Heraldikai lexikon/Epigráfia
Névváltozatok:
Felyűlírás-tudomány (Epigraphica) (Lánghy 1827, II. oldal), felyűlírások' tudománya (Uo. 122.), kőre-írás (stylus lapidaris) (Uo. 123.), felűlírások, epigraphia (Nyiri 1831. 258.), felirattan
Rövidítések
Epigráfia, a feliratokkal foglalkozó történeti segédtudomány, mely az elsők között alakult ki. Elsősorban a sírköveken, festményeken stb. előforduló feliratok vizsgálatával, olvasatával, megfejtésével foglalkozik. Eredetileg főként az ókori (római) feliratokkal foglalkozott, de később vizsgálati területe kiterjedt a középkori és újkori feliratokra is. A középkori epigráfia első kézikönyvét Rudolf M. Kloos adta ki. Az ő meghatározásában „feliratos emlékek alatt olyan, különböző anyagokra – kőre, fára, fémre, bőrre, szövetre, zománcra, üvegre mozaikra, stb. – írt szövegeket értünk, amelyeket nem az írástanításhoz és a kancelláriai szervezethez tartozó erőkkel és módszerekkel készítettek.” Az epigráfia szoros kapcsolatban áll a paleográfiával, pecséttannal és éremtannal. A heraldikával kapcsolatban elsősorban a pénzérmék, pecsétek és sírkövek feliratainak a megfejtésénél van jelentősége.
Az európai középkori epigráfiai emlékek módszeres gyűjtése és kiadása a második világháború előtti Németországból indult, F. Panzer germanista nyelvész kezdeményezésére. Ennek nyomán Kloos számára lehetővé vált az első önálló közép- és újkori epigráfiai kézikönyv, megírása (Einführung in die epigraphik des Mittelalters und der frühen Neuzeit. Darmstadt, 1980).
Az epigráfiai vizsgálat során fel kell deríteni, ki a felirat donátora, ki volt a megbízó és ki a szöveg szerzője, milyen lehetőségekkel rendelkezett a művészi elképzeléseinek megvalósításához. Vizsgálni kell azt is, mennyire autentikus a szöveg, hogy a feliratban szereplő eseménnyel egy időben vagy később keletkezett-e. Ezt követően vizsgálni kell a felirat objektumát, fel kell deríteni, milyen feliratról van szó, meg kell állapítani, hogy elhelyezése elsődleges vagy másodlagos-e stb. Az epigráfia egyik legnagyobb problémája a feliratos emlékek keltezése. Ennek a feladatnak a megoldására a felirattan igénybe veszi a régészeti, történeti, művészettörténeti, paleográfiai, stb. vizsgálatok eredményeit is. A datálás után lehet foglalkozni a felirat alapvető kritériumaival, azaz az írás és a felirat vizsgálatával.. Az epigráfia legszorosabban a paleográfiára támaszkodik. Így pl. az epigrafikus rövidítés szabályai lényegében megegyeznek a paleográfiaiakkal. Ezek a következő csoportokba sorolhatók: 1. a szó egy részének elhagyása (suspensio), csak a szó eleje vagy csak egy betű marad meg (BM = bonae memoriae; CARIP = cuius anima requiescat in pace); 2. kihagyások (contractio), melyet gyakran ragoznak (PSB = presbiter, MGR = magister, NR = noster); 3. felülírt, körbeírt, egybeírt (ligatura), egymásba metszett betűk (pl. olvasata: et Lavrencio archidiacono); 4. egyes szótagok és szavak rövidítése speciális jelekkel (Ø = obiit, meghalt; a per, prae, pro, -us, con, -rum, quod, quia stb. jelzése).
A régi Magyarország római feliratos emlékeit először Wolfgang Lazius ismertette a 16. század közepén, majd a század végén Szamosközy István tárgyalta az erdélyi római kövek témáját. A 18. században már többen is foglalkoztak a római kövek gyűjtésével és feldolgozásával. A római kor emlékeinek teljes magyarországi gyűjteményét és azok régészeti, valamint földrajzi feldolgozását Katancsics Péter tette közzé (Istri adcolarum geographia vetus e monumentis epigraphicis etc. erupta. Buda, I-II. 1826-27.). A latin felirattant elsősorban Erdélyben művelték. Kiemelkedik közülük Kemény József (1795-1855). A magyar kutatásban (elsősorban a közpkori emlékeknél) a műtárgyak közlésénél az azon szereplő feliratokat is közölték. Ezt a gyakorlatot követte Csoma József, Csergheő Géza, a kassai és budai sírkövek közlői stb. Kolba Judit pecsét- és éremfeliratokkal foglalkozó munkája szintén érinti az epigráfia tárgykörét.
Irodalom[szerkesztés]
BUDAY ÁRPÁD: RÓMAI FELIRATTAN. Kolozsvár, 1914.