Heraldikai lexikon/Ménestrier
Claude-François Ménestrier (Lyon, 1631-1705) francia heraldikus, lyoni jezsuita szerzetes, a királyi udvar kegyence, a Chambéry-i, Vienne-i, Grenoble-i, lyoni kollégium tanára.
A régiségek iránti vonzalmat a nagybátyjától örökölte, aki Barberini bíboros (VIII. Orbán pápa) könyvtárosa volt és műtárgyakat, valamint érmeket gyűjtött számára. A lioni jezsuita Szenthármság Kollégiumban tanult, belépett a rendbe és tizenöt évesen már a rétorika tanára volt. Ekkor szerezte a Destinéesde Lyon és a L'autelde Lyon című baletteket, és darabokat rendezett, melyeket XIV. Lajos előtt mutattak be, 1658-as lyoni látogatásakor. Ünnepségeket is rendezett. 1669-70-ben Németországban és Itáliában utazott, majd 1670-től haláláig Párizsban élt. Huszonöt évig sikeresen prédikált a fontosabb városokban. Tervezte egy hatalmas összefoglaló mű, a képek filozófiájának megírását.
A címertan terén jelentős műveket adott ki, amelyekkel heves vitába keveredett Claude le Laboureur-ral, L'ile Barbe prépostjával.[1] Korának egyik legnagyobb heraldikai szaktekintélye volt. 1662 tájától a német tudományos heraldika egyik úttörője, Philipp Jacob Spener (1635-1705) is szoros kapcsolatban állt vele, aki elvetette a címerek pusztán szimbolikus értelmezését. Spener mellett ő helyezte a heraldikát történeti alapra. Ménestrier úgy látta, hogy a heraldika valódi lényegét, az elveszett titkot csak az élő heraldika korából fennmaradt forrásokból lehet megismerni, de ő is korának heraldikai szemlélete alatt állt, ezért kutatásai nem vezettek eredményre.
-
Menestrier, Philosophia Imaginum 1695 címlap -
Menestrier, Philosophia Imaginum 1695 címlap -
Menestrier, Philosophia Imaginum 1695 345 -
Menestrier, Philosophia Imaginum 1695 pelikán
Művei[szerkesztés]
Veritable art du blason. [névtelenül] 1659
Le temple de la sagesse, ouvert à tous les peuples. Dessein des peintures de la grande cour du collège de la très-sainte Trinité (par le P. Claude-François Ménestrier,...) Lyon : Antoine Molin, 1663
Relation des cérémonies faites à Grenoble dans le premier monastère de la Visitation, à l'occasion de l'octave de la canonisation de S. François de Sales,... Grenoble : R. Philippes, 1666
Traité des tournois, joustes, carrousels et autres spectacles publics (par Claude-François Ménestrier). Lyon, 1669
Éloge historique de la ville de Lyon, et sa grandeur consulaire sous les Romains et sous nos rois par le P. Claude-François Menestrier,... Lyon : B. Coral, 1669
Origine des armoiries par Cl. Fr. Menestrier. Paris : Th. Amaulry, 1679
L'alliance sacrée de l'honneur et de la vertu au mariage de monseigneur le Dauphin avec Mme la princesse électorale de Bavière. (Par le P. Claude-Fr. Menestrier.) Paris : R.-J.-B. de La Caille, 1680
La méthode du blason par Menestrier. Lyon : Th. Amaulry, 1689
Petit imprimé du p. Menestrier, jésuite sur la chimère des prétendues prophéties de S. Malachie. Paris : De la Caille, 1689
Histoire du roi Louis le Grand par les médailles, emblèmes, devises, jetons, inscriptions, armoiries et autres monuments publics, recueillis et expliqués par le père Claude-François Menestrier,... Paris : R. Pépie, 1693. 2e éd.
La Philosophie des Images Enigmatiques, Lyon : Baritel, 1694
Histoire civile ou consulaire de la ville de Lyon, justifiée par chartres, titres, chroniques, manuscrits, autheurs anciens & modernes, & autres preuves, avec la carte de la ville, comme elle étoit il y a environ deux siécles. Lyon, Jean-Baptiste & Nicolas de Ville, 1696
La Nouvelle méthode raisonnée du blason, pour l'apprendre d'une manière aisée, réduite en leçons par demandes et par réponses, par le P. C.-F. Ménestrier. Lyon : T. Amaulry, 1696
Projet de l'histoire de l'ordre de la Visitation-de-Sainte-Marie, présenté aux religieuses de cet ordre Par le P. Claude-François Menestrier, de la Compagnie de Jésus. Anneci : Fontaine, 1701
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑
Az elmúlt évek kutatásai során egyre élesebb fény vetült arra, hogy a jezsuita
emblematika erős szálakkal kötődik a humanista emblémakincshez. Világossá
vált az is, hogy a humanista, későhumanista emblémaelméletekhez mérhető,
azokkal kapcsolatban álló elméleti tevékenységet egyedül a jezsuiták folytattak.
Míg a humanista emblematika az antikvitástól örökölt tudást egy új formavilág
segítségével fogalmazta meg és közvetítette egy viszonylag szűk intellektuális
körben, a jezsuita emblematika a neolatin irodalom keretében „átértelmezte" a
humanista emblematikát, s eszközként használta fel a Ratio Studiorum és a rendi
utilitas szellemében. (...)
Az emblémák felosztásában a szerzők egyéni meggyőződésükből indultak ki (így például Picinelli a bibliai teremtéstörténetet vette alapul),4 s a csoportosítás csak következménye volt az elméleti állásfoglalásnak... Érintjük viszont az impréza (symbolum, insigne, devise) és az embléma történeti-elméleti elhatárolásait, azok íconfrontálódását, kölcsönhatását. (...) [4 MÖSENEDER, Karl, Barocke Bildphilosophie und Emblem. Menestriers „L'art des emblemes". In Claude-Francois MENESTRIER, L'art des emblemes ou s'enseigne la morale par lesfigures de la fable, de l'histoire et de la nature. Nachdruck der Ausgabe Paris 1684. Hrsg. von Karl MÖSENEDER. Mäander, 1981. 27.]
Az emblematikát gyűjtőfogalomként értelmezzük az emblémák és imprézák, továbbá az embléma- és imprézagyűjteményekben megjelenő, kép és szöveg összekapcsolásával létrehozott signetek, hieroglyphák, címerek és más hasonló kifejezésformák összefoglaló jelölésére. (...)
Alciatus kiindulópontja az epigrammatika. Implicit poétikát tartalmazó művének alapvető újítása az epigrammatikus képi elképzelések összekapcsolása a signumokkal, amelyek megvilágítanak és értelmeznek.11 Klasszikus meghatározása szerint az embléma olyan lelemény, melyben a szavak megjelölik a dolgokat, s olykor a dolgok is jelentenek valamit... Alciatusnál tehát az embléma az epideiktikus epigramma speciális formája, nyelvi elemekből álló művészi alkotás... Kép és szöveg viszonya ettől kezdve az embléma-meghatározások állandó vonatkozási pontja. Claudius Minoes (Claude Mignaut) Alciatus-kommentárjában adott meghatározása abban tér el Alciatusétól, hogy nála az emblémák olyan költemények, melyekben a szerzők „figurate" képeket fejtenek ki. Minoes szerint az emblémák fontos jellemzője a tudós ezoteriíca, megfejtésük jelentős erudíciót igényel.13
Az embléma poesis-jellegét - Ciceróra hivatkozva, s minden bizonnyal Alciatust is ismerve - a jezsuiták közül elsőként Jacobus Pontanus fogadta el. Minoes meghatározásához közel álló definíciója szerint az emblémák olyan carmenek és epigrammák, amelyek képekkel jeleznek valamit. Nála az emblémának már hármas szerkezete van (epigraphium - pictura - poesis), s meghatározó elemként a poesist állítja középpontba...
A XVII. században a poétikai meghatározások alapja az embléma hármas tagolása. Ferro d'Rotarij a metaforikus irodalmi közlést tette rendező elvvé, s azt fejlesztette tovább például Emanuele Tesauro.15 Alexander Donatus, Silvestro Pietrasanta és Jacobus Masen egyaránt az Alciatus-féle elgondolásból indultak ki.16 Részben a kibontakozó jezsuita gyakorlat hatására Pietrasanta ezt jelentősen kibővítette, amikor azt állította, hogy az emblémát meghatározó irodalmi forma az epigramma mellett elégia, lírai vers, epika és dráma is lehet.17 (...)
[11 TIEMANN, Barbara, Fabel und Emblem. Gilles Corrozct und die französische Renaissance-Fabel. München, 1974. 85.] [13 „Emblemata vocantur carmina, quibus imagines, agalmata, pegmata, et id genus alia scite adinventa, varie et erudite explicantur. Sed et oratio variis verborum rerumque pigmentis et lenociniis Rhetoricae artis elaborata, Emblematis referta dici figurate potest." ALCIATUS, Andreas, Emblemata cum commentariis Claudii Minois... Patavii, 1621. LXIV. A mű első kiadása: Antverpiae, 1574.] [15 „... definire a mio gusto Che l'Impresa e mistica mistura di fígure, e parole rappresentante in picciol campo a qualunque huomo di non ottuso intelletto con poprieta convenente, e metaforicamente applicata qualche recondito senso di cosa da conseguirsi da una, o da piu persone." FERRO D'ROTARIJ, Giovanni, Theatro d'Imprese. Venetia, 1623. 9.; „L'impresa simbolo composto di figura e parole, significante per via di similitudine metaforica, fondata sopra la proprieta di essa figura, accennata dal mottó, o pensiero, o stato nostro, e d'altrui." Uő., i. m. 1623. 33.; „Sicome ogni Argutezze Vocale, divien Lapidaria per via di Caratteri: cosi diverra Simbolica per via di SEGNI, et di Figure. Peroche, sicome le Metafore sono Imagini: cosi le Imagini son Metafore. [...] Ma molto piu Argute son quelle IMAGINI, nellequali, álla simplice Metafora imitatrice della Natura: s'aggiugne alcun altra viuezza partorita dall'Ingegno, significante una Proposition Figurata." - „Embléma e metafora ad omamento di fregi, delle sale, o de vasi, significante alcun documento morale o insegnamento dottrinale, per mezzo di Gieroglifici, o di figure iconologiche, o fabulose, o di altre ingeniöse et erudite rappresentationi assai piu libere, che le imprese: aiutate da un mottó chiaro, o da piu versi, quando í'eruditioni siano al quanto difficili a mediocri ingegni..." TESAURO, Emanuele, II Cannochiale Aristotelico... Torino, 1654. 34-35., 777.; vö. LANGE, Klaus-Peter, Theoretiker des literarischen Manierismus. München, 1968. 21-46.] [16 DONATUS, Alexander, Ars poetica... Romae, 1631. 375-388.; PIETRASANTA, Silvestro, De symbolis heroicis libri. IX. Antverpiae, 1634. 10-13., MASEN, Jacob, Ars nova argutiarum... Coloniae, 1649.; Uő., Speculum imaginum veritatis occullae. Coloniae, 1650. A használt kiadás: Coloniae, 1681.] [17 „Metri genus nullum praescribitur, et nulluni etiam proscribitur; seu versus Elegi, seu Lyrici, seu Epici, seu Dramatici placuerunt." PIETRASANTA, i. m. 1634. 160-161.]
Ezekben a poétikai meghatározásokban megfigyelhetjük a viszonylag szűk, klasszikus keretek közé illesztett Alciatus-féle epigramma-embléma elgondolás lassú fellazulását. A XVI. században az epigramma-embléma kötődni kezd a három részre tagolt embléma fő eleméhez, az explicatióhoz, majd a XVII. századi jezsuita gyakorlatban más irodalmi kifejezésformákkal lesz helyettesíthető (dráma- embléma, például David 1605; elégia-embléma, például Bovio, 1655 stb.).20 (...) [20 DAVID, Jan, Occasio Arrepta, Neglecta. Antwerpen, 1605.; Bovio, Carlo, Igiiatius insignium, epigrammatum et elogionmi centuriis expressus. Romae, 1655.]
Morfológiai meghatározások. Ezek a poétikainál egyszerűbb definíciós kísérletek jórészt Claude Paradinre vezethetők vissza. Paradin az emblémák egy meghatározott típusát gyűjtötte össze, amit dévise héroique-nak (embléma heroicum) nevezett el. Ezt azonosította az imprézával (insigne, symbolum), és az emblémához hasonlóan a kifejezésforma szerkezete felől közelítette meg. Meghatározása alapjává a hármas tagolást tette, amikor az inscriptióból (lemma, mottó), imagóból és explicatióból álló szerkezeteket nevezte emblémának.21 Tovább differenciált Paolo Giovio és Scipio Bargagli, akik szerint az impresa mindig mottóból és imagóból áll, az embléma pedig egyaránt lehet ennél egyszerűbb, csak képi forma és bonyolultabb, explicatióval bővített, összetett szerkezet. Explicatio kötődhet az imprézához (symbolum heroicum) is, de ennek nem meghatározó eleme.22 (...) [21 „Le moyen d'y entendre fut, que chacun d'eux selon la particuliere affection qu'il auoit en son Idee, vint a figurer certaine chose, que icelle Idee representoit: quoy que ce fut par sa forme, nature, complexion, ou autrement. Teiles figures ainsi inventees, ilz appellarent leurs Devises." PARADIN, Claude, Devises heroiques. Lyon, 1551. 4-6.] [22 GIOVIO, Paolo, Dialogo delilmprese Militari et Amorose... Vinegia, 1557., 5-7.; BARGAGLI, Scipione, Dell'impresc... Alla prima Parte, la Seconda, e la Terza nuovamente aggiunte... Venetia, 1594. 7-8.]
Filippo Picinelli az egyik utolsó elméletíró, aki törekedett a sajátosan új, Összegző megfogalmazásra.32 Picinelli után - mintegy elfogadva az embléma meghatározhatatlanságát - a XVII. század második felének jezsuita szerzői, mint például Bohuslav Balbín, Dominique Bouhours és Claude-Franqois Menestrier, különféle hangsúlyeltolódásokkal már csupán a korábbi definíciókat kontaminálták. 33 (...)
Menestrier Tesauro deviza-elméletének hatása34 alatt kidolgozott, átfogó kép- és memóriaelméletbe illesztett meghatározása szerint az embléma a szimbolikus kép egyik típusa, amely a metaforikus kifejezést egyesíti a kép előnyeivel. Fő eleme a kép, s mindenféle kép válhat emblémává, ha ingeniózus és a morális tanítást szolgálja. Meghatározásának sajátossága, hogy a kép elsőbbségét hangsúlyozta a mottóval és az epigrammával szemben. Menestrier szerint az embléma két fő részből áll: a tetszetős kép a szemnek, a megfejtendő rejtett értelem a szellemnek szól. Másutt Pierre L'Abbéval négy, egymással összefüggő részt különböztet meg.35 (...) [32 SANDT, Maximilian van der, Theologia symbolica... Mainz, 1626.168-171.; PICINELLI, Filippo - ERATH, Augustinus, Mundus symbolicus. Coloniae, 1687. Tractatus Symboli naturam... c4a-i2a.] [33 BALBÍN, Bohuslav, Verisimilia humaniorum disciplinarum. Pragae, 1666.196-205.; „La Devise est a le bien prendre une metaphore, et une metaphore de proportion, qui represente une objet par un autre avec lequel il a de la ressemblance: de sorté que pour exprimer en langage de devise... Une metaphore de cetté espece fait l'essence de la Devise; et c'est par la aussi particulierement qu'on dóit juger si les d evises sönt vrayes, ou fausses. Elles sönt vrayes quand elles contiennent une similitude metaphorique, et qu'elles se peuvent reduire en comparaison: eile sönt fausses quand cela leur manque. Car la metaphore est selon les maistres de l'oquence une similitude abregée, et une comparaison en un mot." BOUHOURS, Dominique, Les Entretiens d'Ariste et d'Eugene. Derniére edition. Amsterdam, 1671.279-280.; MENESTRIER, Claude-Francois, La philosophic des images. Tome I—II. Paris, 1682-1683. 1. 1-10.; „Les Devises, sont des peinlures ingenieuses, qui sous les proprietez des choses naturelles, ou artificielles et leurs representations accompagnées de quelques mots qui seruent d'ame a ces corps, nous expriment les sentimens Heroiques des personnes illustres." - „L'Embleme, est une representation symbolique dont l'application ingenieuse expliqué par une sentence ou par quelques vers exprime quelque enseignement Moral, ou scavant." Uő., L'art des Emblemes. Lyon, 1662. 11., 16-19.] [34 LOACH, Judi, L'Influence de Tesauro sur le Pere Menestrier. In La France et l'ltalic au tcmps de Mazarin. Ed. Jean SERROY. Grenoble, 1986. 167-171.] [35 MÖSENEDER, i. m. 1981. 10-11. <Barocke Bildphilosophie...>]
A XVII. század végén a meghatározások „sikertelensége" és az embléma-elmélet iránt lecsökkent érdeklődés feszültségbe került a virágzó jezsuita emblémagyakorlattal. Új, a jezsuita gyakorlatot segítő elmélet hiányát érezte például a Ratio Studiorumot átgondoló és kibővítő Joseph Jouvancy, aki az embléma heroica körében alkotott is, s megpróbálta áthidalni az említett nehézséget. Definícióját kidolgozott elmélet helyett De ratione discendi et docendi című művének a filológiáról szóló articulusában fogalmazta meg a humanista elképzelések alapján. Eszerint az emblematika a filológiához tartozó disciplina, s az emblémát az aenigmák körén belül kell elhelyezni („metaphora picta, sive aenigma inversum").36 Az embléma tehát a rejtvény egy formája, a pictura és a subscriptio létrehozása a tanítás keretébe illeszkedik. Míg a rejtvény többértelmű, s megoldása egy szó, az embléma meghatározott jelentést hordozott, s megfejtése rendszerint egy erkölcsi előírás.37
A XVIII. századi jezsuita emblémaszerzők nem fogadták el Jouvancy elképzelését, de nem hoztak létre új, eredeti elméleteket sem. (...) [36 JOUVANCY, Joseph, De ratione discendi et docendi ex decreto Congregat. Generalis XIV. Francofurti, 1706. 86-92. Első kiadás: Paris, 1691.] [37 MONTAGU, Jennifer, The Painted Enigma and French Seventeenth-Century Art. Journal of the Warburg and Courtland Institutes, 31. 1968. 307-335.]
A humanista és a jezsuita emblematika funkciórendszere és -rendje elsősorban a funkciók arányaiban különbözik. Míg Alciatus, Zsámboky, Reusner és Camerarius a funkciókban rejlő ellentétes hatások kiegyensúlyozására, együttes aktivizálására törekedett, a jezsuiták ugyanezeket a funkciókat rendi szempontok szerint rangsorolták...
A funkciók egyensúlyának felbomlását megelőzte az embléma és az impréza jezsuita szembeállítása és egymás alá rendelése. A két kifejezési formát a humanisták még egységben látták. Camerarius szerint például, aki egyaránt készített emblémát és imprézát, az emblémák elsősorban általános morális tartalmakat, az imprézák pedig az egyedit, az emberi személyt bemutató jellegzetességeket fogalmaznak meg. Az emblémák és az imprézák minőségét egyaránt a kifejezésben rejlő ingenium mértéke határozza meg.39 Ezzel szemben például Possevino, Pontanus, Montaldo, Caussin és Moyne az embléma heroicumnak is nevezett impréza, más néven szimbólum elsőbbségét hangsúlyozta. Szerintük a kevésbé elvont, egyedi tartalmak megjelenítésére alkalmas, túlzott intellektuális mondanivalóval nem terhelt impréza az átfogóbb kategória, melynek alárendelték a tulajdonképpeni emblémát.40 (...)
Alciatus és a humanisták még egységben látták az arsot és a cognitiót. Erre utal a már idézett Alciatus-levélben az „elegáns" kifejezés. Ezzel szemben a jezsuiták a művészi forma és a gondolkodás egysége, kölcsönössége helyett az ars rovására a cognitiót helyezték előtérbe. A „lusus verborum"-mal a gondolkodás formálására törekedtek, és csak ezen belül engedtek teret az arsnak (például Masen).42 [39 CAMERARIUS, i. m. Centuria prima, A3a-b.; Uő., i. m. Centuria tertia, a2a-a4a.] [40 POSSEVINO, i. m. 1607. 479-480.; PONTANUS, i. m. 1597.188-190.; MONTALDO, i. m. (1612).; CAUSSIN, i. m. 1631. 7a-8b.; MOYNE, Pierre le, Devises heroiques et morales. Paris, 1649. 4-5.] [42 MASEN, i. m. 1649. 108-109.]
Minoes, Reusner, Camerarius, Torquato Tasso és mások a delectatio, oblectatio funkciót egységben látták az utilitásszal. Zincgref szerint az embléma fő célja az erény kifejtése, a bűn elvetése és a bölcsességre vezetés.43 A gyönyörködtetés-hasznosság kettősségéből a jezsuiták, így például Pontanus, Richeőme, Strada, Pietrasanta és Bouhours a delectatiót a rendi utilitas körén belül helyezték el, Pontanus például a Floridor keretszövegeiben kifejtette, azért akar gyönyörködtetni carmenjeivel, hogy az olvasó meditálni tudjon és ebből lelki haszna származzon. Az elsődleges cél a lelki haszon, melyhez a delectatio csupán eszközként szolgál.44
Typotius és Picinelli törekedett az aedificatio-doctio (önépítés-tanítás) egyensúlyának megvalósítására. Donatus és Pietrasanta viszont fontosabbnak tartotta a doctiót, a pedagógiai szándékot, és ebből következően az értelmezhetőség kívánalmát. A Camerarius által megfogalmazott elvárás, hogy az emblémák egyszerre felüdítsenek (recreatio), tanítsanak (discentia), s ezzel doctrina ethicát közvetítsenek és elősegítsék a physica contemplatiót,45 a jezsuitáknál átalakult, amikor Pontanus és Pietrasanta a recreatiót a tanulás és az admonitio kísérőjelenségévé tette. (...) [43 ZINCGREF, i. m. 1664. Faksimile 1986. II. 24.] [44 PONTANUS, i. m. 1595. 2a-4a.] [45 CAMERARRJS, i. m. Centuria altera 4a-b.; vö. Symbola et emblemata von Joachim Camerarius. Hg. Wolfgang HARMS und Ulla-Britta KUECHEN. Fotom. Nachdr. Ausg. Nürnberg 1590-1605. Graz, 1988. Einführung von W. HARMS U. U-B. KUECHEN, 19.]
A fentiek függvényében megváltozott a provocatio-responsio, az obscuritasclaritas humanista együtthatása is. A provocatio helyét a jezsuita „ál-kérdésfeltevés" vette át (vö. például Sforza Pallavicino),48 melynek szerepe a jezsuita ízlés szerint megfogalmazott válasz (responsio) volt. Caussirt, Sandt és Masen egyaránt óvott a túlzott obscuritástól, de egészen más hangsúllyal, mint Typotius és Picineili. Míg az utóbbiak az ingeniumot tették az érthetőség rendezőelvévé, a jezsuiták azt tudatosították, hogy az embléma a popularitás, a közérthetőség igénye miatt nem hordozhat túlságosan rejtett jelentést. [48 ]
A XVII. század második harmadától a jezsuita emblematikában a funkciók köre nem gyarapodott számottevően. Bohuslav Balbín volt az egyetlen, aki felismerte a kérdés összetettségét. Az embléma-szimbólum elkülönítését Pietrasantára és Masenre hivatkozva fejtette ki, s számba vette a minden emblémára jellemző tulajdonságokat.49 Ez az árnyaltabb megközelítés a funkciók jezsuita elképzelés szerint kialakított, egy irányba ható rendje mellett lehetőséget biztosított a finomabb megkülönböztetésre. Hasonló törekvés figyelhető meg Menestriernél, aki szerint az embléma elsődleges szerepe a tetszés és ingeniositas révén a meggyőzés, valamint az emberi tudás kinyilvánítása, közvetítése és megőrzése, az erkölcsi, politikai és tudós tanítás a képek segítségével.50 (...) [48 PALLAVICINO, Sforza, Arte dello stile... Bologna, 1647. 70-80. A mű első kiadása: Roma, 1646.] [49 BALBÍN, i. m. 1666. 196-200.; vö. KONECNY, Lubomir, Bohuslav Balbín a emblematika. In Bohuslav Balbín und die Kultur seiner Zeit in Böhmen. Beiträge einer Konferenz des Památník národního písemnictví. Hg. Z. POKORNÁ und M. SVATOS. Köln-Weimar-Wien, 1993. 165-180.] [50 LOACH, Judi, Menestrier's Emblem Theory. Emblematica, 2. 1987. 317-336. Itt: 319.]
Az embléma már a XVI. században nehezen meghatározható műfajnak számított. Érezve a pontosabb megközelítés szükségességét, az elméleti szerzők törekedtek a kifejezésforma elhelyezésére a humanista műfajelmélet tágabb keretei között. Az embléma tematikus közelsége a moralisatióhoz jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a morális tartalmak kifejezésére bevált un. irodalmi kisformák (apophtegma, exemplum, sententia, dictum, proverbium stb.) közé felvegyék az emblémát is. Ezt elősegítette az embléma egy másik tulajdonsága, a collatio (similitudo, comparatio), amit a szerzők kivétel nélkül elfogadtak.
Giovio volt az első, aki az imprézát és az emblémát a problemata, dilemmata és aenigmata között helyezte el. Ezt átvette tőle Zsámboky, aki a „... problematis obseuriora et dilemmatis, aenigmatis apertiora videntur" értékeléshez hozzáfűzte az apophtegmatával, fabulával, exemplummal, sententiával, históriával és proverbiummal való rokonságot.51 Alciatus emblémáit Minoes az aenigma, anagramma, sententia, adagium, similia, apophtegma és história körében helyezte el. Ezt a rokonságot egy másik nézőpontból vizsgálva megállapította azt is, hogy az érintkező kifejezési formák egy része (sententia, adagium, similia, apophtegma, história) forrása, alapanyaga is lehet az emblémának.52 (...) [51 Giovio, i. m. 1557.6.; Joannes SAMBUCUS, Emblemata. Antverpiae, 1564. Fakszimile kiadás. Bp., 1982. 3-7] [52 ALCIATUS, i. m. cum commentariis Claudii Minois... 1621. LXIII-LXIV.]
A rokon kifejezésformák változó számú körének kijelölésén (Reusner) és azok egy részének emblematikus forrásként történő kezelésén (Camerarius) túl a humanisták közül többen kidolgozták az emblematikus kifejezésformák minél szélesebb skáláját. Ezek Ferro d'Rotarijnál például embléma, insegna, livrea, arme, cimiero, geroglifo, novescio, afera, impresa. Az elmélet tanácstalanságára utal, hogy a formák jellemző tulajdonságainak körét Ferro d'Rotarij a köztük levő különbségek alapján próbálta meghatározni.53 [REUSNER, i. m. 1588. Classis II. 2a-5b.; CAMERARIUS, i. m. Centuría altera 3a-b.; FERRO d'ROTARIJ, i. m. 1623. 295-296.]
A jezsuiták részben örökölték, részben tudatosan átvették a humanista elmélet bizonytalanságait, a rendi elvárásrendszer azonban határozottabb állásfoglalásra ösztönözte őket. A humanista műfajelméletben egymás mellé helyezett formák között - a funkciók rangsorolásához hasonlóan - eltérő hangsúlyokat alakítottak ki, s alárendeltségi kapcsolatokat hoztak létre. Possevino a sententia, parabola, aenigma körébe sorolt emblémát még a humanista gyakorlatnak megfelelően, csak a különbségekre utalva különítette el: „sententia porro et Embléma differunt, ut res a verbis. At Parabola, est sermo in ore omnium, Embléma in ore sapientium: Aenigma obscurius est, quam Embléma."54 [POSSEVINO, i. m. 1607. 480] Ettől eltérően Caussin az embléma, aenigma, parabola, impresa (symbolum), apologus, hieroglyphicum sorból kiemelte a szimbólumot, s a többi formát e gyűjtőkategória alá sorolta be. Ugyanakkor figyelmeztetett az említett formák közötti affinitásra, az elkülönítés nehézségeire és arra, hogy lényegében egyetért a filológus Isaac Casaubonnal, aki szerint semmiféle különbség sincs például az embléma és a szimbólum között, mivel mindkettő collatio.55 [CAUSSIN, i. m. 1631. 6b-8b.]
Caussin nyomán Sandt és a Caussinhoz hasonló elveket valló Pietrasantát követő Masen egyaránt a jezsuita gyakorlat által legkedveltebb szimbólumot fogadta el alapvető, a többi formát magába foglaló kategóriaként. Masen utalt arra is, hogy a gyakorlatban feltételezi az embléma, a symbolum, a hieroglyphica és az aenigma együttes használatát.56 [SANDT, i. m. 1626. 75-76.; MASEN, i. m. 1681. 542-547.] Az imago figurata kapcsolatban áll a fabulával és a mitológiával mint narratív szerkezetekkel, az utóbbiakat Masen az előbbi alá rendelte57 [BAUER, i. m. 1986. 498-508.] A picta-poesis hagyománytól eltávolodó Sandt emblematikus teológiája megújítja a figura-fogaimat. A rokon irodalmi kifejezéstárból a szimbólum és a szimbólum mottójának lehetséges forrásaként nevezi meg az emblémát, a parabolát, az adagiumot, a proverbiumot, a paroemiát, az aenigmát, a sententiát, a fabulát és a hieroglyphát. Masen ezt a kört az exemplumra és a hieroglyphicára szűkítette. Menestrier szerint az emblémát a tanító cél különíti el a devizától, szimbólumtól és hieroglyphától.58 [SANDT, i. m. 1626. 170-171.; MASEN, i. m. 545-547.; MENESTRIER, i. m. 1682-1683. I. 1-126.]
Mindez mutatja, hogy az irodalmi eszköztárban a jezsuiták sem tudták pontosan elhelyezni az emblematikát. Ennek oka egyrészt a folyamatos kategorizálási szándék, másrészt a humanista elképzelésekhez erősen kötődő, attól elszakadni nem tudó elmélet. A jezsuiták közül egyedül Balbín követett más utat. Balbín felhívta a figyelmet az embléma-szimbólum szétválaszthatatlanságára, valamint arra, hogy az embléma bázisa szélesebb, mint a szimbólumé. Balbín az emblémát nem irodalmi műalkotásként, hanem olyan komparatív funkcióba helyezett szerkezetként kezelte, melyben az ars a képzőművészeti és irodalmi eszközökkel létrehozott részletekben valósul meg. Balbín három, minden emblémára illő jellegzetességet nevezett meg: 1. a megértéshez fel kell fedezni a szerkezetben lévő comparatiót; 2. minden alkalmas arra, hogy belőle embléma készüljön; 3. a nélkülözhetetlen mottó (lemma, inscriptio) akkor jó, ha világos és rövid, s akkor elegáns, ha költői vagy költői mű részlete.59 [BALBÍN, i. m. 1666. 196-205.]
Az elméletírók az emblémára és a vele rokonított kifejezésformákra kidolgozták az elkülönítés eszköztárát is. Ebben az egyes formák tulajdonságai, stilisztikai kategóriák és filozófiai megközelítések találkoztak az elképzelt közönségre utaló motívumokkal. így például Giovio és nyomában Zsámboky az érintkező formákat az obscuritas foka szerint ítélte meg.60 [GIOVIO, i. m. 1557. 6-7.; Joannes SAMBUCUS, i. m. 1564. Fakszimile 1982. 3-7.] Az obscuritas-claritas fogalompárt Minoes, majd őt követve majdnem mindegyik jezsuita (Possevino, Caussin, Sandt, Masen, Menestrier stb.) felhasználta az elkülönítésre. Camerarius az embléma alapvető sajátosságával, a similitudo módjával és mikéntjével tett különbséget, s Torquato Tasso, Caussin, Masen is alkalmazta ezt az elképzelést. Masen szerint az embléma és a szimbólum abban is különbözik, hogy az embléma a similitudót képi metonymiával, a szimbólum pedig a lemmában elrejtett nem figurális, értelmi úton fejezi ki.61 [CAMERARIUS, i. m. Centuria altera llOb-llla.; MASEN, i. m. 1681. 4-10]
A kifejezésformákban lévő értelem (ratio) Sandtnál, a sensibiütas foka Pallavicinónál vált az elkülönítés eszközévé. Possevino és nyomában több jezsuita használta a különbségtétel eszközeként az elképzelt közönséget. Ezek a vélemények azt mutatják, hogy az emblémát a tanult, bölcs embereknek, a szimbólumot a nem túlságosan magas szintű tudás birtokosainak, a parabolát, exemplumot és proverbiumot pedig mindenkinek szánták.62 [SANDT, i. m. \í>26. 170-171.; PALLAVICINO, i. m. 1647. 72-73.; POSSEVINO, i. ra. 1607. 480.]
A poétikai embléma-meghatározások iránti elégedetlenség tükröződött azokban az elképzelésekben, amelyek a similitudo mellett az embléma másik, általánosan elfogadott tulajdonságával, az argutiával közeledtek az emblémához. Ezt a kérdést csak egészen röviden érintjük. Zsámboky például három vonással jellemezte az emblémát: tecta, arguta, iocunda. Pontanus szerint két dolog díszíti, a brevitas és az argutia.63 Sandt, Pietrasanta és L'Abbé az embléma epigrammatikus explicatiójához kötötte a találó, elmés kifejezés követelményét.64 Pietrasanta, aki a gyakorlatból következtetett arra, hogy az explicatio epigrammán kívül más forma is lehet, nem utalt arra, hogy az argutia követelménye ezekre is vonatkozna. [63 Joannes SAMBUCUS, i. m. 1564. Fakszimile 1982. 4.; PONTANUS, i. m. 1597.190.] [64 SANDT, i. m. 1626. 169-170.; PIETRASANTA, i. m. 1634. 11-12.; [Pierre] L'ABBÉ, i. m. 1664. 429-430. Vö. MENESTRIER, i. m. 1682-1683.1. 43^4., 65-67.] (...)
Emblémakészítési szabályok
A XVI. század közepétől általánossá vált az embléma hármas tagolása inscriptióra (lemma), picturára (figura, imago) és subscriptióra (explicatio, verba). A részek közti kapcsolat minél pontosabb kifejezésének igénye azonban már a humanistáknál különféle allegorizáló megfogalmazásokat eredményezett (például verba: anima; pictura: corpus). Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy bár a definíciók és a funkcionális körülhatárolások sokszínűek és szerzőnként is különböznek, az emblematikus formák határait szabályokkal kell kijelölni.
Alciatus és nyomában például Zsámboky még csak ajánlásként határozta meg a később explicatiónak nevezett rész műfaját: az embléma más is lehet, de lehetőleg epigramma legyen, mert ennek jellegzetességei jól megfelelnek az emblémának.66 [Joannes SAMBUCUS, i. m. 1564. Fakszimile 1982. 4-7.] Giovio volt az első, aki imprézaelmélete keretében pontokba foglalta elvárásait. Ezek: 1. a lélek (inscriptio) és a test (pictura) kiegyensúlyozott viszonya; 2. közepes érthetőség; 3. az embléma akkor gyönyörködtet legjobban, ha a pictura forrásai a csillagok, az elemek vagy az élőlények, nem pedig mesterséges dolgok és eszközök; 4. a kép soha ne ábrázolja az emberi alakot vagy a test részeit; 5. a latin mottó legyen rövid, de ne legyen érthetetlen, s nyelvileg foglaljon össze úgy, hogy az összeállítás örömöt váltson ki. Giovio öt szabálya jelentősen befolyásolta az emblematika további fejlődését: többen változatlanul elfogadták (például Ruscelli), mások viszont utaltak rá vagy vitába szálltak vele.67 [„Prima giusta proportione d'anima et di corpo; Seconda, ch'ella non sia oscura di forte, c'habbia misterio della Sibilla per interprete a volerla intendere; ne tanto chiara, ch'ogni plebeo l'intenda; Terza, che sopra tutto habbia bella vista, lacqual si fa riuscire molto allegra, entrandovi stelle, soli Lune, fuoco, acqua, arbori verdeggianti, instrumenti mecanici, animali bizzari, et uccelli fantastichi. Quarta non ricerca alcuna forma humana. Quinta richiede il mottó, che e l'anima del corpo, et vvole essere communemente d'una lingua diversa dall'Idioma di colui, che fa l'impresa, per che il sentimento sia alquanto piu coperto: vvole anco esse breve, ma non tanto, che si faccia dubbioso; di sorté che di due e tre parole quadra benissimo; eccetto se fusse in forma di verso, o interno, o spezzato; Et per dichiarare queste conditioni, diremo, che la sopradetta anima et corpo s'intende per il mottó, o per il soggetto; et si stima che mancando o il soggetto all'anima, o l'anima al soggetto, l'impresa non riesca perfetta." Giovio, i. m. 1557. 6.; RUSCELU, i. m. 1584.1-22.; Vö. MENESTRIER, i. m. 1682-1683.1.1-19.; SULZER, i. m. 1992.117-118.] (...)
A XVII. századi későhumanista és jezsuita szabályok vagy Giovio alapján kidolgozott pontokból állnak (például E. Tasso, Donatus, Masen, Picinelli, L'Abbé) vagy pedig inkább csak általános útmutatót adnak a gyakorlat számára (például Pietrasanta, Balbín). Az utilitas-elvű jezsuita gyakorlattal és elmélettel összeütközésbe került Ercole Tasso szabályai részletesebbek Giovio elképzelésénél, de elsősorban csak a mottóra és a képre vonatkoznak. Eszerint 1. a mottó legyen rövid, kevés szóból álljon; 2. a kompozícióban semmi ne legyen túláradó, felesleges, de ne is hiányozzék belőle semmi; 3. a szöveges részt népnyelven vagy latinul fogalmazzák meg; 4. a hasonlóság a különféle ismertetőjegyek által váljon felismerhetővé; 5. az embléma ne tartalmazzon céljával ellentétes vonást; 6. az értelme megfejthető legyen; 7. az egy kompozícióhoz tartozó figurák száma ne legyen több kettőnél; 8. a kép (figura) gyönyörködtessen; 9. a kép színek és külön szavak nélkül is felismerhető legyen; 10. a képen ábrázolt cselekvés legyen elsajátítható és ne legyen erkölcstelen; 11. az értelmet kifejező dolog tulajdonságát és természetét a befogadó ismerje vagy arról a szerző adjon külön felvilágosítást.69 [TASSO, i. m. 1612.; Vö. FERRO CI'ROTARIJ, i. m. 1623. 7.; MENESTRIER, i. m. 1682-1683.1. 26-29.]
Még ennél is differenciáltabb szabályokat alakított ki Alexander Donatus, amikor kidolgozta az emblémára és a szimbólumra, valamint ezek képi és szöveges részére vonatkozó előírásokat. A jezsuita túlszabályozási törekvések tipikus példájaként értékelhető elképzelései tükrözik egyrészt a könnyebben érthető formák iránti igényt, másrészt a törekvést a meghatározások minél pontosabb rögzítésére. Legfontosabb szerinte az imago, az epigramma és a mottó egysége. A mottó helye a kép közvetlen környezetében van, dokumentálnia kell az emblémát, s nyelvileg alkalmasnak kell lennie arra, hogy az epigramma (explicatio) címe is legyen. A mottóval kapcsolatos elvárást a „monent, docent, argute tarnen more Epigrammatum" formában rögzítette. Az embléma-imagóra csupán egyetlen előírást adott: mindaz lehet forrása, amit az, aki látja, meg tud érteni, azaz a természetes és mesterséges dolgok éppúgy, mint a természet és a történelem.
Ettől részben eltértek Donatus szimbólumkészítési szabályai. Itt alapvető a similitudo követelménye. A szimbólum imago részével kapcsolatban előírta, hogy 1. méltó legyen a megtekintésre; ne legyen ismeretlen; természetes és mesterséges dolgok egyaránt alkothatják; 2. a természetes dolgok közül az embert és az emberi testet ki kell iktatni; 3. a kép akkor erőteljesebb, ha a természetből származik; 4. a részek összekapcsolása ne adjon alkalmat csodálkozásra; 5. a kép ne legyen teljesen magától értetődő; 6. egy vagy több motívumot szabad összeötvözni; 7. a képhez szöveg kapcsolódik. A szimbólum szöveges részéhez előírta, hogy 1. nyelve a görögön és a latinon kívül lehet a köznyelv is; lehet idézet; s akkor éri el célját, ha rövid, tömör és szórakoztató; 2. kötődnie kell a képhez, azzal együtt alkot hasonlóságot; 3. a képet csak jelzi és kiemeli, de nem fejti ki; 4. a szimbólum legyen értelmezhető, s ennek érdekében a kép fölé lehet írni azt, amit ábrázolni kívánt.70 [DONATUS, i. m. 1631. 376-388.] Ezekben a szabályokban az elődök (például Giovio, E. Tasso) ismeretén kívül tükröződik a gyakorlat figyelembevétele is.
Masen miközben megfogalmazza a különböző emblématípusok konstrukciós elveit és a XVI-XVII. századi gyűjtemények kiértékelésével rendszerezi az emblematika megjelenési formáit, a rejtett, konvencionálistól eltérő értelmezéseket és eljárásokat részesíti előnyben.71 [BAUER, i. m. 1986. 470-471.] Az explicatio-epigramma szabályait egyhelyütt Minoeshez hasonlóan, viszonylag tág keretek között jelölte ki: az epigramma legyen rövid, kompozíciója kötött és formája meghatározott. Másutt aprólékos regulákat dolgozott ki a szimbólum forrásaira. így például az imago egyaránt ábrázolhat természeti tárgyat, emberi alkotást, a természetes vagy a mesterséges dolgokhoz hasonlítható, a dolgok lényegét kifejező elképzelést (például géniuszok), hieroglyphát, metaforikusán értelmezhető eszközt (például cithara - concordia) vagy exemplumszerűen felfogható jelenetet.72 [MASEN, i. m. 1649. 2-7.; Uő., i. m. 1681. 4-8.] ...
Picinelli több szabályt alkotott a gyakorlat alapján, ami jelzi, hogy az elméletírók saját és elődeik elképzelésein kívül figyelembe vették a gyakorlatot is. Ugyanez megfigyelhető Pierre L'Abbénál, aki nyolc reguláját részben saját munkássága alapján szerkesztette meg. Eszerint 1. a szimbólum képből és mottóból áll; 2. az imagót úgy kell megalkotni, hogy az ne tűnjön emblémának vagy aenigmának; 3. értelmes legyen; 4. a kép nem ábrázolhat egész emberi testet, de annak részei felhasználhatók; 5. a mottó legyen hemistichium; 6. a kép és a mottó együtt alkosson allegóriát, s ne nevezze meg az ábrázolni kívánt dolgot; 7. a kompozíció eredeti legyen, s értelmezés nélkül is felismerhető; 8. a képhez és a mottóhoz epigramma járulhat, ami magyarázza a szimbólumot. Ebben az explicatióban több értelemnek kell lennie, mint a szimbólumban.74 [„I. Symbolum pictura et lemmate constat, seu ut loquitur vulgus corpore et anima. II. Pictura ut plurimum simplex esse debet non composita, ne embléma esse videatur, aut aenigma. III. Erudita esse debet, non cuique obvia, neque tarnen adeo tecta ut interprete egeat. IV. Corpus humánum integrum pictura esse non potest, pars corporis, oculos, cor, manus tolerari potest. V. Lemma Hemistichium esse debet non versus integer, desumi potest a Poéta aliquo, vei de novo cudi. VI. Et pictura et lemma ita allegorica esse debent, ut neque personam nominent cuius sunt signa, neque se appellent invicem. VII. Totum opus adeo nativum esse debet ut ipso fere aspectu remdesignét, et sine interprete. VIII. Additur aliquando Symbolo Epigramma ut illud explicet, atque haec explicatio aliquando plus ingenii quam Symbolum habet, et saepe plus laudis, extraneum est tarnen hoc Epigramma, et Symbolum supponit magis quam facit." L'ADBÉ, i. m. 1664. 429-430.]
A részletesen kidolgozott tételes előírások a gyakorlatban nehezen ismerhetők fel közvetlenül, mivel a gyakorlati céllal dolgozó emblémaszerzők általában nem hivatkoztak és kevés figyelmet fordítottak az elméletírók szabályaira. Az emblémahagyomány vizsgálata azt mutatja, hogy az elméletek kevésbé hatottak a gyakorlatra, mint a gyakorlat az elméletre. A tágabban értelmezhető szabályokat megfogalmazó, Minoesre visszautaló jezsuiták kevesebben voltak, mint a tételes regulákat követő szerzők. Ennek fő oka, hogy azok az elméletírók, akik, mint például Pietrasanta és Balbín, a szabályokban teret biztosítottak a gyakorlatnak, felismerték az elméletek érvényességének korlátait.
Pietrasanta igyekezett felszabadítani a gyakorlatot az elméleti kötöttségek alól: kizárólagos módon semmit sem írt elő, s több lehetőséget mutatott be. Az explicatióról például azt írta, hogy nem tartja kötelezőnek az epigramma formát, s nem látja értelmét a metrumra vonatkozó előírásoknak.75 [PIETRASANTA, i. m. 1634. 159-162.] Balbín nyolc pontos szabálysorozata nagyobbrészt általánosan elfogadott előírásokból áll. Mint a 7. pontban kifejtette, a leírtakon kívül mást nem tanácsos előírni, mert az csak korlátozná az emblémakészítést. A lemma megalkotásánál vagy kiválasztásánál az óhajtó mód (optativus) használatát ajánlotta. A legtökéletesebb szimbólum szerinte a képen és a mottón kívül explicatiót is tartalmaz, melyben a szerző kifejti gondolatait.76 [BALBÍN, i. m. 1666. 202-205.] (...)
A XVII. század első felében az emblémaelméletben is megfigyelhető a középkori hagyományok megerősödése az ellenreformáció következtében. A század közepén lényegében lezárult az emblematikus műformák fejlődése. A retorika ekkor fokozott mértékben törekedett normatív kompozíciós szabályok felállítására, az osztályozásra és az érintkező műfajokkal való kapcsolatok meghatározására, s az emblémaelméletnek a jezsuiták a retorikával egyenrangú helyet kívántak biztosítani az oktatásban.77 [BAUER, i. m. 1986. 466.] A XVII. század végén, a XVIII. század elején az emblémák kategorizálása, számbavétele nyomán az emblémaelmélet súlypontja áthelyeződött az egyetemi szférába disszertációk, disputációk és bevezetések formájában, majd a XVIII. század közepén megszakadt az emblémaelmélet hagyománya.78 [SULZER, i. m. 1992. 226-230.] (...)
A jezsuitáknál a hieroglyphica mint forrásvidék eltűnik, míg az impréza megmarad, s a kezdeti realizmussal és ezoterikus vonásokkal szemben az allegorikus értelmezés és a világosság kívánalma lép előtérbe. Jelentős újítást hozott a jezsuita hagyományban az ún. argutiális embléma születése és az ezzel kapcsolatos reflexiók, ezt követően azonban a jezsuitáknál nem találkozunk alapvetően új elméleti megjegyzésekkel.
(KNAPP ÉVA: A JEZSUITA EMBLÉMAELMÉLET HUMANISTA KAPCSOLATAI. Irodalomtörténeti Közlemények 1995. 99. évf. 5-6. füzet. 595-611. l.) [1]