Szakácskönyv/Nemzeti/India

India: Új recept beírása

Nemzeti - S Z A K Á C S K Ö N Y V - India

Fejezetek: Alapok, Tudnivalók, Táblázatok, Nevezéktan, Növények Gombák Gyógynövény, Étkezési szokások Diéta, Diétás étrendek, Diétás receptek, Fűszerek, Levesek Előételek, Köretek, Saláták,Öntetek,Mártások Felfújtak,Pudingok,Fagylaltok,Parfék, Szendvicsek Főételek, Tésztaételek, Zsírban sült tésztafélék, Fűszer Fűszerkeverék Előétel Leves Rizs Puláv Kenyérfélék Karik Bádzsik Barták Bab ételek Krumplis ételek Dálok Raiták Snack-ek Kebabok Csatnik Saláták Sütemények Édességek Italok Rosta Erzsébet: Vegetáriánus konyha Indiában Könyvünkkel nemcsak az indiai vegetáriánus konyha mesterfogásaiból adunk ízelítőt, hanem olyan érdekes témákat is tárgyalunk, mint a vegetáriánusok részaránya, az ahimszá kialakulása, a kasztokra vonatkozó étkezési szokások, az indiai étkezés ethosza. Ezenkívül bepillanthatunk a regionális konyhaművészetbe és ízelítőt kaphatunk az étkezési szokásokról is. A recepteket érdemes kipróbálni, kiegészíthetjük vele étrendünket, hisz olcsóságuk mellett táplálóak, nem puffasztanak, elkészítésük könnyen elsajátítható, nem is túl munkaigényes, alapanyagaik pedig ma már nálunk is beszerezhetők. A könyv szerzőjének honlapja: Rosta_Erzsébet ◄ Receptek Ajánlás Érdemes elolvasni a vegetáriánus étkezésről szóló lapot. Természetesen senkinek nem kell feladnia elveit szokásait, de ami jó szokás átvehető, ami új ízeket jelenthet, talán érdemes kipróbálni. Az Indiai konyha látszatra kissé bonyolult lehet, de egyszerű eljárásokat nem nehéz megtanulni, és a saját szokásaink közzé beilleszteni. A receptekben leírt elkészítési módok, egy gyakorlott háziasszonynak nem jelentenek gondot, viszont változatosabb ételekkel kínálhatják a vendégeket, vagy családtagokat, az elkészítési módok betartásával, mindig sikerre számíthatnak. A védikus receptek, nem fogyókúra, vagy önmegtartóztatás a magyaros, (zsíros, erős fűszereket használó), ételektől, hanem annak célszerű kiegészítője lehet. Változatosságot, egyes alapanyagok más módon való elkészítését, más ízek megismerését, vagy új szokások meghonosodását hozhatják. A vegetáriánusok részaránya Ha létezik a vegetáriánusok számára kedvező hely, akkor India biztosan ilyen, e szubkontinens ugyanis tobzódik a hús nélküli ételekben, a kizárólag növényi alapanyagokból készített fogások sokszínűsége valósággal meghökkentő, annak ellenére, hogy az általános hiedelemmel ellentétben nem minden hindu veti meg a húst. A vallásos hinduk azonban tojást, sőt tejterméket sem esznek. Bár a húsfogyasztástól való tartózkodás India egészére közel sem jellemző, a világon ez az egyetlen olyan ország, ahol a húsevést erkölcsi alapon, az ahimszá vagyis az erőszakmentesség elvére hivatkozva utasítják el. Az ahimszát, amely elsősorban az indiai dzsainok körében alapvető morális erény, a hinduk és a buddhisták egyaránt mindig nagyra becsülték. Bár a buddhisták "ne ölj!" parancsa nemcsak az emberekre, hanem az állatokra is vonatkozik, sem ők, sem a hinduk soha nem követelték meg olyan mereven az ahimszá betartását, mint a dzsainok. A szigorú értelemben vett vegetarianizmus manapság elsősorban az árja, illetve a későbbi muszlim befolyástól érintetlen déli államokra, valamint Gudzsarát államra (69%) jellemző, ahol - miként azt önéletrajzában Mahatma Gandhi írja - "... erősen elterjedt a dzsainizmus, hatása mindenütt és mindenben érezhető volt. Sehol másutt Indiában, sem Indián kívül nem fogadták olyan irtózással és ellenállással a húsevést, mint Gudzsarátban a dzsainák és a Visnu-hívők." Ezzel szemben napjainkban a lakosság mindössze 25-30 százaléka vallja magát teljesen vegetáriusnak. A vegetáriánusok magas száma a már említett Gudzsaráton kívül Rádzsasztán (60%), Pandzsáb-Harijána (54%) és Uttar Pradés (50%) államokra jellemző, míg a sor másik végén egyaránt 6%-kal Kerala, Orissza valamint Nyugat-Bengál állnak, ahol - tengerparti államok lévén - a hal igen olcsó táplálék. A több, mint 1 milliárd lelket számláló Indiában a vegetáriánus hindukon kívül a fennmaradó 70-75%-ból a lakosság egykilencedét kitevő muszlimok vallása a sertéshús fogyasztását tiltja, a keresztényekre semmiféle húsevési tilalom nem vonatkozik, de - ellentétben a vallásos hindukkal - a marhahús kivételével a szikhek is bármilyen húst ehetnek. ◄ Receptek Az ahimszá kialakulása Körülbelül 4500 éve, a virágkorát élő Indus völgyi Harappában, majd a védikus kor (i.e.1500-560 közötti időszak) árjái, valamint a dél-indiai dravidák szívesen fogyasztottak állati táplálékot, beleértve a későbbi korokban legnagyobb bűnnek számító tehénhúst is. A régészek a Bélán-völgyi ásatások során olyan állatmaradványokra leltek, amelyek arra utalnak, hogy az i.e. 2500 körül már háziállat volt a szarvasmarha, a juh és a kecske. Harappában már sokféle állatot - tehenet, bivalyt, kecskét, juhot, disznót, baromfit - tenyésztettek, a védikus érában, amikor az árják legnagyobb kincsnek a szarvasmarhát tartották, s az állattenyésztés volt a lakosság fő megélhetési forrása. A Védákban nem kevesebb mint 250 állatról esik említés, közülük ötvenet tartottak alkalmasnak áldozatra és étkezésre. Az állatok leölésének tiltása már a Maurja-dinasztia hatalomra jutása előtti (i.e. 312) időkben felvetődött, az aggályokat azonban ekkor még nem erkölcsi megfontolások, hanem gazdasági érdekek (a tehén tejet ad, az ökörrel szántani lehet) motiválták. Eleinte azonban csak az élő állatok feláldozását tiltották meg, később korlátozni kezdték az állatok levágását, aztán fokozatosan bővült az áldozati tilalom alá eső állatok köre is. Egyre inkább elvetették a szarvasmarhák áldozati állatként való levágását, lassan kialakult a tehenek védettsége. Ezzel szoros kapcsolatban hódított teret az erőszakmentesség gondolata, az ahimszá elve. Az ahimszá alapján történő áldozati tilalom Buddhával és követőivel kezdett elterjedni, de az állathús fogyasztását még Buddha is megengedte, ha az állatot nem szándékosan ölték meg. Asóka, a Maurják leghatalmasabb királya (kb. i.e. 273-232), aki élete során meggyőződéses buddhistává vált, nemcsak megtiltotta az élőlények leölését, hanem maga is gyakorolta az erőszakmentességet. A dzsainok hite - amely az élet elvételét táplálkozás vagy áldozat céljából kifejezetten tiltotta és nemcsak a látható, hanem az apró, láthatatlan élőlényekre is kiterjesztette az ahimszá elvének gyakorlását - a buddhisták felfogásánál is erősebb hatást gyakorolt az emberekre. Az 5. században élt Fa Hszien kínai zarándok és a 7. századi Hszüan Cang kínai buddhista utazó feljegyzései alapján Indiában általánosan elterjedtté vált a vegetarianizmus. Egy későbbi utazó, Albiruni (973-1048) arab tudós a 11. század közepén az előbbieknél jóval pontosabban fogalmaz, mint írta az állatok megölésének tilalma igazából csak a felső kasztbéli papokra, a bráhminokra érvényes, és az állatok közül sem mindegyik fajra igaz "tilos megölni és megenni a teheneket, lovakat, varjakat, papagájokat, fülemüléket és mindenféle tojást, valamint tiltott a bor fogyasztása is." A tehénhús megevésének tilalmáról úgy vélte, hogy az elsősorban nem erkölcsi megfontolás dolga, a tiltás inkább abból fakad, hogy a tehén húsát nehéz megemészteni, s utána, hogy az ember visszanyerje erejét bétellevelet kell rágni. Emellett az is fontos érvként esett latba, hogy a szarvasmarhát mint házi igavonó állatot munkába - szántásra, vízkitermelésre - lehet fogni, és az sem volt utolsó szempont, hogy a teje élelmet ad, sőt a vizelete és a trágyája is kiválóan hasznosítható. ◄ Receptek Dúsan termő föld Az ahimszá követésén túl a vegetarianizmus meghonosodásában meghatározó szerepe volt annak is, hogy India földje mindig bőséggel ontotta a különféle fehérjedús hüvelyeseket, olajos magvakat, zöldségeket és a rengeteg gyümölcsöt. Évezredekkel ezelőtt az Indus völgyiek (Harappa, Pandzsáb) gabonaként búzát és árpát termesztettek. A gabonát magtárakban tárolták, a magvakat megőrölték. Az Indus völgyiek ismerték a boronát. Gabonatermesztésre utaló jeleket Uttar Pradésben és Maharasztrá állam területén is találtak. A feltárt ásatások szerint kb. ie. 2800 körül kezdtek tudatosan gabonát termeszteni, ekkor már kezdetleges eszközökkel felszántották a földet. Az árják legfontosabb gabonája az árpa volt. Az árpalisztet vízzel, ghível, tejjel vagy joghurttal elkeverve tésztává gyúrták és megsütötték vagy vízben kifőzték. Süteményként tisztított vajba, ghíbe mártva fogyasztották, vagy ghíben megsütve, mézbe mártva, édes süteménynek készítették el. A rizs csak később vált elterjedtté, de az árják körében hamarosan fő étellé lett. A hüvelyesek mindig fontos szerepet töltöttek be India élelmezésében. Harappában valamint az Indus völgyében több helyen zöldborsó és csicseri borsó maradványokra leltek. Mintegy 3500 évvel ezelőtt már ismerték a lencsét és a mung babot, ugyanez igaz az olajos magvakra is, az ásatások során Csanhudáróban elszenesedett szezám magvakat találtak, Mehrgahrban pedig az i.e. 4500 körüli időkből származó gyapotmagokra leltek. A gyümölcsök közül a kókuszdió mellett bizonyítottan a citromot, egyes dinnyeféléket és a gránátalmát és ismerték. A hüvelyesek és az olajos magvak fogyasztásának általánossá válása az i.e. első évezred második felére tehető. A hüvelyesekből leveseket, vadákat, ghíben vagy olajban sütött süteményeket és pápadokat, napon megszárított, papirvékony fűszeres pászkaféléket készítettek. Igen népszerű ételük volt a borsóleves. A szezámot - a kilenc szent mag egyikeként - már a Rig-véda is említi, a belőle sajtolt olajat szintén sokféleképpen felhasználták. A vadszezám magját elsősorban az aszkéták fogyasztották. A mustármagvakat betegség során a gonosz szellemek távol tartására ették, mustármagolajat először kb. ie. 800 körül sajtoltak. Manapság India területének mintegy háromötöde szántóterület, ennek körülbelül egynegyedét öntözik. A lakosság túlnyomó része a legtermékenyebb vidékeken él, ahol legalább 1500 mm az évi csapadék és évente kétszer aratnak, kétszer takarítják be a termést. A melegebb völgyekben és a teraszosan kialakított hegyoldalakon árpa, köles, burgonya és zöldség terem. Dardzsiling vidéke és Asszám teaültetvényeiről híres. A bab, borsó és az olajos magvak tavasszal érnek be, a korai rizst szeptemberben vágják. Az igazi nagy rizsbetakarítás novemberben, decemberben történik. Kerala kókuszerdeiről nevezetes. ◄ Receptek Kasztokra vonatkozó étkezési szokások India társadalmát évezredek óta a kasztrendszer határozza meg. A hinduk négy nagy kaszt valamelyikébe születnek, ezek a bráhminok (a papok), a ksatriják (a harcosok), a vaisják (eredetileg a parasztok, majd a kereskedők, ipari munkások) és a súdrák (a szolgálók). A páriák (az érinthetetlenek), vagy - ahogyan Mahátma Gandhi nevezte őket - a haridzsánok (vagyis " az isten gyermekei") a kaszton kívülieket képviselik. Ezek a kasztrendszerből kizárt tisztátalanok, a népesség mintegy egyhatodát teszik ki. A kasztrendszer lényegi része a hinduizmusnak. A mind a mai napig meghatározó kasztszabályok az élet minden területére, így például az együtt étkezésre is kihatnak, előírják, hogy mikor és mit kell enni, illetőleg, hogy ki kivel ehet. Ma már nem jellemző, de régen általános szabály volt, hogy főtt ételt vagy vizet csak az azonos vagy a magasabb kasztba tartozóktól lehetett elfogadni. A Jóga szútrák szerzője, Patandzsali (i.sz. 6. század) írásai szerint az ácsok, kovácsok, mosóemberek és takácsok által használt edényeket speciális és alapos tisztítás után mások is használhatták, a nagyon alsó kasztbéliek esetében azonban ez már nem volt lehetséges. A legmagasabb kasztbélieknek, a bráhminoknak, mivel szellemi tevékenységet folytatnak, testüket óvniuk kell mindenfajta fizikai és rituális tisztátalanságtól, így a húsevéstől is. A második rendbe tartozó ksatriják, harcosok lévén elsősorban testi cselekedettel foglalkoznak, ezért nekik nem kell tartózkodniuk a húsfogyasztástól. A dolgozó rendet alkotó vaisjáknak sem kell megtagadniuk a húsevést, hisz ők hasznos tevékenységet folytatva, nagyon igénybe veszik testüket. A negyedik kasztbéli súdrákra, akik munkájuk kapcsán szennyes tárgyakkal érintkeznek (közülük kerülnek ki például dhobik, vagyis a ruhamosók) szintén nem vonatkozik a húsevés tilalma. A érinthetetlen haridzsánok, akik tisztátalan tevékenységük folyamán állatot is ölnek, halásznak, állatokat darabolnak fel, állatbőrökkel foglalkoznak, utcát sepernek, latrinát tisztítanak stb. sokféle húst marha-, sertés- és csirkehúst ehetnek, hasonlóan, ahogy azt India legtöbb primitív törzse teszi. A 7. században élt Hszüan Cang szintén az alacsony kasztbéliekkel hozta összefüggésbe a húsfogyasztást: "Az ökrök, szamarak, oroszlánok, különféle majmok húsának fogyasztása tiltott, és azok, akik ilyen húst esznek páriák lesznek." Dandin a 7. században élt dél-indiai író, a Dasa-kumára-csarita (Tíz herceg története) című regényének egyik epizódjában egy felső kasztbéli ebédjének elkészítéséről a következőképpen számolt be: "(...)a lány azokat a hántolatlan rizsszemeket a napon egyenletesen szárítgatta, és megforgatta az egyenletes talajon. Utána mozsártörővel gyengéden ütögetve különválasztotta a szemeket a pelyvától. (...) Miután ezzel végzett, beletette a rizsszemeket egy nem nagyon mély és nem túlságosan nagyméretű öblös szájú famozsárba, és miközben ujjaival újból meg újból megkavargatta azokat, egy nehéz mozsártörővel, amelynek végét vas borította, és amely egyenletes vastagságú volt, csupán a közepe táján vékonyodott el kissé, meghántolta, úgy, hogy közben a mozsártörő játékosan könnyen fel és le való mozgatásától karjai kifáradtak. Ezután egy kosárforma rostán szétválasztotta a rizsszemeket a héjtól, majd a szemeket többször megmosta vízzel. A tűzhelynek járó megtisztelő szertartást elvégezve, a rizsszemeket a rizsmennyiség ötszörösét kitevő forrásban lévő vízbe helyezte. Amikor a szemek megpuhultak, és kinyíló bimbóhoz hasonlókká váltak, lecsillapította a tűz hőjét, a vízről leöntötte a habot, és a fazékra fedőt rakott. Azután a rizsbe beletett egy kanalat, és azzal folyamatosan kevergette a szemeket, amíg egyenletesen meg nem főttek. Akkor a fazekat szájával lefelé fordította. A még el nem hamvadt fadarabot vízzel lelocsolta, és így fekete faszénné változtatta. Azt az anyóval elküldte olyan embereknek, akiknek szükségük volt rá, meghagyván neki, hogy a kapott pénzért vegyen zöldséget, olvasztott vajat, tejfölt, szezámolajat, balzsamdiót, tamarinduszfa gyümölcsét, amennyit csak kap. (...) Azokból két-háromféle mártást készített, az egyik tányért a nedves homokra tette, bele rizslevet öntött, majd a levet gyengéden, legyezővel keltett szellővel lehűtötte, megsózta, és a faszén átpárologtatott illatanyaggal átfüstölte. (...) A balzsamdiót finom porrá törte, lótuszillattal megillatosította, majd az anyó közvetítésével megkérte az ifjút, hogy mosakodjék meg. Az anyó, aki maga előzetesen megmosakodott, az ifjúnak szezámolajat és balzsamdiót adott, hogy dörzsölje be magát velük. Miután, az ifjú szertartásosan megmosakodott. Mosdás után leült egy padra, amely az előzőleg fellocsolt, majd gondosan felsepert kőpadozaton állt, és megérintette a két tányért, amelyek az udvarban növő banánfa egyharmadra vágott világoszöld levelére voltak ráhelyezve. A lány először csak a rizsitalt hozta. Amint az ifjú azt itta, tüstént tovatűnt az utazás okozta elcsigázottsága, egészen felfrissült, és végtagjait kinyújtóztatta. Azután a lány két kanálnyi főtt rizst, olvasztott vajat, levest és fűszeres étvágygerjesztő mártást hozott. Ezek után feltálalta a maradék rizst, amely háromféle fűszerrel volt ízesítve, hozzá tejfölt, írót és savanyú rizslevest adott. Ezek a fogások illatukkal és hűvösségükkel felfrissítették az ifjút. Az jóllakott, sőt egy kevés étel még maradt is. Azután inni kért. A lány egy új korsóból csurgatva fekete aloé illatával átfüstölt, a teljesen kinyílt lótusz illatával vegyített friss pátalavirág illatát árasztó vizet öntött neki." (Wojtilla Gyula fordítása) ◄ Receptek Az indiai étkezés ethosza (ejtsd: étosza. jelentése : erkölcsi érzék (gör.)) Minden egyes Indiában élő közösségnek más és más az élelemhez, az ételekhez fűződő viszonya, de a legtöbbjükre meghatározó hatással volt az árják hite és gyakorlata. A hinduk ősei, a feltehetően Iránból érkező - az i.e. 2. évezred közepe után Észak-Indiát meghódító - árják szerint az élelem nem csupán a test fenntartásának az eszköze, hanem egyúttal a kozmikus erkölcsi ciklus része is. A hinduk legnépszerűbb vallási szövege a Bhagavad-gitá, vagyis a "Magasztos szózata" az ételeket három csoportba sorolja: "Háromféle a táplálék, melyet ki-ki kedvvel fogyaszt; áldozat, adomány és böjt ugyancsak háromféle - halld! A szent összhang szerint élő friss, ízes, jó ételt szeret, mely hős szívet, erőt, kedvet magas kort s egészséget ad. A szenvedély szerint élő érzéki eledelt szeret s forró, csípőst, fanyart, sósat, karcost, mely bút, kínt, kórt okoz. A sötétség szerint élő tisztátlan maradékra les, és áldott, erjedő, romló vagy ízetlen ételt szeret." (Fordította: Lakatos István) Az ie. 8-6. század között keletkezett upanisadok (upanisad jelentése: "valaki mellé ülés", azaz a tanítvány letelepedése a mester mellé a titkos tan megismerésére" ) közül a Csándógja upanisadban Uddálaka Áruni fiának, Svétakétunak a következőképpen magyarázta el miként tagolódik háromfelé a három istenség mindegyike az emberben: "A megevett táplálék három részre oszlik. Legsűrűbb alkotóeleme bélsárrá válik, a közepes hússá válik, a legritkább gondolattá válik. A megivott víz három részre oszlik. Legsűrűbb alkotóeleme vizeletté válik, a közepes vérré válik, a legritkább lélegzetté válik. Az elfogyasztott hő három részre oszlik. Legsűrűbb alkotóeleme csonttá válik, a közepes velővé válik, a legritkább beszéddé válik. Mert a gondolat táplálékból származik, a lélegzet vízből származik, a beszéd hőből származik, kedvesem."  :: :::::: (Vekerdi József fordítása) ◄ Receptek Regionális konyhaművészet A legtöbb Indiába látogató turistát kellemes meglepetésként éri a kiválóbbnál-kiválóbb ételek hatalmas választéka, de különösen az, hogy ezeknek az ételeknek a zöme egyáltalán nem hasonlít az Indián kívül elterjedt különböző curry-s készítményekhez. Ha az ember végigutazik Indián körülbelül olyan ételváltozatossággal találkozik, mintha Európát járta volna be. Az ételekben északról dél felé haladva jelentős regionális változékonyság figyelhető meg. Északon, ahol jelentős a mogul konyha befolyása, főként húst esznek. A hangsúly elsősorban a fűszerezésen, nem pedig a csilin van. Északon kevesebb rizst, inkább gabonát és kenyeret fogyasztanak. Ahogy haladunk délnek egyre több rizst, zöldséges ételt esznek, a karik (szószok) egyre csípősebbek, néha rendkívül erősek. Az indiai konyha sokszínűsége ellenére nem sok szakácskönyv forog kézen, ugyanis akárcsak a védikus tanítások, az indiai receptek is szájhagyomány útján terjedtek, az ismereteket a háziasszonyok generációkról generációkra szóban adták tovább, a szakácsok memorizálták az ételek elkészítését, és a konyhai fortélyokat, titkokat szigorúan megőrizték. Ez a fő oka annak, hogy az indiai szakácsművészet - bár évszázadok során állandóan finomodott - kevésbé ismert mint a francia vagy a kínai. Az indiai étkezés végtelenül változatos, minden egyes régiónak megvan a specialitása, a maga sajátos arculata. Az egyes tájegységekre jellemző különös ízeket a frissen őrölt és/vagy az egész fűszerek különböző kombinációi adják meg. Valamennyi étel univerzális tartozéka a rizs, nélküle főétkezés szinte elképzelhetetlen. Az asztalra kerülő zöldségételek összetétele évszakról-évszakra, tájegységről-tájegységre változik, az ételek között legtöbbször megtalálható a hüvelyes dál, és a rendszerint valamilyen hűsítő hatású, emésztést segítő joghurtkészítmény. A főmenük sokfélesége mellett szinte mindenütt kaphatók remek harapnivaló snack-ek, rágcsálnivaló pirított magvak, s utánozhatatlan ízű, kalóriadús édességek. Dél-Indiában a fő fogás a különböző karis zöldségekkel tálalt főtt rizs, mellékfogásként kókuszdió csatni és pácolt savanyúság dukál. Zöldségből készült specialitásuk a szambár és a pacsadi. A dél-indiai konyha nevezetes három - dosza, idli és vadá - snack-jéről, és teázás helyett szívesen kávéznak. Észak-India konyhájára erős befolyással voltak a nagy ínyenceknek tartott mughalok. (A helytelenül mogulokként emlegetett mongol eredetű muszlim Mughal-dinasztia a 16-18. században uralkodott Indiában.) Az ind szakácsművészet sohasem virágzott annyira mint uralkodásuk idején. A mai Laknau körzetében élők legismertebb delikátjai, a sokféle húsétel mellett az éretlen banánból készített golyók paradicsomos szaftban valamint a fekete köménnyel fűszerezett gombás indiai házi sajt keverék. Az északiak elsősorban tejszínnel, tejföllel és ghível főznek-sütnek, s a rendszerint húst tartalmazó ételeik elkészítéséhez sokféle fűszert, gyógynövényt, magvakat és gyümölcsöt használnak. A birijáni (sült rizs, sáfrányos, zöldséges marinált bárányhús), a puláv (a birijánihoz hasonló, de rendszerint vegetáriánus fogás) mellé különféle kebabokat adnak. A töltött szamoszák és panírozott pakorák ugyancsak az északiak specialitása. Észak-Indiában a vegetáriánusok két fő étele a bádzsi és a barta. Nyugat-India konyhája szintén egyedi. Maharasztra vegetáriánus konyhájának (mely a rizst és a búzát egyaránt variálja) jellegzetessége a viszonylag enyhén fűszerezett hüvelyes ételek, a dálok, melyek mellé különféle édes és savanyú fogásokat szervíroznak. Bombayban meglehetősen bizarr ízű édes zöldségeket és dálokat főznek. A párszik kedvelt étele a dhán szak, a "nyitott szájú" kaviáros rizs, és a Bombayi kacsának nevezett csípős halkari. Kelet-India remek halételeiről ismert, egyik legismertebb karijuk a malái kari, amit rákból és kókuszdióból készítenek. De a bengáliak elsősorban édességeikkel járultak hozzá az indiai konyha hírnevéhez. Az édesített joghurtból és túróból készült édességek közül nevezetesebbek a szandés, raszgullá, raszmalái, guláb dzsámun. S mivel a bengáliak a kínaiakhoz hasonlóan nem szívesen dobják ki a lehámozott, még hasznosítható héjakat, így lett az egyik kedvelt ételük a fűszeres, csilis, ropogósra sült tök vagy sütőtök héj darabok. ◄ Receptek Édességek bő választéka és ünnepi ételek Sokan vallják azt a tévhitet, miszerint az indiai konyha gyenge az édességek készítésében. Ez nem igaz, hisz vég nélkül lehetne sorolni azokat az édességeket - az előbb már említett bengáli édességeken kívül a barfik, a dzselábok, laddúk, halvák, kulfik stb. - melyekkel India ajándékozta meg a világot. Laknau híres édessége a "mennyek íze és kincse", ami nem más mint egy édes rizs. Ám ennek az édességnek a művészete a rizs megalkotásában van, ugyanis úgy kell elkészíteni, hogy a rizs minél több cukrot szívjon magába, anélkül, hogy a cukor karamellé válna, vagy a rizs az edényhez ragadna. A nagymesterek állítólag 4:1 cukor-rizs arányt értek el, noha az 1:1 arány is már komoly teljesítménynek számít. A fesztiváloknak és az ünnepeknek megvannak a sajátos ételei. Dípáválira, vagy ismertebb nevén Diválira a fények ünnepére, amely a jó győzelmének ünnepe a gonosz felett, elsősorban édességeket fogyasztanak. Erre az alkalomra cukorból készült állatokat és játékokat formázó édességeket vagy édes-töltésű parathát esznek, melyet pólinak neveznek. Ganés csaturthi idején édes leveles tésztát, módakát készítenek, amelyről úgy tartják, hogy ez Ganésa isten kedvelt étele volt, Dél-Indiában e fesztiválra áztatott csicseriborsóból készített sós ételt készítenek. Ráma isten kedvenc ételeként áztatott nyers dál (hüvelyes), az úgynevezett kosumali dukál, amit kockára vágott uborkából és citromlével meglocsolt kókuszdióból áll. Dél-Indiában az Újévet kókuszpálma-cukorral édesített főtt rizskészítménnyel, sakkarai pongallal ünneplik. Szintén nagyon kedvelt Dél-Indiában a kókuszpálma-cukorral, gyömbérrel, kardamommal és mévával vagyis többféle gyümölccsel ízesített pánaka. ◄ Receptek Templomi prászadok A legtöbb indiai templomban különleges ételt, praszádot készítenek a templomban lakozó istenségnek. A különböző praszádok attól, hogy az isteneknek ajánlják fel lelki eledellé válnak, amelyek enyhítenek a lelki szenvedéseken, és megmutatják a felszabaduláshoz vezető utat. Kerala fővárosában, Trivandrumban a Padmanábhaszvámi templomnak a speciális étele az avijal, amely zöld banán, különféle babok, dobverő, zöld kesúdió, friss kókuszdió, kókuszolaj és joghurt keveréke. A zöld gyümölcsöket, a babot és a dobverőt kókusztejben megfőzik, majd kevés kókuszolajjal meglocsolt fűszeres joghurtban megforgatják. Lényeges, hogy az ételbe nem tesznek mustármagot. A zöld kesudió a keralai ksatriják, a nairok kedvelt ételalapanyaga. Keralában a Ganésa templomokban az unni-áppam, egy palacsintaféleség dívik, amelyet rizslisztből, banán, jack fruit és kókuszpálma cukor hozzáadásával készítenek. A Palani hegyek Muruga temploma pancsámritájáról, a ceremóniákhoz készített süteményéről híres, amely kristálycukor, méz, ghí, kardamom és gyümölcsök (banán, datolya és mazsola) elegye. Ez a sütemény arról nevezetes, hogy állítólag hat hét elteltével sem avasodik meg. Kancsipuramban a Dévarádzsaszvámi nagy Visnu temploma hatalmas, másfél kilós idlijeiről híres. Az idliket borssal, köménymaggal, gyömbérrel és asa-foetidával fűszerezik, joghurttal erjesztik, majd párolják. A Venkatésvarának emelt nagy Tirupati templomban, miután az áldozati ételt felajánlották az istenségnek, a zarándokok prászad gyanánt laddúkat (őrölt hüvelyesekből vagy szezámmagból készített sült golyókat, vagy édes búzadara golyókat) kapnak. Naponta 70000 laddút készítenek a templom belsejében lévő konyhában, ahol 30 szakács dolgozik megállás nélkül. A szakácsok a nagy mennyiségű mazsola, kesúdió és kardamom mellett 3 tonna urad dált (fekete színű babot), 6 tonna cukrot, 2,5 tonna ghít használnak fel. Kisebb mennyiséget más édességekből is csinálnak, a mintegy 3000 vadá, dósza és rava-áppam mellé. A belső konyhában ezenkívül kb. 400 kg rizskészítményt (rizs és hüvelyesbőll álló pongalt, savanyú rizst, joghurtos rizst, édes rizses süteményt, pájaszamot) állítanak elő nap, mint nap azoknak a zarándokoknak akik az étkező teremben étkeznek. Karnátakában a Dharmaszthalá templomban minden nap 30-50 ezer embert részesítenek étkeztetésben. A legváltozatosabb és legbonyolultabb templomi ételek minden valószínűség szerint az Orissza államban lévő Dzsagannáth templomban készülnek, ahol mindennap az 1000 személyt ellátó 750 kemencében és sütőben ételvariációk százait készítik el rizsből és búzalisztből, valamint a helyben termesztett urad dálból (fekete babból), zöldségekből, pálmacukorból és fűszerekből. A főzéshez ghít használnak. Az isteneknek naponta rituálisan ötször szolgálnak fel prászadot, a zarándokok a tágas étkezőben ehetnek, vagy a templomban kialakított nagy piacon vásárolhatnak maháprászadot. ◄ Receptek Italok Indiában a legeldugottabb helyen - még az országutak mentén - is hűtött italokat kínálnak. A választék óriási, számtalan ásványvízből, szénsavas üdítőből és valódi - mangó, lime lemon (zöld citrom), narancs, ananász stb.- gyümölcsléből lehet válogatni. Észak-Indiában szeretik a rózsa italt, országszerte a limonádét (nimbú pánit), dél Indiában pedig az ananászos vizet és a kardamomos tejet. A nagy melegben azonban legjobban a jeges páni vagyis a jeges víz fogy. Már az étkezést is azzal kezdik, éttermekben a pincérek kérés nélkül hozzák gyöngyöző falú kancsókban a jeges pánit, hogy a betérő vendégek "vándorok" felfrissüljenek. Igen népszerű a forró tejes tea, dél-Indiában pedig a friss kávé. A tejtermékek szintén kedveltek, sokan oltják szomjukat íróval és sós joghurttal, a lasszival, a joghurtot azonban ízesítik még borssal, fahéjjal és gyömbérrel. Sokféle és kiváló sört árulnak, hideg sör szinte mindig, mindenhol kapható. Az indiaiak többsége - a klíma és a vallásuk miatt - általában absztinens. A szeszes italokhoz csak kijelölt üzletekben, szállodákban-éttermekben lehet hozzájutni. A hazai gin viszonylag jóízű, kiváló a rum is, a whisky viszont nagyon "kaparós". Dél-Indiában kókuszpálmaléből készítenek erjesztett alkoholos italt, amelyet - baráti- vagy családi körben - még az asszonyok is előszeretettel fogyasztanak. A részegedés ellenszereként gyömbérgyökér-darabot rágcsálnak, valamint a túlérett jack fruit magjaiból, íróból, tamarindból és öreg rizs főzésekor keletkező léből főzött italkeveréket isznak. Nemcsak a toddi vagyis az erjesztett pálmalé indiai eredetű, amelyet a világon széles körben ismernek, hanem a puncs ital is (az öt jelentése az indiai páncs szóból származik), amely öt alkotórészt: citromlét, cukrot, fűszert, vizet és rizspálinkát tartalmaz. Fa Hszien a Gupta-időszakban (5. század) feljegyezte, hogy a szőlőből és cukornádból készült szeszes italt a ksatriják isszák, a vaisják erős égetett szeszt, a buddhista szerzetesek és a bráhminok pedig szőlőből és cukornádból készült szörpöt és tejterméket isznak, az alsó kasztbélieknek nincs megkülönböztető itala. Az italok sorában meg kell említeni az istenek részegítő italát, a szómát. A régi árják körében és számos himnuszukban említett szóma rendkívüli áldozatnak számított. Sajnos azt a növényt, amelyből e különleges hatású szert nyerték nyoma veszett. Feltárására számos tudós vállalkozott, de kísérletezésük nem járt sikerrel. ◄ Receptek Gyümölcsök, zöldségfélék, hüvelyesek Az indiai háziasszonyok leírhatatlanul sokfajta zöldségből válogathatnak a piacon. Óriási a választék. A nálunk ismeretes zöldségek - paprika, paradicsom, káposzta, sárgarépa, paszternák, spenót, saláta, fehér és piros retek, cékla, krumpli, karfiol, csemege kukorica padlizsán, zeller, karalábé, uborka, zöldborsó, sárgaborsó, lencse, csicsóka, sokféle bab és tök - mind kapható. A számtalan ismeretlen zöldség közül talán a legkedveltebb a hölgyujj, melynek sokféle elkészítési módját ismerik. Noha a hölgyujj speciális ízű, (egyes helyeken nálunk is kapható) megpróbálhatjuk helyettesíteni spárgával, de nem adja vissza az eredeti ízt. A receptekben szereplő mogyoróhagyma helyett használhatunk zöldhagymát vagy gyöngyhagymát. Érdekes, hogy a nálunk törökparadicsomnak aposztrofált padlizsán indiai eredetű, és az uborka is őshonos Indiában. Hüvelyesekből is van sokféle, ugyanis a vegetáriusok protein-szükségletüket elsősorban ezekből az ételekből, a dálokból nyerik. A rizsfogásokat különféle hüvelyesekből (babok, borsók, lencsefélék stb.) készült ételekkel egészítik ki. Az urad, a mung és a masszúr hüvelyesekről már az árja irodalom is említést tesz. A fekete színű urad és a zöld mung dálról úgy tartják, hogy Indiában őshonos. A fekete színű uradot magas foszfortartalma miatt használják fel szívesen, lisztté őrölve többféle tésztát, többek között a ropogós, fűszeres ostyaféle pápadokat, a fánkhoz hasonló vadákat, a gőzben főtt idliket készítik belőle, de egészben is, önálló dál fogásként is fogyasztják. A zöld mung bab arról nevezetes, hogy az összes hüvelyes közül ez okozza a legkisebb felfúvódást. A mung babból nemcsak finom dált készítenek, de nyersen is kitűnő saláta alapanyag. A nálunk ismert lencse rokona, a maszúr az egyik legrégibb termesztett hüvelyes, Törökországban és Perzsiában már az i.e. 6-7 században ismerték. Az urad és a mung rokonai a sutari (rizsbab), a matki (borsóbab) és a lobia (tehén bab). További hüvelyesek a lóbab (kulthi), a jácintbab (sem), a kardbab (badá-sem) és a galamb bab (thuvar). A csanát más néven bengáli dált, ami nem más mint a csicseriborsó, Kisázsiából, illetve a Kaukázus térségéből eredeztetik. Az indiai változata kisebb mint az európai, viszont sokkal gyorsabban érik. Az indiai apró csana magokat vagy egészben főzik meg, vagy lisztté őrölve sokféle édességbe, csatnikba használják, de a legfinomabb rántott zöldségek, panírok is csicseriborsó-lisztes masszából készülnek. (A csicseriborsó lisztet helyettesíthetjük sárgaborsó liszttel.) A sok-sok hüvelyes mellett sokféle zöldborsós és sárga felesborsós étellel is kiegészítik étrendjüket. Indiában a gyümölcskínálat egyszerűen ámulatba ejtő. Rengeteg fajta banánból, mangóból, szőlőből, narancsból, mandarinból, ananászból lehet szemelgetni. Van cseresznye, sárgabarack, szilva, dinnye, körte, datolya, füge, kókuszdió és kapható hatalmasra növő Jack-Fruit azaz Jancsi-gyümölcs, guava, papaja, jujube, csiku, licsi, gránátalma stb. A piacokon többnyire tucatszámra adják a narancsot, banánt, kilóra mérik pl. a mangót, a papáját A banánt fogyasztják nyersen, salátának, snack-nek, desszertnek, de főznek belőle lekvárt is. A főzőbanánt zöldségként főzve vagy sütve készítik el. Az illatos, savanyú, vékony héjú, bő levű citromot és a tamarindot ételek savanyítására használják. Dél-Indiában tamarind, szezámmag és cukor elegyéből dresszinget készítenek. A mangó, papaja, guava nemcsak frissen hanem salátaként, lekvárként és hűsítő italként is kedvelt. A kókuszból hűsítő ital és desszert készül, a kókusztejet karis ételekhez adják, kókuszolajjal pedig egyaránt sütnek és főznek. Az olajos magvakból, csonthéjas gyümölcsökből szintén nagy a választék. Sok diót termelnek. A kesudiót nemcsak önmagában ropogtatják, hanem megdarálva panírozásra, karis ételekhez adagolva vagy desszertek díszítésére használják. A pörkölt, sózott vagy maszalás bundában sült földimogyoró szinte mindenhol kapható. ◄ Receptek Étkezési szokások Az indiai háziasszonyok naponta háromszor főznek mivel az előző étkezésből megmaradt, állott ételt nem szolgálják fel. A kész ételt azonnal, frissiben tálalják. A menük általában 3-4 fogásból állnak, figyelve arra, hogy az ételekben a különféle színek, aromák, illatok, ízek, formák harmonizáljanak egymással, a cél ugyanis az, hogy az evés az ember összes érzékszervének nyújtson élvezetet. A helyesen összeállított étrendben egyaránt szerepel valamilyen csípős, savanyú, édes, keserű, lédús és száraz étel. Indiában már akkor fogásokból állt az étkezés, amikor még ki sem alakult az európai konyha. Még az egyes fogások közt felszolgált sörbet is az indiai tradícióból eredeztethető. A szennyezés fogalma alaposan beívódott a főzésbe és az étkezési gyakorlatba. Egy szakács vagy háziasszony számára elképzelhetetlen, hogy bármelyik fogást megízlelje az elkészítés során. A vizet nem szabad pohárból inni, hanem felülről kell a szájba önteni, mivel az ember szája szennyező. A szájöblítéshez használt vizet mindig ki kell köpni, sohasem szabad lenyelni. Indiában a tipikus tálalási forma a thálí, mely nevét a tálból kapta. A thálí tulajdonképpen egy nagy peremes, rozsdamentes fémtálca, számos apró csészével (katóríval). Van amikor a tálcát friss banánlevéllel helyettesítik, a tálkákat pedig a tálon lévő bemélyedések pótolják. A thálín a rizs, csapáti vagy puri köré sorakoztatják fel a különböző fogásokat: dálokat, zöldséges karikat, édes-csípős csatnikat, a savanyú-ecetes pácban eltett savanyúságokat. Ez utóbbiak néha olyan erősek, hogy elég belőlük csak egy parányi mennyiség is. A thálín megtalálható pár jófajta zamatos gyümölcs, egy kis pörkölt mag, egy csésze joghurt és valamilyen desszert is. Az indiaiak nem szívesen használnak evőeszközt, ez a szokás a déliekre különösen jellemző. Kizárólag kézzel, az ujjaik segítségével (de mindig a jobb vagyis a tisztának tartott kezükkel) esznek. Azt mondják, hogy ez a fajta evés teszi számukra lehetővé, hogy érezzék az ételt, ami a dél- indiai szakácsművészetben épp oly fontos, mint másutt az étel aromája vagy külleme. A hagyományos indiai étkezést ánizsmagok elrágcsálásával vagy pánnal illik befejezni. A pán a bétellevéllel rágott fűszerkollekció elnevezése. A bétel enyhén mámorító és kábító hatású, evés után rágva elősegíti az emésztést. Az utcai pán-árusítók előtt kis tálcák, tartók és dobozkák sokasága sorakozik, ezekben találhatók a különféle fűszerek és paszták, melyekből a sima, natúr vagy az édes pánokat kikeverik. Az alkotórészek között a bételdión kívül olyanok lehetnek mint a lime lemon paszta (ami nem gyümölcs, hanem vegyi anyag), a "catachu" néven ismert por, különféle fűszerek, sőt néha egy kis ópium is. A keveréket ehető bétellevélbe csavarják, melyet elrágcsálnak. A rágcsálás közben erős nyálképződés indul meg, ezért a pánrágók gyakran köpködnek. A keveréktől a köpet vörösre színeződik, ha valaki rendszeresen hódol eme szenvedélynek, egy idő után a fogai is árulkodnak róla. ◄ Receptek A könyv szerzőjének honlapjáról (részlet) India megítélése, mint ahogyan korábban sem volt az, ma sem egyértelmű. Valószínűleg mindenkinek megvan a maga saját India-képe. Sokan nem szeretik ezt a színpompás, sokvallású, ezernyelvű, megmagyarázhatatlan Janus-arcú országot, csak a rosszat veszik észre, becsmérlően beszélnek róla, undorodnak a felgyűlt szemét láttán, viszolyognak a bádogviskók látványától, a kéregetők sokaságától. Mások viszont rajonganak érte, csodálatosnak, mesésnek tartják, képesek a sok szépet, értékeset, vagy a megindítóan kedves gesztusokat is észrevenni, felfogni. Indiában nem lehet unatkozni, szinte minden pillanatban újabb és újabb ingerek - színek, hangok, illatok - érik az embert, és tengernyi megfejthetetlen, átláthatatlan, megmagyarázhatatlan teória bölcsője e hatalmas ország. Ahogyan Csalo! Csalo! című könyvünk elején írtuk: ([1]) India nem a racionális, hanem az intuitív emberek világa. Egy olyan ország esetében, melyről nem lehet semmi olyat állítani, melynek ne lenne az ellenkezője is igaz; melyet közhelyszerűen, sommásan az ellentétek országának neveznek, mely, noha rohamosan modernizálódik, sok tekintetben mégis megrekedt a középkornál, melyről elmondható, hogy egyszerre vonzza és taszítja az embert, mely ugyanabban a pillanatban mutatkozik gazdagnak és szegénynek; nem sok értelme van a logikus érvelésnek. (…) India elsősorban érzelmeket ébreszt, hangulatot kelt, éppen ezért csak belülről, spirituálisan közelíthető meg. Nem lehet leírni vagy megmagyarázni, csak sejtetni engedi magát; e földrésznyi hatalmas ország belső lénye a nyugati, racionális elme számára megfejthetetlen rejtély, elérhetetlen, megfoghatatlan talány.” Nem tagadom, „beleszerelmesedtem” Indiába. Idővel felfedeztem magamon, hogy India átformált, már másként viszonyulok a világhoz, elveim cizelláltabbak lettek, életfelfogásom finomodott, segített abban, hogy másként gondolkozzak, hogy másokkal szemben még toleránsabb, befogadóbb, megértőbb legyek. Pedig ottlétemkor bizony sokszor dohogva fogadtam meg, ebbe az országba soha többé nem teszem be a lábam. Aztán egy kis idő múltán ismét és ismét hatalmába kerített India iránti nosztalgiám. E vágyakozásra nem tudok rövid, de még kevésbé ésszerű magyarázatot adni, de talán erre nincs is szükség. Mivel sokan keresték meg, olvasták el, vagy töltötték le Indiáról szóló útikönyvünket, e cikksorozattal kibővítem az ott leírtakat, és megkísérlem visszaadni mindazt, amit Indiáról megtudtam, amit Indiától kaptam. Megpróbálom érzékeltetni a tőlünk eltérő észjárásukat, felfogásukat, szokásaikat. Írok élményeinkről, benyomásainkról, emberekről, gyerekekről, néhány megbocsátható becsapottságról, átverésről, és az általunk nehezen érthető furcsaságokról. Megemlékezem Indiában élt nagyszerű magyarjainkról, és a magyarok előtt kevésbé ismeret, de az indiaiak által tisztelt nagyságainkról. Írok a szentnek tartott tehenekről, hindukról, szikhekről, muszlimokról, mindenről, ami csak eszembe jut. S ha sikerül honlapomra varázsolnom mindazt, amit elterveztem, talán kiderülhet, milyennek látom, milyennek ismertem meg Indiát. A könyv szerzőjének honlapja: Rosta_Erzsébet ◄ Receptek Megközelítőleg azonos mennyiségek Az indiai háztartások többségében nincs mérleg, így a nyersanyagok kiméréséhez a különböző konyhai eszközök - csésze, bögre, pohár, evő- és teáskanál - szolgálnak. Mivel ez az egyszerű mérési forma nálunk is a lehető legpraktikusabb, ezért alkalmaztuk mi is. 1 csésze folyadék = ~ 2 dl 5 csésze folyadék = ~ 1 l 1 csésze rizs = ~ 20 dkg 1 csésze cukor = ~ 20 dkg 1 csésze (összenyomott) liszt = ~ 15 dkg 1 bögre = ~ 3 dl 1 pohár = ~ 2 dl 1 evőkanál folyadék = 3 teáskanál 1 teáskanál folyadék = 3 mokkáskanál 1 púpozott evőkanál liszt = 25 g 1 csapott evőkanál cukor = 25 g 1 evőkanál vaj = 30 g 3 teáskanál ghí = 30 g 4 teáskanál vaj = 30 g 4 teáskanál cukor = 30 g 6 teáskanál liszt = 30 g Könyvünk receptjei 6 személyre szólnak! ◄ Receptek Tippek, hasznos tanácsok - Tisztított ghí helyett bármilyen növényi zsiradék, vaj, növényi főzőmargarin vagy növényi olaj megfelel. - Ha friss fokhagyma helyett fokhagymaport használunk, 1 mokkáskanál fokhagymapor 4 gerezd fokhagymának felel meg. - Egy teáskanál szárított gyömbérpor egyenlő 2 teáskanál friss gyömbérrel (a szárított gyömbérport vízben áztassuk be). - A kardamom magvakat használat előtt szedjük ki a hüvelyükből. - A mandula könnyen kibújik a héjából ha leforrázzuk, s megmarad a fehér színe ha hámozás után hideg vízbe tesszük és ezután szárítjuk meg. A paradicsom héját könnyen lehúzhatjuk ha rövid időre forró vízbe mártjuk. - A hagyma nem könnyeztet ha előtte (alufóliába csavarva) néhány percre mélyhűtőbe tesszük. - A karis ételeket mindig lassan főzzük, hogy a fűszerek teljes ízgazdagsága kijöjjön. - Ha a rizs főzővízébe egy kis olajat vagy citromot öntünk a rizsszemek nem ragadnak össze. - Ne használjunk sok vizet a zöldségek főzésére. A zöldségek héját ne hámozással, hanem kaparással távolítsuk el. A hámozással a vitaminokat is eltávolítjuk. - A zöldségek takarékos megpuhítására tegyünk a főzővízbe egy kevés szódabikarbónát, a hosszú főzés ugyanis elpusztítja, tönkreteszi a vitaminokat. A szódabikarbónától megmarad a zöldségek eredeti színe is. - Az ételeket lassú tűzön főzzük puhára. Az erős főzés csökkenti az étel értékét. - Megtartja színét a karfiol, a kukorica, a zeller ha a főzőlébe pár csepp citromlevet cseppentünk. - A sárgarépa megőrzi színét ha főzés, párolás közben nem fedjük le az edényt. - A rántott zöldségeket itassuk le papírszalvétán vagy csöpögtessük le szűrőbe téve. - A banánt ne tegyük hűtőszekrénybe. - Ha a beszáradt mazsolát és szerecsendiót kb. 30 percig citromlébe tesszük akkor felpuhulva visszanyerik eredeti ízüket. - A gyümölcspürébe pár csepp citromot keverünk megmarad a szép színe. - A sütemények és pudingok akkor sültek meg, ha a keverékbe szúrt tűre nem tapad rá a ragacsos massza. - Langyos sütőn kb. 80-100 C°-ot, meleg sütőn 180-220 C°-ot, forrón pedig 220-300 C°-ot értünk. A sütők nagy változatosságot mutatnak, a legjobb, ha a gyártók utasításait követjük. - Ha a sütőben tartott ételt alufóliával letakarjuk, a teteje nem szárad ki. ◄ Receptek Fejezetek: Húsok,Pácok,Belsőségek | Bárány,Birka | Sertés | Marha,Borjú | Szárnyasok | Halételek | Vadhúsok Hidegtálak | Sütemények, Torták | Italok | Tartósítás | Régi receptek | Régi szakácskönyvek | Nemzetek receptjei Humoros oldalak | A Saját receptjeim | A Szerzőink | Ajánlott könyvek | Segítség-Súgó | Kilépés a Wikiből