A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.

Tartalomjegyzék 1 Előszó 2 Verstani összefoglaló 3 AZ ÜTEMHANGSÚLYOS VERSELÉS 3.1 Ütem 3.2 Sorfajták 3.3 Leggyakoribb sorfajták 3.4 Periódusok 3.5 Állandó strófaszerkezetek 4 AZ IDŐMÉRTÉKES VERSELÉS 4.1 Versláb, kólón, sor, periódus 4.2 A LEGGYAKRABBAN ELŐFORDULÓ VERSLÁBAK 4.3 A LEGGYAKRABBAN ELŐFORDULÓ KÓLONOK 4.4 Óklasszikai szerkezetek 4.4.1 Poliritmikus sorfajták 4.4.2 Monoritmikus sorfajták 4.4.3 Állandó strófaképletek 4.5 A kardalok strófái 4.6 Rímes-időmértékes szerkezetek 4.7 Jambusi sorfajták és periódusok 4.8 Állandó versszak- és versszerkezetek jambusi sorokból 4.9 Trocheusi sorfajták és periódusok 4.10 Anapesztusi sorfajták és periódusok 4.11 Daktilusi sorfajták és periódusok 4.12 Sormértékváltás 5 A SZIMULTÁN VERSELÉS 6 A RÍM 6.1 A rím fajtái 6.2 Rímképletek 6.3 Rímtechnikai kérdések 6.4 A kötött formájú vers ritmusszintjei

[szerkesztés] Előszó

(Mire jó a versírás?) Aligha akad olyan ember, aki ne próbálta volna még élményeit versben megfogalmazni. Mint ahogy olykor, valami okból, az ember rajzol, énekel, táncol, gyurmából kiformál valamit, társaságban előad egy történetet, utánoz valakit. Esetleg nem is különösebben figyel oda, mit csinál: csak úgy dúdol magában, firkál, kenyérbelet gyúrogat, eljátszik szavak váratlan egybecsengésével, ritmusával.

Vagyis azt, amit úgynevezett művészetként befogadni, élvezni szoktunk, fogyasztani tanulunk meg — a zenét, költészetet, képzőművészetet és a többit —, gyakran, gyakrabban, mint hinnénk, alkotó módon gyakoroljuk. Mindennapjainkban a művészet kifejezőeszközeit, legalábbis egyes elemeit használjuk. Ne térjünk ki most arra, hogy ebből lesz-e a magas művészet, vagy épp fordítva, az szivárog bele életünkbe. Nem valószínű, hogy ilyen egyszerű és végletes volna művészet és mindennapi élet kapcsolata. Az azonban bizonyos, hogy a műélvezet nem választható el teljesen az alkotó művészi tevékenységtől, és hogy a művészet egyik haszna éppen ebben kereshető. Mégis a művészetek alkotó művelését csak kevesen tanulják. Vannak ugyan, akik zongoraórára, balettra, képzőművészeti stúdiókba járnak, később esetleg a Zeneakadémián, Balettintézetben, Képzőművészeti Főiskolán képezik tovább magukat, ott sajátítják el a művészetek mesterségbeli fortélyait. Akit azonban az irodalom érdekel, aki verset ír: az bölcsész lesz — és tanul irodalomtörténetet, irodalomelméletet; olyasmit azonban alig, amitől verset jobban tudna írni.

Az irodalom körül ugyanis kialakult az idők folyamán egy bizonyos félreértés. Voltaképpen nagyon is természetes és gyakran termékeny félreértés ez, mely az irodalmi műalkotásnak abból a tulajdonságából fakad, hogy nyelvben létezik. Az írói mű nyelvből hozza létre, nyelven fejezi ki önmagát; bizonyos értelemben anyaga és eszköze a nyelv. Márpedig egy nyelven legalább (ti. az anyanyelvén) mindenki beszél, képes nyelvtanilag helyes mondatokat alkotni, ezáltal közölni gondolatait, érzéseit. Könnyen eshetünk abba a tévedésbe, hogy gondolataink, érzéseink irodalmi szándékú közlése már irodalom is, hiszen az írói műalkotás anyagát-eszközét, a nyelvet nem kell külön fáradsággal megtanulnunk, az adott, azt tudjuk.

Tévedés azonban azt hinnünk, hogy pusztán azért, mert képesek vagyunk nyelvi eszközökkel közölni dolgokat, képesek vagyunk mindjárt műalkotásokat is létrehozni. Az általában föl sem merül, hogy élményeinket megfelelő előképzettség nélkül zenei kompozíciókban mondjuk el. Félig öntudatlan dúdolgatásainkat a legritkábban jut eszünkbe szonátaformává kidolgozni. Jóval több szerelmes önti érzéseit maga gyártotta versbe, mint ahány megpróbálja a szeretett lény vonásait portrén, festményen megörökíteni. Elfogadjuk ugyanis, hogy a muzsika, a rajz fogásait meg kell tanulni — írni azonban mindenki tud. Többnyire azt is elfogadjuk, hogy aki elsajátította ezeknek a művészeteknek a mesterségbeli elemeit, elmélyültebben képes élvezni a nagy alkotók produkcióit. Az irodalommal némileg itt is más a helyzet.

Az irodalom kapcsán lényegesen könnyebb „öntörvényű alkotóerőről" beszélni. Az írásművészet, a költészet mesterségbeli fortélyait nagyobb titok övezi, hiszen nem tanítják olyan nyilvánosan, mint más művészeti ágakéit. Ez nem mindig volt így: hosszú évszázadokon át oktattak olyan tárgyakat, amelyek az írásművészet fejlesztését szolgálták. A régi diákok külön tantárgyként tanulták a poétika, stilisztika, retorika tudományát. És tananyag volt a verstan is, sőt maga a versírás. Amint a festőnövendékeknek ma is festeniük kell, a zeneszerzést tanulóknak komponálniuk. Megadott feladatokat kell végrehajtaniuk — hogyan másként tanulhatnák meg a szakmát. Csokonai Vitéz Mihály számos nagy versének, a Zsugori uramnak, a Konstantinápolynak, Az álomnak. Az estvének első változata, csírája iskolai házi feladatnak készült. Igaz, a versírás gyakoroltatásának igen egyszerű célja volt. Mint Julow Viktor írja: „E kötelező versfaragás célja a formák beidegzése volt, ami természetesen sivár formalizmust eredményezett (...). A majdani falusi lelkészeket, rektorokat készítette elő egyik hivatásbeli tisztük: rigmusok (köszöntők, lakodalmi versek, halotti búcsúztatók) írására" Persze nemcsak falusi lelkészek, hanem valódi költők is írtjak ilyesmiket — pénzért. Csokonai nagyszabású filozófiai költeménye a lélek halhatatlanságáról, a Halotti versek is így született: felkérésre, fizetségért. Természetesen nem minden megbízásból, pénzért írt vers lett remekmű, és korántsem csak megbízásból írtak a költők. Jószerivel épp Csokonai volt az utolsó jelentős költő, aki komolyan vett ilyen feladatokat. De a költészetnek kétségkívül létezett ez a szerepe is.

Ennek a szerepnek a betöltéséhez teremtő ihlet nem kellett, csupán mesterségbeli jártasság. A művészi alkotófolyamat megítélésében új szempontokat történetileg a polgári társadalom kialakulása hozott. A művészet társadalmi megrendelése bonyolultabb formát öltött. Jellemző adat, amit Molnár Antal A zenetörténet szelleme című könyvében közöl: hogy Mozartnak udvari hangversenymesterként a szolgák asztalánál volt ebédnél a helye, Beethovent ellenben alig néhány évvel később maguk közé ültették az arisztokraták.

Azt jelenti ez a változás, hogy a megrendelésre dolgozó, XIX. század előtti művész a megrendelő ízlését elégítette ki. A megrendelés egyszeri alkalomra szólt. A modern értelemben vett művészt nem magánszemélyek egyedi megbízásai tartják el. Ha a társadalom elfogadja művésznek, el is tartja: a megrendelés egy életre szól. Megbízást kap a művész, a zenész, a költő szerepének betöltésére. Magyarországon Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály voltak ennek az új költőszerepnek az első képviselői.

Mit jelentett ez az írói mesterségre nézve? Bizonnyal kevesebb megkötöttséget. A költőnek nem kellett többé oly közvetlenül kiszolgálnia a megrendelő ízlését. Nem véletlen, hogy éppen ekkor, a romantika korában kezdtek kísérletezni a költők a szabadverssel. Ha a költő teremtő géniusz, akkor feladata nem meglévő szabályok helyes (és találékony) alkalmazásában áll, feladata nem az imitáció, hanem ellenkezőleg: a szabad szellem és képzelet alkotóerejének eredeti felhasználása. Közkeletű vélemény szerint a szabályok akadályozzák, megkötik a művészt alkotóerejének szabad érvényesítésében. Akármi volt is e tekintetben az írók-költők álláspontja, az írásmesterségre oktatás lassan kiszorult az iskolai tananyagból. (Ritka kivételként említhető Négyesy László híres szemináriuma századunk elején: olyan későbbi formavirtuózok látogatták az órákat, mint Babits Mihály, Kosztolányi Dezső. Az elmúlt évtizedekben Lator László pesti bölcsészkari szemináriumain lehetett a mesterség fortélyait elsajátítani.) De végsősoron a költészet mesterségbeli fogásai a céh titkává lettek. Ugyanakkor feltűnő, hogy titkos törvénytudásukat milyen bőven kamatoztatják azok a költők is — Vörösmartytól Weöresig —, akiknek látnoki képzelete a legszabadabban szárnyal. Valami okának mégiscsak kell lennie, ha a költők sokezer év óta ilyen kitartóan ragaszkodnak a magukra kényszerített kötöttségekhez. A világlíra elsöprő többsége kötött versformákban íródott, szigorú szabályok szerint. De hát Beethoven Ötödik szimfóniájának c-moll hangneme nem jelent-e éppoly súlyos megkötöttséget, mint a Szózat jambikus lejtése? A műalkotás különös képződmény; a szabályok rendszere, amelyhez igazodik, nem börtöne, hanem lényegének része. Csokonai Vitéz Mihály Tartózkodó kérelem című verse címével együtt harmincnyolc szóból áll. Terjedelme véges. Kiterjedése mégsem az: ha újraolvassuk, ha kívülről megtanuljuk, és akárhányszor újramondjuk, mindig más lesz, mindig változik. Ez a véges számú szóból összeállított nyelvi konstrukció a végtelenség érzetét kelti. Hangulatunk, állapotunk, életkorunk, tudásunk, tapasztalatunk változásaival együtt változik. Eközben véges számú elemei kipreparálhatok: megszámolhatjuk a vers szavait, verslábait, sorait, strófáit, mondattani elemeit, költői képeit, jelzőit, hasonlatait. A végtelenség, a szinte szerves változékonyság illúzióját minden műalkotás sűrítéssel éri el. A véges számú elemek oly módon kapcsolódnak egymáshoz (és egymás kapcsolódásaihoz), hogy az új és új síkokkal, rétegekkel növeli a mű terét. Új és új értelmezési lehetőségeket kínál.

Természetesen nem kell a vers megértéséhez minden poétikai, stilisztikai, retorikai, verstani, líratörténeti, kultúrtörténeti összetevőjét a legapróbb részletekig ismerni. Talán nem is lehet. Sőt, azt sem állíthatjuk, hogy a költő gondosan és tudatosan mérlegel minden hatáskeltő elemet, mielőtt helyére teszi. Még tovább menve, ahogyan Nemes Nagy Ágnes írja egy esszéjében: „...a verset nem merítik ki tartalmi vagy formai jellemzői. Marad benne valami, amitől verssé lesz, s amit - úgy gondolom - pszichikai létünk nem ismert tartományaiból tép ki magának. A vers sugárzóképességét ismert anyagai nem indokolják. Ezért olyan érdekes vizsgálati anyag a vers." Valószínű, hogy a vers ismeretlen sugárzását jobban érzékeli az, aki ismert elemeinek működését mélyebben érti. Amikor az ember verset olvas (zenét hallgat, festményt szemlél), eleve és önként belehelyezkedik a művészi közlés szabályrendszerébe. Valahogy úgy — most egy művészeten kívüli (bár ha az ókori görögökre gondolunk, attól nem is olyan távol álló) tevékenységből, a sportból véve a példát —, ahogyan a futball-, a kosárlabda-mérkőzés nézőjének ismernie kell a szabályokat, hogy élvezni tudja a játékot. Máskülönben csak rohangáló embereket lát, akik hol odaadják, hol elveszik egymástól a labdát, időnként megállnak, és egyikük oldalról dob, néha pedig örömükben egymás nyakába ugrálnak. A játék feszültségéből, dinamikájából kétségkívül a legtájékozatlanabb néző is érzékel valamit, de hol van attól, hogy értékeljen egy szép cselt, ügyes indítást. Ugyanígy fosztja meg magát a versélménytől, aki egy költői szövegben a szavaknak csak elsődleges, szótári értelmét látja (mit sem tudva például a metaforikus síkról), aki ritmusalkotó tényezőket figyelmen kívül hagyva prózaként olvassa a költeményt.

Belátható tehát, hogy költőre és olvasóra egyaránt vonatkoznak olyan szabályok, amelyek elismerése nélkül a mű megalkotása, illetve befogadása lehetetlenné válna. Képzeljünk egy szimfóniát, amit olyan szerző komponált, aki soha nem hallott szolfézsről, összhangzattanról, hangszereléstanról, ellenpontról, formatanról stb.; esetleg olyan művészek előadásában, akik egyetlen óráig sem képeztették magukat hegedű-, oboajátékból. (Nem tévesztendő össze ez az eset azzal, ha a máskülönben kitűnően képzett művész produkciója abból áll, hogy egy rádió keresőgombját csavargatja pódiumon, vagy épp három percig mozdulatlanul ül zongorája előtt.) Ez az elképzelt „mű" annak szélsőséges esetét példázná, amikor a művész semmiféle szabályok kötöttségének nem engedelmeskedik. És képzeljük el azt a helyzetet, hogy bemegyünk a színházba, és hirtelen nem értjük, a festett díszletek között miért hadonászik láthatóan életlen játékkarddal két ember, miért csinál az egyik úgy, mintha leszúrták volna, és főleg miért borul rá zokogást mímelve egy nő, ha ő is tudja, hogy nem halt meg? Ez a helyzet annak szélsőséges esetét példázná, amikor a befogadó nem hajlandó alávetni magát a művészet szabályainak. Ha azonban elfogadjuk a művészet feltételeit, mindjárt nem lesz olyan érthetetlen, hogy költők sokasága veti papírra verssorok ezreit, és soha egy szótagot nem tévesztenek. Hogy Vörösmartynak, Aranynak, Babitsnak, József Attilának, Weöres Sándornak mindig kijön a jambus, a daktilus. Mindjárt nem olyan meglepő, hogy nekik kötött formában érkezik az „ihlet". Ehhez persze tudatosítani kell, hogy az írás folyamat. Az olvasó már csak az elkészült művet látja, és — főleg, hogyha hajlik az ihletett költői teremtő tevékenység misztifikálására — nem gondol arra, milyen hosszú, lassú munka végeredménye a műalkotás. A költők alkotói módszere sokféle. Van, aki magában hordja ki a verseit, és leírni valóban egy pillanat műve - csakhogy addigra esetleg hosszú hónapok, évek érlelése van mögötte. Más költők vázlatokat készítenek: Vajda János nem egy versét először prózában fogalmazta meg, ebből az alapanyagból alakította ki a költeményt. Tanulságos dolog ebből a szempontból belelapozni egyes költők verseinek kritikai kiadásába. Kiderül, hogy József Attila olyan verseit is, mint a Kései sirató, a Nagyon fáj, amelyekben oly elemi mélységekből fakad föl a fájdalom, mekkora műgonddal csiszolta, javította; egy-egy soruk nemritkán három-négy változat után találta meg végső formáját. A költői alkotás folyamat: javítás, átszerkesztés, átírás során jut el az alkotó a végleges megfogalmazáshoz. Gondoljuk csak el, gyakran hányszor nekifutunk egy magánlevél megírásának, hány változatban készítjük el, mire postára adjuk! Hogyne lenne versével hasonlóképpen a költő, aki mégiscsak ércnél maradandóbb megfogalmazásra törekszik !

Ez a könyv a versírás mesterségbeli elemei közül a verstan elsajátításához kíván segítséget nyújtani. Nem elméleti, hanem gyakorlati elsajátításában: verstani összefoglalót és gyakorlatokat tartalmaz. Szűk szelete ez a költészeti szakmának, illenék megindokolni, miért éppen erre esett a választás. Mindenekelőtt a vers „ismert anyagai" közül ez mérhető a legpontosabban. Ugyanakkor a korábban kifejtett okok miatt ismerete fokozatosan háttérbe szorult. Pedig könnyű belátni, hogy a kötött formák verstanának ismerete nélkül ezeket a kötött formákat még felrúgni sem lehet. Arról nem is szólva, hogy valamirevaló költő tudja, mikor milyen formát használ, és nem azért ír szabadverset, mert nem tud mást. Mondhatnánk úgy is, szabadsága éppen a szabad választásban áll, hogy tehát nincsen belekényszerítve a szabad vers mégoly képlékeny kereteibe.

Hogy a versértés terén mit jelent a verstan ismerete, szemléltesse Pilinszky János kétsoros verse, az Életfogytiglan: „Az ágy közös. / A párna nem." A vers két sora az emberi kapcsolatok tragikumát fogalmazza meg — a testi egymásra találás sem oldja fel a szellem metafizikai magányát. Életfogytiglan arra ítéltettünk, hogy magunkba zárva éljünk. A vers metrikai megkomponáltsága épp ezt a cellamagányt, börtönlétet fejezi ki a maga sajátos eszközeivel. Mindkét sor két jambusból áll: a kétszer két jambus jelöli ki az önnön magányába zárt emberi létezés négyzetes celláját, terét. Ebben a ritmikai cellában a két sor négy-négy szótagja úgy kopog, mint a faltól falig föl-alá járkáló fogoly lépései: oda: „Az ágy közös", vissza: „A párna nem". Pilinszky verse többet hallgat el, mint amennyit verbálisan közöl, de közlendőjének súlyos részét hordozza ez a nyelven kívüli (de nyelvhez kötődő) metrikai megoldás.

A verstani gyakorlatok legfeljebb közvetett módon vezetnek át a költészet egyéb megtanulható elemeihez. A gyakorlatok egy része elősegítheti, hogy a tanuló némi jártasságot szerezzen — átírás, átfogalmazás által — a verssor, versszak megszerkesztésében. Egyes feladatok a szóválasztás finomításához, az egységes hangvétel kialakításához is segítséget nyújtanak. Az elsődleges cél azonban a verstani alapismeretek begyakoroltatása. A könyv kizárólag kötött formákkal foglalkozik: a magyar költészetben használatos ütemhangsúlyos, időmértékes, illetve a kettő együttes meglétéből fakadó szimultán mértékrendszerekkel. A gyakorlatok három nehézségi fok szerint épülnek egymásra. A három mértékrendszert előbb fel kell tudni ismerni, egymástól jól elkülöníteni, ezután következnek a verselési készséget fejlesztő különféle feladatok (sorkiegészítés, verssorok, versszakok rekonstrukciója). Végül idézetek szabad átalakítása, megadott témára, ritmusképletre történő versírás során a tanuló az alkotó munka közelébe jut. Itt kell megjegyezni, hogy a hiányos idézetek kiegészítésekor nem a költő eredeti megoldásának kitalálása a cél, hanem olyan változat költése, amely metrikailag és értelmileg (valamint lehetőség szerint hangulatilag is) odaillő. Az időmértékes idézetek átírása hangsúlyos, a hangsúlyos idézetek átírása időmértékes versbe meglehetős leleményességet kíván — ezek voltaképpen versfordítási feladatok, csak épp magyarról magyar nyelvre.

Minden idézet magyar költő eredeti műve. Válogatásukkor két szempont vezérelt. Mivel a gyakorlatok afféle példatárként is szolgálnak, népszerű versek részletei is megtalálhatók közöttük. Másrészt kevéssé ismert szerzők kevéssé ismert alkotásait is felhasználtuk, hogy a magyar líra ritkábban olvasott műveire is ráirányítsuk a figyelmet. Nem minden példa tökéletes verstanilag. A szabályostól való eltérésre azonban tanulságos odafigyelni: hiszen a gyakorlati költészet nem az elméleti verstanból születik, hanem épp fordítva: a verstan vonja le szabályait a költészet gyakorlatából.

A könyv végén mutató közli az egyes versidézetek pontos adatait (a költő nevét, a vers címét és az idézett sorok sorszámát), közli továbbá a kiegészítő gyakorlatok hiányzó szövegrészeit. A hiányzó rész néhol egy szó, néhol több. A tanuló annyi szót írjon a maga változatában, amennyit jónak ítél, természetesen az adott versmértéken belül maradva. Megjegyzendő még, hogy a mozaikgyakorlatoknál valamennyi szó kis kezdőbetűvel van megadva, a megoldásban azonban a helyesírási szabályoknak megfelelően kell a versmondatokat leírni.

[szerkesztés] Verstani összefoglaló

KÖLTÉSZET, VERS, RITMUS.

VERSRENDSZEREK A MAGYAR KÖLTÉSZETBEN

A költészet körüli fogalmak terén meglehetős sokféleség uralkodik. A köznyelvben gyakran szinonímaként használunk olyan szavakat, mint költemény és vers, líra és költészet. Ráadásul a költészeti kézikönyvek sem egységesek, mindegyik saját felfogása szerint értelmezi fogalmukat. Így tehát rögtön annak tisztázása, hogy mi a vers, komoly nehézségekbe ütközik. Minthogy a verstan tudománya a verssel, annak szabályszerűségeivel, törvényeivel foglalkozik, mégis szükséges valamiféle rendszerezést adni. A líra műfaji fogalom, a három nagy irodalmi műnem - líra, dráma, epika - egyike. A költészet nem műfaji fogalom, mibenléte legalábbis nem egyértelműen az. Újabban általánosabb vélemény szerint a költészet körébe olyan szépirodalmi alkotások tartoznak, amelyeknek szövegére különlegesen magas fokú intenzitás, sűrítettség jellemző. Ezt a sajátos sűrítettséget többféle formai-szerkezeti elem alkalmazásával lehet elérni. A költészet szigorúan szakmai értelemben ezért tágabb kategória, mint a líra: létezik drámai költemény is. És tágabb, ha más szempontból is, mint a vers: létezik ugyanis prózaköltemény. A vers fogalma szintén nem kötődik műfajhoz, sőt, nem csak szépirodalmi szöveg lehet verses. Vers lehet a reklámszöveg, versben lehet megfogalmazni a matematikai feladványt, verssé lehet alakítani az osztálynévsort. A vers jellemzője hogy szövege a szótagokig lebontva ritmikus. A verset tehát a szótag szintjén is érvényesülő nyelvi ritmus teszi verssé. Ez a nyelvi ritmus nem egyezik meg feltétlenül az értelmi beszédritmussal: egy verses szöveg elvont ritmikai képletének, szakszóval a metrumnak (magyarul mértéknek) nincs közvetlen kapcsolata a vers tartalmi jelentésével. (Más kérdés, hogy maga a metrum hordozhat valamiféle jelentést.) Amikor skandálva olvasunk egy verset, teljesen el kell tekintenünk a szöveg értelmétől. Újabb fogalom merül föl itt: a ritmusé. A ritmus általános értelemben valamilyen folyamat szabályos idő-vagy térbeli tagolódása. Lényege, szerint összemérhető (hasonló vagy azonos) elemek szabályszerű ismétlődése, rendszeres visszatérése. A rendszeres visszatérés hullámzása, lüktetése kelti ritmusélményünket. Irodalmi művekben nagyon sokféle ritmusté-nyező lehetséges. Egy regényben, drámában ritmikusan ismétlődhet valamely eleme a cselekménynek, ismétlődhet egy stilisztikai, nyelvtani alakzat, ismétlődhet egy gondolat. A prózának is lehet ritmusa. A versritmus alapegysége azonban a szótag. Tudományos szempontból a szótag mibenlétének megnyugtató meghatározása még nem született meg. Minthogy a szótag a versritmus alapegysége, a verstannak mégiscsak szüksége van valami biztos definícióra. Lehet, hogy egy ilyen meghatározás nyelvészetileg finomítható, verstanilag azonban jól használhatónak kell lennie. A szótag verstani értelemben a szó kisebb egysége. A magyar nyelv szavainak szótagjában mindig van egy (és nem több) magánhangzó. Nyelvünk szavai annyi szótagra tagolhatok, ahány magánhangzó van bennük. A magánhangzó önmagában is szótagot alkothat. A magánhangzóhoz azonban egy szótagon belül általában mássalhangzók is kapcsolódnak, a magánhangzó előtti és utáni helyzetben is. Az olyan szótagot, amely magánhangzóra végződik, nyílt szótagnak, az olyant, amely mássalhangzóra végződik, zárt szótagnak nevezzük. Tudni kell ehhez, hogy a szótagolás szabályai szerint két magánhangzó között akárhány mássalhangzó áll, mindig csak egy megy át a következő szótagba: „fe-hér", „asz-tal", „föld-re". A „fehér" szó első szótagja eszerint nyílt, az „asztal", „földre" szó első szótagja zárt. Az a kérdés, hogy a szótagnak miféle olyan mérhető tulajdonsága van, amely ritmusalkotó tényező lehet. A magyar költészetben használt verselési rendszerek a szótagnak két ilyen tulajdonságát hasznosítják. Az egyik ritmusalkotó tényező, hogy a szavak egyes szótagjaira nem egyforma hangsúly esik. A magyar nyelvben például minden szó első szótagjának kiejtésekor a hangképző szervek izomzatát nagyobb erővel működtetjük: az egy szótagos viszonyszók (kérdő-, kötőszók stb.) kivételével minden magyar szónak az első szótagja hangsúlyos. A többi, kisebb izomerővel képzett szótag hangsúlytalan. A hangsúlyos szótagok verstani jelölése: 'x, a hangsúlytalanoké: x. A magyar verselésben használt másik ritmusalkotó tényező a szótagok időértékének különbözőségén alapul. Időértéküket tekintve egyes szótagok hosszabbak, mások rövidebbek. A magyar nyelv hangrendszere jól elkülöníti egymástól a rövid és hosszú magánhangzókat. A magánhangzó rövidsége, illetve hosszúsága azonban önmagában nem elegendő egy szótag rövidségének, illetve hosszúságának meghatározásához, ha a szótagban mássalhangzók is vannak. Könnyű belátni, hogy a mássalhangzók kiejtése is időt vesz igénybe, több mássalhangzót hosszabb idő alatt ejtünk ki, mint kevesebbet. Egy szótag hosszúb, ha hosszú magánhangzó van benne, vagy ha magánhangzója rövid, de a szótag zárt, tehát szótagon belül követi egy vagy több mássalhangzó. Rövid a szótag, ha a benne lévő magánhangzó rövid, és a szótag nyílt, tehát szótagon belül nem követi mássalhangzó. Ha tehát egy szótaghatáron mássalhangzó-torlódás van, a torlódást megelőző szótag mindenképpen hosszú akkor is, ha rövid a magánhangzója: az „asztal", „ost-rom" szavak első szótagja hosszú. Fontos gyakorlati tudnivaló, hogy a vers sorokra tagolódik (maga a vers szó a latin versus, a.m. „barázda", „sor" származéka). A szótagok időértékére épülő verselési rendszerben a rövid és a hosszú szótagok számításánál a szóhatárnak csak nagyon ritkán van szerepe, a szótagok verstani szempontból nem szó-, hanem ritmikus soralkotó tényezők: a verssor egyetlen folyamatnak tekintendő, melynek ritmusát nem akasztják meg értelmi szóhatárok. Weöres Sándornak ebben a sorában: „Oly szomorú, ha nemes fát tép ki a szél gyökerestől", az oly azért számít hosszú szótagnak, mert a következő szó (szomorú) szókezdő mássalhangzója miatt zárt szótaggá válik, akárcsak a nemes szó második szótagja a fát szókezdő f-je miatt. Verstani ritmusképletekben a hosszú szótag jele —, a rövid szótagé U. Előfordulhat, hogy egy adott helyen közömbös, hosszú vagy rövid szótag áll. Ennek jelölése U_ vagy U-; mindig az a jel van alul, amelyik gyakrabban szokott előfordulni az adott képletben. A magyar szavak viszonylag ritkán kezdődnek mássalhangzó-torlódással. Az ilyen szavak esetében azonban mégis jelentősége van a szóhatárnak: ha nyílt szótag előzi meg, a mássalhangzó-torlódásból akkor sem kerül át mássalhangzó a megelőző szótagba, tehát rövid marad. Például a „te drága", „a prizma" szókapcsolatok ritmusképlete: u-u. A szótagok hangsúlyviszonyaira épülő verselésben a ritmust a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozása adja. Ez a hangsúlyos verselés. A hangsúlyos verselésnek többféle típusa létezik, a magyar költészet az ütemhangsúlyos versrendszert használja. A szótagok időértékének viszonyaira épülő verselésben a ritmust a hosszú és rövid szótag szabályos váltakozása adja. Ez az időmértékes verselés. Természetszerűen adódik, hogy ha a magyar nyelv képes e két, egymástól eltérő ritmuselv megvalósítására, akkor az ütemhangsúlyos és időmértékes ritmuselv egy versen belül, egyszerre is érvényesülhet. Ennek egyik formája, hogy egy-egy rövid szótagot hangsúlytalan, egy-egy hosszú szótagot hangsúlyos szótag helyettesít, és megfordítva. Nemritkán az is előfordul, hogy egy vers maradéktalanul megfelel mindkét versrendszer követelményeinek. Ezt a kevert verselési módot nevezzük szimultán verselésnek. Itt kell megjegyezni, hogy a vers konkrét ritmikai megvalósulása gyakran módosít az ideális, elvont metrikai képleten, a metrumon. A költő formába kényszeríti a nyelvet, és eközben olykor, hogy művészi célját elérje, áthágja a szabályokat. A jó költő azonban mindig tudja, hogy mikor miért lazít a zárt forma kötöttségein. Megemlítendő, hogy a különféle verstanok eltérő neveket adtak a verselési rendszereknek. Az elnevezések általában felfogásbeli különbségeket takarnak. Az ütemhangsúlyos verselést szokás magyaros, népies, ősi, nemzeti, hangsúlyos néven nevezni. Az időmértékes formákat olykor jövevény-, vendégformák cím alatt tárgyalják. Ezek az elnevezések történeti szempontúak, szemben az imént fölvázolt felosztással, amely elnevezéseiben is a ritmuselvek hangtani sajátosságait tükrözi. Egyes verstanok különválasztják - történetileg helyesen - a görög-római (deákos) időmértékes verset az úgynevezett nyugat-európai (rímes-időmértékes) verstől. A kettő eredeti formájában valóban nem azonos ritmuselveken nyugszik. Az angol, német, francia, orosz stb. költészet verselése (minden eltérésük ellenére) megegyezik abban, hogy az időmértékes verselésre emlékeztető képleteket hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakoztatásával hozza létre. A magyar költők azonban, amikor e nyugat-európai versformákat — a szonettet, a tercinát és más formákat — magyarul csinálják meg, valódi időmértéket használnak. Mind az ütemhangsúlyos, mind az időmértékes versformák fölismerésében nehézséget okozhat a határozott névelők hangsúly-, illetve időértéke, főleg a XX. század előtti költészetben. Az egyébként hangsúlytalan névelő ütemhangsúlyos versben, ütemkezdő helyzetben hangsúlyt kaphat: „A magyarok istenére esküszünk" (Petőfi). Körülbelül a múlt század közepéig az a névelő mássalhangzó előtti helyzetben hosszúnak számított az időmértékes versben: „Honfi, mit ér epedő kebel a romok ormán" (Kölcsey). Ennek oka az, hogy a határozott névelő az az mutató névmásból alakult ki, s a versnyelv „emlékezett" a lekopott, z hangra, amelynek megléte egykor hosszú időértéket teremtett.

[szerkesztés] AZ ÜTEMHANGSÚLYOS VERSELÉS

[szerkesztés] Ütem

A hangsúlyos vers ritmusának alapja a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozása. A magyar kötött hangsúlyú nyelv: a hangsúly mindig a szó első szótagjára esik. Ebből a tényből fakadnak a magyar hangsúlyos verselés sajátosságai. E verselési rendszer ritmikai alapegysége az ütem. Az ütemeket / jellel különítjük el. Az ütem olyan hangzásbeli egység, amelynek szótagszáma kötött, és amely tartalmaz egy hangsúlyos szótagot. Minthogy a magyar szavak első szótagja hangsúlyos, értelemszerűen az ütem élén álló szótag a hangsúlyos szótag. Az ütemeket szóhatárok, metszetek, sorvégek választják el. (A sormetszet a sor belsejében meghatározott helyen ismétlődő szóközi szünet, könyvünkben // jellel jelöljük). Szabályos ütem új szóval kezdődik, és szóhatáron ér véget; tehát nem vág ketté szót. Az ütemhangsúlyos versben a ritmus élményét ilyen ütemek ismétlődése teremti meg. Az ütem szótagszáma korlátozott. A legrövidebb ütem egy szótagú: egyetlen hangsúlyos szótagot tartalmaz. A leggyakoribbak a két, három és négy szótagos ütemek. Egyes elméletek szerint ennél hosszabb nem is lehet az ütem, érvelésük szerint a négy szótagnál hosszabb egységek ütempárokra bomlanak. Az öt és hat szótagos egységeknél azonban nem mindig lehet megnyugtatóan kimutatni szabályos belső osztást, így ezek valójában ütemnek tekinthetők. Ez azt jelenti, hogy egy ütem szótagszámának felső határa elméletileg nemigen határozható meg, gyakorlatilag azonban a nagyon sok hangsúlytalan szótag utáni szünet, majd az azt követő hangsúlyos szótag ismétlődését érzékelésünk aligha lenne képes ritmusként felfogni. Szerencsére konkrét versek olvasásakor ritkán merül föl, hogy hat szótagnál hosszabb egység alkotna egy ütemet.

[szerkesztés] Sorfajták

Az ütemek verssorokat alkotnak. A verssor felismerését kétségkívül megkönnyíti, hogy a költő szándékának megfelelően minden külön sorba írt szövegrész verssornak tekintendő. A verset azonban prózaként tördelve, margótól margóig is írhatjuk, mégis vers marad, és több-kevesebb bizonyossággal elkülöníthetjük benne a verssorokat. A verssor ugyanis általában ritmikai egység is, összetettebb, mint az ütem (vagy időmértékes versben a versláb). Meg kell azonban jegyezni, hogy ugyanaz a ritmikai képlet tördelhető többféleképpen is. Vörösmarty Mihály Fóti dal című versében a 4/4/3 osztású tizenegyesek utolsó, három szótagos ütemét külön sorba írta, ez a karcsúbb verskép könnyedebb, dalszerűbb jelleget ad, mint amilyen a hosszabb tizenegyesek tömbszerű elrendezése lett volna:

Fölfelé megy borban a gyöngy;
  Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
  Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az
  Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
  A göröngy.

Így tehát annak is igaza van, aki azt mondja, a vers strófái négy háromütemű tizenegyesből állnak, a sorok utolsó üteme azonban tipográfiailag új sorban jelenik meg. De annak is igaza lehet, aki szerint a vers nyolcsoros strófákból áll, kétütemű nyolcas és együtemű hármas sorok váltogatják egymást, a rímképlete: x a x a x b x b. Minthogy a versritmus alapja a szabályos ismétlődés, a verssorban azonos ütemképleteknek kell ismétlődniük. Különböző szótagszámú ütemek azonban változatos módon kapcsolódhatnak össze, a versritmus alapja lehet ilyen ütemkapcsolatok sorozata is. József Attila Tiszta szívvel című versében például a sorok egy négy és egy három szótagos ütemre oszlanak, és ennek a négy-három, négy-három osztásnak a szabályos visszatérése adja a vers ritmusát. A magyar ütemhangsúlyos verselés változatos sorfajtái a különböző számú és különböző szótagszámú ütemek összekapcsolásából jönnek létre. A sorfajtákat, a sor mértékét az ütem- és a szótagszám megnevezésével szokás meghatározni: József Attila fenti verse eszerint kétütemű hetes. Minthogy ez a meghatározás nem jelzi a belső osztást, tagolást, a pontosság kedvéért megadható az is: négy-három osztású kétütemű hetes. Ez tehát a sormértéke.

[szerkesztés] Leggyakoribb sorfajták

Kétütemű sorok
Hatos            3 / 3     Szeretnék / szántani (Népdal)
                 4 / 2     Piros kendőt / vettem... (Weöres)
Hetes            4 / 3     Jön a tavasz, / megy a tél... (Weöres)
Nyolcas          4 / 4     Száll a madár / ágrul ágra... (Arany)*
Tízes            5 / 5     Summáját írom / Eger várának... (Tinódi)
Tizenkettős      6 / 6     Ég a napmelegtől / a kopár szik sarja... (Arany)
* Megjegyzés: ezt a sorfajtát gyakran felező nyolcasnak nevezik.

Háromütemű sorok
Kilences         3 / 3 / 3   Érik a / ropogós / cseresznye... (Népdal)
                 4 / 4 / 1   Feleségem / van nekem csak / Egy... (Petőfi)
                 4 / 2 / 3   Búcsúznunk kell / újra / kicsi ház (Babits)
Tízes            4 / 4 / 2   Olvad a hó, / tavasz akar / lenni... (Babits)
                 4 / 3 / 3   Kikeletkor /jó pünkösd / havában... (Balassi)
Tizenegyes       4 / 4 / 3   A virágnak / megtiltani / nem lehet... (Petőfi)
Tizenkettős      4 / 4 / 4   Itt hagynám én / ezt a várost / ha lehetne...  
(Csokonai)

Négyütemű sorok
Tízes         3 / 2 // 3 / 2  Mikor az / uccán // átment a / kedves...                                                              
(József A.)
Tizenkettős   4 / 2 // 4 / 2  Lóra, magyar, / lóra! // most ütött az / óra!... 
(Arany)
Tizenhármas   4 / 3 // 4 / 2  Összeszedi / a bolond // sete-suta / képét... 
(Arany)
Tizennégyes   4 / 4 // 4 / 2  Elvesztettem / zsebkendőmet // megver anyám / érte.  
(Népdal)
Tizenötös     4 / 4 // 4 / 3  Áldott vagyok,/én reményem, // nem kétséges/szerelmed...
(Amadé)

Természetesen ennél jóval többféle sorképlet létezik. Az egyes sorképletek igen változatos módokon kapcsolhatók össze. A figyelmes olvasónak nyilván feltűnt, hogy a kétütemű tízes és tizenkettes sorok alig különböznek az azonos szótagszámú négyütemű sorfajtáktól. Az eltérés annyi, hogy a négyütemű sorban a belső ütemtagolás következetes és egynemű (3/2 // 3/2 és 4/2 // 4/2, esetleg 3/3 // 3/3). A kétütemű sorfajta öt, illetve hat szótagos ütemét az értelmi hangsúlyozás tagolhatja ugyan kisebb osztásokra (3/2, 2/3, 4/1, 1/4, illetve 4/2, 3/3, 2/4, sőt 5/1, 1/5), ezek azonban szabadon váltakoznak, ellentmondva a ritmusalkotó szabályos ismétlődés követelményének. Az azonban tagadhatatlan, hogy a felező tizenkettős sor a hosszú, hat szótagos ütemek elkerülhetetlen belső (értelmi) tagolása miatt rendkívül változatos ritmikájú forma.

[szerkesztés] Periódusok

A sornál nagyobb, de a versszaknál kisebb, állandósult egységet sorkapcsolatnak, periódusnak nevezzük. Ilyen periódus például a versszakon belül párrímmel összekapcsolt felező nyolcas vagy felező tizenkettős Csokonai Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, illetve Arany Családi kör című versében. A párrímű felező nyolcas és felező tizenkettős periódusai versszakot nem alkotva, szakozatlanul futnak Vörösmarty A szegény asszony könyve és Csokonai Az estve című versében. Ady Endre Fölszállott a páva című versében a párrímű felező tizenkettősök kétsoros strófákat képeznek: a periódus és a versszak itt egybeesik. Periódust alkothatnak különböző sorfajták is. Gyakori a

— kétütemű nyolcas és kétütemű hetes sorok összekapcsolása:

Harap utca / három alatt //     4 / 4
megnyílott a / kutyatár.        4 / 3
(Weöres)

— a kétütemű nyolcas és kétütemű hatos sorok összekapcsolása:

Volt nekem egy / vaskalapom, //     4 / 4
elvitte a / béka.                   4 / 2
(Weöres)

— vagy épp a kétütemű hetes és kétütemű hatos sorok összekapcsolása:

Volt nekem egy / cimborám, //              4/3
mosakodni / restellt...                    4/2
                                        (Weöres)

Periódus lehet háromsoros is, így például Arany János Ráchel siralma című versében két felező tizenkettős sort egy rövid hatos követ (és két ilyen periódus alkot egy strófát):

Puha fejér ágyam / hullámos redőin               6/6
Mily szépen alusztok, / én szép csecsemőim:      6/6  
Édes-é az álom?...                               6

[szerkesztés] Állandó strófaszerkezetek

Szakozott versben a sorok, periódusok versszakokat alkotnak. A versszak írásképileg többnyire üres sorokkal elválasztott, a vers szövegének egészében szabályosan ismétlődő, legalább két sorból álló egység. A különféle (akár egynemű, akár különnemű) ütemhangsúlyos sorfajtákból létrehozható változatos strófaalakzatok szemléltetésére álljon itt Csokonai Jövendölés az első oskoláról a Somogyban című versének egyik versszaka:

Hány jó ész lett vaddá,               4/2
Hogy nem mívelték?                    2/3
Hány polgár bunyikká ?                3/3
Hogy jóba nem nevelték!               4/3
Dudva lenne a dudvák                  4/3
Közt az ananász:                      2/3
Kanász marad, akinek                  2/5
A nevelője kanász.                    5/2
Hát már, hogy                         3
A Somogy                              3
Ily tudatlan,                         4
Formálatlan,                          4
Kié a hiba?                           5

Kialakult néhány állandó strófatípus is. Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának formája nyomán Zrínyi-versszaknak szokás nevezni a négysoros, négyes rímű, felező tizenkettősökből álló strófát:

Véghöz vittem immár / nagyhírű munkámat,              6/6 a
Melyet irigy üdő, / sem tűz el nem bonthat,           6/6 a
Sem az ég haragja, / sem vas el nem ronthat,          6/6 a
Sem az nagy ellenség, / irigység nem árthat.          6/6 a

Bonyolultabb ennél a Balassi-strófa, Balassi Bálint kedvelt versszaka. Három, egyenként háromtagú periódusból áll. Minden periódus első két tagja hatos, harmadik tagja hetes sor (a periódusok három tagját azonban Balassi egy sorba írta, így maga a strófa háromsoros). A három hetes sor rímel egymással, és a periódusokon belül a két-két hatos sort belső rím fűzi össze, így a strófa képlete:

6 a / 6 a / 7 b 
6 c / 6 c / 7 b
6 d / 6 d / 7 b

Vitézek mi lehet / ez széles föld felett / szebb dolog az végeknél ? 
Holott kikeletkor / az sok szép madár szól, / kivel ember ugyan él;
Mező jó illatot, / az ég szép harmatot / ád, ki kedves mindennél.

A Himfy-szak Kisfaludy Sándor Himfy szerelmei című versciklusának formája, innen kapta nevét. Tizenkét sorból áll, rímképlete: abab cdcd eeff. Látható, hogy rímképlete szerint három négysoros egységre tagolódik, az első kettő keresztrímű, az utolsó párrímű. A keresztrímű egységek két-két periódusból állnak, a periódusokat kétütemű nyolcas és kétütemű hetes sorok alkotják. A párrímű egység első két (tehát a teljes strófa kilencedik-tizedik) sora kétütemű nyolcas, a két zárósor kétütemű hetes:

A kutyáktól / üldöztetvén                    4/4 a
A megrémült / őz fut-fut,                    4/3 b
Valameddig / csalt vethetvén                 4/4 a
Bátorságos / helyre jut.                     4/3 b
Így futok én / Ámor elől                     4/4 c
Hajh! de még sem / távozom:                  4/3 d
Minthogy én a / latort belől                 4/4 c
Kebelemben / hordozom.                       4/3 d
Úgy tesz Ámor / zsákmányával,                4/4 e
Mint a hiúz / prédájával:                    4/4 e
Rajta csügg és / úgy víjja,                  4/3 f
Míg életét / kiszíjja.                       4/3 f

[szerkesztés] AZ IDŐMÉRTÉKES VERSELÉS

[szerkesztés] Versláb, kólón, sor, periódus

Az időmértékes vers ritmusának alapja a hosszú és rövid szótagok szabályos váltakozása. A rövid szótag időértéke (tehát a kiejtéséhez szükséges időtartam) a mora (latinul a.m. idő, időtartam). A hosszú szótag értéke két mora. Az időmértékes versben a szótagnál magasabb egység a versláb; a verssor lábakra tagolható. A verslábakat különféle szempontok alapján osztályozhatjuk: szótagszámuk, időértékük szerint (hogy tehát hány morá-sak), vagy épp ritmusuk jellege szerint.

Férfiuról szólj nékem Múzsa, ki sokfele bolygott s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját

[szerkesztés] A LEGGYAKRABBAN ELŐFORDULÓ VERSLÁBAK

Kétmorás:
pyrrichius              U U                 („moha")
Hárommorás:
jambus                  U -                 („rigó")
trocheus                - U                 („málna")
Négymorás:
anapesztus              U U -               („seregély")
daktilus                - U U               („áfonya")
spondeus                - -                 („fácán")
Hatmorás:
choriambus              -UU-                („éveimé”) 

A ritmus jellege szerint azokat a verslábakat, amelyek, hosszú szótaggal kezdődnek, ereszkedőnek (trocheus, daktilus, amelyek rövid szótaggal kezdődnek emelkedőnek (jambus, anapesztus) tartjuk. Az érdekesség kedvéért megemlíthető néhány kevésbé ismert versláb is. A magyar költészetben ezeket főleg Weöres Sándor alkalmazta nagy kedvvel:

hárommorás:
tribrachisz           UUU              („cinege")
négymorás:          
proceleuzmatikus     UUUU           („galagonya")
hatmorás:            
molosszus            - - -        („hőscincér")

A verslábak egybekapcsolódása létrehozott olyan állandósult képleteket, amelyek önmagukban is alkothatnak sort, többnyire azonban kisebb ritmusegységként beépülnek egy-egy hosszabb sorba. Az ilyen állandósult metrikai szerkezeteket kólonnak nevezzük. (A kólon görögül a.m. tag, elem.) Kólonokból tevődnek össze a klasszikus strófaszerkezetek — szapphói, alkaioszi, aszklepiadészi — sorai.

[szerkesztés] A LEGGYAKRABBAN ELŐFORDULÓ KÓLONOK

adóniszi      — U U — —          („nyisd ki az ajtót")
bacchius      U — —              („na tessék")
choriambus    — U U —            („télikabát")
glükóneus     w w — U U — U —    („semmi sem jut eszembe most")  
hipónakteus   w w — U U — U — —  („skandáld el hamar ezt a példát")
ionicus a minore
              U  U  —  —         („ne hülyéskedj")
ionicus a maiore 
              —  —  U  U         („túróscsusza")
krétikus      — U —              („trombitál")
Maecenas atavis-kólon
              — — — U U —        („hétfőn zárva a bolt")
pherekráteus  w w — U U — —      („kérek két karalábét")

A magyar költészetben Weöres Sándor ritmikai kísérleteiben gyakran fordulnak elő a paión-kólonok.

első paión            — U U U    („vadrezeda")
második paión         U — U U    („levendula")
harmadik paión        U U — U    („majoranna")
negyedik paión        U U U —    („pemetefű")

A verselésben gyakorlati könnyebbséget jelent, hogy sorvégen a hosszú szótag helyett elfogadható rövid is. Ezt a lehetőséget a képletek nem jelzik, de a költői gyakorlatban él. Mindenképpen tudnunk kell, hogy amikor időmértékes verset skandálunk, teljes mértékben el kell tekintenünk a szöveg értelmi hangsúlyozásától. A rövid és hosszú szótagok váltakozása a nyelv zenei lehetősége, aminek semmi köze a versszöveg jelentéséhez, a normális köznyelvi hangsúlyokhoz. Azonos vagy különböző verslábakból épülnek föl az időmértékes vers sorai. Vannak olyan sortípusok, amelyeknek ritmusa bizonyos kereteken belül változó. Ez azt jelenti, hogy a verssor adott helyén vagy helyein a költő választhat milyen - a szabályokban megadott - verslábat használ. Ezek a poliritmikus sorfajták. Vannak monoritmikus sorfajták is, ahol a verslábak fajtája és sorrendje kötött. A sortípusokat görög szakkifejezésekkel nevezték el. Görög számnév adja meg, hogy hány versláb, hány sor az adott ritmikai egység tagja. A mono- (1), di- (2), tri- (3), tetra- (4), penta- (5), hexa- (6), hepta- (7), okta- (8) stb. előtaghoz a lábat jelentő -podia, az ütemet jelentő -méter, a sort jelentő -sztichon utótag járul. Időmértékes verselésben eddig nem esett szó ütemről, csupán az elnevezés tisztázása miatt szükséges említeni. A jambikus és trochaikus sorok verslábait ugyanis hagyományosan párosával számoljuk. A jambikus dipódia két jambusból álló egységet jelent, a jambikus dimeter két ilyen duplajambusból, dipódiából álló egységet, tehát négy jambust. A hárommorásnál hosszabb versláb esetében viszont hagyományosan a -méter utótagot használjuk, a daktilikus hexameter ekképp hat daktilusból álló sort jelöl. Végül a disztichon jelentése: két sorból álló egység. Megjegyzendő még, hogy vannak olyan sorok, amelyeknek valamennyi lába hiánytalan, teljes. Az ilyen sorok neve: akatalektikus. (Az akatalektikus jambikus dimeter tehát négy jambusból, így nyolc szótagból áll.) Vannak olyan sorok, amelyekben az utolsó versláb vége hiányzik; az ilyen sorok neve: katalektikus. (A katalektikus jambikus dimeter utolsó lábának hiányzik a fele, a sor tehát hét szótagos.) A csonka verslábra végződő sorokat egyszerűbben is meg tudjuk nevezni. Ha az ötös jambus tíz szótagjához egy tizenegyedik, hosszú szótagot adunk, öt és fél jambusunk lesz. Az öt és fél régiesen mondva: hatodfél. Hatodfél, mert a hatodik láb fél láb. A hatodfeles jambus tehát tizenegy szótagos jambusi, az ötödfeles (ahol az ötödik láb fél) kilenc szótagos, a negyedfeles (ahol a negyedik láb fél) hét szótagos sor. A periódus fogalmát az időmértékes verselésben is használjuk. Itt is a versszaknál kisebb egységet jelöl: két vagy több kólon, illetve sor állandósult kapcsolatát. A következőkben tárgyalandó szapphói, alkaioszi, aszklepiadészi strófák összetett sorai, a szapphói, alkaioszi tizenegyes, ill. a kis aszklepaidészi sorok kólonok bővítésével létrehozott ún. aiol periódusok. (Az elnevezés onnan ered, hogy Szapphó, Alkaiosz, Aszklepiadész aiol nyelvjárásban írtak.) Hasonlóképp periódus az alább ismertetendő phalaikoszi sor is. A periódusversben (kólonversben) azonos periódusok (kólonok) váltakoznak szabályosan. Ilyen periódusvers például az Arkhilokosz görög költő által használt forma: ebben egy daktilikus hexameterből és hármas jambusból összeillesztett kétsoros periódus fut szakozatlanul. Hasonló ehhez a hexameter és hármas trocheus váltogatásával előállított periódus.

[szerkesztés] Óklasszikai szerkezetek

[szerkesztés] Poliritmikus sorfajták

Hexameter.

A hexameter hat verslábból áll: daktilusból, amelyet az első négy verslábban spondeus helyettesíthet. Szigorú kötöttség, hogy az ötödik versláb csak daktilus lehet, a hatodik pedig két szótagos: spondeus vagy trocheus, mert a második szótagja közömbös, lehet rövid is. A hexameter ritmikája rendkívül változatos, összesen harminckétféle változata lehetséges. A hexameter ritmusát gyakran sormetszetek tagolják. A leggyakoribb sormetszet a harmadik versláb hosszú szótagját követi, neve: penthemimerész. Egy másik gyakori sormetszet az ötödik versláb előtti un. bukolikus metszet. Vörösmarty Mihály Zalán futása című eposzának első sora mindkét metszetet tartalmazza:

Régi dicsőségünk, // hol késel az // éji homályban ?
 — U U / — — / —  // — / —  U U   // — U U / —  U

A két sormetszetről tudnivaló, hogy nem azonos típusúak. Az olyan sormetszetnek, amely kettévág egy verslábat, cezúra a neve, az olyan sormetszetet, amely két versláb határán áll, dierézis. A fönti példa első metszete tehát cezúra, a második dierézis. A hexameter első négy lábában a daktilus és spondeus szabad variálásának lehetősége igen hajlékonnyá teszi ezt a sorfajt. Ha a költő sok daktilust rak a sorba, az pergőbbé, gyorsabbá válik; míg a spondeusok lelassítják, nyugodtabbá teszik a ritmus jellegét.

Pentameter.

Bár neve szerint öt lábból kellene állnia, a pentameter is hatlábú verssor, csakhogy a harmadik és hatodik lába csonka. A harmadik (fél) láb után erős sormetszet, dierézis osztja két félsorra a pentametert. A pentameter is daktilusokból épül fel, ezeket csak az első félsorban helyettesítheti spondeus, a második félsor hagyományosan szigorúan daktilikus. A sor képlete:

Csend vala, felleg alól szállt fel az  éjjeli hold. (Kölcsey)
  —   U U / — U U / — //  —    U   U / — U U / —

Disztichon.

A pentameter önállóan ritkán szerepel, többnyire pár-versben, a hexameter után álló sorként használják. A hexameterből és pentameterből álló párverset disztichonnak nevezzük:

Hősvértől pirosúlt gyásztér, sóhajtva köszöntlek
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
(Kisfaludy K.)

Megemlítendő, hogy a késő középkortól a görög és római költészetben eredetileg rímtelen formát a költők olykor megrímelték. A rímes disztichon neve: leoninus. A hexameternek a főmetszet, a penthemimerész által elválasztott két fele, a pentameternek a két félsora rímel egymással. Babits Mihály Új leoninusok című versében egy szótaggal kitolja a metszetet, a harmadik versláb második szótagja után, az ún. harmadtrochaikus metszetnél helyezi el a rímet:

Kékek az alkonyi dombok, // elülnek a szürke galambok,
hallgat az esteli táj, // ballag a kései nyáj.

Jambikus trimeter. A hatos jambus a klasszikus görög dráma gyakran használt sorfaja volt. Képlete: U — U — / U — U — / U — U —. A jambusokat spondeusok, anapesztusok, sőt a három rövid szótagból álló tribrachisz és a négy rövid szótagból álló proceleuzmatikus is helyettesítheti. A helyettesítő verslábakat ciklikus verslábaknak is szokás nevezni. Példa a képlet tiszta megvalósulására:

A Hóra visszahozza már a zöld tavaszt.
                               (Babits)

[szerkesztés] Monoritmikus sorfajták

Anakreoni hetes.

Nevét Anakreon görög költőről kapta, negyedfeles jambikus sor. Képlete:

U — / U — / U — / w   
Fiúk örömbe töltsük
Szűkön szabott időnket.                                                                       
(Fazekas M.)

A sor szabályos változata a ciklikus anapesztussal „megugratott" képlet:

U  U  —  / U  — / U — / w
De ma már nagyobb örömmel
Mulatnak ők Tokajban.
(Csokonai)                                                                                      

Anakreoni tizenhatos.

Más nevén: jónikusi tetrameter, négy ionicus a minore alkotja; sormetszettel a második után:

U U  —  — / U U  —  — // U U  —  — / U U  — —
A halánték deres immár, a haj őszül koponyámon.
(Anakreon, Radnóti M. fordítása)

Phalaikoszi sor.

Nevét Phalaikosz alexandriai költőről kapta. Két kólon: egy glükóneus és egy bacchius összekapcsolásával hozható létre. Catullus római költő gyakran használta ezt a tizenegy szótagos sorfajtát, melyet a szakirodalom hendecasyllabus néven is számon tart. (Megjegyzendő, hogy gyakran a görög verselésben használatos valamennyi tizenegy szótagos sorfajtát ezzel az összefoglaló elnevezéssel szokás illetni.)

w  w     —  U U —  U — // U  —  —
Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást
(Catullus, Devecseri G. fordítása)

[szerkesztés] Állandó strófaképletek

(szapphói, alkaioszi, aszklepiadészi)

Az állandó ritmusú sorfajok gyakran állandósult strófaszerkezetek alkotóelemei. Főleg három ilyen strófa használatos a magyar költészetben, igaz, számos változatuk is ismeretes.

Szapphói versszak. A szapphói strófa a leszboszi költőnő, Szapphó kedvelt formája volt. A versszak négy sorból áll. Első három sora szapphói, negyedik sora adóniszi sor. A szapphói sor két kólonból tevődik össze, a krétikusból / — U — / és az ún. fejetlen hippónakteusból / U — U U — U — — /. Így eredetileg a sor harmadik szótagja után metszet áll, ám Horatius nyomán ez két szótaggal arrébb tolódott. Képlete:

— U — — — // U U — U — —
— U — — — // U U — U —	—
— U — — — // U U — U —	—
 — U U  — — 
 Partra szállottam. Levonom vitorlám. 
A szelek mérgét, nemesen kiálltam. 
Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben 
Izzada orcám.
(Berzsenyi)

Alkaioszi versszak. Az alkaioszi versszak Alkaiosz görög költő kedvelt formája volt. A versszak négy sorból áll. Első két sora ún. alkaioszi tizenegyes (nagy alkaioszi) sor. A sor egy jambikus dipódiából és egy ún. fejetlen glükóneus kólonból (U — U U — U —) tevődik össze. A sormetszet azonban Horatius nyomán az ötödik szótag után áll. A strófa harmadik sora az alkaioszi kilencesnek nevezett ötödfeles jambus, melynek első és harmadik jambusát spondeus helyettesítheti. A strófa negyedik sora az ún. alkaioszi tízes (kis alkaioszi) sor: négyes trocheus, azonban az első két lába ciklikus daktilus. (Ciklikus daktilusnak a — bizonyos sorfajtáknál — trocheus helyett álló daktilust nevezzük; hasonlóképpen jambusi sorban állhat jambus helyett ún. ciklikus anapesztus.) Az alkaioszi versszak képlete:

U — U — U // — U U — U —
U — U — U // — U U — U —
  U — U  — U — U — U
    — U U — U U — U — U
Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?
(Berzsenyi)

Aszklepiadészi versszak. Az aszklepiadészi versszak Aszklepiadész alexandriai költőről kapta nevét. Ez a versszak is négy sorból áll. Első három sora az ún. kis aszklepiadészi sor. A sor a glükóneus elnevezésű kólón ( U U — U U — U — ) bővítménye: a hatodik szótag után egy choriambus ékelődik a kólonba, így a sort a choriambus előtt, tehát a hatodik szótag után metszet vágja ketté. A versszak negyedik sora egy glükóneus. (Megjegyzendő, hogy a verstanok több aszklepiadészi strófát ismernek, az itt ismertetett neve a szakirodalomban ún. első aszklepiadészi versszak.) Képlete:

U U —  U U — // — U U  — U —
U U —  U U — // — U U  — U —
U U —  U U — // — U U  — U —
  U U —  U U — U —
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
(Berzsenyi)

(Ezeket a bonyolult ritmusalakzatokat konkrét idézetek, például a fenti három Berzsenyi-strófa memorizálásával legkönnyebb megtanulni.)

[szerkesztés] A kardalok strófái

Az ókori görög lírai és drámai költészet jellegzetes formája a kardal. A kardal, mint neve mutatja, kórusban (hangszerkísérettel) előadott dal. A kardal része volt a görög drámáknak, de önálló költészeti formaként is élt — különféle ünnepi alkalmakra, például olimpiai versenyek győzteseinek ünneplésére is írtak kardalt. A lírai kardal strófikus szerkezete a következő: az első strófát egy vele metrikailag tökéletesen megegyező ún. antistrófa követi, majd ezt egy más metrikájú, ún. epódosz, záróstrófa. A drámai kardalokban több strófa-antistrófa követi egymást (minden strófa—antistrófa metrikája páronként eltérő), és ezt zárja le az epódosz. Ez a forma a magyar költészetben jobbára Pindarosz, Szimonidész és más kardalköltők fordításai által él; illetve Babits Mihály Laodameia című drámai költeményében írt eredeti kardalokat:

1. strófa

FIÚK
Minden szomorú idő közt
a tavasz a legszomorúbb,
amikor zöldül az erdő,
amikor borul az ég.
LÁNYOK
Friss zápor zúg a mezők közt
az út sárral teli, rút,
de barna bársony a felhő,
de zöld bársony a vidék.

1. antistrófa

FIÚK
Jő Héliosz égi nyilakkal
gyilkos sugárnyila hull
és újra napos a nappal
és zengve ébred a méh.
LÁNYOK
Völgy felé forr a folyóka,
a fenyő a kékbe nyúl,
nap felé vágy a futóka
s a királynő - férje felé!

2. strófa

FIÚK
Jertek ma, fiúk, valamennyien,
kik lakjátok erdős Phylakét
s nagy Démétér földjét, Pyrasost
s juhok anyját, a virágos Itónt,
tengeri Antrónt s füves Pteleost
a sokcsucsu Thessaliában.
LÁNYOK
Jertek ma leányok, barna szüzek,
nász-nem-látott sok szép hajadon,
kérjük dallal nyilas Artemist,
hogy adja királynőnknek vigaszát,
ki zokogva eped hős férje után
s haját keze tépi hiában.

2. antistrófa

FIÚK
Két hős dalia szállt Trója felé
az ős Phylakos palotáiból,
gyorslábú Podargés és a vitéz
Prótesiláos, mint két csodasas,
mely fészkéből zsákmányra kikel,
tán hogy soha vissza ne keljen.
LÁNYOK
A bizakodó hős útra merész
s árván marad sok ős palota
és tépi haját sok bús feleség,
a fekete föld s a keserű víz
minden fehér csontot befogad
s ki merhet az istenek ellen ?

Epodos

TELJES KAR
Milyen bort adtak a föld fiának 
a kegyetlen istenek,
hogy attól örökre részeg
s szenved míg a sírba száll?
hogy él, ahol élni bánat
és küzködik és szeret,
ahol bűn lenni merésznek,
ahol szeretni halál?
hogy tudva is űzi lázát
végzete torka felé
és kergeti azt ami messze
s elereszti ami közel;
elhagyja nyugalmas házát
és mind ki őt szereté
s csak akkor látja, ha veszve,
hogy boldogsága vesz el?
Bolond akarás a férfi bora,
a nő bora bús szerelme,
sajtolva kínnal a fürtből,
amelynek vágy a neve,
a sors buta lába gázol a
lélek kádjában ütemre
és ömlik a vérző fürtből
a bor vérszínű leve.
És mint akit ért kígyómarás,
számára fü nem terem:
a férfi bora bolond akarás,
a nő bora bús szerelem.

[szerkesztés] Rímes-időmértékes szerkezetek

Az eddig tárgyalt időmértékes szerkezetek óklasszikai, görög és latin költészeti formák voltak. A görög és római költészet nem használt rímeket; mint arról szó volt, a disztichon rímes változata, a leoninus középkori képződmény. A magyar költők nagyon sok versformát honosítottak meg az újlatin, germán és szláv nyelvek költészetéből. Külön fejezetben történő tárgyalásukat a verstani hagyományban az indokolja, hogy ezeket a formákat az újlatin, germán, szláv nyelvek a magyar költészetétől eltérő, de hangsúlyos verseléssel hozzák létre. Az olasz, angol, orosz verselés (mivel ezekben a nyelvekben a szóhangsúly váltakozó) a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakoztatásával az időmértékes verselés verslábainak megfelelő képleteket hoz létre. Az, amit az angol költészetben jambusnak neveznek, valójában egy hangsúlytalan és egy hangsúlyos szótag egymásutánjának képlete. Már a középkori latin költészet ismerte a rímeket, a fönt említett nyelvcsaládok hangsúlyváltó verselése pedig elsősorban rímes formákat teremtett. A kötött hangsúlyú magyar nyelven bajosan lehetne az eredeti mértéket megvalósítani. A magyar költők a hangsúlyos verselés „jambusi", „trocheusi", „daktilusi", „anapesztusi" képleteit időmértékes jambusba stb. fordították, időmértékes lábakat használtak e formák meghonosításakor. Így tehát értelemszerűen az időmértékes verselésen belül kell ismertetni őket.

Külön csoportba utalásukat a fentieken kívül az is indokolja, hogy ezeknek a sor- és strófafajtáknak gyakorlati verstechnikai kezelése eltér az óklasszikai formákétól.

Ezek a formák szinte kivétel nélkül homogén felépítettségűek: egy verssoron belül egyféle verslábat használnak, legalábbis elvont képletük (verstani szakszóval: metrumuk) szerint. Mégsem lehet azt mondani, hogy monoritmikusak lennének, hogy ritmusuk állandó volna. Épp azért, mert tisztán jambikus, trochaikus, anapesztikus vagy daktilikus lejtésűek e versek, a költők több metrikai licenciával, szabadsággal élnek, így kerülik el a monoforma kényszerű monotóniáját. Ez a lazaság többnyire szótagszámon belül maradva érvényesül.

Jambusi és trocheusi versben az utolsó versláb kivételével bármely pozícióban állhat helyettesíthető spondeus vagy pyrrichius. (Modern jambusversben a ciklikus anapesztus, trocheusversben a ciklikus daktilus igen ritka, talán mert az megnöveli a szótagszámot.)

Az anapesztikus és daktilikus versformákban spondeus szerepelhet helyettesítőként, de mivel ez mindenképp a szótagszám megváltozásával jár, érezhetően kibillenti a sor ritmikáját. Ezért jobbára sorkezdő pozícióban gyakori a helyettesítő spondeus.

A verslábaknak ez a laza kezelése egészen más hatású poliritmiát eredményez, mint akár a hexameter lüktetése. Vannak költők, akik tisztán verselnek:

Lemorzsolám felét már életemnek...
U — / U — / U — / — — / U — / U  
(Reviczky)

A hatodfeles jambikus sorban egyetlen helyettesítő spondeus van, de annak első hosszú szótagja („már") hangsúlytalan a sor értelmi hangsúlyozásakor, így nem zavaró.

Más költők ellenben az utolsó láb kivételével sokszor sehol nem tartják meg a jambusi mértéket, sőt spondeus vagy pyrrichius helyett az ellentétes lábat, a trocheust használják. A szótagidők felcserélésének (tehát ellentétes versláb alkalmazásának) a neve: anaklázis.

Mindig újra kezdődött a csata... 
(Szabó L.)

Mint látható, a verssorban egyetlen jambus sincsen, két anaklázisos trocheus után egy spondeus következik, majd ismét egy trocheus (noha itt emlékeztetni kell arra, hogy a névelő hagyományosan hosszú értékű lehet), a sort egy pyrrichius zárja, ami az utolsó, közömbös szótag miatt jambusi értékű. Miért jambikus hát ez a sor? És főleg hogyan lehet felismerni a nem óklasszikai időmértékes formákat, ha a költők ennyire szabadon kezelik a ritmust?

Mindenekelőtt a vers egészének formája dönti el az ilyen szétzilált sorok jellegét. Természetesen Szabó Lőrinc esete nem tipikus, de XX. századi költészetünkben gyakran találkozhatunk - ha nem is ilyen mértékig - lazán kezelt kötött formával. Több sort kell tehát megvizsgálni. Több sor vizsgálata során föltűnhet például, hogy a sorok szótagszáma azonos vagy közel azonos; tegyük föl, tíz és tizenegy szótagos sorok váltakoznak. Ha a páros szótagszámú sorok vége emelkedő, (jambust vagy pyrrichiust tartalmaz, tehát az utolsó előtti szótag rövid) és a ritmizálás ellenáll minden egyéb mértékelési kísérletnek, a sor minden bizonnyal jambikus. Ez százalékosan a leggyakoribb eset. Ha a páros szótagszáma sorok vége ereszkedő, az utolsó előtti szótag hosszú, a sor trochaikus. Az anapesztikus és daktilikus sorok felismerése könnyebb a markáns ritmika és a kisebb mérvű költői szabadság miatt.

A modern időmértékes sorok elnevezése a verslábak neme és száma alapján történik. Ha egy sorfajta neve ötös jambus, akkor öt jambusból, ha négyes trocheus, akkor négy trocheusból áll. Előfordul, hogy a szótagszám szerint adják a sorfajta nevét: a jambikus tízes tíz szótagú, tehát ötös jambus; a trochaikus nyolcas nyolc szótagos, tehát négyes trocheus. Egyes sorfajtáknak saját nevük van, ezekről a részletes ismertetésben lesz szó.

[szerkesztés] Jambusi sorfajták és periódusok

Bár a modern költészetben a költő korlátlan leleménnyel kísérletezhet különböző hosszúságú sorok összeillesztésével, akad jó néhány hagyományosan elterjedt sor- és sorpár.

Megemlítendő, hogy a költői gyakorlatban valamennyi akatalektikus, teljes verslábból álló (tehát páros szótagszámú) jambusi sornak egyenértékű megfelelője, kiegészítő párja az eggyel nagyobb (tehát páratlan) szótagszámú katalektikus, csonka verslábra végződő sor. A költők szabadon vegyítik a kétféle sortípust egy versen belül. A páratlan szótagszámú jambusi sor ereszkedő végű. Az utolsó tiszta versláb követelménye itt az utolsó teljes verslábra vonatkozik. A negyedfeles, ötödfeles, hatodfeles stb. jambusi sorok végződése: U — U. Az utolsó teljes jambus rövid szótagja (hátulról a harmadik szótag) minden körülmények között rövid; hosszú szótagja minden körülmények között hosszú. Az utolsó szótag közömbös: lehet rövid, de lehet hosszú is. A modern jambusvers sorvégi ritmuslehetőségeire példák Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című verséből:

-ötös jambus, szabályos emelkedő sorvéggel

(tiszta jambusi sorvég, U — ):

Nem élt belőle több és most sem él

-ötös jambus közömbös (rövid) zárószótaggal

(pyrrichiussal a sorvégen, U U ):

a homlokán feltündökölt a jegy

-Hatodfeles jambus, rövid zárószótaggal

(U — U képletű sorvég):

akárki megszülethet már, csak ő nem

-Hatodfeles jambus, hosszú zárószótaggal

(U — — képletű sorvég):

„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék"

FŐBB JAMBUSI SORFAJTÁK

Kettes jambus:

U — / U —

(„Teréz körút")

Hármas jambus:

U — / U — / U —

(„vasárnap este jött")

Negyedfeles jambus*:

U — / U — / U — / U

(„vasárnap este ment el")

Négyes jambus:

U — / U — / U — / U —

(„ebédre is velünk maradt")

Ötös jambus:

U — / U — / U — / U — / U —

(„ha ez nem érdekel, lapozz tovább")

Hatodfeles jambus:

U — / U — / U — / U — / U — / U

(„egészen elfogyott a marhapörkölt")

A rímtelen, ötös-hatodfeles jambus neve blank verse („blank" angolul a.m. üres, tiszta). Ez Shakespeare drámáinak a mértéke. Magyarul gyakran drámai jambusként emlegetik. A párrímű ötös-hatodfeles jambus ugyancsak angol eredetű elnevezése: hősi párvers („heroic couplet").

Hatos jambus :

U — / U — / U — // U — / U — / U —

(„a táska elveszett a pályaudvaron")

A hatos jambust középen, a harmadik láb után metszet vágja ketté. Mindkét félsor bővülhet egy-egy csonka lábbal, így a sornak tizenhárom és tizennégy szótagos változata is van. Ezt a formát, mely a francia költészetben rendkívül népszerű, alexandrinnak nevezzük. Tóth Árpád Elégia egy rekettyebokorhoz című verséből vett példák a sor valamennyi variációját szemléltetik:

Sablon:S Az ötödik szótag utáni cezúrával, a penthemimerésszel tagolt sor a latin nyelvű korai keresztény költészet kedvelt formája volt: ez az ún. ambroziánus sor. Eredetileg rímtelen forma, Babits Mihály Messze... messze... című versében párrímű sorokban használja. Sablon:S

Ti ringtok csendesen, / s hűs, ezüst záporok       6/6
S a sűrű napsugár / forró arany verése             6/7
Gond nélkül gazdagúló / mélyetekig csorog,         7/6
Méz- s illatrakománnyal / teljülvén gyenge rése... 7/7

Az első félsorában hét, második félsorában hat szótagú tizenhármas jambikus sort nibelungi sornak is szokás nevezni.

A különféle jambikus sorok egymáshoz kapcsolódva sorpárokat, periódusokat alkothatnak, ezek aztán strófákra tagoltan vagy szakozatlanul futhatnak.

FŐBB JAMBUSI PERIÓDUSOK

— Negyedfeles és hármas jambikus sorokból:

A hársfa mind virágzik,

a csíz mind énekel,

a lomb sugárban ázik,

csak szíved alszik el.

(Weöres)

— Négyes és hármas jambikus sorokból:

Hazádnak rendületlenül

Légy híve, oh magyar;

Bölcsőd, az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.

(Vörösmarty)

— Hatodfeles és ötös jambikus sorokból:

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindig, mindig játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani.

(Kosztolányi)

[szerkesztés] Állandó versszak- és versszerkezetek jambusi sorokból

A különféle sorfajtákból változatos versszakok alkothatók. Leggyakoribbak minden bizonnyal a négysoros strófák, s az elmúlt kétszáz év költészetében ezeknek is négyes vagy ötös jambusra épülő változatai. De szép-számmal lehetne példákat idézni két-, három, öt-, hat-, hét-, és nyolcssoros strófákra, sőt ennél hosszabbakra is. Az eltérő szótagszámú sorok elrendezésében, a rímképlet kialakításában tág tere nyílik a költő egyéni leleményének.

Van azonban néhány állandósult strófaszerkezet és versforma. Ezek a középkorban alakultak ki, az olasz, francia, angol költészetből kerültek át és honosodtak meg. Eredeti formájukban tehát hangsúlyos verselésűek, magyar megoldásuk időmértékes. Közös jellemzőjük, hogy valamennyien jambikusak.

CHEVY CHASE - STRÓFA. A skót és angol balladák formája. A versszak négy sorból áll (de előfordul hatsoros változatban is), első és harmadik sora négyes, második és negyedik sora hármas jambus. A nyolc szótagos sorokat középen, a második jambus után metszet szeli ketté. A jambusokat gyakran ciklikus anapesztusok helyettesítik, így a sorok szótagszáma változhat. Ún. félrímes forma, a rímek a páros sorokat kapcsolják össze. Képlete: x a x a. A négyes jambusi sorokban gyakorta belső rím erősíti a metszetet. A versszakot jól szemlélteti Arany János A walesi bárdok című versének bármely strófája:

Vadat és halat,   s mi jó falat          a a
 U U  — / U —  //    U  — /U U 
Szem-szájnak ingere,	                  b
  U   — / U  — /U U 
Sürgő csoport, száz szolga hord,         c c
 —  — / U —  //  —   — / U  —
Hogy nézni is tereh.	                  b
 —   — / U — / U U  

TERCINA. Olasz költészeti forma, Dante nagy művének, az Isteni Színjátéknak a formája. Háromsoros versszakokból áll (innen kapta nevét), a versszak sorai ötös-hatodfeles jambusok. A stófákat láncszerűen végighúzódó rímképlet kapcsolja egybe: az első és harmadik sor egymással, a középső sor mindig a következő versszak első és harmadik sorával rímel. A végtelen rímképletet úgy lehet lezárni, hogy az utolsó strófa középső sora önálló zárósorra rímel (illetve a záróstrófa ily módon négysorosra bővül). A rímképlet tehát: a b a, b c b, c d c, ... x y x, y z y z. A formát szemléltesse az Isteni Színjáték kezdete, Babits Mihály fordításában:

Az emberélet útjának felén          a
egy nagy sötétlő erdőbe jutattam,   b
mivel az igaz utat nem lelém        a
Ó, szörnyű elbeszélni mi van ottan, b
s milyen e sűrű, kusza, vad-vadon:  c
már rágondolva reszketek legottan.  b
A halál sem sokkal rosszabb, tudom. c

OTTAVA RIMA. Mint a strófa elnevezése mutatja, „nyolcas rím". A magyar költészetben gyakran stanza néven emlegetik. A nyolcsoros versszak ötös-hatodfeles jambusokból áll, rímképlete: a b a b a b c c, tehát az első hat sor keresztrímeit párrím zárja le. Ebben a formában írta Arany János Bolond Istók című művét:

A nap hanyatló-félben vala már, a Az égen semmi felhő, semmi rojt, b Csupán ott hamvasabb a láthatár, a Hol a menny széle a földhöz hajolt; b Néhol sötétes lombokat csinál — a Mely a redőtlen éggel összefolyt — b Egy lomha füst, gyér kunyhók vándora, c Vagy messzi utak fellengő pora. c

SZONETT. Eredetét tekintve provanszál—francia—olasz versforma. Nem strófaképlete, hanem a teljes vers formája. A szonett tizennégy, hagyományosan ötos-hatodfeles jambikus sorból áll. Megjegyzendő azonban, hogy a francia szonett sormértéke az alexandrin, továbbá, főleg újabban, születtek hármas, négyes jambikus sorokból álló vagy épp anapesztikus, daktilikus lejtésű szonettek is.

A szonettnek két alaptípusa létezik. Történetileg az eredeti az ún olasz vagy petrarcai szonett, mely nevét az olasz Petrarca után kapta. Az olasz szonett négy versszakra oszlik: két négysorosra és két háromsorosra. A négysoros strófa neve quartina („négyes"), a kettő együtt alkotja az oktávát („nyolcast"). A háromsoros strófa neve tercina, a kettő együtt alkotja a sextettet („hatost"). Ez a beosztás aszimmetriájában is harmonikus, közel áll az aranymetszés klasszikus arányához (a kisebb rész úgy aránylik a nagyobbhoz, mint a nagyobb az egészhez). A négyes-hármas (páros-páratlan) ellentét a rímképletben is érvényesül.

A szonett rímképlete rendkívül kötött. Igaz, a líra története során itt is számtalan változat alakult ki, eredeti formájában azonban a quartina ún. ölelkező rímképletet követ (a b b a) mindkét quartinában azonos rímekkel, tehát az oktáva képlete: a b b a / a b b a. (Megjegyzendő, hogy Petrarca szonettjeiben van példa keresztrímű - a b a b / a b a b - oktávára is.) A tercinák rímképlete lehet a tercina strófaszerkezetéhez hasonló: c d c / d c d; gyakori a c d e / c d e képlet is, és számos más változat. A versforma felépítettsége nem pusztán formai jellegzetességeket határoz meg. A két strófaszerkezet ellentéte abban is megnyilvánul, hogy a klasszikus szonettformában az oktáva után fordulópont van, a sextett valami módon ellentétes az első nyolc sorral. Jól szemlélteti a formát Babits Mihály Arany Jánoshoz című szonettje:

Hunyt mesterünk! tehozzád száll az ének:    a
ládd, léha gáncsok lantom elborítják        b 1. quartina
s mint gyermek hogyha idegenbe szidják      b       
édes apjához panaszkodni tér meg:           a
                                                   oktáva
úgy hozzád én. E nemzedék szemének          a
gyenge e láng, bár új olajak szítják:       b 2. quartina
cintányérral mulatnak már a szittyák        b      
s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.     a

S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!    c
nem takart seb kell, inkább festett vérzés! c  1. tercina
és jönnek az új lantosok sereggel,          d
                                                   sextett
sebes szavakkal és hangos sebekkel:         d
egy sem tudja mit mond, de szóra bátor,     e 2. tercina
magát mutatni hősi gladiátor.               e

A szonett másik alapformája az ún. angol vagy shakespeare-i szonett. Ezt angol reneszánsz költők fejlesztették ki az olasz formából. Sormértéke és sorszáma megegyezik az olasz szonettével, rímképlete és ennek nyomán belső tagolódása azonban más. Az angol szonett keresztrímet használ, de az első quartina rímeit nem ismétli meg a másodikban. A szextett első négy sorát ugyancsak keresztrím fűzi egybe, így a szextett egy négysoros és egy párrímű kétsoros részre bomlik. Képlete tehát: a b a b / c d c d / e f e f / g g. Látható, hogy a rímképletek ellentéte a keresztrím és párrím különbözőségére korlátozódik, a páros és páratlan strófaszerkezetek ellentmondása megszűnik. Ugyanakkor az előremozgó rímek lendülete sodróbb, mint az ölelkező rímek helybenjárásra emlékeztető visszatérése. Az olasz szonett kétpólusú ellentéténél bonyolultabb, sokak szerint drámaibb az angol szonett hármas tagolása. A három quartina ugyanis nem alkot folyamatos egységet: az első nyolc sor, az oktáva után itt is fordulópont van, és egy második fordulat a záró sorpár előtt. Ugyanez a szerkezeti tagolódás előfordul szigorú, láncszerűen végigkígyózó rímeléssel: a b a b / b c b c / c d c d / e e. Ezt a formát Edmund Spenser találta ki, róla nevezzük spenseri szonett formának. Az angol szonettet szemléltesse William Shakespeare LXXI. szonettje, Szabó Lőrinc fordításában. (Megjegyzendő, hogy az angol szonettet tipográfiailag többnyire nem tagolják strófákra: egy tömbbe nyomtatják.)

Hogyha meghalok, ne tovább, ne gyászolj, a 1. quartina
Csak míg hallod a zord harang szavát,    b
Mely széthírleli, hogy e rút világból    a     
Legrútabb férgek közé szöktem át;        b 
Sőt, ha versem olvasod, ne idézd         c 2. quartina
Írója kezét: szívem úgy szeret,          d
Hogy édes agyadnak a feledést            c
Kívánja sajgó emlékem helyett.           d  
Vagy ha (mégis) látod írásomat,          e 3. quartina
Mikor engem a föld már elkever,          f
Ne mondd ki szegény nevemet se: hadd     e
Haljon szerelmed halálommal el;          f  
Mert a bölcs világ átlát szíveden,       g záró sorpár
S bár meghaltam, gúnyolni fog velem.     g  

A szonettkoszorú olyan ciklus, amely tizenöt szonettből áll: minden szonett első sora azonos a megelőző szonett zárósorával, a tizennegyedik szonett zárósora megegyezik az első szonett első sorával. A ciklus tizenötödik darabja, a mesterszonett a tizennégy szonett kezdősoraiból áll össze.

BALLADE. Provanszál-francia eredetű versforma. Az elnevezésnek nincs köze a ballada műfajához, a provanszál „ballada" táncdal volt. Refrénes forma, a versszakok utolsó sora, esetleg félsora refrén. A vers egyszerű formájában három nyolcsoros és egy négysoros versszakból áll, ez utóbbi rövid strófa, az ún. ajánlás (franciául „envoi"). Azért ajánlás, mert a megszólítással kezdődik (például „Herceg", „Hercegnő"), és címzettje a költő hűbérura. A formai tagolásnak itt is van tartalmi jelentése: a rövid versszak mintegy összefoglalja a vers mondanivalóját. Rímképlete a nyolcsoros strófákban: a b a b b c b C (a nagybetű a refrént jelöli), a rövid strófában: b c b C. Ily módon az egész vers mindössze három rímet használ, ami rendkívüli kötöttséget jelent. A francia balladaformát a magyar költészetben jól szemléltetheti József Attila Haszon című verse:

Dagassz gázlángnál kenyeret,         a
vagy égess lukas, vörös téglát;      b
törje kapa a tenyered;               a
áruld magad, míg leng a szoknyád;    b
feküdj hanyatt és deszkázz aknát;    b
cipelj zsákot a piacon;              c
tanulj, vagy ne tanulj ki szakmát -  b
itt állsz és ott ül a haszon.        C

Öblíts benzinben selymeket;          a
szedd guggolva a vörös hagymát;      b
ölj kecskét, amely rád mekeg;        a
jól szabj, hogy álljon jól a nadrág; b
csak rajta, mikor abbahagynád!       b
Kirúgnak s mit nyerhetsz azon ?      c
Koldulsz? Betörsz? A rend lecsap rád b
itt állsz és ott ül a haszon.        C

Költsél epedő verseket;              a
pácolj prágai módra sonkát;          b
gyűjts gyógynövényt; fejts kőszenet  a
vezess főkönyvet s rejtsd a titkát;  b
viselj aranyzsinóros sapkát;         b
élj Párizsban vagy Szatymazon, —     c
mire a béredet kikapnád,             b
itt állsz és ott ül a haszon.        C

Attila, folytatnám, de unnád;        b
tudod, hogy nem élsz lazacon —       c
vagy ténferegsz, vagy adnak munkát   b
s itt állsz és ott ül a haszon.      C

[szerkesztés] Trocheusi sorfajták és periódusok

A trocheusból, mint a jambus fordítottjából, ugyanazokat a sorokat és periódusokat fölépíthetjük, mint a jambusból.

FŐBB TROCHEUSI SORFAJTÁK

Negyedfeles trocheus:

— U / — U / — U / —

(„még nem indulunk tovább")

Négyes trocheus:

— U / — U / — U / — U

(„nyisd ki végre már a zárat")

Ötös trocheus:

— U / — U / — U / — U / — U

(„semmi pénze nem maradt szegénynek")

Nyolcadfeles trocheus (trocheusi tizenötös):

— U / — U / — U / — U // — U / — U / — U / — U / —

(„várlak este fél kilencre kint a kertkapunk előtt")

Nyolcas trocheus (trocheusi tizenhatos):

— U / — U / — U / — U // — U / — U / — U / — U / — U

(„Itt nagyon hideg van este, vedd föl ezt a kardigánt is")

FŐBB TROCHEUSI PERIÓDUSOK

— Hármas és harmadfeles trocheusi sorokból:

Földiekkel játszó

Égi tünemény...

(Csokonai)

— Négyes és negyedfeles trocheusi sorokból:

Nyílj ki, nyájasan mosolygó

Rózsabimbó, nyílj ki már!

(Csokonai)

— Négyes és hármas trocheusi sorokból:

Kár hogy a pap megkeresztelt,

Jobb volnál pogánynak.

(Vörösmarty)

— ötös és ötödfeles trocheusi sorokból:

Áll-e még az ősz Peterdi háza ?

Él-e még a régi harc fia ?

(Vörösmarty)

[szerkesztés] Anapesztusi sorfajták és periódusok

Az anapesztikus sorokban helyettesítő verslábként állhat az ugyancsak emelkedő jellegű jambus, de előfordulhat spondeus is. A sor ritmusa akkor nem törik meg, ha a helyettesítő láb sorkezdő pozícióban áll.

FŐBB ANAPESZTUSI SORFAJTÁK

Negyedfeles anapesztus:

U U — / U U — / U U — / U

(„hova tetted a zöld ceruzámat")

Négyes anapesztus:

U U — / U U — / U U — / U U —

("ugye mondtam, elég az a két sütemény")

FŐBB ANAPESZTUSI PERIÓDUSOK

- Kettes és harmadfeles sorokból:

A tölgyek alatt

Szeretek pihenni

(Arany)

- ötödfeles és négyes sorokból:

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok.

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt.

(Petőfi)

[szerkesztés] Daktilusi sorfajták és periódusok

Érdekes módon a modern daktilikus formák ritkák a magyar költészetben, talán mert daktilizáló hajlamaikat a költők oly nagyszerűen megvalósíthatják a hexameterben és a disztichonban. Daktilikus sorok, félsorok gyakrabban fordulnak elő egyéb lábakkal együtt különféle strófaszerkezetekben. A tiszta daktilusi sorokban gyakori helyettesítő láb a trocheus és a spondeus. A daktilusi sorvégeken többnyire trocheus vagy spondeus áll.

FŐBB DAKTILUSI SORFAJTÁK

Hármas daktilus :

— U U / — U U / — U

(„pontosan oldd meg a példát").

Negyedfeles daktilus :

— U U / — — // — U U / U

(„nem vagyok itthon, bárki keres")

Ez a forma szinte kizárólag erős középmetszettel fordul elő, a második láb helyettesítő spondeus (bár az ismert gyerekmondóka második sorában itt is daktilus van: „Viszket az orrom, megvakarom. Mégpedig ott, ahol én akarom.").

FŐBB DAKTILUSI PERIÓDUS

- Négyes és negyedfeles daktilusi sorokból:

Méla gyönyörtől reszket a nyárfa,

Tiszta szerelmet suttog a hárs.

(Komjáthy)

[szerkesztés] Sormértékváltás

Nem minden költemény íródott egységes versformában, legyen az akár poli-, akár monoritmikus forma. Előfordul, hogy egy többrészes költeménynek egyik része emelkedő, másik része ereszkedő ritmikájú. A kétféle ritmus azonban elkülönül, nem keveredik egymással. Közismert példa erre Arany János A lantos című verse, melynek első része ötös trocheusokból, második része jambikus alexandrinokból áll. Arra is számos példa akad, hogy a költő valamilyen okból kizökkenti versének egységes ritmusát egy-egy sorban. Vörösmarty Mihály A vén cigány című verse ötös trocheusokban íródott, de ötödik versszakának két sora: „A lázadt ember vad keserveit" és „S az első árvák sírbeszédeit" egyértelműen jambikus.

Valódi sormértékváltáskor a költő meghatározott szabály szerint váltogatja, az ellentétes lejtésű sorokat. Csokonai Vitéz Mihály Újesztendei gondolatok című versében negyedfeles trocheusi sorok hatodfeles jambusi sorokkal váltakoznak, négysoros strófikus beosztásban:

Óh idő, futós idő!

— U | — U | — U | —

Esztendeink sasszárnyadon repülnek;

— — | U — | — — | U — | U — | U

Vissza hozzánk egy se jő,

— U | — — | — U | —

Mind a setét kaósz ölébe dűlnek.

— — | U — | U — | U — | U — | U

[szerkesztés] A SZIMULTÁN VERSELÉS

Minthogy a magyar nyelv két különböző verselési rendszer formáit képes művelni, és ez a két verselési rendszer a magyar költészettörténet egészét tekintve nagyjából azonos súllyal van jelen, óhatatlanul létrejött az időmértékes és ütemhangsúlyos verselés egymásra hatása. Azt a versritmust, amelyben együttesen érvényesül két verselési rendszer ritmuselve, szimultán (mértékkapcsoló, keresztezett vagy egyszerűen csak kettős) ritmusnak nevezzük.

Hogy a formák kereszteződtek, igencsak természetes folyamat eredménye. Hozzájárul persze a költők egyéni kísérletező leleménye is, de gyökere talán abban a már említett tényben kereshető, hogy az időmértékes vers ritmikájának nincs köze az értelmi hangsúlyozáshoz. Igaz, elvileg az ütemhangsúlyos versének sincs, hiszen az is elvont metrikai képletre épül, csakhogy az mégiscsak a magyar nyelv szóhangsúlyozási törvényein alapszik. Minden ütemhangsúly egyben szóhangsúly is. Kivételt csak a hangsúlytalan viszonyszóval kezdődő ütemek képeznek, ahol e szavak kizárólag verstani hangsúlyt kapnak: „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja" (Arany). Az ütemhangsúly gyakran egybeesik az értelmi mondathangsúllyal is, bár ez nem törvényszerű és semmiképp sem követelmény. A fenti idézetben a mondathangsúly a verstanilag is hangsúlyos „Ég" szóra esik, de már Petőfinek ebben a sorában: „Egy kőhajtásnyira folyt tőle a patak" a mondathangsúly a verstanilag hangsúlytalan kő szótagon van. Belátható azonban, hogy (elsősorban kevés szótagból álló ütemfajtáknál) a verstani és mondattani hangsúly egybeesése valószínű. Ezzel szemben rengeteg magyar szó csak úgy tud beilleszkedni az időmértékes vers rendszerébe, hogy a vers ritmusában elfoglalt pozíciója ellentétes normális hangsúlyozásával. A „kenyér", „alagút" szavak időmértékes képlete U — , illetve U U —, ám a hangsúly az első szótagjukra esik: x' x és x' x x .

Amikor időmértékes verset olvasunk, mondunk (és nem skandálunk), természetszerűleg a magyar nyelv értelmi (és érzelmi) hangsúlyozásának szabályait követjük. Az így kapott hangsúlyok olykor egybeesnek a verstani hosszú szótaggal, olykor nem. A költő törődhet ezzel, de figyelmen kívül is hagyhatja. Akárhogy is, az értelmi hangsúlyok rámintáznak az időmértékre egy másik (még ha nem is feltétlenül szabályos) ritmust.

Ennek némileg ellentéte, amikor a költő az ütemhangsúlyos verselés egyneműségét időmértékes elemek bevezetésével élénkíti.

A szimultán ritmusú versek vizsgálatakor két nagy csoportot lehet elkülöníteni.

1.

Vannak olyan versek, amelyek egyszerre ritmizálhatók a két versrendszerszabályai szerint: ritmusuk tudatosan, teljes terjedelemben kettős. Nevezetes példa Csokonai Tartózkodó kérelem című verse, amelyben kétütemű nyolcas és hetes sorok egyben a ionicus a minore teljes és egy szótaggal rövidebb, csonka változata szerint is ritmizálhatók. Hasonló példa ionicus a minoréra Weöres Sándortól:

Arany ágon   ül a sármány,
U U   — —  || U U —  —
X' X  X X  || X' X X X
kicsi dalt fúj  fuvoláján,
 U  U  — — || U  U — —
 x' x  x x || x' x x x
arany égen   ül a bárány,
U U   — —  || U U  —  —
X' X  X X  || x' X X  X
belezendít   citeráján.
 U U — —   || U U — —
X' X X X   || X' X X  X

Weöres egy másik versében hármas anapesztusi sorok egyidejűleg 3 / 3 / 2 osztású ütemhangsúlyos versként ritmizálhatók:

Paripám csodaszép  pejkó,
U U  —  | U  U  — | —  —
X' X X  | X' X  X | X' X
ide lép, oda lép, hejhó!
U U  —  |U U   —  | — —
X' X X  |X' X  X  |X' X
hegyen át, vizén át vágtat,
U U —   | U U —   | —  U 
x' x  x | x' x  x | x'  x
nem adom, ha ígérsz százat.
U U —   |  U U —  |  —  U
x'  x x | x' x x  | x' x

Az időmértékes versformák közül a trochaikus nagyon könnyen rámintázódik az ütemhangsúlyosra és fordítva. Ennek oka, hogy a trochaikus sor ereszkedő jellege megfelel az ütemhangsúlyos vers lejtésének. Ha a négyes trocheusi sor közepén metszetet alkalmaz a költő, a vers törvényszerűen felező nyolcasként is ütemezhető, a negyedfeles trocheus pedig kétütemű hetesként:

Halkkal ingó lanyha pára!
 — U | — —  | — U | — U 
  x' x x x  | x' x x x
Szálldogáló harmatok!
 — U | — — | — U |  —
 X' X X X  || X' X X
Kis furuglyám lágy szavára
 —  U | — —   | —  U| — U  
x' x x x || x' x x x
Tiszta hangot adjatok!
  — U | — U | — U | —
  X' X X X || X' X X
(Fazekas)

Kölcsey Himnusza, egyszerre negyedfeles és hármas trocheus, és 4/3 osztású kétütemű hetes, illetve (többségében) 3/3 osztású hatos sorokból áll.

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védőkart.
Ha küzd ellenséggel.

2.

A szimultán verselés másik nagy csoportját azok az esetek alkotják, amelyekben a vers egésze nem értelmezhető kétféle ritmus szerint. A hangsúlyos verset az időmértékes elemek, az időmértékest hangsúlyosak dúsítják, színezik. Az elsőre közismert példa, hogy Arany János felező tizenkettőseit milyen tudatosan choriambizálta. Bőven találunk példát költészetében arra, hogy a tizenkettős bármely félsorának első, második vagy (nagyon ritkán) harmadik szótagjával kezdődően choriambust illeszt a hangsúlyos ritmusba. Példák a Toldi szerelméből:

Tesz rövid említést árva nagyanyjárul...
x' x x x x x || x' x x x x x
— U U —         — U U —
S megvédi Johannát   ezer papi csellel...
x' x x x x x || x' x x x x x 
— U U —         — U U —
A főcinkosokat mind' vágatja agyon...
x' x x x x x || x' x x x x x
— U U —         — U U —

Ezzel szemben Petőfi ismert verse, A Tisza vagy Vörösmarty Hedvig című költeménye időmértékes, trochaikus tízes sorokban íródott, de a második láb utáni sormetszetek gyakorisága miatt a sorok egy része 4/6, esetleg 4/4/2 osztású tízesekként is értelmezhetők. Példa Vörösmartytól:

Szóla Isten Gábor angyalához:
- U | - - | - U | - U | - U
x' x x x || x' x x x x x 
„Szép cselédem, fényes Gábor angyal!...
- U | - - | - - | - U | - U 
x' x x x  || x' x x x |  x x

A szimultán verselés kapcsán kell szólni arról az oldottan kötött verselési módról, ami például Ady Endre költészetét jellemzi. Tíz és tizenegy szótagos sorai gyakran egyaránt illeszkednek az ötös-hatodfeles jambusi mértékbe és az 5/5, illetve 5/6 osztású ütemhangsúlyos képletbe, mint például az Elbocsátó szép üzenet sorai:

Törjön százegyszer százszor tört varázs:
- - / - -/  - - /  - - / U  -
x' x x x x || x' x x x x 
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
— —  / U — / — — / — U / U — / U
x' x x x x || x' x x x x x
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
U — / — — / — — / — — /  U U 
x' x x x x || x' x x x x
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
— — / — — / — — / U — / U —
x' x x x x || x' x x x x 

A Lédával a bálban sorai azonban egyik rendszerbe sem simulnak tökéletesen, noha mindkét verselés ritmuselemei fölsejlenek bennük:

Sikolt a zene, tornyosul, omlik
U — U U U — U  / U — U
x' x x x x || x' x x x x x
Parfümös, boldog, forró ifjú pára
— U  —    —   —   —  — — / U — U
x' x x x x || x' x x x x x 
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
U — U U U — — — / U — U
x' x x x x || x' x x x x x
Rettenve néznek egy fekete párra.
— — U — U — U U / U — U
x' x x x x x || x' x x x x 

A kevert verselés esetére érdekes példa Csanádi Imre Mária és Erzsébet című verse. A négysoros (és a a a a rímképletű) strófa negyedik sora adóniszi kólón (— U U — —), első három sorának szótagszáma pedig megegyezik a szapphói strófa hasonló soraiéval. Csanádi sorai azonban 5/6 osztású kétütemű hangsúlyos tizenegyesek, nem időmértékesek.

Erzsébet asszony láttatik e képen,
x' x x x x || x' x x x x x
repdes a magzat, dagadó méhében,
x' x x x x || x' x x x x x
mikoron hozzá maga-személyében
x' x x x x || x' x x x x x
Mária mégyen.
— U U — U

Hasonlóan érdekes kísérlet Tandori Dezső mértéket nem követő, szótagszámláló alkaioszi strófája:

... Megszoktad, beletörődtél, s túl vagy már
rajta, hogy mi történik Európával,
a huszadik századdal, meg az
emberrel, és embertársaiddal.

[szerkesztés] A RÍM

[szerkesztés] A rím fajtái

A rím legtágabb jelentése szerint hangok egyezése vagy összecsengése meghatározott szövegegységek határpontján. A rím tehát - ellentétben a ritmussal — nem elsődleges versalkotó tényező: egy szöveg nem válik önmagában attól verssé, hogy rímes. Bizonyítja, ezt, hogy van rímes próza is: a középkori arab irodalom kedvelt formája volt a makáma. Arany János A poloska című munkája jól szemlélteti a makáma jellemzőit:

Külsejét ami nézi, 
rajta ugyan kevés a vitézi, 
arca penészesen úrias, 
termete sem igen daliás, 
háta pedig kifelé görbe, 
karcsúsága átmegyen a körbe, 
noha páncéllal is bír 
mint egy kürazir* 
evvel azonban nem mellét fedezi, 
hátát védelmezi.

A rím a versben ritmikai egységek határpontján áll: állhat egy szakasz elején vagy végén. Szókezdő hangok összecsengése az alliteráció, más néven élrím (vagy nem egészen pontos elnevezéssel: betűrím). A magyar költészetben az alliterációnak főleg díszítő szerepe van, de például az ógermán alliterációs verselésben az ütemek hangsúlyos szótagjának kiemelésére szolgál. Példa Babits Mihálytól a dús alliterálásra:

Bús donna barna balkonon
mereng a bíbor alkonyon.

• Vérttel ellátott lovas katona (francia-német)

A hangok egyezését ritmikai egységek (sorok, félsorok, metszetek, esetleg ütemek) végén végrímnek nevezzük. A végrím elhelyezkedése szerint lehet sorvégi rím és belső rím (középrím). A rím szót közönségesen végrím értelemben szokás használni.

Alliteráció esetében elegendő egyetlen szókezdő magán- vagy mássalhangzó összecsengése. Végrím esetében azonban szótagoknak kell összecsengeniük. Ritka az olyan eset, amikor egyetlen hang egyezése rímet eredményez. Ilyen, ha két nyílt szótag magánhangzója cseng egybe: „ceruza — soha", illetve a rímnek olyan sajátos típusa, mint a mássalhangzós asszonánc: „öt — üt".

A rím terjedelme szerint minimálisan egy szótagos („arc — harc"), lehet két szótagos („sárga - spárga"), három szótagos („virágot - kirágott"), előfordulnak négy, öt szótagú vagy még hosszabb rímek. Példák Kosztolányitól a négy és öt szótagú rímre:

Hegyezem a fülem, ül-e
a lomb alatt fülemüle ?

Csodálkozol a kokainistán
s nem érted?
Gondolkozzál az okain is tán —
s megérted!

Verselemzéskor szükséges lehet megjelölni a rímeket előfordulásuk sorrendje szerint: a legelsőt hívó rímnek, az erre következőket felelő (válaszoló) rímnek nevezzük.

A rímeket csoportosíthatjuk aszerint is, milyen mérvű a hangok egyezése. Tiszta rímről beszélünk, ha a rímszótagokban szereplő magán-és mássalhangzók azonosak (eddigi példáink ilyenek voltak). Értelemszerűen tiszta rím az ún. önrím, egy szónak önmagával való rímeltetése. Ilyen önrím Tinódi Lantos Sebestyén históriás énekeiben a „vala" szó ismétlése a sorvégeken. Ugyancsak tiszta rím a rag- és képzőrím (itt tehát a szótő nem rímel), minthogy azonban az azonos toldalék gyakran azonos nyelvtani funkciót jelöl, a ragrím meglehetős egyhangúságot szül. Példa a toldalékok rímeltetésére Csokonaitól:

Állott a Természet örök építménye,
Élt az emberiség legszentebb törvénye.

Természet! emeld fel örök törvényedet,
S mindenek hallgatni fogják beszédedet.

Ha a rímszótagokban a hangok csak részlegesen azonosak, illetve nem azonosak, hanem hangtani rokonságban állnak, asszonáncról beszélünk. Az asszonáncnak több típusa létezik. Ezek vizsgálatához tudnunk kell, milyen ismérvek alapján számítanak bizonyos hangok rokonnak.

A szótagalkotó magánhangzókat azonosságukon túl egyetlen szempontból szokás megkülönböztetni: hosszúságuk szerint. Ennek ritmikai oka van.

A mássalhangzók rokonságának megállapítása valamilyen hangképzési szempont alapján történik. Legszorosabb rokonságban a hangszalagok működése szerint elkülönített zöngés-zöngétlen párok: t — d, k — g, p — b, f — v, sz — z, c — dz stb. vannak („hat-had", „korok-korog", „láp-láb", „ölyv-dölyf', „mész-méz", „edz-hecc"). Lazább rokonságban állnak egymással a mássalhangzók az akadályképzés módja szerint elkülönített csoportokon belül. Rímhelyzetben viszonylag közel állónak fogadjuk el a zárhangokat. A zárhangok közül egyfelől az ún. szájhangokat: p, b, t, d, ty, gy, k, g („báty-vágy-rág-mák-hát-rád-láp-báb"), másfelől az orrhangokat: m, n, ny („ken-sem-meny"). A képzés módja szerint réshangnak nevezett csoportból közel állnak egymáshoz: sz, z, s, zs („visz-tíz-kis-rizs"). A réshangok közül a képzés helye tekintetében (felső fogsor) külön csoportot alkot az / és a v. Rímelhetnek ugyan a többi réshanggal, de a p, b hangokkal is (ív-is", „nép-név"). A réshang j (és ly) rímtechnikailag az ún. oldalréshang l-lel számít rokonnak, és velük alkot csoportot a képzés módja szerint pergőhangnak számító r („ér-éj-él"). Végezetül külön csoportot alkotnak áz ún. zár-réshangok, az affrikáták: c, dz, cs, dzs. Távoli asszonánc esetében ezek a hangok mind a zár-, mind a réshangokkal összecsenghetnek („meccs-mez", „öccs-ősz", „fröccs-fürödj", „vicc-vidd").

Az asszonáncok típusait aszerint állapíthatjuk meg, hogy milyen fokú bennük a hangok egyezése, megfelelése.

A tiszta asszonánc magánhangzói azonosak, mássalhangzói véghelyzetben zöngés-zöngétlen párok, illetve közeli rokonok: „lapát — apád", „edény — enyém". Nehéz lenne megmondani, hol húzódik a tiszta asszonánc határa; az elmúlt bő száz év költészeti gyakorlata alapján egyre távolabbi hangrokonság megfeleltetését is elfogadjuk. Tiszta asszonánc a „mesterséged — Pesterzsébet" típusú hangmegfeleltetés, de távoli asszonáncnak nevezzük az ilyeneket: „kerget - gyermek", „előbb - bejött".

A mássalhangzós asszonánc (pararím) mássalhangzói azonosak, de magánhangzói nem: „Tűz — tíz", „madár - modor". Groteszk, ironikus hatást kelt, de egyre nagyobb szerephez jut a modern lírában.

A kancsal rím mássalhangzói egybecsengenek, a rím első szótagjának magánhangzója azonos, de a többi magánhangzó eltérő: „fél hat — félhet". Kancsal rím Vörösmarty Liszt Ferenchez című versének híres ríme is: „hű rokon - húrokon".

Tréfás hatású a több szótagos kecskerím, amelyben a hívó rím mássalhangzói avagy magánhangzói helyet cserélnek a felelő rímben. A magánhangzók cseréjére példa Vargha Balázstól: Ez is tanít? — Az istenit!. A mássalhangzók cseréjére példa: Weöres Sándor — sörös vándor.

[szerkesztés] Rímképletek

A rímek sokféle módon helyezhetők el a versekben. Elhelyezkedésük a rímképletek segítségével írható le. A rímképletekben az ábécé azonos betűivel szokás jelölni a rímelő szavakat. A nem rímelő sorvéget, az ún. vaksort x-szel jelöljük. A képlétekben az ábécé kisbetűit használjuk, a nagybetű refrénsor rímét mutatja. A nem rímelő refrént R betű jelöli.

A rímek elhelyezésének számszerű lehetősége gyakorlatilag végtelen, a költők egyéni leleménye új és új szerkezeteket talál ki. Van azonban néhány állandósult rímszerkezet, A példák Weöres Sándor verseiből származnak.

Párrím (páros rím): a a, b b, c c stb.

Szól a nóta halkan,

csak éppen hogy halljam.

Hármas rím: a a a, b b b, c c c stb.

Lompos farkú szél csatangol,

por-gubát varr, ágat hangol.

Tej csordul a nagy harangból.

Négyes rím (bokorrím): a a a a, b b b b stb.

Erdőt járunk, árkot lépünk,

bükkfa-lábunk, venyige-térdünk,

szél se tudja merre térünk,

jegenye-sudaras utakon élünk.

Halmazrím (öt, illetve ötnél több rím): a a a a a ; a a a a a a

Keresztrím: a b a b, c d c d stb.

Volt nekem egy vaskalapom,

elvitte a béka,

ott díszeleg most a tavon

ócska mardéka.

Ölelkező rím: a b b a, c d d c stb.

No nézd, hogy illeg-billeg a poéta,

mint púderos pamaccsal a kisasszony:

az öröklétnek mily arcot mutasson,

ez nagy gond ám, bizony! fele se tréfa.

Ráütő rím: a b a b b vagy a a b b b, x a x a a

Eresz alól fecskefia ide néz, oda néz:

van-e hernyó, hosszú kukac, ízesebb, mint a méz ?

Csőrét nyitja ám,

buzgón, szaporán.

Kis bendőbe mindenféle belefér igazán.

Félrím: x a x a, x b x b stb.

Vöröshajú lányok,

mint a gondolat,

felröppennek éjjel

holdvilág alatt.

Visszatérő rím: a a x a, b b x b stb.

Száll a vihar, nagy a szárnya,

tarka mezőn fut az árnya,

estefelé jár az idő,

hull az eső a homályba.

[szerkesztés] Rímtechnikai kérdések

A rímnek nem feltétele, hogy teljes szavak hangjai csengjenek össze. Ezt nem árt leszögezni, mert amikor rímet keresünk, elsősorban szavakban gondolkodunk. Elegendő azonban, ha csak a rímszavak utolsó egy-két szótagja rímel, de hosszabb rím esetén sem követelmény, hogy a rím- és a szóhatár egybeessék. Van olyan rím, ahol két szónak szótagjai csengenek össze („fájdalom — oldalon"), ahol egy szó egy szótaggal („áll — kapunál"), ahol két szó („vers — versz"). Ha a rím egyik fele egy, a másik több szóból áll, mozaikrímről beszélünk: „vigasztal - víg asztal", „sokadalom — sok a dalom". Az összetett rím mindkét fele két vagy több szóból áll („ki csinál ma — kicsi málna").

A rímeket megkülönböztethetjük lejtésük szerint is. A hosszú szótaggal kezdődő, rövid szótaggal végződő (trochaikus: — U) rím ereszkedő, más néven nőrim. A rövid szótaggal kezdődő és hosszúval végződő (jambikus: U — ) rím emelkedő, más néven hímrím. A pyrrichius és a spondeus értékelése attól függ, milyen sormértékbe illeszkedik. Hangsúlyozás szerint ugyanígy besorolhatnánk a rímeket ereszkedő (x x) és emelkedő (x x) osztályba, ám a magyar ütemhangsúlyos verselésben is számít az időmérték. Páros szótagszámú ütemhangsúlyos sorban ritkán találunk rövid szótagot utolsó előtti szótagon, mint ebben a példában Arany Jánostól:

Akkor új király fog érkezni habomon

S fölemeli székét az előbbi romon.

Ugyanebből az elvből fakad, hogy ellentétes lejtésirányú szavak ütemhangsúlyos versben is ritkán rímelnek. Alig találni rá példát Aranynál:

És így szóla Bence: „No te öreg tenyér!

Ilyet sosem kaptál, bezzeg viszkethetnél!

„dehogy alszom, (kit hoz a forgószél megint ?)

Itt a mécs, bor is lesz: itce kell-e vagy pint?

Időmértékes versben a hím- és nőrímek élesen elválnak; olyan szavak, mint „homok — homlok", „aszal — asztal" nem rímelhetnek egymással, mert e szópárok első tagja emelkedő, második tagja ereszkedő lejtésű. Ennélfogva azonos szótagszámú jambikus vagy trochaikus sor végén nem állhatnak: szigorúan kötött időmértékes versben le kell mondanunk rímeltetésükről. Mindez azt jelenti, hogy rímes vers írásakor mérlegelni kell a rímszavak időértékét is.

[szerkesztés] A kötött formájú vers ritmusszintjei

Végezetül, a kötött verselés alapformáinak áttanulmányozása után ismét tegyük fel a kérdést: mit ad a kötött forma a versélményhez, hogyan olvassuk-élvezzük a zárt formájú verset?

A kötött ritmus jó költő kezén nem válik unalmas verklimuzsikává. Minden zárt képlet hatalmas variációs lehetőséget rejt: éppen mert a ritmikai képletnek, a metrumnak nincs köze a szavak jelentéséhez, a legegyszerűbb ritmus is egyszerre többszintű verszenét hozhat létre.

Minden kötött formájú vers ritmusa három szinten írható le.

1. Az absztrakt metrum szintje

Ez a versritmus elvont képlete, ötödfeles jambus esetén például:

U — / U — / U — / U — / U ;

felező tizenkettős esetén:

x' x x x x x // x' x x x x x

2. A konkrét versritmus

Ez az elvont metrum megvalósulása a konkrétan adott versszövegben. Az elvont képleteket ugyanis módosítja a költő egyéni formakezelése.

3. Az értelmi hangsúlyozás ritmusa

A versmondat hangsúlyai nem feltétlenül esnek egybe a verstanilag kiemelkedő ritmikai pontokkal. Ez még a konkrét időmértékes vagy ütemhangsúlyos versritmust is jelentősen továbbmódosíthatja. (Szimultán verselésű mű elemzésekor negyedik-ötödik ritmusszint jelenik meg a másik versrendszer elvont metrumával és konkrét ritmusával.)

A versritmus három szintje egybeeshet egymással, kerülhet egymástól egészen távol, aszerint, hogy mi a költő célja. Ha az absztrakt, konkrét és értelmi ritmus szorosan egymásra tapad, a verszene egyszólamúvá válik. Ha távolodnak egymástól, mint három külön szólam, a többszólamúság érzetét keltik. Túl nagy távolság feszültsége már disszonanciát kelt, ami szintén fontos eszköze lehet a versnek.

Szabó Lőrinc költészetében már-már végletesen tágította a három ritmusszint távolságát. Gyomrok című versének első szakaszában a három ritmusszint így írható le:

             Ettem. Tíz deka disznósajtot,
absztrakt    U — | U — | U — | U — | U
konkrét      — — | —  U | U — | — — | U
értelmi      x'   x   x' x x x'  x x x
             kenyeret meg két mandarint.
absztrakt	U — | U — |  U —  | u   —
konkrét	U U | — — | — — | U —
értelmi	x' x x x     x' x' x x
             Az imént már majd összeestem,
absztrakt	u  - | u  - |u   - | u - | u
konkrét	u  u | -  - |-   - | u - | u
értelmi	x x x  x   x   x x x x
             de lassan éledek megint.
absztrakt	u — | u  — | u — | u —
konkrét	u — | u  — | u — | u —
értelmi	xx'xx'xxx'    x

Jól látható, ahogy a versszak fokozatosan beletalál a metrumba -tartalmilag ez együtt jár a költő által elbeszélt „éledéssel". Az első sor konkrét metrikai megvalósulása szinte ellentétes a jambikus ritmussal, a költő még az utolsó tiszta láb követelményét sem tartja be. Az utolsó sor konkrét ritmusa pontosan fedi a metrum képletét. Ugyanakkor minden sorban három értelmi hangsúly található, ami üdítően ellentmond a négyes lábtagolásnak. Szabó Lőrinc verse jól szemlélteti az igazi polifon versritmust.

De az ütemhangsúlyos vers is tartogat érdekességeket. Arany János Toldijából az Első ének első sora így szól:

            Ég  a napmelegtől a kopár szik sarja...
absztrakt   x'xx  xxx  || x'xx  xxx
konkrét     x'xx  xxx  || x'xx  xx'x
értelmi     x'xx' xxx     xx'x  x'x'x

Ütemhangsúlyos versben ritkább az absztrakt és konkrét ritmus eltérése, itt legföljebb annyit láthatunk, hogy a második félsor kínálja a 4/2 osztást. Az értelmi hangsúly azonban korántsem simul rá a felező tizenkettős hangsúlyaira, a második félsor élén nincs hangsúly, csak a második szótagon, és a sorban nem ket, nem négy (ahogy egy esetleges 4/2 osztás diktálná), hanem öt hangsúlyos szótag van. Ez a sor is szép példája az izgalmas, többszólamú verszenének.

Aki biztos verstani tudásra tesz szert, mint egy akkord hangjait, úgy hallja egymáson a vers hármas ritmikáját. Tudata mélyén ott dobol az elvont metrum, „fogja" a költő egyéni formakezelésének módosításait, és rámintázza a versmondat értelmi hangsúlyait.

A könyv következő részének feladatai annak az elsajátításához kívánnak segítséget nyújtani, ami a költészet szakmai-verstani részéből megtanulható.