-társak soha nem szakadhatnak el egymástól! Értesz engem Artúr? Felfogtad, hogy miről van szó? ― tagolta Anna a szavakat, miközben patakzottak a könnyei.

Artúrnak már teljesen egyértelmű volt, hogy hamarosan valamelyikük meg fog halni, hisz' nemhiába érezte annyiszor a halál leheletét az éjjel! Szíve nagyon összeszorult, de nem kérdezett. Szorosan ölelték egymást ott a puszta szélén a fák, a lombok társaságában, mint egy utolsó búcsúzáskor.


Anna és Artúr szótlanul ereszkedtek a Galócás pataka mellett úton lefelé. Ott, azon a helyen, ahol már több-mint harminc évet éltek együtt végtelen szeretetben, egyetértésben. Anna úgy lépkedett, mintha nem is maga elé nézne, hanem valahová a messzeségbe, valahová a végtelenbe. Artúr pedig – már tudván, hogy kettőjük közül kinek kell elhagynia a másikat – a fák koronája felé tekintgetett, majd időnként az erőgépek által végzett út és a patakmeder egyengetéseket, változtatásokat szemlélte. Aztán, amikor ahhoz a helyhez kezdtek közeledni, ahol a patak kissé eltávolodik az úttól, akkor Anna mint mester a tanítványt szokta, előreengedte Artúrt a kis kanyarulathoz.

Artúr már közvetlenül a racionális felmérések hatására is érezte mellkasában azt az egyre jobban fokozódó nyomottságot viszont már rég megtanulta, hogy mikor van az észérvek használatának az ideje és mikor a megérzéseké, vagy mikor és miként kell a fákkal kommunikálni. Racionálisan még nem volt tudatában, hogy tulajdonképpen hol jár. Csupán csak az érzéseit követve megállott egy pillanatra. De úgy leragadt, mintha valahonnan egy segélykiáltást hallott volna. Elsőként érzései által tudatosította, hogy saját fája, a gyönyörű, egészséges tölgy micsoda egy állapotba került és csak később mérte fel racionálisan, hogy az a körülbelül húsz-harminc fokos mart épp a fa tövénél teljesen derékszögbe le van gyalulva. És a fa gyökerének fájdalmát előbb megérezte és csak utána mérte fel, hogy mennyire megsérült.

Anna a háttérben maradt és Artúr egészen közel ment a fához, nem tett egyebet csak állt mellette és próbálta felmérni – immár teljesen racionálisan, – hogy mi is történt tulajdonképpen. … Hát, igen. Ez a karma. A fának a karmája. … Ami aztán egyben az ő karmája is!… Azaz: elérkezett a Vég! Meg kell halni? … És bármennyire is furcsán és félelmet-keltően hatott rá ez a tudat, mégis képes volt lelkileg nagyon, de nagyon mélyen visszamenni az időben. Egészen odáig, amikor még csak ismerkedett a fájával. Amikor még nagyon fiatal volt és tulajdonképpen még kételkedett is abban, hogy létezne valami lényeges kapcsolat köztük. … Aztán amint telt, múlt az idő és az Anna iránti bizalma és szeretetet folytán hinni kezdett a dologban. … Aztán miután érzelmi szinten egyre közelebb került Annához és lényéből egyre többet megértett, akkor már tagadhatatlanul érezni kezdte a tölgy és a többi fák közti különbséget is. Megtanulta, hogy miként ápolgathatja lelki harmóniáját, megtanult gyógyulni, sőt, még gyógyítani is általa. … És sokat, nagyon sokat beszélgetett a fával… És mindig kiérezte a belőle áradó szeretetet, a tartást, ami folytán mindig magabiztosságot kapott… Azonban, amint a sérüléseket felmérve időzött a fája mellett, a magabiztosság tökéletesítése érdekében kissé segítségkérően visszatekintett. Annára. Az élete párjára és egyben páratlan tanítómesterére.

Anna egész közel ment Artúrhoz és fájához. Könnyes szemeivel az ég felé tekintett, majd aztán vissza Artúrra. Majd a fára. ― Sajnos lehetetlen változtatni a Dolgok Rendjén. Ami egyszer meg van írva, az be is teljesül. De ne feledkezz meg arról, hogy nem az a magasztos dolog, amikor két lény egymás mellett szereti egymást, hanem az, amikor a Lét forgatagában is képesek egymásra találni! És megőrizni a feltétel nélküli szeretetet, a lélektársi összetartozást! Ennek az Igazságnak a Végső Értelme adjon neked majd kellő erőt és megnyugvást azokban a pillanatokban, amikor úgy fogod érezni, hogy nem vagyok melletted!

Artúr, némi kedvezmények folytán a Pici-tanyán való szolgálati lakását még a nyugdíjba vonulása előtt megvásárolta, viszont a telekkönyvezésekkel kapcsolatosan még hátramaradtak némi elintéznivalók. Azonban, mivel tökéletesen elégedett volt a puszta beli barátságos kis-otthonukkal, a városban lévő magántulajdon birtoklásának már nem adott különösebb fontosságot és folyton csak halasztgatta azokat a telekkönyvezéssel kapcsolatos jogi intézkedéseket. Viszont, amit csaknem tíz évig egyáltalán nem tartott lényegesnek, az egyik napról a másikra égetően fontossá vált. A halál leheletét érezve némiképp megbékélt a nemlét fogalmával is, de a szíve mégis összeszorult, amikor Annára gondolt. Az idők folyamán az anyagi orientáltságtól egyre jobban eltávolodott, viszont akkor hirtelen mégis megfordult a fejében, hogy – ha már a dolgok így alakulnak – bizony, Annának a megélhetés szempontjából jól jönne egy kis örökség. És mivel nagyon is tisztában volt azzal, hogy a tulajdonában lévő ingatlanok még intézetlenek, hát minél hamarabb, mintegy hagyatékként szerette volna Annára íratni azokat. De erről nem szólt Annának, mert jól tudta, hogy lebeszélné szándékáról. Csupán csak annyit mondott, hogy intézni valója van a városban. Megölelte, megpuszilta és beült az autójába. Alig gördült pár métert, valami arra késztette, hogy megálljon. Amint visszanézett, a kép amit akkor rögzített, örökre belevésődött a tudatába. Hirtelen egy olyan bevillanást érzett, mintha egy kissé az idő megállott volna. Anna a kis házuk előtt állt és szomorúan nézett utána. Szemei könnyesek voltak és amint ruháját, haját meg-meg lebbentette a szél, úgy nézett ki, mintha egész örök időktől fogva ott lett volna.

― "Mindig egyek voltunk! És mindig azok is maradunk! " ― mondta kissé misztikus csengéssel.

― Igen Édesem! Ez egy Végső Igazság! ― intett feléje minden izmában megfeszülten Artúr. És amint gázt adott a motornak, kissé elcsodálkozott, mert úgy tűnt, mintha az előbb az Anna ajkai nem mozogtak volna… (?)… És aztán amikor már az úton lefelé zötykölődött, még abban sem volt egészen biztos, hogy Anna tényleg beszélt volna hozzá?

Gondolatai még akkor is eléggé zavarosak voltak, amikor már leért a főútra. Egyáltalán nem tudott kiigazodni, hogy tulajdonképpen miért is ejtette rabul olyan nagyon az a kép, amikor Annát látta ott állni a ház előtt. Valahogy olyan furcsa volt akkor minden. Mintha egy filmet látott volna!? … Vagy… saját magát látta volna egy filmben szerepelni?! … És Anna… amint oly titokzatosan kommunikált, hogy talán nem is beszélt (?)… Mert nem beszélt! … Már egészen biztos volt abban, hogy Anna nem mondta azokat a szavakat! … De akkor ő mégis kitől hallotta? … Hiszen az Anna hangja volt! ― Talán vissza kellene térjen és tisztázzák a dolgokat …?

De Artúr már nem másította meg a tervét. Már második napja volt, hogy halálraítéltként érezte magát. Mégpedig olyan halálraítéltként, akinek még nagyon fontos tennivalói maradtak hátra! Valahogy nem félt a haláltól. Meg fog halni! Ez nem vitás. Egyszer úgyis meghal az ember. … De addig neki el kell intéznie azokat a dolgokat, hisz' Anna egyedül marad! És rá fog férni abból az örökösödésből jövő anyagi pótlék, amit majd Antika, vagy Boglárka… vagy Norbert hivatalosan elintéznek neki!

Azonban bármilyen csodálatos megbékéltséget ismert el magában, a halál gondolatai mégsem hagyták nyugton. Elbizonytalanodott és némi félelemérzet lett úrrá rajta. Arra gondolt hirtelen, hogy nem kellett volna Anna mellől eltávolodnia. … Hiszen bármikor jöhet a halál! … És – Istenem! – csak Annától távol ne érje!!! … Viszont, az igazság az, hogy bárkinek, bármikor jöhet a halál. És úgy neki, mint másnak, eddig is bármikor jöhetett volna! … Hányszor hallotta Annától, hogy az ember minden pillanatban fel kell legyen készülve a halálra! … Az az oly nagyon fontos jelen pillanat! Amelyet Anna oly sokszor emlegetett.

Artúrnak az országúton Argó felé haladva eléggé zaklatott gondolatok közepette sikerült megélnie azt az oly nagy fontosságú jelen pillanatot. Alig tíz kilométer választotta el már a külvárosi részektől, amikor a gondolatok világából egy adott pillanatban egy szembejövő furgon hirtelen megjelenése ébresztette fel a valóságba. De csak egy nagyon rövid ideig, mert amikor a két jármű ütközését követő tompa csattanást hallotta, azután minden teljesen elsötétült előtte.

Artúr számára minden megszűnt. Időérzék, térérzék, minden. A fájdalomról nem is beszélve, amely – a nagy-hatású fájdalomcsillapító injekcióknak köszönhetően – még mindazok után is elkerülte, amikor úgy a késő délutáni órákban a kórházi ágyon magához tért és újból gondolkozni, tájékozódni kezdett. Nagyon kábult állapotban volt, de lassan-lassan azért sikerült tudatosítania, hogy kórházban van és az ágya köré helyezett készülékek csipogásáról és villogásáról azt is megállapította, hogy elégé kritikus állapotban.

A jelen pillanat tényleg jelenné vált előtte, főként, amikor már jobban magához tért és azt is megtudta, hogy a baleset során egyes szervei leszakadtak. A mája, a lépe és a bal veséje. Teljesen tudatos volt, amikor mindezeket az információkat közölték vele. Már csak néhány órája volt hátra az életből. Ezt is tudta. Igen. Ez történt. Megtörtént. … Tehát el jött a Vég. … És ez lenne a Vég??? … Így hal meg az ember??? … Röpködő gondolataiban előre folyton csak kérdezett magától, de aztán később változott a helyzet, változtak a gondolatok érzések és egyszeriben pánik fogta el. Ezt észrevévén az asszisztensek nyugtatókkal akarták ellátni, de Artúr mintha ettől erőt kapott volna, tovaszállt minden félelme és hevesen tiltakozni kezdett.

― Ha már meg kell halnom, hát teljesen észnél akarok lenni abban a pillanatban is amikor végleg itt hagyok mindent!!! Semmiképpen ne adjanak nekem semmiféle injekciókat! Megkérem szépen!

Az Artúr ágyánál tartózkodó orvosok, asszisztensek mindannyian mély részvéttel voltak iránta és igyekeztek is teljesíteni utolsó kívánságát. Azonban egy elmaradhatatlanul fontosnak tartott kérdést még feltettek neki. Ugyanis a hozzátartozói felől tudakozódtak. Hogy kiket kell (majd) értesíteniük…

Ekkor Artúr belső állapota ismét nagyot változott. Anna jutott az eszébe. Sírt, zokogott, hogy immár többé nem láthassa azt a drága szeretett párját, tanítómesterét aki mellett oly csodálatos életet élt… És a körülötte állók semmiképpen sem tudták elképzelni, hogy miért nem adja meg a címét, vagy miért nem próbál véle – utoljára – kapcsolatba lépni?

De Artúr kifakadása nem tartott sokáig. Hamar megnyugodott, mert a végzetes szerencsétlenségére egy egészen felmérhetetlen szerencsének tartotta azt, amikor a kórterem ablakán kitekintve észrevette, a messzi távolban magasló Villámlások hegyét. Bizony nagy szerencse ám, hogy az életét befejezni Argó egyik kórházának olyan kórtermébe kerül, amelynek ablakai éppen a lenyugvó nap irányába néznek… És ahonnan látni lehet épp azokat a hegyeket amelyeket ő hosszú éveken keresztül immár otthonának tekintett… Az ápolók Artúr kívánságát teljesítve elhúzták a függönyöket és hogy tökéletesebben láthassa – még utoljára – azokat a hegyeket, kissé szögbe emelték a fekvőágyat neki.

Artúr egy fajta lebegő állapotot érzett maga körül és végtelen elégtételt érzett, hogy elbúcsúzhat a Villámlások hegyétől. Vagy ahogyan azt Anna nevezte a Szenvedések hegyétől. Mert tisztában volt azzal, hogy akkor egyben szeretett Annájától is el fog tudni búcsúzni. Hiszen ők ketten annyi időn át együtt szenvedtek azon a szent hegyen! Tudta biztosan, hogy Anna ott van a hegyen. És a Hegy Szellemével kommunikál az ő érdekében. Azaz: kettőjük érdekében! … És ott, azon a kórházi ágyon fekve tehetetlenül, élete utolsó órájában élte át igazából azt a bizonyos jelen pillanatot, amelyről Anna oly sokat beszélt neki. De nemcsak az a jelen időt, amelyet közvetlen környezetében érzett maga körül! Tökéletesen élte azt a pillanatot is, amint Anna a hegy tetején, a Szent Helyen épp feléje néz… Ajkai ugyan nem mozognak, de Artúr mégis tisztán hallja a szavait: "Nem az a magasztos dolog, amikor két lény egymás mellett szeretni tudja egymást, hanem az, amikor a Lét forgatagában is képesek egymásra találni! És megőrizni a feltétel nélküli szeretetet, a lélektársi összetartozást!"

Csend követi e kijelentést, majd Artúrnak hirtelen bevillan a folytatás is:

"Ennek az Igazságnak a Végső Értelme adjon neked majd kellő erőt és megnyugvást azokban a pillanatokban, amikor úgy fogod érezni, hogy nem vagyok melletted!"


Aztán kissé elhalványodik előtte minden, csend van, mély csend… és egyszer-csak valahonnan a végtelenből a fülébe cseng az Anna mély búgó – de mégis lágy nőies hangja, amint a Teremtés mantráját énekli:


OOOOOOOOOOMMMMMMMMMM…


… Aztán szünet… Aztán újból a mantra hangzása… Aztán újból szünet… Hangzás…Szünet…Hangzás… És ezek a ciklikus ismétlődések egészen a Végtelenségig! … És Artúr csak ekkor tapasztalta meg igazán, hogy Anna miért hangsúlyozta ki olyan lényegesnek szüneteket is! Hiszen a Teremtés mantrája, amely egybeköti a Kezdetet a Végel! Ami egyik létsíkban Vég, az egy másikba átlépéskor ugyanakkor Kezdet. Kezdet… Vég… Kezdet… Vég… és így tovább "az idők végezetéig…" … És… Artúr a földi pályafutásában a Vég-hez érkezett… És ezzel a mantrával vett búcsút a Bérctől, a Pusztától, a Villámlások hegyétől… És… Annától…

… Ugyanakkor, légvonalban mintegy húsz kilométerre attól a kórházi ágytól, amelyen Artúr kilehelte a lelkét, egy égbekiáltó fájdalmas sikoly hangzott fel amely átjárta a Villámlások hegyétől a Bércig az összes hegyeket, völgyeket, pusztákat… És sírtak a fák, sírt az erdő, a patakok … és velük együtt sírt Anna is. Ötvenöt év alatt bizony éppen eleget megtanulta, hogy mit jelent a szenvedés, de lelki megítélése szerint olyan kínokat még soha nem élt át, mint akkor azon az estén, ott a Szenvedések hegyén…

És a velőt megrezegtető fájdalmas sikoly után néma kiáltásokkal vigasztalja a fákat, az erdőt, a hegyeket… és önmagát…

Hiszen ő az aki nagyon jól tudja, hogy örök halál semmiképpen nem létezhet, csak az örök élet!


… És közben a Szala-Vát pataka csak folydogál csendesen… Kanyart vesz a Dallasz mellett és halk csobogásával gyászos üzenetet visz a Tujafarmra… aztán továbbhaladva még szeretne üzenetet hagyni, de már nincs akinek. Mert a Pici-tanya és környéke nagyon elárvult hellyé vált. Már nem lakik ott senki, akinek a lelkét megérintené az a szomorú hír, hogy a Szénégető pusztája felé vezető kis út mentén a tölgyfa kezdett kiszáradni, levelei fonnyadni kezdtek és tavasszal, már nem fog rügyet hajtani.



◄--- Előző lap:A tölgy                      ---► Következő lap:A fenyő