Wittich Zsuzsanna írásai/A lélek és a test
A lélek és a test
Tudod, az ember…
Tudod, az ember
Nem a test, hanem a lélek.
Eredeti, isteni lélek.
A nagy egész kicsi része.
A test az edény,
Amibe a lelket töltik
Mint az űrlap, hogyha kitöltik,
Az üres papír még semmi.
A lélek benned,
Ha nem akarsz tudni róla,
Szép ház mellőzött lakója,
Didereg fényes testedben.
Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?
[szerkesztés]Ezek minden filozófia lényegi kérdései. Paul Gauguin is sokat töprenghetett rajta, mert ezt festette meg egyik legszebb alkotásában.
- Tényleg elhiszed, hogy a lelkek ott tanyáznak abban a köztes létben?
Néhány évvel ezelőtt még én kérdeztem ezt, csodálkozva azon, hogy valaki ilyen képtelenséget elhihet.
Most már teljes biztonsággal így tudom, és eszerint gondolkodom. Jó érzéssel tölt el ez a tudat.
- Igen, a lelkek a halhatatlan isteni Lélek részei, életük váltakozva telik a kozmikus tér és az anyagi világ között.
- És úgy gondolod, hogy újra, meg újra megszületünk?
- Igen, úgy gondolom. A testünk meghal, és új testek születnek egyre. És az új testekbe az isteni Lélek érkezik a kozmikus térből. Lehet, hogy olyan lélek, aki már sokszor volt itt, az is lehet, hogy olyan, aki még csak néhányszor.
- Tehát szerinted honnan jövünk?
- A Mindent magában foglaló isteni Egységből.
- És kik vagyunk?
- Én halhatatlan lélek vagyok, aki az Egységből jött, és jelenleg ebben a földi testben él.
- Hová megyünk?
- Életről életre, és halálról halálra vándorolunk az anyagi világ és a köztes lét energiavilága között.Tapasztalunk, tanulunk, és egyre közelebb kerülünk eredeti létünk helyéhez, vagyis Istenhez. Én ezt a filozófiát tettem magamévá.
A Belső Gyermek
[szerkesztés]„Minden álmom egy kék öböl, hol a tengervíz tündököl…” énekelhetném én is, de nem erről beszélek most.
Volt egy időben egy folyton, folyvást visszatérő álmom.
Az volt a lényege, hogy van egy kisbabám, akit ölelve magamhoz szorítok, és mindenki el akarja venni. Át kell mennem különböző folyosókon, ajtókon, lépcsőkön fel, vagy le, csipkerózsika-kastélyt utánzó, vadrózsával befutott házfalak mellett, omladékok között és mindenütt állnak különféle emberek, rám lesnek, várnak, és el akarják venni a kisbabámat. Én kiügyeskedem magamat a kezeik közül, megvédem, és megőrzöm a babát.
Hát csoda, ha fáradt vagyok, mire felébredek?
Egy- két évig, vagy tovább, néhány hetenként visszajött ez az álom. Végül gyógyító-tanító segítőmhöz, Allához fordultam.
Emlékezetemben így maradt meg ez a beszélgetés:
A kisbaba te vagy – mondta. Az emberek, akik el akarják venni tőled a kisbabát, a családtagjaid, munkahelyed, barátok. Ők azt szeretnék, ha azt tennéd, amit ők mondanak, az ő életformájukat választanád, nekik élnél.
Mindnyájunkban van egy kisbaba, úgynevezett belső gyermek. Ez a belső gyermek az igazi Én-ed. A személyiségünk eredeti, isteni valósága. Csakhogy a nevelés, az iskola, a különféle elvárások, helytállások elfeledtetik veled a belső gyermeket. Kisajátítják az énedet, a személyiségedet, azaz jelképesen elrabolják a kisbabádat. Küzdesz érte, megpróbálod megvédeni, nem akarod odaadni. Erről szól az álom.
Ez volt a nagy meglepetés. Én mindig valami igazi kisbabára gondoltam.
Nehezen fogtam fel, sokat töprengtem a hallottakon.
Végül is az elvárásoknak meg kell felelnünk, vagy mégse? – kérdeztem.
- A szeretet, és a megfelelés, az két különböző dolog – ezt nagyon az agyamba sulykolta. Én pedig ellenkeztem.
- Nyilván meg kell felelnünk a családon belül bizonyos elvárásoknak. Meg a munkahelyünkön is.
- Önmagunknak kell megfelelnünk. A saját belső gyermekünknek.
- Igen, de azt választja a belső gyermek is, amit a külső gyermekek és a család akarnak. Végül is azért, mert szeretjük őket.
- Nem! Fordítva kell gondolkodni. A testnek kell azt választani, amit a belső gyermek akar!
- Ne törődjek velük?
- Dehogynem. A belső gyermek csupa szeretet. Szeretetből választ. Attól félsz, hogy a belső gyermek rosszul döntene? Hogy nem szereti őket? A különbség ott van, hogy a belső gyermek téged is szeret. Nemcsak a külső embereket, hanem téged magadat, a hordozóját is.
- Akkor?
- A megfelelés nem szeretet. A megfelelés azt jelenti, hogy nem hallgatsz a belső gyermekre, magadat mellőzöd, csak a külső világ igényeit igyekszel kielégíteni.
- De ha magamat is szeretem, az önzés, nem?
- Nem. Te is Isten Lelke vagy.
- Hm. Ez igaz.
- Tebenned is az isteni Lélek van. Úgy mint bárkiben. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! Mert Te magad is a felebarátod vagy.
Töprengek.
- Magamat szeretem, mondjuk, A mértékben. Felebarátomat B mértékben…
- Tehát ha úgy szereted a felebarátodat, mint magadat, akkor A mérték egyenlő B mértékkel. Tudod a matematika legfontosabb alapszabályát?
- Te tudod?
- Igen. Ha A egyenlő B-vel,…
-… akkor B is egyenlő A-val. Ez a matematika legfőbb alapszabálya.
- Ha magadat nem szereted, képtelenség, hogy bárkit szerethess.
- Sose gondoltam erre.
- Kell, hogy szeresd magadat! Muszáj!
- És hogyan? Mit kell tennem? Vegyek szép ruhákat?
- Nem , dehogy, nem erről van szó. Hanem gondolj jóindulattal magadra, figyelj magadra. Nézz a tükörbe, és szeresd azt, akit ott látsz. Magadat is szeresd, add meg a pihenést, a törődést, és magadat is szolgáld. Felelős vagy azért a testért, amit kaptál. Felelős vagy a saját küldetésedért. A feladatért, amiért a földre jöttél.
- Nem nagyon szoktam ilyesmire gondolni. Küldetés? Feladat?
- Pedig van neked saját küldetésed és feladatod a Földön. De megszoktuk apró gyerekkorunktól, hogy egy kis dicséretért megtegyünk bármit. Az ötösért, a piros-pontért, vagy csak hogy megmondja valaki, hogy okos kislány vagy, és megsimogassa a fejedet.
- Igen, ez az, amit érzek. Szeretem ha dicsérnek a munkahelyemen, megmondja a család, hogy finom a leves, és nekem van a legszebb kertem. Ez kormányozza az életemet.
- Tudod, hogy nevezem az ilyeneket?
- ???
- Elismerés-koldus.
- Igen értem. Az vagyok én is, elismerés koldus… Tudod, jó tanuló voltam, megdicsértek sokszor, jó érzés volt, és most hiányzik.
- Nyugodj meg. Akit nem dicsértek sokszor, annak meg azért hiányzik. Ne ezzel törődj! A belső gyermek az igazi Én benned. A belső gyermek elismerésére kellene vágynod.
- Mit kellene tennem ezért?
- Ami harmóniában van benned a belső gyermekkel, azt tedd.
- És honnan tudjam, hogy mi az?
- Megérzed, egészen biztos. Ha haragos vagy, sőt frusztrált vagy, az azt mutatja, hogy a belső gyermek ellenkezik. Vagy ellenkezni akar, de nem hagyod.
- Akkor ezért vagyok olyan gyakran frusztrált!
- Biztosan így van. Ne add oda a belső gyermeket. Ha odaadtad, megszűnsz te magad lenni. Odaadhatod, de akkor már az nem te vagy. Megszűntél. És akkor ki az, aki szereti őket?
- És akkor ne is foglalkozzak másokkal?
- Dehogynem. Ha jó az egészséged, nyugodt a lelkivilágod, jut erőd és időd mindenki másra is. Csak ne tégy olyat, ami nem te vagy, és ne többet, mint ami tőled telik. Ami te vagy, azt kell nyújtani. Mindig azt kell tenni, amit a belső gyermek akar. Szeretetből megtenni azt és annyit, amennyit szeretetből meg akar tenni belső gyermek.
Eostar Kamala is hozzászól a témához.
- Azért akarunk annyira megfelelni az elvárásoknak, mert félelem van bennünk. Félelem az egyedül maradástól. De ennél is nagyobb félelem, hogy ha nem felelünk meg, akkor még önmagunk is elítéljük, és elhagyjuk magunkat, nem állunk magunk mellé, és akkor végképp egyedül maradunk.
Robert Manis, amerikai pszichológus professzor szavait Eostar Kamala fordítja magyarra a kedvemért: „Az az igazi félelem, hogy még önmagunk sem állunk magunk mellé. Azért kell megfelelni, mert félünk, hogy egyedül maradunk a világban. Ha önmagadnak sem tudsz megfelelni, akkor aztán tényleg egyedül leszel. Ettől félünk.„
- Ez a félelem mondatja velünk, hogy egyszerűbb odaadni, elhallgattatni, elfojtani a belső gyermeket. - Ezek megint Eostar Kamala szavai. - Ha meg akar szólalni mégis szegény, akkor fenyegetni, büntetni, kezdjük, és szörnyű terheket rakunk a vállára. Pedig Jézus azt mondta: „az én terhem könnyű, az én igám pedig gyönyörűséges.”
- A belső, gyermek … A Belső Gyermek…! Nem is tudtam, hogy van ilyen!
- Pedig van! – mondja Eostar Kamala. Ha szidod magadat, őt szidod. Ha úgy érzed, nem vagy elég jó, a belső gyermekeddel vagy elégedetlen. A Belső Gyermek a legtöbb emberben egy szegény, megbántott, szidalmazott, szégyenében kicsire zsugorodott lelki személy. Szóhoz jutni nem tud, mert a külső hang erősebb…
- Kezdem érezni…, és érteni…
- Íme, itt a gyógyító dal szövege. Angolul van persze, le kell fordítanod. Mire lefordítod, érteni fogod.
Alább az eredeti angol, és a fordítás. Próbáltam rímekbe szedni, de Eostar Kamala nem engedi, hogy a rímek kedvéért elrontsam a dal pontos értelmét.
Pontosabban, vagyis őszintébben: Ha rímekbe szedném, nagyobb elismerést kaphatnék érte, de a Belső Gyermek azt mondja bennem, hogy hagyjam így.
Sokszor hallgattam és énekelgettem magamban a gyógyító dalt. Néha majdnem elsírtam magam, úgy megsajnáltam szegény belső gyermekemet. Az a jó, hogy mára már sikerült begyógyítanom a sebeit, és az az álom sosem jön vissza az óta.
|
Belső Gyermek…
|
|
Belső Gyermek… 2.
|
Félelem és lélekjelenlét
[szerkesztés]Szeretek külön utakon járni, egyedül kalandozni, vagy futni egy jót, ha alkalmas a hely. Úgy jött ki egyszer, hogy volt még egy kis idő a délutánból, a fiuk kávézni akartak, de én jobban szerettem volna az erdei úton egy kis futóedzést tartani magamnak. Gyakran jártam ott, futottam is sokat, minden kanyart ismertem. Nem félek egyáltalán, - mondtam – elfutok a vasoszlopig meg vissza, ha megittátok a kávét, gyertek erre, és találkozunk.
Jó kis hajlékony cipőm volt, éppen alkalmas a futáshoz meg az úthoz is. Nem sokkal a megegyezés szerinti vasoszlop előtt volt a kedvenc helyem. Itt volt a legsűrűbb a növényzet, volt egy kis vízmosás, párás levegő, ködfátyol, titokzatosság. Csend. Még a madarak is csak itt-ott szólaltak meg. Megöleltem a kedvenc fámat. Rátapadtam a kanyarban a földes sziklára. Elszakadtam minden egyébtől, ott voltam teljes lélekkel. Nagyon szeretem, mikor elönt ezt az érzés.
Aztán már itt volt az ideje tovább futni, de akartam kicsit tornázni előbb. Nyakkörzéssel kezdtem. A nagy csendben valami nyekergést hallottam. A szél hajlítgatja valamelyik fát, gondoltam.
Csakhogy nem volt szél. Kicsit hallgatóztam. A nyekergő hang elhallgatott. Nincs itt semmi, tornázzunk tovább, mondom magamnak. Amint elkezdem, megint hallom. De merről? Nem tudom kitalálni. Nem félek egy kis nyekergéstől, folytatom a nyakkörzést. És már megint hallom. Elbizonytalanodok. Végül is mindjárt este van.
Ez nem volt igaz, mert tudtam, hánykor sötétedik, és néztem is az órámat.
Félni kezdek, és ez bosszant. Az eszemmel nem félek, mégis rám jön valami pánikszerű érzés. Hirtelen nem élvezem az erdő titokzatosságát. Kiegyezek magammal, jobb lesz visszamenni. Pár lépést teszek. Akkor eszembe jut, amit tanítóm szokott ilyenkor mondani: „Aki fél, panaszkodik, aggódik, az Istenben nem hisz.” Megerősítem magam abban a tudatban, hogy sem ragadozó emlősök, sem veszedelmes kígyók, ártani képes madarak nem élnek a környéken. Rossz emberek sem járnak erre. Megnézem az órámat, van még idő.
Ártatlan világ. Megfordulok, és a vasoszlop irányába gyalogolok. Előkeresek az agyamból egy mondókát:
Az angyalok körülöttem,
Messze száll a félelem.
Az angyalok körülöttem, messze száll a félelem, Isten bennem és felettem az angyalok... Mondogatom újra, meg újra, végre megnyugszom.
Megállok egy világosabb helyen, nem olyan misztikus, de azért szép. Csend van. Kezdem a nyakkörzést. És megint ugyanaz a nyekergés. Csak azért se hagyom abba. És fülelek egyre.
Aztán kénytelen vagyok kinevetni magamat. A nyakcsigolyáim nyekeregnek, ahogy elfordulnak egymáson.
Ajaj, mi van itt? Most akkor a nyakcsigolyáim túl hangosak, vagy a csend túl csendes? Vagy az lehet, hogy a gondolataim mégis az esetleges veszedelem körül járkálnak, és emiatt van a fülem nagyobb érzékenységi fokozatra állítva?
Elfutottam a vasoszlopig, aztán vissza, a találkozó helyre. – Na, nem féltél? – kérdezik. – Á, nem az vagyok, aki megijed a saját árnyékától! – mondom.
Csak a saját nyakcsigolyámtól, - egészítem ki gondolatban a mondatot, hogy legalább magamhoz őszinte legyek.
Hazafelé utazásunkban elgondolkodtam a félelemről. Egy kerékpártúrás napon Zolival, a huszonéves rokon gyerekkel beszélgettem erről. Elmesélte, hogy volt egy eset, amikor egyedül vágott neki egy hosszabb útnak, és már elég messzire jutott, amikor hirtelen elfogyott a kereke alól az ösvény. Eltévedt. „Kerestem az utat, egyre keményebben tapostam a pedált a gyepes, bozótoson át, egyre jobban féltem, elkeseredem, elveszettnek éreztem magam, pánikba estem. Nem bírtam már hajtani, leszálltam a kerékpárról, és toltam, mint az őrült, azt se tudtam merre. Semmi konkrét okom nem volt az ijedelemre. Csak az, hogy sehol egy ember, egyedül vagyok, az utat nem találom, itt fogok meghalni egymagamban. Egyre őrültebben toltam a biciklit dombokon, bozótokon át. Izzadtam, lihegtem, könnyeztem. Végül ismerős útra találtam, és nagy fáradtan, de baj nélkül hazaértem. Pár nap múlva már csodálkoztam, mennyire eluralkodott rajtam a halálfélelem, pedig a semmi elől menekültem.”
Olvastam arról, hogy a Sziú Indiánoknál a sámán jelölt próbatételként négy napot és négy éjszakát töltött egyedül a hegyen egy sötét barlangban, az úgynevezett látomásveremben. Így vált a könyv főszereplője fiúból férfivá, akinek a neve Sánta Őz, és akiből valóban sámán lett.
Lelki gyógyító barátom, Eostar Kamala, pár éve, úgy 35 évesen a fentihez hasonló kalandra vállalkozott.
- Hogy szántad el magad erre a félelmetes dologra? Hátborzongató elgondolni is, nő létedre egy teljes hétig egyedül egy sátorral, olyan helyen, ahol a madár sem jár, ember meg végképp nem.
- A barátaim között ez nem különleges dolog. Többen megteszik, nők, férfiak ugyanúgy. Az elvonulás mint spirituális gyakorlat elfogadott és megbecsült lehetőség az átszellemülésre. Észak-Kaliforniában, ahol élek, sokan vagyunk spirituális emberek.
- Hogy bírtad ki?
- Nem volt olyan nehéz, mint amilyennek te elképzeled.
- Mondanál valamit a félelemről és a pánikrohamról?
- A félelem az agyban születik. Van racionális félelem aminek a haszna az, hogy nem teszünk olyan dolgokat, amelyek valóban veszélyesek. De az irracionális félelemnek nincs haszna.
- Mit értesz ezen, hogy irracionális félelem? Ez lenne az amit pániknak nevezek?
- Olyasmi. Ez egy görcs, ami megbénít bennünket és fogva tart. Fontos, hogy megtanuljunk a két fajta félelem között különbséget tenni.
-Mesélnél még valamit róla?
-Amikor egy hétig egyedül böjtöltem az erdőben, kiválasztottam egy olyan helyet, ahol nem jár ember, és a vadállatok is jámborak. A racionális félelemnek itt nem volt helye. Persze én sem vagyok hozzászokva a vadonhoz, és a medvékkel való szemtől szembe találkozásnak a gondolata is lebénít. De tudtam, hogy a félelmem nem volt racionális. Ezért minden olyan alkalommal, mikor előjött, meggyőztem magamat, hogy ez az érzés csak az agyamban lévő téves gondolatok reakciója, és nincs létjogosultsága.
- Más hasonló esetben is beválik ez a meggyőzés?
- Igen. Ugyanezt tettem, amikor egy óriási tavat akartam átúszni egymagamban, és a tó mélységének gondolata szorongatott. A part közelében sekélyebb volt a víz, de ott is két, két és fél méter, ahol ugyanúgy fennáll a belefulladás veszélye, mint az 5-10 méteres mélységben. Mégis a part közelében nem volt félelem bennem. Ennek alapján meggyőztem magam, hogy a tó közepén sincs semmi racionális oka a félelemnek.
- És sikeres volt a meggyőzés?
- Igen. Egy másik alkalommal meg éjfélkor bicikliztem egymagamban a Mount Shasta hegyre fel. A “biztonságban vagyok, velem vannak az angyalok” önmegerősítés mindig működik.[1]
Eostar Kamala szavait forgattam az agyamban, és tűnődtem, hogy itt, ezen a biztonságos és ismert helyen, milyen lenne, mondjuk két nap egy éjszaka egyedül egy sátorral. Kibírnám, vagy összepakolnék, és pánikszerűen otthagynám az egészet? Egyrészt a félelem venné el az eszemet. Másrészt a magány. Hogy nem lehet mondani semmit, mert nincs kinek. Vajon meddig bírnám? Hm.
|
Bárcsak merészelnék
|
Minden napra egy mantra
[szerkesztés]OM MANI PADME HUM ;
OM NAMO, BAHAGAVATE VASUDEVAYA
Ezek igazi szanszkrit nyelvű mantrák.
Magyarul is lehet mantrákat mondani.
De helyesebb, ha ezeket inkább mondókáknak nevezem. Az ilyen mondókákkal megerősítem a pozitív gondolataimat, és szétoszlatom a negatívokat. Egyszerűen mondogatni kell, és lassan beleül az agyamba.
Itt egy kis gyűjtemény a megerősítésekből. Nehéz helyzetben elsősegélyként működnek. Bárki tetszés szerint használhatja, vagy kitalálhat újakat speciálisan a saját helyzetére.
Viccesen ezt szoktam mondani: Beveszek egy félelem ellenit. Ez azt jelenti, hogy egy félelem elleni mantrát mondogatok:
Minden napra egy mantra
Isten bennem és felettem
Az angyalok körülöttem,
Messze száll a félelem.
Szeretem az embereket,
Ők is szeretnek engem.
Biztonságban vagyok köztük,
Elkerül a félelem
Ha az önbizalom hiányával küszködöm
Lélek vagyok. Mindenki
Jó hozzám és szeret.
Magamban bízom,
Istenben hiszek.
Magabiztos vagyok, szép vagyok,
szeretet lakozik bennem.
Szeretem magamat,
szeretek másokat,
Ők is szeretnek engem.
Haragos érzések elkergetésére
Mindenkinek megbocsátok,
senkire sem haragszom.
Nem félek és nem ítélek,
magamat sem vádolom.
Mindenkit szeretek,
magamat meg téged is,
titeket meg őt meg őket,
még ha rosszak, akkor is.
Mielőtt hozzáfogsz
Beszéld meg Istennel,
És ha belekezdtél
Csináld szeretettel
Ha bármit cselekszel
Azt tedd szeretettel.
És hívd oda Istent,
Egyszer se feledd el.
Ezt tegyem vagy azt,
Ha nem tudom a helyes lépést?
Azt tedd, amit a lélek diktál,
És ne nézd a végét.
Gyógyuláshoz
Csak a saját hitem
gyógyít meg engem.
A saját hitem
meggyógyít engem.
Elalvás ellen
Álmos vagyok, álmos,
Hogy vezessek már most,
Ez így nem mehet.
Őrangyalkám kérlek,
Gyere ide mellém,
Tartsd nyitva a szememet,
Meg a tiedet.
Magamat felvidítani
Ünnep az élet
Mert Isten
Szeret engem
Boldog vagyok, vidám vagyok,
Könnyű a szívem, mert hiszen
Az élet ünnep,
Mert Isten
Szeret engem
Elmélázás nyár-végi estén
Augusztusi este.
Picit hűvös, de
puha ruha ölel.
Kutyák,… tücskök,…békák,…
egy repülőgép,
az ember csak fülel…
Aki tud egyedül,
csendben, sokáig,
Istent is meghallja
a szívcsakránál,
ha jól figyel…
Minden Egy (A rémálom)
[szerkesztés]Ez valóban egy rémálom volt, amiről most fogok írni. Még senkinek sem mondtam el, pedig már vagy 20 éve ennek, vagy még több.
Azt álmodtam, - szörnyű volt – hogy a tíz év körüli lánykámat, meg a barátnő-unokatestvérét, meg más hasonló szép gyerekeket ások be a földbe. Szétvágom az ásóval, és be a talajba, ráborítom a földet, erősen, és még erősebben.
Még ma is emlékszem a megkönnyebbülésre, amit az ébredés hozott. Csakhogy nem múlt el az ébredéssel az álom rémületet keltő hatása belőlem.
Mi volt ez??? Kérdezem magamtól. Miért???
Akkoriban még nem voltam hívő, álmokban meg mégannyira sem hittem. Álmokkal foglalkozni oktalanság. Ketten vannak az ostobák, aki elmondja, meg aki meghallgatja. Nyugtatgattam magam, de mégiscsak az én agyamban volt ez az álom! Bennem keletkezett.
Ennyire gonosz lennék? Ez nem igaz! Mi lappang bennem? Semmi haragot nem éreztem irántuk, nagy szeretetet annál inkább. Az idegen gyerekeket is nagyon szeretem, hát még a sajátjaimat és a rokonokat.
Akkor meg miért!!!???
Napokig gyötrődtem.
Mikor a legközelebbi hétvégén a hűvös, őszi, lombszínező időben kimentünk megint a kiskertbe, kihoztam a szerszámos-kamrából az ásót, hogy folytassam a munkát. Ahogy a talajra teszem a hegyét, rálépek a talpammal és belenyomom a földbe, beugrik az agyamba ugyanaz a kép. Az álomkép. A gyerekek beásása.
Ez az! Megvan!
Akkor is ástam, a rémálmot megelőző napon. És mit ástam? Az illatos kerti violák már elvirágoztak, de még zöldek voltak rajta a levelek, és éltek, mikor beástam könyörtelenül őket a talajba.
Na és???
Hát, semmi. Miért ástam be a gyerekeket is? Erre nem volt válasz.
Eltelt pár év. A rémálom nem ment ki a fejemből, egyre csak nyomasztott.
Igenis, kell vele foglalkozni!
Talán a modern pszichológia atyja, Jung, az álomkutató is ostoba lenne? Az mégsem lehet. Utána kell keresgélni valami álmoskönyvben – gondoltam.
Nemsokára a szülinapomra valakitől Szepes Máriának Az Álom Mágiája c. könyvét kaptam ajándékba. Nem lehet véletlen. Először csak úgy belelapoztam.
„A modern nyugati ember is áthoz néha zavaros töredékeket előző életeiből, legfőképpen az álmaiban, amelyek értelmét azonban nem tudja megfejteni, mert már elfelejtette a képek nyelvét” – olvasom. Addigra már a keleti filozófiák is beszivárogtak a látókörömbe, és lassan, fokozatosan kezdett átalakulni a gondolkodásmódom. Tudtam értelmezni Szepes Mária sorait.
Folytattam a könyvet ugyanott.
„Ha megcsalok, meglopok, megkínzok, legyilkolok egy másik embert, benne magamat gyalázom, gyötröm meg, pusztítom el. Saját magamra uszítom így a karma vérebeit”.
Na, tessék.
Ki tudja, hány meg hány háborúban öltem, kaszaboltam, akár mint hódító, akár mint hazámat védő hű katona, vagy hős asszony, milyen szerencse, hogy nem emlékszem a korábbi életeimre. Még jó, ha megúszom egy rémálommal.
De mi köze ennek ahhoz, hogy beástam a violákat? Keresgéljünk tovább, biztatom magamat.
Egyik Müller Péter könyvből emlékeztem a szufi filozófia talányos jelenetére. A tanító egy követ tart a kezében, rámutat, és azt mondja a tanítványnak: „Tat suam asi” „Ez vagy te.”
Szepes Mária ugyanezt írja: „ …a legmagasabb erkölcsi tétel: „Tat tuam asi”: Te is AZ vagy, Te is Isten vagy. Te is én vagyok.” Szepes Mária, Az Álom Mágiája, 51. oldal.
Ráismerek, igen értem már. Minden Egy. All is One. A tanítvány egy a kővel.
Erre tanított az álom.
Jelkép, ami ezt akarja mondani: Én egy vagyok a gyerekeimmel és a mások gyerekeivel. Ők is meg én is egyek vagyunk a violákkal, akiket beástam a földbe.
Ezt el tudom fogadni, érthető számomra, mind egyek vagyunk, igen erről van itt szó. Lehet, hogy Jung másképp értelmezné, de én ennél maradok.
Megnyugszom.
Megtanultam a leckét.
Vagy legalábbis azt hittem.
Mert most meg mit csinálok? Ahány szál dudvát kihúzok a földből, annyiszor szólal meg bennem: Minden Egy. A dudva is te vagy. Hát még mikor kapálok, és nyesem, vágom őket. Mi mást tehetnék? Ha a boltban veszem az ennivalót, akkor se jobb a helyzet, csak akkor nem a kapa, hanem a gyomirtó végez velük.
Egyszer aztán megkérdeztem egy barátom barátját, egy esszénus hitet követő fiatalembert, mit csinál a dudvákkal. Mesélték erről a férfiről, hogy szeret kertészkedni, paradicsomot termeszt, nagy szeretettel ápolja a gyümölcsfákat. Csak gyümölcsöt eszik, meg terméseket, magokat, csakis olyasmit, ami által nem öli meg a növényeket. Például sárgarépát nem, mert az elpusztul, ha kihúzzák a földből.
- Mondd csak, te mit csinálsz a dudvákkal?
- Elégetem őket. Összegereblyézem, megszárítom, meggyújtom.
- De előbb kihúzod a földből, nem?
- Persze, előbb kigyomlálom a dudvákat.
- Vagyis megölöd, nem igaz?
- De igaz – mondja, és nevet. – A dudvákat kihúzgálom és elégetem.
Nem mondta ki a „megölöm” szót.
Nincs mit tenni. Ez akkor is így van.
A violákkal egyek vagyunk, a sárgarépákkal is, de a dudvákkal nem.
Valami jár az eszemben
Valaki sugdos a szívemben
De miért nem mondod meg
Hangosan és értelmesen,
Hogy mit kell tennem,
A napokban kitört a nyári vakáció. Megérkezett a nagyszülőkhöz a keresztlányom, Györgyi - bárcsak már elfelejteném azt az álmot, ő volt az egyik azok közül… - szóval, megérkezett két waldorf-iskolás gyermekével Györgyi egy kis nyaralásra. A találkozás napján a szobában beszélgettünk, nagyjából körben, fotelekben a felnőttek, és középen a padlón rajzolgattak a gyerekek az új színesceruzákkal. A felnőttek között a téma éppen az volt, miért viszálykodnak egymással a románok és a magyarok Erdélyben, aztán fokozatosan átterelődött a szó más etnikai vitákra, sőt durvaságokra, beszélgettünk, mintha a gyerekek ott sem lennének. Györgyi belekezdett többször is, hogy ő másképp látja a kérdést, de a nagy tudású vitatkozók nem hagyták szóhoz jutni. Eleven hangzavar volt.
Sára, aki most volt elsős, éppen az én lábamnál kuporgott, nefelejcskék gyöngy szemeit haragos kétségbeeséssel villantotta rám, és azt mondta:
- Nem értem, hát nem tudják, hogy egyek vagyunk, mind az összes emberek?
Nem akarok hinni fülemnek, közelebb hajolok.
- Nem hallottam jól, amit mondtál, mondd újra, légyszi.
Kedvesen zsémbelő vékonyka hangján újra kezdi.
- Azt nem értem, hogy azok az emberek nem tudják, hogy mind egyek vagyunk? Sőt még a kis fehér kerti férgecskékkel is egyek vagyunk, nem tudják ezt? Miért bántják egymást? És még az egy országban lakó emberek is megölik vagy megverik egymást!? Ők nem tudják, hogy mind egyek vagyunk?
A felnőttek vitatkoztak tovább, csak én hallottam a várkisasszony szépségű alig nyolcéves kislány szájából a bölcs szavakat. Álmélkodtam. Ez aztán nevelés. Megtanítja az anyukája. Meg a Waldorf Iskola. Csodálatos.
- Az a helyzet, Sára, hogy csak kevesen tudják ezt az emberek közül - mondom neki szinte bizalmas titokként – én sem tudtam korábban, de most már tudom. Te tanultad valakitől, vagy mindig is tudtad?
Nem válaszol azonnal, kicsit gondolkodik.
- Tudtam – mondja végül határozatlanul. – Te honnan tudod? – kérdezi aztán.
- Könyvekből. Különféle könyvekből tanultam. Meg olyan emberektől, akik tudják. - felelem.
- Értem. – mondja, és tényleg érti. Megnyugodva kuporog tovább a szőnyegen, és rajzol.
Akkor tehát ezt megbeszéltük.
A dudvákat kihúzgálom persze az óta is.. Közben azt mondom nekik: Ne haragudjatok, nem nőhettek itt.
És így valahogy békességben maradok. Sárgarépát csak ritkán eszem, húst sohasem, és a légynek sem ártok.
A rémálom sem fáj már annyira. Nem, nem fáj egyáltalán. Túlestem rajta, mint gyerekkoromban a kanyarón.
Cseresznyefa
[szerkesztés]Cseresznyefa
Cseresznyefám virágzott,
A szorgalmas kis méhecskék
Zsongó táncot jártak ott.
Aztán jött a nyári nap
Érlelte a cseresznyémet
Pirosabbra nap-mint nap.
Ám egy reggel nézem, hát
Ellopták a cseresznyémet,
Bottal ütöm a nyomát!
Sose búsulj kedves fa!
Nem mindegy, hogy én ettem meg,
Vagy az, aki ellopta?[6]
Siratóének az aranygaluskához
[szerkesztés]Nem viccből adtam ezt a címet, hanem nagyon is komolyan. Mert az aranygaluska tényleg nagyon kedves volt nekem.
Nem vagyok éppen egy nagy főzőmester, de az aranygaluskát remekül készítettem, mindenki megmondja. Büszkélkedésnek hangzik ez most így, de az igazság az, hogy nem nehéz megcsinálni. Le is írtam a receptjét magamnak, de nem az elkészítésben van a titok nyitja.
Hanem a megevésben.
Leül az egész család az asztal köré, meg a ritkán látott és ezért kitüntetett családtagok, rokonok barátok; mindenki kap egy tányért, meg egy papírszalvétát, egyébre nincs szükség. Az elkészült remek henger alakú, mint valami magas esküvői torta, de nem krémes, hanem mint az érett búzakalász, barnáspirosra sült. Mellé egy nagy tál vanília sodó kerül az asztalra, vagy esetleg a még ínyencebbeknek borsodó.
A látvány is nem semmi, de az illata! A friss kelttészta illata, és a vanília illat elvegyül a levegőben, körüllebegi az asztalt, valahogy egybefonja az ott ülőket. Örömteljes izgalom és várakozás. Mindenki szed a sodóból előbb, aztán a legkiválasztottabb személy szakít egyet a hengerből. Ezt nem késsel vágjuk, hanem szakítjuk a kezünkkel. Ilyenkor meglátjuk belül a foszlós kalácsot. Az úgynevezett galuskák összenőttek egymással, de a szakítás nyomán szétválnak, és fehér húsuk, mint a hab. A leszakított darab könnyedén és finom rezgő mozgással érkezik a tányérra. Ezután mindenki szakít magának egy jókora adagot, megmártogatjuk-cuppogtatjuk a sodóban, és kitátott szánkba gyömöszöljük. Szájunk becsukása után halk „hmmm” hangot hallatunk. Mosolyogva egymásra nézünk, és tudatában vagyunk, hogy ugyanazt az élményt éljük át mindnyájan. A következő falatnál ugyanígy kell eljárni. Néha összeér a kezünk valakiével, aki ugyanakkor akarja a repetát letépni, vagy jót nevetünk azokon, aki összekenték arcukat vagy ruhájukat nagy önfeledtségükben. Az egymást követő „hmmm” hangok zenéje harmóniát és mosolyt varázsol a szívekbe és az arcokra. Mindehhez még az a meghittség is járul, ami a nálunk szokásos éghajlaton a téli örömök egyikét jelenti. Kint zúzmarás tél, csikorog a fagy, bent jóleső meleg, friss „kőtteskalács” és az emberi közösség.
Egyik alkalommal betoppant az „amerikai nagybácsi”. Tényleg Amerikából jött karácsonyi rokonlátogató körútra, épp az aranygaluskázáskor érkezett hozzánk egy barátja kíséretében. Üdvözlések, ölelések, foglaljatok helyet. Adunk tányért nekik, és bemutatjuk, hogyan kell eljárni.
Nekifog, tömi, rakja a szájába, hümmög, szétnéz közöttünk, egyszer csak, két falat között azt mondja.
- Úgy irigyellek benneteket.
Rámeredtem nagy csodálkozásomban.
- Te irigyelsz minket???
Akkoriban még nem voltam ilyen felvilágosult, mint most, és nem tagadhatom, valami irigység félét éreztem és felnéztem rá nem egyszer, mikor az amerikai házáról készült képeket mutogatta, meg a lánya esküvői képeit, ahol a hölgyek aranyos szövésű brokát ruhái valóságos királyi pompát jelenítettek meg. És akkor ő irigyel minket. Nem mondom, jó kis házunk van, tisztességes, barátságos berendezésünk, de az asztal lényegesen kisebb volt, mint amekkoránál ennyi ember kényelmesen elfért volna, ügyeskednünk kellett, hogy mindenki hozzáférjen a foszlóskalács-hengerhez, és volt, aki a kezében tartott tányérból evett, illetve mártogatott. Meg a porcelán is elég vegyes volt. És ő irigyli ezt a meghitt szegénységet. Még Petőfi idejében költeménybe való lett volna, de manapság!?
Csodálkozó kérdésemre buzgón bólogató „ühüm” -mel válaszolt, mert hogy a szája tele volt szünet nélkül.
Más alkalommal meg Hollandiából jött vendégeknek tálaltam ugyanezt a csodát. Az én receptkönyvemben ennek a sütiféleségnek az a befejező mondata: „Az fő siker, ha legalább egy-két fő a vendégek közül betegre eszi magát.” Nem véletlenül írtam én oda ezt akkoriban. Mert mindig volt rá példa. A holland vendégek közül is így járt valaki. Pedig figyelmeztettük. Még a szótárból is kikerestük: „Csak a saját felelősségedre”. Nagy nevetve döntött: elvállalom! Irigykedve néztük, hogy ő még mer enni, de mi már nem. Hát… nekünk volt igazunk, mert betegen nyöszörgött az ágyon egy fél óra múlva. De túlélte, és nem bánta meg. Azt mondta, ez volt életében a legjobb rosszullét.
Na és akkor most meg kell válni az aranygaluskától.
- De hát miért???
Jogos a kérdés. Ezért írtam le ezt a búcsúbeszédet. Mert aranygaluska nincs többé.
Nagyon jó, de mint tudjuk, minden, ami jó, az vagy…… Nos, az aranygaluska nem jó az egészségünknek. Olyan szépen fogalmazok. Még az emlékét sem akarom megbántani. De nem való az embernek. Kifejezetten ártalmunkra van. Mentségemre mondom, hogy akkoriban még nem tudtam ezt.
Lám csak milyen jó a festőknek. A képeket megnézegetik, tetszést arat, de nem kell lenyelni ahhoz, hogy élvezzük. Ugyanígy van a zenével is. De a konyhaművészet csodáit csak úgy élvezhetjük, ha lenyeljük.
„Az ember nagy szenvedése, amely már a gyermekkorban kezdődik és a sírig kíséri, hogy szemlélni és enni két különböző művelet. Az örök üdvösség állapotában nézni és enni nem különbözik.” Simone Weil francia filozófusnő könyvéből tanultam ezt a bölcsességet. Viszont még hála Istennek, itt vagyunk, emiatt aztán sok ínyenc étket ki kell húzni a listáról. Például a kedves jó aranygaluskát.
Hozzávalók 6-8 személyre: 1 kg liszt… Tehát ez az első, hogy fehér lisztet nem eszünk! Csakis teljes őrlésűt, lehetőleg vegyest, rozslisztet, lenmaglisztet, tönkölybúzát, az meg nem való ehhez.
Tovább: 1-2 kanál cukrot elkeverünk… Cukor!!! A fehér méreg! Ne is csábíts vele! Lyukas fogak, időskori cukorbetegség, csontritkulás! Vagy annyira jó az édesség, hogy megéri elszenvedni és kifizetni érte a fogorvost újra, meg újra?
De igazán. Tönkreteszi a fogakat, és csontokat, viszont a gombákat, amik számos betegség forrásai bennünk, jó kövérre hizlalják. Ezt a kombucha gombán láttam egyszer, cukros teával kellett mindig feltölteni, ha sok cukrot tettem, kövérre hízott, ha kevés cukrot kapott, soványka maradt. A gyümölcsök gombabetegségei is az édes gyümölcsöket lepik el, nem a savanyúakat.
Szóval a cukor méreg! Be kell tenni egy programot az agyunkba: „ A cukor méreg!” Ne kedveskedjetek vele a rokon gyerekeknek sem!
Élesztő. Valamikor azt olvastam, hogy ez nagyon jó. Tele B vitaminnal, meg minden. Mondhatnám azt is, hogy most már ki kell tartanom a véleményem mellett. De mit tehetek, ha most másképp tudom. Az a filozófia, amit követek, az azt mondja, hogy erjesztett dolgokat ne együnk. Ugyanis az erjesztés, az rothadás tulajdonképpen. A sajt, a kovászos uborka, és mindenféle élesztővel erjesztett dolog ebbe a kategóriába tartozik. Igen, a kenyér is. Az eredeti kenyér a napon szárított kovásztalan kenyér, vagyis a pászka volt.
Most jön a tej. Na, az már csak nem ártalmas? Hát, lehet, hogy nem, de még ez sem biztos. Viszont én most már olyan filozófiát követek, ami nem fogad el semmit, ami valakinek a szenvedtetésével készült. Mert ha tudnám, hogy a tehénke örömmel járkál a szép legelőkön, és magának legeli a füvet! De ha meglátom az úgynevezett istállózó állattenyésztést az egész életükben nap, mint nap ott álldogáló tehenekkel, meg hogy a kisbocit elveszik az anyjától, nehogy elszopja a tejet a kereskedelemtől, akkor elmegy a kedvem tőle Tojást sem eszem, legfeljebb udvaron szaladgáló tyúkocskáktól valót. Bizony szenvedtetik a teheneket, akárcsak a tyúkokat a tojóházakban. Tehát tej, tojás kihúzva.
Most jön a margarin. Na, ez jó, csupa növényi olajokból készült, semmi szenvedés. Persze, ebben is van tej, meg a vegyszerek, színesítők, stb… Végeredmény: nem szoktam margarint enni.
A dió, az OK tényleg, az nagyon jó, az maradhat.
A sodó alapanyaga ugyanez, tej, tojás, liszt. Ha kész pudingot használunk, akkor még a sok vegyszer is hozzájön.
Tehát ennyi.
Nem volt vicc. Én tényleg komolyan veszem ezeket a dolgokat. Többek között ennek köszönhetem jó egészségemet, és lelki békémet.
Habár most, hogy belegondolok, oda a lelki béke.
Hát mivel etettem én őket, akik a legkedvesebbek nekem???
Meghajolok, és azt mondom: Bocsássatok meg. Nem tudtam, mit cselekszem. Ígérem, nem teszem többé.
Lehet, hogy többen közülük azt válaszolják: Megbocsátjuk, sőt, adjál megint, semmi bajunk nem lesz tőle!
Csakhogy nekem azt mondja a filozófiám: „Ne adj másnak olyasmit, amit magadnak nem kívánsz.”
Vannak, akik velem együtt azt gondolják, hogy tudatosnak kell lenni a táplálkozásban, és nem a finom ízeket, hanem a valóban hasznunkra váló ennivalókat kell választani. Ők biztos, ahhoz is elég tudatosak, hogy megbocsássák nekem az aranygaluskát, és az összes többit.
Magamnak is sok bajt és betegséget okoztam a nem embernek való ételekkel. Én is megbocsátok magamnak.
Azért az aranygaluska tényleg jó volt. Emlékét megőrizzük.
A gyerekek szépek
[szerkesztés]A napokban, ahogy felszálltam az autóbuszra, egy nagyon szép 7-8 éves kislány ült szemben velem. Ártatlan kis arcában ázsiai vonású szeme tűnt fel, nem is egyszerűen ázsiai, hanem Buddha szeme volt.
Arcszíne halványan sárgás-barna, orrának, szájának vonásai valami délies, talán afrikai jelleget hordoztak. Sima, egyenes szálú, selymes fényű, világosbarna haját
türelmes kezek sok kis apró copfba fonták.
Feltehetően a lányka testvére volt a 14 -15 évesnek látszó fiú, aki mellette ült. Kicsit hasonlítottak egymásra, de az az érdekes Buddha szeme csak a kislánynak volt. Vajon miféle géneket gyűjtött össze magában?
A gyerekek szépek.
Minden gyermek nagyon szép, bármiféle gének szőtték is össze tervrajzának színes mintázatát. Úgy tudok bennük gyönyörködni, mint a mezei vagy kerti virágokban, mint a fákban. Ők mind Isten csodálatos teremtményei.
Csak aztán az idő múlásával….
Elég ebből a hazugságból!
Én most már látom, hogy nem az idő múlása csúfítja el az embereket!
A gyerekek még szépek, mert ők még Istennel vannak. Isten őket még a maga közelében tartja, mint valami köldökzsinóron.
De hamarosan elszaggatja az ember a pórázt, önálló akar lenni, és élvezni az életet. Eszik, iszik, gonoszkodik, pöffeszkedik.
A rossz táplálkozás, a rossz életmód, és a rossz gondolatok rövid időn belül kiülnek az arcvonásokra, és elcsúfítják az embert. Az elhízás nemcsak a test alakját, de a fejet is átformálja. A lerakódott zsírpárnák testünket nehezen vonszolhatóvá, arcunkat kifejezéstelen puffadt, kelt tésztává torzítják.
Amikor rég nem látott ismerősökkel találkozom, az a rossz érzés van bennem, hogy körülöttem mindenki meghízott, megcsúnyult, megöregedett. Lehet, hogy csak érzéki csalódás, nem tudom.
Egyik nap a piacon nézelődve, majdnem nekimentem egy korábbi kollégámnak. Csak akkor ismertem rá, mikor a pardon-bocs-ot mondtam neki. Fiatalabb volt pár évvel nálam, most mégis úgy tűnt, megfordult a helyzet. Úgy éreztem, hogy én fiatalabb vagyok, mint amilyennek őt láttam. Meg olyan lehangolt is volt, szomorúnak tűnt. Azelőtt igazi vidám fickó volt, nagy főzőmester hírében állt.
- Hogy vagy?
- És te?
Hamarosan megtudtam, hogy sok a gond az egészségével. Magas a cukorszint, bajok vannak a májával, dagad a lába…
- Sokan meghaltak már a barátaim közül. Meg az egyik testvérem is… Most már úgy érzem, én következem.
Valóban ijesztően elhízott. Tényleg olyan volt az arca, mint a puffadt kalács.
- Ráadásul a feleségem is elment.
- Elment? – meredtem rá. Hirtelen nem tudtam, hogy csak odébbállt, vagy esetleg meghalt. Az előbbi történt. Ez megnyugtatóan hangzott, de azért nem hittem volna, hogy elhagyja a felesége. Gyakran gondoltam irigykedve, hogy az ő feleségének nincs gondja a hétvégi ebédekre, ha a férjnek a főzés a fő kedvtelése. Ilyen jó hapsit otthagyni!!
- Hát, igen. Azt mondta, nem tud mellettem kibontakozni. Merthogy ő is szeretett főzni. Irigyelte, hogy én büszkélkedek a vendégek előtt az ebédekkel meg a vacsorákkal, neki meg csak a háttérmunka jut. Sokat veszekedtünk emiatt. Pedig nagyon szépen tudott mosogatni, és mindig megdicsértem, ha ragyogott a konyha.
- Úgy látszik, mégsem te vagy az ideális férj. Pedig én azt hittem.
- Én is azt hittem. Most magamnak főzök.
Megsajnáltam. Nyílván egyedül van szegény. Mi meg éppen bulit terveztünk. Kapna egy mintavacsorát az egészséges táplálkozásból.
- Figyelj, szombatra összeszerveztem egy ilyen vegetáriánus bulit. Boszorkányszombat tűzrakással. Most van a Szent Iván éj, tudod. Nincs kedved eljönni?
- Óh, ismerlek erről az oldaladról! De nekem semmiképpen nem való vegetáriánus vacsora! - Egyszerre csak felderült az arca, hirtelen életre kelt a puffadt kalács! - Van fogalmad, milyen helyre megyek?! Nagy fogadás lesz, jön a … - elsorolta, miféle nevezetes személyiségekkel fog együtt vacsorázni. - Őzgerinc lesz, meg vaddisznópörkölt! – tette hozzá. Büszkeség volt a hangjában, egy kis dicsekvés is.
Elszállt belőlem a részvét egy csapásra.
- Az lesz neked a jó! – mondtam. Nem akartam gúnyos lenni, de mégis úgy sikerült. Ez a Freudi elszólás különleges fajtája. A szavakkal nem volt baj, de a hangsúly gúnyosabb volt, mint amilyennek én szántam. Őt is meglepte, de nem sértődött meg.
- Lehet, hogy neked van igazad. – mondta fanyar mosollyal.
És kicsit lehangoltabban még egyszer ugyanazt.
- Lehet, hogy neked van igazad.
Jó hétvégét kívántunk, és mentünk tovább, ki-ki a maga útján.
Én már látom, hogy így van.
Elcsúfítja az ember Isten gyönyörű teremtményét!
Azt kérdezitek, honnan tudom ilyen jól?
Megmondom.
Onnan, hogy én is ugyanezt az utat jártam. Szép kislánynak születtem. Csinos voltam, tornáztam, táncoltam, aztán eltelt vagy húsz év, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy 72 kiló vagyok, az arcom kiment a formájából, és kövér testemre rafinált, álcázó, takargató ruhákat aggattok. De jöttek a betegségek könyörtelenül, és semmit sem adtak a takargató fátylakra.
El kellett érnem a negyven-valahányadik évemet, hogy ébredezni kezdjek. Most, hatvanhárom évesen, fiatalabb és egészségesebb vagyok, mint 20 évvel ezelőtt, és 20 kilóval kevesebb.
Úgy szeretném azt mondani az embereknek: csak legalább cukrot meg húst ne egyetek, és akkor elindultok az erő, a szépség, és az egészség útján!
Ha Isten szerint táplálkozunk, az egész testünk könnyebb lesz, magasabb rezgésszámon élünk, emelkedettebb régiókban jár az agyunk, és a többi már jön magától. Közelebb kerülünk Istenhez.
Megérezzük, megtapasztaljuk, hogy Isten ránk árasztja szépségét és ragyogását, és akkor mi is ugyanazt áraszthatjuk mások felé.
Igen, én megtapasztaltam ezeket! Ez van akkora élmény, mint a vaddisznópörkölt, vagy akár az aranygaluska.
Mint egy virág, olyan vagy
[szerkesztés]...
Ide kívánkozik egy kedvencem, Heinrich Heine verse. Az én fordításomban így hangzik:
Mint egy virág, olyan vagy...
Mint egy virág, olyan vagy,
Oly bájos, tiszta, szép.
Nézek rád, és egy kis kósza
Bánat szívembe lép.
Szinte nyújt’nám föléd kezem,
Áldva s fohászra épp,
Kérve Istent, hogy maradhass
Ily tiszta, bájos szép.
Láttatok már csodálatos arcú, ragyogó szemű idős embereket?
Akit a Lélek vezérel, annak a Lélek mondja meg, mit egyen, hogyan éljen. Az ilyen ember idős korában is ragyogó szép, és tiszta, mint a gyerekek.
<a href="http://www.kozvetlenkapcsolatistennel.hu/mester_eletrajz.html" target="_blank" title="Ching Hai Legfelsőbb Mester spirituális vezető" >Ching Hai Legfelsőbb Mester életrajza</a>
Húsvét előtt
[szerkesztés]Húsvét előtt
Itt a tavasz.
Serénykednek az emberek a kertekben
Elégetik a gazt, a szemetet.
Serénykednek a nők bent,
Tisztítják a padlót,
Szőnyeget, ablakot,
Kimossák a függönyt,
Kihordják a kukába a lomot,
Minden csillog, szép, illatos.
De Emberek!
Mikor tisztítjátok meg a Templomot?
A Testünk a Szentlélek Temploma
Megmondta Pál Apostol,
Megírja a Biblia.
Kívül szép lesz, a test,
Habfürdő, illatos cicoma
Mikor eljön a nap,
De bent a belek piszkosak.
Zagyva anyagok erjednek, rothadnak.
Mikor fogtok belül sikálni?
A zsírpárnákban mérgek
Találnak zavartalan helyet,
Mikor hordjátok ki a fölösleget,
A lomot, szemetet?
A lerakódott gőgöt, haragot,
Irigykedések, panaszok
Összegyűjtött halmait
Mikor gyújtjátok meg?
Hogy örökre tűz eméssze meg,
Mikor fogjátok kiüríteni
Epétek méregzsákjait?
A vesétekbe rakódott aggodalmakat
Mikor fogjátok kisöprögetni?
Emberek! Ideje elkezdeni!
Nyakunkon a húsvét, nem marad idő,
Jönnek a rokonok, barátok
Alkohol, nagy zabálások,
Új felhalmozások
Képmutatás, júdások csókjai
Magamutogatás, dicsekedő panasz,
Emberek! Nem ez az,
Ami az igazi ünnep,
Próbáljatok valami mást,
Keressétek az igazi módját!
A Templomot tisztítsátok meg!
Most se késő még, hogy elkezdjétek
A Nagyobbik Takarítást.
A
z
t
tudnod
kell,
hogy a tested a
SZENTLÉLEK
TEMPLOMA
tehát szeresd ezért,
és hogy mire használod és
hogyan bánsz vele
és amikor eszel,
miket teszel bele,
mivel rakod meg naponta
arra nagyon***************figyelj oda
arra nagyon***************figyelj oda
arra nagyon***************figyelj oda!
Templom a testem
Templom a testem
Benne
Lakik Isten.
Erős vagyok
És szép vagyok
Egészséges
Vagyok, hiszen,
A testem templom
Isten
Lakik bennem.
- - Jó nagy beképzeltség, mi?
- - Nem! Mindenki egy-egy szép templom!
Kedves testem
Kedves Testem!
Ezen a kiránduláson
Jól szolgáltál engem.
Bírta a járást a lábam,
A hátizsákot a hátam.
A hasam csendben volt, nem kért sokat enni,
És ahol voltunk, ott jó volt nekünk lenni.
A szemem volt szíves a sok
Szépséget mind befogadni,
A fülem vette, amiről szó volt,
Szóval,
Teccik-e a teccik?
[szerkesztés]Nem sokkal az után, hogy nyugdíjba mentem, közel 60 évesen egy dél-franciaországi városkába kerültem, mint idősgondozó.
Nagyon kedvemre való hely volt. A szép hegyvidéki fekvés, a tiszta levegő sok idős embert vonzott oda, és a derűs nyugalom volt az ajándék ipari fellegvárakban ledolgozott éveik után. Nagyon sokan voltak a mindenféle országokból összesereglett fiatalok is, akik a kemény gyalogtúrák és kerékpártúrák kedvéért jöttek. Rendszerint az idegenforgalomban dolgoztak, mint túravezetők, szállodai alkalmazottak, vendéglátók, stb. Nem volt határ a korosztályok között. Sokan kerékpároztak a 60-70 évesek közül, de a gyalogtúrákon még nyolcvanon felüliek is részt vettek.
Magam is sokat kerékpároztam, szerettem a tájat és az életformát, sokat voltam együtt fiatalokkal, idősekkel, nem számított az életkor.
Az volt a másik jó szokás, hogy mindenkinek csak keresztneve volt, csak az érdekelte a barátokat, hogy hogyan kell megszólítani a másikat, a családnévnek nem volt jelentősége. Én is egyszerűen Zsuzsanna voltam. Vagyis nem volt egyszerű, mert nem tudták kimondani, mégsem hívtak különféle, saját nyelvükön jól kimondható beceneveken, hanem próbálkoztak a Zsuzsannával.
Azt mondanom sem kell, hogy csak tegezés volt. Nem volt néni, tanti, madam, sem csókolom, sem teccik kérni, hanem csak kedves emberek, akik egy kategóriába tartoznak, amit így lehetne meghatározni: jóbarát.
Persze mindennek vége van egyszer, 4 év után főképp azért jöttem haza, mert komoly fogászati kezelésre szorultam, amit itthon jobban meg tudtam fizetni.
A fogsorkészítés alkalmával történt az egyik kiábrándító felismerés, hogy itthon még a régi szokások vannak. A fogtechnikai labor messze volt a fogászati rendelőtől, ezért volt egy alkalmazott, aki szükség esetén gépkocsijával elviszi a pácienst egyik helyről a másikra. Maga a kezelés is meglehetősen igénybe vett, aztán valami félkész fogsort tett a számba a doktornő, és így kellett a laborba mennem. Kicsit lassan keltem ki a székből, ezért a gépkocsivezető, egy 40 év körüli csinosan öltözött nő megszólított: Na, teccik akkor jönni?
Ez rosszul esett. Vége a korhatár nélküli barátságnak. Vigasztalásként azt feltételeztem, hogy elnyúzott állapotomban sokkal idősebbnek látszom. Na jó, persze tiszteljük az időseket, de nekem kedvesebb lett volna, ha nem tartozunk külön-külön táborba, ha annyira tisztelnek, mint egyik ember a másikat, korhatár nélkül.
Majd mindjárt felveszem a baró új dzsekimet, és a bézbollsapkámat, (hozzá voltam szokva az „életkor-független” öltözködéshez) és akkor majd nem fogsz engem „teccik”-nek szólítani, - gondoltam duzzogva. Magamra vettem az említett ruhadarabokat, és ügyelve, hogy ki ne essen a számból a próbafogsor, fürge lépésekkel igyekeztem a hölgy után. Beszálltunk a csinos Toyota Yaris-ba, és elindultunk. Én nem mondtam semmit, össze kellett a számat szorítani, ő sem szólalt meg egy ideig.
Kicsit sértődött is voltam, állapotom is siralmas, gondolataim elkalandoztak a megszólítás körül. Szeretem, ha engem Zsuzsanna néven szólítanak, mert szép név. Azt tanultam, hogy ha kimondom valakinek a teljes nevét, tiszteletet és figyelmet fejezek ki iránta. Mint ahogy Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij regényében megszólítja valaki például Nasztaszja Filippovnát. Mert ez azt jelenti, hogy valaki rád szánja azt a néhány másodpercet, hogy igazán, teljes szépségében kimondja a nevedet. Rád figyel addig, és megtisztel vele.
Ha az „úr” vagy „asszony” kifejezést is hozzáteszik – nyelvi sajátságoktól függően – lehet kicsit barátságtalan, de megtisztelő is. Itthon a mostanában elterjedt „asszony” megnevezést szépnek tartom. Ha engem Zsuzsanna asszonynak nevez valaki, legalábbis királynőnek érzem magam. Milyen jó lenne kitalálni valamit a teccik helyett. Már gyerekkoromban is inkább bambán hallgattam, csak nehogy meg kelljen kérdeznem a szomszéd nénitől, „hogy teccik lenni?”.
Szóval így járkáltak a gondolatok az agyamban, egyszer csak a Toyota Yaris gyakorlott vezetője azt kérdezte nagy barátságosan. „És hol lakik a néni?”
No, lám.
De azért még jobban összeszorítottam a számat.
Pár nap múlva, mikor az aznapi fogászkodásból hazamentem, a férjem ezt mesélte:
„Az áruház előterében jégkrémet árusítottak, egy dundi fiatal nő árulta a jégkrémet, és rám szólt nagy vidáman: Nem teccik enni egy finom jégkrémet? Mondtam, hogy hideg van még a jégkrémhez. Erre ezt felelte: Dehogy van hideg, teccik enni egy finom jégkrémet, utána haza teccik menni, és hozzá teccik bújni az asszonyhoz!”
Nagyot nevettünk mindketten a sztorin, különösen én a gyönyörű új fogsorommal.
Jó dolog arról hallani, hogy a középiskolákban, de némelyik elemi iskolában is, tanítanak kommunikációt a gyerekeknek.
Barátnőm unokája érettségire készül. Mikor pár év kihagyás után találkoztunk, a korábbi kisfiú helyett komoly fiatalembert láttam. Semmi „teccik”, hanem „Ön”-nek szólított. Barátnőm próbálta kijavítgatni a hagyományos „teccik”-re, én javasoltam a tegezést, de nem hajlott egyikre sem.
Imponáló volt felnőtt magabiztossága. Értelmes dolgokról beszélgettünk. Ahogy felnőttek között szokás.
Árpi és Sári Waldorf iskolába járnak. Ők mesélték:
„Minden reggel, amikor megérkezünk, Nóra, igen Nóra, mi nem mondjuk, hogy Nóra néni, tehát Nóra, az osztálytanítónk az ajtónál vár bennünket. Kezet nyújt, és ezt mondja nekem: Jó reggelt, kedves Árpád. Én meg így válaszolok: Jó reggelt, kedves Nóra. Mikor mindenki megérkezett, akkor az osztályteremben beszélgetünk.”
- „Nekem azt mondja az osztálytanítóm, jó reggelt kedves Sára. Minden reggel így van. És körben leülünk az osztályteremben, ahol Péterrel, az osztálytanítónkkal beszélgetünk egy ideig. Megkérdezi, hogy aludtunk, mi újság otthon. Elmesélhetjük, hogy mit álmodtunk, vagy hogy majdnem lekéstük a buszt. Van, aki elmondja, hogy elutaztak a szülei, és a nagymamával vannak, vagy bármit. Aztán kezdődnek rendesen az órák.”
- „A nagyobbak, a tizedikesek, tizenkettedikesek nem tegeződnek, hanem magázódnak. A tanár is magázza a diákokat, és a diákok is a tanárokat.”
Azért még egy nagyon kedves "teccik"-et elmesélek.
Nemrég Budapestre utaztam az Intercitivel, - újabban már ingyen utazom a 65 éven felüli igazolvánnyal - és a színes, fiatalos sporttáskámat föltettem a csomagtartóba. Elsők között szálltam fel, egyedül kellett fölraknom a táskát, de nem bántam, inkább elégedettséget éreztem, mondhatnám büszkeséget, hogy meg tudom tenni. Pedig nem volt egy akármilyen kis mutatvány, mert elég súlyos volt a táska, a csomagtartó meg magasan volt az amúgy szép, elegáns szerelvényben.
Fiatalok ültek le az üres helyekre körülöttem, előhúzták a laptopokat, és mélyen elmerültek a munkában vagy tanulásban... ki tudja...
Szép halkan zakatolt a vonat, volt jó könyvem, elszállt az idő.
Feltűntek a rendezőpályaudvari vágányok, az utasok készülődtek a leszálláshoz, én is nyújtózkodni kezdtem a táskám után.
Hárman pattantak fel a helyükről a környezetemben, hogy segítsenek. Nekem mégse az jutott eszembe, hogy milyen kedvesek, hanem az, hogy miért nem hagyják, legalább megpróbálni egyedül.
- Ilyen bénának látszom? - jöttek ki akaratlanul a számon a szavak,de a magas fiatalember, aki ideadta a táskámat, megnyugtatott.
- Nem teccik bénának látszani, csak kicsi teccik lenni.
Hát, ez annyira aranyos volt,és annyira tiszta jóindulat, hogy elszégyelltem magam. Még én háborgok! Nem hogy örülnék, hogy a fiatalok ilyen kedvesek! Nemcsak hogy segítenek, de még meg is nyugtatnak. Nem béna vagyok, hanem kicsi. Azért ez jobb egy fokkal.
-Igaz, - mondtam békülékeny hangon - kicsi vagyok. - Megköszöntem a segítséget, és szép napot kívántam. Nics baj a fiatalokkal. Szeretem őket.
Idősek és fiatalok
Idősek és fiatalok
Mind farmerban járnak,
Színes, mintás pólóikban
Egymásra mosolyognak
Vidám tavaszi ékesség
Divat a békesség.
A boldog ember
[szerkesztés]Idegenforgalmi jellegű családi vállalkozás kapcsán rendszeresen tettük meg az utat a Pireneusok csodaszép tájain a nevezetes hegyi faluig, a szűk család háromnegyed része: férjem, fiam, meg én.
Egyik alkalommal a saját kocsink javítóműhelybe került, és kénytelenek voltunk egy kölcsön autót szerezni. A kölcsönkapott autó alig volt jobb az éppen csak használhatónál, kényelmesnek meg még annyira sem volt mondható. Kívül, belül rozsda ette, hátsó ülése nem volt, csak egy pléd volt a vasvázra terítve, a kidobott ülés helyett. Én, a kisnövésű és kifogástalan tűrőképességű elvállaltam a hátulsó helyet. Találtam egy nem túl koszos kispárnát a csomagtartóban, és így viszonylag jól elhelyezkedtem. Lassan hajtottunk a tekergős hegyvidéki úton.
- „Tanár néni, én azt hittem, hogy ma… Hinni a templomban kell, fiam!” - meséli vidám fickó gyermekünk a hajdani iskolai jelenetet.
Így hármasban összezárva a kocsiban, társalgásaink hamar vallásiba fordultak. Miután a családtagok hogy s mint létét már gyakran és alaposan kitárgyaltuk, ez volt a kedvenc témánk. Én voltam a hívő, fiam a hitetlen oldalt képviselte, férjem is inkább arrafelé húzott.
- Ne beszéljünk vallásról, hanem filozófiáról – mondom.
- Nem mindegy?
- Nem. Mert a vallást örököljük, a filozófiát választjuk. És persze nem csak a templomban hisszük.
- Anyu! Ha egy ilyen típusú nő, mint te, rám akar szállni, én a fejemhez kapok, és azt mondom magamnak, „jaj, ezós, ezós, meneküljünk!”
Valójában meg kellene sértődnöm az ezoterikusok kicsúfolása miatt. De érzem a szeretetet a hangjában, meg az eredeti humorát is nagyon élvezem. Mégis szeretnék nem nevetni, de nem sikerül. Előtör belőlem jólesően, és pont azért, mert valójában bosszankodom amiatt, hogy nevetek, nehezebben tudom abbahagyni, mint valaha az iskolapadban.
- Látod, ezért jó, hogy ilyenkor beszélgetünk, amikor nem tudsz kiugrani a kocsiból.
- De miért olyan fontos ez neked?
- Látnom kell, hogyan van megalkotva a világ.
- Hogyan van megalkotva!?
- Hogy miből van összerakva, és milyen. Például, ha élek egy házban, tudnom kell, hogy milyen az a ház.
- Valami világ-egyenletre gondolsz?
- Igen, olyasmire.
- Azt már Einstein megmondta. É egyenlő emszer cénégyzet.
- Igen. Ez nagy lépés. Az anyagból energia keletkezik. Ha ez fordítva is igaz, hogy energiából anyag, akkor ez a teremtés.
- Energiából nem keletkezhet anyag – szól bele a férjem. – Legalábbis még nincs bizonyítva. – Ő a hitetlen Tamás. Mindenre bizonyítékot akar.
- Keletkezhet. És bizony, bizony, ez bizonyított – mondja a fiam. Kétség kívül ő a legokosabb, és fontos kérdésekben a feltétlen tekintély.
- Na hát akkor? – diadalmaskodom – ki fog derülni, hogy a Teremtés igaz. Előbb utóbb a vallás és a tudomány összetalálkozik. Rájönnek, hogy mindig is ugyanazt mondták.
- De úgy-e nem azt akarod mondani, hogy a sokezer év előtti emberek tudták azt, amit mostanában épp csak, hogy felfedez a tudomány?
- Ki mondana ilyet?
- Pedig lehet, hogy így van. A nagy fehér könyvembe az van írva….
- Tavaly még a Bibliát mondtad, nem a fehér könyvet.
- Persze, de az óta fejlődtem. Most is mondom a Bibliát, de még ráadásul van egy fehér könyv, ami…
- Mitől fehér az a fehér könyv?
- Fehér borítója van.
- Na, nekem olyan fehér könyvem van, ami belül is fehér.
- Mitől fehér belül?
- Minden lapja fehér lap. Nincs bele írva semmi.
Utazó hahota klub folytatódik.
- Majd mutasd meg nekem is! – támogatják egymást a hitetlenek.
- És akkor ki mondja meg neked, hogy mit tegyél, hogyan éljél?
- Én mondom meg magamnak.
- Könnyű neked.
- Mért, neked ki mondja meg?
- Mindenki meg akarja mondani. De most már én hozzáláncolom magam a filozófiámhoz, mint Odüsszeusz az árbochoz, és nem hagyom magam befolyásolni.
- Én a nélkül sem hagyom.
- Na, ez igaz!
- Meg néha az ember maga sem tudja, mi lenne a jó. Így viszont minden lépésemet a filozófiámhoz kötöm.
- Na tessék!
Már az elágazás előtt láttuk, a vézna, lepusztult ruházatú kis embert az út mellett. Két nagy szatyrát a földre tette, úgy integetett.
Fiam már húzta a kormányt az út széléhez.
- Nehogy fölvedd!
- Miért, bekoszolná a kocsit?
- De már nem fér el. Hova üljön, a vasra?
- Ismerem ezt az embert. Fölvesszük.
- Mi a neve?
- Nem tudom.
Gyermekem nem vitatkozik, hanem kipattan a vezető ülésből, és betessékeli az embert.
Az ember boldogan jön a szatyrokkal. Szabadkozunk, hogy kényelmetlen a kocsi, meg ilyesmi.
- Nem baj, - nevet az ember – nagyon jó lesz. Enyhén szakadozott farmerkabátját levette, összehajtogatta, arra ült be mellém a hátsó ülést jelképező plédre. Tiszta fehér póló volt rajta, fehér fogsora világított, ősz haja, szakálla ezüstösen csillogott. Így közelről nem afféle szakadt benyomását keltette, inkább csak különleges figurának látszott.
Barátságos csevegéssel szórakoztatott minket. Megtudtuk, hogy fönn a faluban lakik, szeret gitározni, gitárral énekelve Istent dicséri. Próbáltuk kideríteni, miféle származású, de ő maga se nagyon tudta. Végül úgy emlékezett, hogy talán Szardínia szigetéről való. Élt Portugáliában, Dél-Amerika több országában, és most ide vetette a sors a Pireneusok völgyei és csúcsai közé. Minden reggel kijön a kunyhójából, és hálát ad Istennek a szép reggelért, meg hogy itt élhet ebben a fantasztikus környezetben. Arca, szeme mosolygott, amikor erről beszélt.
- Szóval, nekem nincs semmiféle filozófiám - folytatja a fiam, miután nagy kézfogások közepette elköszöntünk a boldog embertől.
- Neked nem is kell Kisfiam! Neked akkor is van, ha nincs - mondom.
Kedves emlékű, jó délután volt.
Mint a csillagok
Én szabad vagyok,
Mint a csillagok.
És én csupa öröm vagyok,
Akár a csillagok.
Mindig úton vagyok,
Mint a csillagok,
És én mindig otthon vagyok,
Akár a csillagok.
Bársony pázsitok,
Balzsam illatok,
Tudom, hogy ők is én vagyok,
Akár a csillagok.
Uram, gyönyörűek az alkotásaid.
Uram, gyönyörűek, az alkotásaid.
Uram, óh, Uram,
Az alkotásaid gyönyörűek,
Óh, óh, gyönyörűek!
Holle Anyó másképpen
[szerkesztés]Minden évben 2- 3 alkalom is volt, amikor színpadra állítottuk a gyerekeket a szülők gyönyörűségére, és mindnyájunk örömére. Amikor osztályfőnök voltam, egyik ilyen alkalomra az osztályommal Holle Anyó meséjét választottuk.
Volt egy különösen nagyra nőtt kislány, akinek valami nagyon egyedi szerep kellett. Ő lett Holle Anyó. Bokáig érő, kék kockás, fodros kötényruhát kapott, mesebeli volt benne, és mosolygós. A kezébe adtunk dunna helyett egy nagy párnát, amit majd mindig fel kell ráznia, hogy bőségesen essen a hó a földön.
Az átlagos magasságú gyerekek alakították a mesében szereplő családtagokat, az anyát, az apát, és a széplányt, aki a család saját gyereke, a mese szerint irigy és gyűlölködő.
A lenézett, szolgálólányként tartott mostohatestvér szerepére egy aranyos, csillagszemű lánykát választottunk. Szép, ezüstfehér, csipkés-fodros damaszt-ruhát adtunk rá, és a fölé rongyos, sáros szoknyát, elnyűtt nagykendőt.
Ez a mese tényleg a bibliai mintát követi. Az utolsóból lesz az első, ő a mostohalány, aki nyer, mert jóakaratú, szorgalmas. És az elsőből lesz az utolsó, ez a szebbik lány, aki viszont bűnhődik és csúfság tárgya a mese végén.
Csakhogy mi átírtuk a történetet! Nem tetszett a végkifejlet. A mi változatunkban mindenki a nyerő oldalon áll.
Az első jelenet a házban bent és kint játszódott. A család különféle szidalmakat szórt a szegény rosszruhás mostohalány fejére, és veszekedve elkergették.
Fenyőfás udvar képét mutatta a színpad másik része, a fenyőfának öltöztetett gyerekek konfetti-hópihéket szórtak szét. A kisnövésű osztálytársak bébi sapkákba és gyerekes bundácskákba öltözve a fenyőfák között ugráltak, szaladgáltak. Örvendeztek Holle Anyó ajándékának, a hulló hópihéknek.
Az elüldözött mostohalány pedig dideregve indult útjára a hóesésben.
A következő jelenet már Holle Anyó ablakában játszódott. Megérkezett a lány agyonfázva loncsos piszkos ruhájában, és szolgálatra ajánlkozott. Az anyó kedvesen fogadta. Hamar megállapodtak. Három napig kell a párnát gondosan kirázni, hogy essen a hó a földön a gyerekek örömére. Ez lesz a munka, és egy csodálatos, ragyogó, fehér ruha lesz a fizetség.
- Abban majd én is olyan szép leszek, mint a nővérem? - kérdezte felcsillanó reménnyel a lány.
- Nem a szépség a legfontosabb az életben, kislányom! - oktatja Holle Anyó kedvesen. - Ez a ruha varázs ruha. Aki hozzáér, annak a szívét elárasztja a szeretet.
Szeretet... bááá. Ez a szeretet szó már olyan elcsépelt. Mai gyerek nem ad rá semmit. Ha van. Csak akkor, ha nincs. Akkor hiányzik, de ki az, aki kitalálja, hogy mi hiányzik?
A harmadik jelenetben újra a család otthonában vagyunk. Egyszerű díszlet: asztal két székekkel. Csak egy pillanatba telt ledobálni a mocskos göncöket a színfalak mögött, és máris ott áll a mostohalány a színpad közepén, az asztal előtt, a csillogó, ezüstfehér brokát-ruhában. A reflektor rávilágít. Mintegy megdicsőülten, szép, nyugodt, egyenes tartással áll a fényben.
Bejön az anya.
-Hát te itt vagy? Abban reménykedtem, oda fogsz veszni a hidegben, és nem kell többé gondot viselnem rád! Honnan loptad ezt a ruhát?
Miközben ez utóbbi kérdést felteszi, odamegy, rángat egyet a ruhán, és ahogy Holle Anyó ígérte, abban a pillanatban szívét elárasztja a szeretet. Karjai ölelésbe mozdulnak.
- Jaj szegény gyermekem, hogy hiányoztál nekem! Biztosan összefagytál odakinn! Megyek, készítek forró teát! - mondja az őszinte szeretet hangján, és kimegy.
Bejön a nagylány, a szép nővér. Az anyáéhoz hasonló utálatos szidalmakkal kezdi, majd így folytatja:
- Mi ez a nevetséges gönc rajtad?
Azt élmény volt látni, ahogy ez a tizenhárom éves osztályszépe nagy kislány előadta a szöveg szerinti kérdést, közben lekicsinylő mozdulatot tett a ruha felé, és ujjai hegyével mintegy véletlenül, de jól láthatóan hozzáért. És ahogy a szövegkönyvben van, a varázsruha érintésétől az ő szívét is elárasztotta a szeretet.
- Milyen gyönyörű lány vagy drága testvérkém! Eddig vajon mért nem vettem észre? Átfázhattál a hidegben. Neked adom a meleg kötött kendőmet. És még a legszebbik csizmámat is – mondja, és átöleli fehér ruhás testvérét. Éppen akkor jön be az apa, megtorpan, mert meglátja, hogy a saját lánya átöleli a másikat.
- Hagyod békén a lányomat! - kiált rá a mostoha- lányra, odamegy, hogy szétráncigálja őket, és akkor bekövetkezik a csoda.
- Anyjok! Gyere már! Hazajött a kislányunk!
Kamaszhangjához képest igazán élethű volt az alakítás, ahogy eljátszotta a szerető apuka örömteljes meglepetését.
Megérkezik az anya egy kancsóval és tálcányi teáscsészével, beözönlenek a kicsik is, mindenki teát iszik, összeölelkeznek, függöny, taps.
Nagyszerűen alakították szerepüket a gyerekek. Azóta már ők olyan 30 – 32 évesek. Az Élet színpada a helyük.
Óh, Istenem! Adj nekik, mindnyájuknak egy-egy ilyen varázsruhát! És ha már kérhetek, nekem is jó lenne… Sőt ne is csak nekem, hanem adj Mindnyájunknak az egész Földön! Ámen.
Vesztébe rohan a világ
[szerkesztés]Vesztébe rohan a világ, vagy nem?
A hosszú verset, ami itt következik, vagy 20 évvel ezelőtt írtam. Akkoriban felső tagozatos napközis tanár voltam. Jobban szerettem ezt, mint a tanítást, mert földrajz szakosként csak heti 2X45 percet voltam egy-egy gyerekcsoporttal, a napközisekkel viszont nap, mint nap 4-5 órán át. Így a napközisekkel mélyebb érzelmi kapcsolatot tudtam kialakítani, kedvesebb volt velük a hangulat. Gyakran vittem őket kisebb-nagyobb sétákra, kirándulásokra. Volt sok idő beszélgetni mindenféle komoly dolgokról, az élet nagy kérdéseiről is. Gyakran megbeszéltük például, hogy vesztébe rohan-e a világ, vagy egyre jobb lesz. Nem tudtuk eldönteni egyszer sem.
Egyebek közt fontosnak tartottam megtanítani őket arra, hogy az egyetnem értésüket vagyis ha valamiről eltér a véleményük, azt hogyan fejezzék ki. Például ahelyett, hogy „de nagy hülyeség, amit mondasz” lehet így: „ezen el kellene gondolkodnod, és esetleg megváltoztatni a véleményedet erről”.
Egyszer azt kérdezték: Tanár néni hisz Istenben?
Én akkoriban materialista voltam. Nagyon rosszul esik most ezt leírnom, de őszintének kell lennem. Azt válaszoltam: Nem, nem hiszem, hogy van egy személyszerű Isten, aki törődik külön-külön mindenkivel. Angyalokban, meg más effélékben sem hiszek.
Azt mondta erre Regina, a 12 éves roma származású nagylány:
- Én azt javaslom tanár néninek, hogy tessék megváltoztatni erről a véleményét, mert én megmondom tanár néninek, hogy van Isten.
Hm. Ez az én sikerem, hogy így megtanult fogalmazni. De még inkább az lepett meg, ahogyan mondta. Olyan meggyőzően hangzott. Ahogy mondani szokták: szeget ütött a fejembe. Mindig is tudtam, hogy a romák lelkileg érzékenyebbek, ők látnak, vagy hallanak, de legalábbis éreznek olyan dolgokat is, amiket mi nem. Nem hagyott nyugodni ennek a roma lánykának a mondása. Nem úgy volt, hogy attól fogva hívő lettem, de azért megindította bennem, hogy beleássam magam Isten valóságának témakörébe.
Szerettem azokat a gyerekeket, most is, mikor beírom őket ebbe a könyvbe, jó szívvel gondolok rájuk. Már felnőttek az óta, de azért biztosan megérzik. Különösen a romák.
Világmegváltó vers
[szerkesztés]Világmegváltó vers
Gyerekek álljunk meg, baj van!
Valami nagy baj, gyerekek!
Eltévesztettük az utat!
Álljunk meg, nézzünk szét! Ez egy
zsákutca! Nézz körül, figyelj!
Nem erre van az a szép hely,
az a csillogó magas hegy,
és a kékvizű tiszta tó,
ahova már évezredek
óta igyekszünk rettenet,
háborúk és könnyek között.
Már azt hittük, pár lépés csak,
de odébb van. Mindig becsap
minket, akár egy látomás
eltűnik a felhők mögött.
Eltévedtünk, a sok nehéz
kitérő és elágazás
nem néztük meg, hová vezet.
Legjobb lesz, ha visszamegyünk.
Menjünk vissza! Nem a fára,
hanem inkább még visszább, az
óceánba…… nem, nem oda,
még visszább, az Édenkertbe!
Ha még Isten visszafogad….
Az van írva, megbocsátó….
Menjünk vissza, kezdjük újra!
Forduljunk vissza mielőbb,
nagyon nagy a baj, gyerekek!
Hiába a sok okosság,
Nem lett jobb, hogy mindent tudunk,
Talán mégsem kellett volna
Azt az almát megkóstolnunk…
Miről beszélsz? Milyen alma?
Kit érdekel? Alma nem kell!
Csipszet eszünk, az kell nekünk!
Alkohol és hangos zene
Kell, esetleg Coca Cola!
Nehogy elrontsd, nekünk így jó,
Szépek és vidámak vagyunk,
És szeretkezünk naponta
Hát pontosan erről van szó
talán jó ez neked, hogy a
szerelem varázsa helyett
az üres szexet élvezed,
- ha élvezed? Pedig tudod,
hogyan hatnak a hormonok,
erogén zóna nem titok
a Viagrát is ismered,
csak az titok, hogy hol repül
a kék madár, ha kergeted.
Az igaz, hogy a tudomány
előbb – utóbb meggyógyítja
minden bajunk. Na, de azok
talán nem is lettek volna,
ha akkor rá nem ébredünk,
hogy kevés nekünk az amit
az Édenkertben ehetünk.
Vagy olyan jó éjjel – nappal
billentyűket püfölgetni,
mint kalitkába zárt madár,
egy szobában csicseregni,
erdőt, mezőt sosem látni,
egy rózsát sem észrevenni?
Vagy jó talán egy tök rongyos
kanapéról horrort nézni,
gyilkost üldözni henyélve,
vagy holdfény-hajón utazni
képernyő holddal beérve?
Vagy a fényes palotádban
irigykedni és figyelni,
hogy ki mit ad mennyiért,
s biztonsági rendszerekre
költeni a pénzedet, hogy
fel ne törje valaki a
drágaköves széfedet,
miközben már elfeledted
megkövesedett szívedet?
Vagy ez az? Hát ezt akartuk?
Vagy csak menjünk megint tovább,
hogy egyszer mégis majd talán
ha minden titkot megtudunk,
a világon uralkodunk?
Vagy egymáson? ...Egyre rosszabb
Nem látjátok hová futunk?
…Visszamehetnénk, gyerekek…
Dehogy megyünk, jó lesz ez így!
Ha majd a csúcsra feljutunk,
..nem oda, az űrbázisra!
Még feljebb! A csillagközi
háborúba! Az lesz a jó!
Majd ott meglátjuk, hogy ki győz,
Ki ér oda leghamarabb.
Aki akar, jöjjön velem.
visszamegyek, megyek haza…
vagy másfelé,…vagy más úton
Nem is tudom…nem is tudom.
Jóakarat és gyűlölet
[szerkesztés]Új tavaszi láz
Úgy érzem,
Most tényleg
Itt a jóság ideje
A jóság kora jön el
Mint valami új láz
Terjed egyik emberről a másikra
A jóakarat szelleme
És növekszik
Száll, mint a virágok illata, és hódít,
Eljön a családokhoz és a templomokba
Sokasodik a békesség,
Mint ahogy a fák zöldje egyre
Megérkeznek a vadkacsák
És leszáll igazi fészkére
Az öröm a földre.
Kedves emlék nekem ez a vers , ez az Új Tavaszi Láz, barátnőmmel beszélgettem róla.
- Ezt mikor írtad?
- Pont egy éve. De lehet, hogy kettő. Ilyenkor márciusban. Nagyon lelkes voltam. Jó érzés volt. Azt hittem most már tényleg, a családokban is, az egyházakban is, a nagy, közös Európában is, mindenki toleráns, keresi a békességet. Anyukámnak is megmutattam.
- És mit mondott az anyukád?
- Hogy szép álom. Sose lesz valóság.
- És te mit mondasz?
- El fog jönni az ideje. Most talán még nincs itt, mert még nem szenvedtünk eleget biztosan.
Valamit nem értek
Magyarázd meg Isten
Ez még a teremtés,
Ami van most itten?
Ez a sok gyűlölet?
Ez a sok szenvedés?
Nem lehet e nélkül?
Nem lehet másképpen?
-És, kaptál választ?
-Kaptam.
-És mi a válasz?
-Hogy ez még a teremtés, és nem lehet másképpen. Még sokan vannak a gyűlölködők, és még szenvednünk kell. Ezért most a gyűlölködés könyvét írom.
- Tényleg? Hogy lehet az?
- Dühömben. A csalódás miatt.
A gyűlölködés könyve
[szerkesztés]Először is azért gyűlölködünk, mert muszáj. Ahogyan „navigare necesse est”, ugyanúgy gyűlölködni is márpedig kell. Muszáj, nincs más választás.
És jó is! Tök jó! Ha gyűlölködöm, láthatják a többiek, hogy nem lehet velem packázni. Enyém a hatalom, és a dicsőség. És az Ország is persze. Tekintélyt ad. Élvezem látni, hogy reszketnek tőlem. Persze lehet, hogy titokban visszagyűlölnek. De kit érdekel? Az én gyűlöletem erősebb, mint az övék.
Van aki azt mondja, hogy gyűlölködni ártalmas. Gyomorfekélyt kap az ember, meg tönkremegy a mája, a veséje, meg fáj a feje, magas a vérnyomása, na, ezt mind nem hiszem. Ezek csak akkor lehetnek, ha nincs kire kiönteni a gyűlölködésünket. De nekem van. Ott a családom a kollégáim, barátaim. Igen, vannak barátaim is. Összejövünk, és együtt gyűlölködünk.
Kiül az ember arcára. Hát nem is fogom folyton azt a bárgyú mosolyt hordozni az arcomon, mint néha karácsonykor, ha kénytelen vagyok megjátszani a kedves, jó családtagot napokon át! Az sokkal ártalmasabb, és fárasztóbb.
Először is azt gyűlöljük, akinél különbek vagyunk. Márpedig sok más embernél vagyunk különbek, tehát sokakat gyűlölhetünk.
Ott van mindjárt az életünk kezdetein Hófehérke mostohaanyja, a legeslegszebb, mindenki másnál szebb királynő. Senki nem lehet szebb!
Keressünk hasonlóságokat. Senki nem lehet az osztályban okosabb mint én!
Senki nem lehet tehetségesebb sportoló mint én!
Senki nem lehet a hivatalban tökéletesebb munkaerő mint én!
Könnyű a helyzet, ha tényleg így van. Akkor nem kell gyűlölködni. Kedvesen beszélhetünk az aranyos kis butákkal, tehetségtelenekkel, butácskákkal, csúnyácskákkal. De ha felmerül olyan helyzet, amiből esetleg az világlik ki, hogy Hófehérke százszor szebb, akkor bizony felébred a gyűlölet.
Kit vagy kiket gyűlöljünk tehát?
Akinek meg akarjuk mondani, hogy különbek vagyunk, és nem hiszi el.
Aki tényleg különb, de nem akarjuk, hogy ez kiderülhessen.
Akitől félünk
Aki korlátoz, rabbá tesz, kitol velünk.
Aki megsért, megbántja az önérzetünket, büszkeségünket.
Aki más külsejű, más szokásai vannak, más vallásban hisz, más nyelven beszél
Akit szerettünk, de becsapott, megalázott, vagy csak potyára rászántunk akárhány évet, mert azt hittük, ő az igazi, de csalódtunk.
Hagyok üres helyet, folytassátok a felsorolást!
Nem lehetek egy bárány, hogy eltűrjem! Na, de most komolyan. Igaz, a gyűlölet önmagában még nem oldja meg a köteleimet, de ha kellően gyűlölök, eljuthatok addig is, hogy felszabadítom magamat.
Figyeljük meg a történelmet! Igaz, sokakat kivégeztek a forradalmak után, folyt a vér, meg a könny, és az eredmény se jött be mindig… Egyik szomszéd hatalmát leráztuk, jött a másik, azt is leráztuk, akkor meg a „tátott tőke sárga szája” lehelt ránk, hát most aztán őket gyűlölhetjük.
Gyűlöld az ellenségedet! Ezt kellett tanítani az embereknek a történelem folyamán, és folyton folyvást fel kellett szítani a gyűlölködés tüzét, mert különben nem mentek volna háborúba, forradalomba, ellenforradalomba, nem vitték volna az ellenséget máglyahalálra, a boszorkányokat nem fojtották volna bele a különféle országok lelkesen gyűlölködő népei a folyóikba, nem akarták volna visszafoglalni Krisztus sírját és más dolgokat.
Habár ismertem egy idős, primitív, falusi asszonyt, aki a gyűlölködést nem ismerte. Mindenkit szeretett. Mindenkiről csak jókat mondott. Őt elkerülte minden háború forradalom, rendszerváltás, ő ezekről nem is tudott. Csak élte a maga kis szerető életét, szerette a férjét, gyerekeit, menyeit, vejeit, unokáit, szomszédjait, szóval mindenkit, akit ismert. Persze könnyű ott a faluban, senki olyat nem ismert, akit gyűlölhetett volna.
Sebaj! Gyűlölködni jó! Azt is mondhatjuk, gyűlölködöm, tehát vagyok!
Még jobb így: Gyűlölködöm, tehát különb vagyok!
Aki nem gyűlöl, az bamba! Béna! Gyáva!
Ismerősök találkoznak. – Hogy vagy? - Kösz jól. -És mesélj, kit gyűlölsz mostanában?
Ismeretlenek találkoznak. – Kit tisztelhetek az úrban? - Ez csak egy udvariassági formula. A valóságos, ki nem mondott kérdés ez: „Kit gyűlölhetek az úrban?” (Müller Pétertől származik ez gondolat. Annyira találó!!!)
Baráti társaság jön össze, ismeretlenek is vannak. No csak, nézzük! Hol jön egy jó kis gyűlölnivaló! Valakinek megint elmondhatom, hogy én mennyivel különb vagyok!
Jó kis beszélgetésre számíthatok. Elmondom majd neki, hogy én kit gyűlölök. Például a kormányt, vagy az ellenzéket, a vallást, vagy a tudományt, a fehéreket, vagy a feketéket, a hideget vagy a meleget, a göndör hajat, vagy a simát, az öregeket, vagy a mai fiatalokat, a honfitársaimat, vagy a külföldieket… Van sok ötletem. Na mert vannak, akik még beszélgetni sem tudnak miről. Az ilyenek nagyon unalmas személyek. De miről is beszélgetnének szegények, ha nem gyűlölnek senkit?
- Borzalom. Ezt nem te írtad!
- De! De igen! Kíváncsi vagyok, mit szólnak hozzá! Majd még folytatom, ha lesz rá igény!
Hála vers
[szerkesztés]Kösz
kösz
köszönet
kösz, köszönet
egy locsogó
patakocska
egy csobogó
köszönet patak
jött a szívemhez
és velem maradt
itt van a szívemben
nő, növekedik egyre
a köszönet folyócska
a szívcsakrám megtölti
túlcsordul, ömlik, kibuzog
inkább egy köszönet folyó
egy nagy hála folyam ez már
növekszik, körülvesz, elborít
hömpölyög belül és kívül az ár
mindenütt szíveket és virágokat terem
szüntelen, gyönyörű hála áradat az életem
mélységesen mély, hála óceánban élvezem gyönyörű életem.
- ↑ Nézd meg Eostar Kamala képeit.
- ↑ Bármit teszel, szeretetből tedd, és ne a hasznát lesd.
- ↑ Egyszer nagyon álmosan egyedül vezettem 3 - 4 órás úton hazafelé. Elalvás ellen ezt énekeltem
- ↑ Ha hiszitek, ha nem, felébredtem, és jókedvűen hazaértem.
- ↑ Ha szeretném magamat felvidítani, ezt éneklem valmi egyszerű kis keringő dallammal.
- ↑ Ching Hai Legfelsőbb Mester spirituális vezető életrajza