Heraldikai lexikon/Aranysarkantyús lovag

Az Aranysarkantyús Vitézek emlékjele (1918)

Aranysarkantyús lovagok avatása. Részlet az I. József király 1687-es pozsonyi koronázását ábrázoló rézmetszetről (1688)

Mátyás király 1488-ban Bécsben lovaggá üti Melchior Russ svájci követet

Giovan Francesco Capodilista, a lótakaró arany sarkantyúkkal van bevetve (1434-1440 között). A kézirat miniatúráit néha Andrea Mantegna művének tartják. (Padova, Biblioteca Civica, Ms B.P. 954)

Névváltozatok:
eques auratus: Nagyságos Úr, Szentelt vitéz (Pápai/Bod 237.), Aranysarkantyú-rend, Aranysarkantyús vitéz (Pallas N. Lex.), arany fegyveres vitézek (Barics/Lambach 1790. 56.), Aranysarkantyús, aranysarkantyús lovagok, aranyos lovagok, sarkantyús úr, la: eques aureatus
Rövidítések

Szepesházy Bertalan aranysarkantyús díszjele, 1918

Az Aranysarkantyús Vitézek emlékjele (1918)

Az Aranysarkantyús Vitézek emlékjele, előoldal

Az Aranysarkantyús Vitézek emlékjele, hátoldal

Az Aranysarkantyús Vitézek kitüntetésszalagsávja (1918)

Gróf Cziráky József kitüntetésszalagsáv-sora. Balról az első az aranyasarkantyús lovagoké.

Farkas Zoltán lovassági alezredes kitüntetésszalagsáv-sora. A bal felső sarokban az aranyasarkantyús lovagoké.

Az Aranysarkantyús Vitézek szalagja (1918)

Mária Terézia aranysarkantyús lovagokat avat, 1741, egykorú röpív, + Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnok M. kép 290.

Aranysarkantyús lovagok avatása V. Ferdinánd koronázásán, Pozsony 1830

Aranysarkantyús lovagok avatása I. Ferenc József koronázásán, 1867

Aranysarkantyús lovagok avatása 1916-ban

Az utolsó aranysarkantyús lovagok egy része 1916-ban

Az utolsó aranysarkantyús lovagok egy része 1916-ban

Az aranysarkantyús lovag A magyar királykoronázások után Szt. István kardjának érintésével felavatott lovagok megnevezése és rangja. Nem volt valódi lovagrend, tagsága nem járt semmilyen külön kiváltsággal, kötelességekkel és nem voltak rendi szabályaik sem. Ezért a lovaggá ütöttek nem örökös, hanem személyes nemesi címet kaptak. A felavatott lovagoknak azonban valószínűleg joguk volt a szertartás során a csizmájukra felcsatolt valódi aranysarkantyút viselni, amiről a nevüket is kapták, és a kalapjukon, a forgó alatt szintén kis aranysarkantyút hordtak.

Rendi jelképek

Rendjelük nem volt, bár ezt a felavatottak többször is kérelmezték. IV. Károly az 1918. április 21-én létrehozott díszjelet adományozta az 1916-os budapesti koronázásán felavatott lovagoknak.

A díszjel létrehozására 1917-ben kezdődtek meg az előkészületek, melyet Joseph Hoffmann, bécsi professzor tervezett meg. Első javaslatát 1917. júniusában nyújtotta be a kitüntetések ügyében illetékes Rhemen báró számára, noha a költségek fedezése ügyében még vita folyt a magyar és az osztrák fél között és csak decemberben született olyan kompromisszumos megegyezés, hogy azt a koronázási költségvetés terhére számolják el. Rhemen elrendelte, hogy a jelvényt olivaágakkal egészítsék ki, de a végleges változatból ezek újra elmaradtak. A Minisztertanács 1917. október 26-i 35. ülésnapjának jegyzôkönyve szerint a jelvények már el is készültek. IV. Károly statútuma az aranysarkantyús lovagok emlékjeléről végül 1918. április 21-én jelent meg. Ennek értelmében az emlékjelet a nyakban kellett viselni, a Szent István Rend szalagján. Az 1918. április 10-i kézzel írott királyi dekrétum szerint az emlékjelet a viselőjének örökösei ajándékként megtarthatják maguknak. Később Wekerle Sándor miniszterelnök kezelte a rend ügyeit.

Gróf Ottokar Czernin, az uralkodó személye körüli- és külügyminiszter, illetve gróf Zichy Aladár, a király személye körüli miniszter 1917. december 12–13-i levelezéséből megtudjuk, hogy a jelvény viselésének módjával kapcsolatban olyan döntést hoztak, mely szerint: „…célszerûnek látszik annak szabatos kimondása, hogy ezen jelvényt csakis eredeti nagyságban a nyakban szabad viselni, és annak minden más alakban a mellen, vagy szalagból készített gombalakban való viselése feltétlenül kerülendő.” Az uralkodó személye körüli- és külügyminiszteri összefoglaló kifejezetten hangsúlyozza, hogy díszes kivitele ellenére az alapítandó jelvényre nem rendjelként, hanem tulajdonképpen viselhető emléktárgyként kell tekinteni.

Az emlékjelen zománcozott fehér kettős kereszt látható. Ennek közepén egy K betű van (a Károly név rövidítéseként). A kereszt fölött a Szentkorona található, a kereszt körül harántkeresztes rácson egy zöld zománcú sárkány tekeredik, amely a Sárkányrendet jelképezi. A sárkányt és a keresztet háromnegyed körben díszes aranysarkantyú veszi körül. Az emlékjel magassága 67 mm, szélessége 44 milliméter, mely zölddel keretezett vörös (40-50 mm vagy nagyobb szélességű) szalagon függ (a Szent István Rend szalagja).

Az emlékjel előoldala a háborús körülmények ellenére is díszesen ki van dolgozva. A hátoldalon csak a sárkányt képezték ki részletesen. Ekkoriban az arany és ezüst kitüntetéseket kezdték bronzzal és cinkkel helyettesíteni és csak a legmagasabb rendjelek készültek továbbra is nemesfémekből.

Az emlékjelek legyártásával a budapesti Bachruch céget bízták meg. Az 1918. áprilisi alapítás és a jelvények 1917 végi elkészülte ellenére azonban kiosztásukra egyelőre nem került sor. Egy 1918. októberi 23-i levél szerint a Bachruch cég jelzi, hogy a selyemáru zár alá vétele miatt nem tudja leszállítani a jelvényeket. A szalagok beszerzésével kapcsolatban még 1918. november 13-án is nemleges választ adtak, noha a jelvénynek a már létező Magyar Királyi Szent István Rend középkeresztjének nyakszalagjával megegyezô szalagja volt. Mindez tökéletesen érzékelteti a világháború végére kialakult nyersanyaghiány (és az árufelhalmozás negatív hatásainak) mértékét. A jelvények végül csak 1920 februárjától kezdve jutottak el a lovagokhoz, miként arról a Legfôbb Állami Számvevőszék jelentéséből értesülűnk, amely szerint a magyar államnak az 1919. augusztus 7-étől 1920. június 30-áig terjedő időszakban utalványozott összegei között szerepelt egy tétel: „A koronázás alkalmával aranysarkantyus [sic!] vitézi jelvényekre felmerült költségek végleges elszámolására – 13.462 [korona].”

A rend története

Az aranysarkantyás lovagok legendája a római Milvius-hídon lezajlott csatáig megy vissza, amelyre 312. október 28-án került sor. (Egyes régebbi krónikaírók az évet helytelenül 265-nek mondják. Erre mehet vissza, hogy miután III. Frigyest V. Miklós pápa 1452-ben Rómában császárrá koronázta, a Hadriáni hídon (Angyalhíd) egyszerre 265 aranysarkantyús lovagot avatott fel, akiket keresztről függő arany sarkantyúval ajándékozott meg.) Az összecsapásban I. Constantinus, a Britanniát, Galliát és Germaniát hatalma alatt tartó társcsászár (306-337) legyőzte a Rómát védő Maxentiust (306-312), az Itália, valamint az afrikai provinciák fölött uralkodó társcsászárt, aki a harc folyamán a hídról a Tiberisbe esett és megfulladt. Ezt követően Constantinus a teljes Nyugatrómai Birodalom augustusa (császára) lett, majd hivatalos vallássá tette a kereszténységet a Római Birodalomban. Kaiszareiai Euszebiosz (265 k.-339) és Lactantius (250 k.-325) krónikája szerint a csata előtti estén Constantinusnak és katonáinak látomásuk volt, melyet a keresztények istene küldött nekik. Ők ezt úgy értelmezték, hogy a győzelem akkor lesz az övék, ha a katonák pajzsára ráfestik Krisztus szimbólumát, a Chí-Ró égi jelet és ezzel az Isten hatalma alá bocsátják magukat. (Euszebiosz szerint a császár a csata előtti napon felnézett a Napra, ahol egy keresztet látott fölötte a következő görög betűkkel: "Εν Τούτῳ Νίκα", melyet latinra általában az "in hoc signo vinces", formában fordítják le, tehát: "Ezen jelben győzni fogsz".) A középkori irodalom szerint az aranysarkantyús lovagok a Constantinus császár által létrehozott Militia Aurata (arany lovagság) intézményére megy vissza, akik vele együtt harcoltak a csatában. A császár idejében pontifikáló I. Szilveszter pápa (314-335) alatt kezdődött el Róma városának keresztény hitre térítése, aki a saját hatalma biztosítására az arany lovagságot (Militia Aurata) is a védnöksége alá vonta. A késő középkori és újkori történészek az aranysarkantyús lovagokat a lovagi ideál csúcspontjára helyezték (és anakronisztikus módon a pápai Aranysarkantyús Lovagrendet is I. Szilvesztertől eredeztették), ami nyomán sorra jöttek létre az aranysarkantyús társulatok. Talán a (helytelenül megállapított) 265-ös évre utaltak vissza 1452. március 19-én, amikor III. Frigyes császár a római koronázása után a Tiberis fölötti Hadrián-hídon (Angyalhíd) 256 vitézt ütött aranysarkantyús lovaggá. A lovagoknak a császár kereszten függő arany sarkantyút adományozott. (Korábban, 1433-ban ugyanazon a helyen Zsigmond császár több mint 200 lovagot avatott.)

Az aranysarkantyús lovagok eredete valamiféle úton összefüggésben lehet a Szent György rendekkel. A Nagy Konstantin császár által „alapított” Konstantin Rendet (Ordre de Constantin) Pierre Hélyot (és mások) összefüggésbe hozza az aranysarkantyús lovagokkal és a Szent György rendekkel. A rendjelről készült ábrázolásokon is a sárkányölő Szent György jelvénye függ láncon. (Egyes vélemények szerint a Konstantin Rendet, avagy az Arany Lovagok Rendjét (a német forrásokban: Constantinorder, korábban Angelusorden) II. Izsák Angelosz, bizánci császár alapította 1190/91-ben, innen származik az angelikák elnevezés is. Az arany(sarkantyús) lovagsághoz és Szent Györgyhöz való kapcsolata egyaránt kimutatható. Mivel a bizánci császár második felesége III. Béla lánya, Margit hercegnő volt, az arany lovagság és az ezzel kapcsolatos Szent György hagyomány innen is származhat.)

Inchofer Menyhért (1584-1648) magyar egyháztörténeti művében az 1045. évnél azt írja, hogy Szent István fiát, Imre herceget és több más hazai és külföldi főurat ütötte a szent kereszt lovagjává (Equestrem Crucigerorum), amit szerinte az is igazol, hogy a régi képeken a nyakában és a köpenyén kereszttel ábrázolják. Amikor III. Henrik császár visszahelyezte trónjára Péter királyt (1044), több külföldit a király nevében keresztes lovaggá avatott a fehérvári Mária-egyházban. Ugyanekkor több magyar főurat Henrik által a Nagy Károly által alapított sarkantyúrend vitézévé üttetett (Ordinem Auratorum, ab insignibus, quae deaurata Calcaria sunt...). Inchofer szerint a Keresztrendet Szent László király is rendkívüli módon pártolta, mely több birtokot is nyert tőle, s innen származnak azon falvak nevei, melyekben a Kereszt tag is megtalálható (Szentkereszt, Keresztúr stb.) Inchofer a vatikáni levéltárban hatalmas anyagot dolgozott fel és olyan forrásokat is használt, melyek ma már nem léteznek, ezért ezt a forrást is érdemes számításba vennünk.

Inchofer megemlíti a Szent Kereszt Rendet, melyről szinte semmilyen más értesüléssel nem rendelkezünk. Több olyan régebbi könyvben viszont, melyek az egyházi és világi lovagrendekkel foglalkoznak, megtalálható a Szentföldön alapított úgynevezett Szent Gerion Rend leírása és rendjelük-lovagjuk ábrázolása. A lovag vörös alapon a magyar címerképet viseli: zöld hármas halmon ezüst keresztet. Mások szerint viszont fehér köpenyükre fekete kereszt volt varrva zöld hármas halmon, ismét mások pedig teljesen más keresztet tulajdonítottak nekik. A rend eredetéről és a működéséről azonban semmi biztosat nem tudnak, csak abban egyeznek meg, hogy a Szentföld elvesztésekor szűnt meg.

Lehetséges tehát, hogy itt az egykor esetleg ténylegesen is létező magyar Szentkereszt Rend emléke keveredik Szent Gereon legendájával. Ezt a gondolatmenetet erősíti, hogy Pierre Hélyot úgy véli, a Szt. Gereon lovagok azonosak lehetnek azokkal, akiket Inchofer is említ egyháztörténeti művében Kereszthordók (Porte-Croix) név alatt, mivel a rendjelük az ország címeréhez volt hasonló: kettős kereszt hármas halmon (Croix Patriarchale posée sur trois montagnes). Ezt követően megismétli Inchofer adatait, hogy a rendet Szent István alapította és arra a keresztre vezethető vissza, amelyet a pápa küldött neki, hogy azt maga előtt vitethesse, s a kereszténység eltökélt terjesztéséért Magyarország apostolának tekintették. Minthogy azonban a lovagrendek csak a 12. században jöttek létre, Hélyot szerint amikor II. Szilveszter pápa 1000-ben Szent Istvánnak koronát és keresztet küldött, ő ennek hordozására kíséretéből létrehozta a Kereszthordók testületét, majd ebből jött létre a már nem létező (Szt. Gereon) rend. Szinte szó szerint ugyanezeket írja (Hélyotra is hivatkozva) Jean Hermant is.

A Szentkereszt Rendre a magyar irodalomban elsőként talán Remellay Gusztáv figyelt fel, aki a rend működésére további Zsigmond-kori adatokat is felhozott. Szerinte "A keresztrend tagjai még Zsigmond korában is fehér mezőben veres keresztet viseltek, s hogy számuk tetemes volt, kitetszik abból, hogy Zsigmond ugynevezett Regestrum bellicumában az rendeltetik, hogy Sz. György zászlója alatt küzdjenek." A 14. század végére Szentkereszt Rend hagyománya, - amennyiben valóban hitelesnek tekinthető - már erősen keveredhetett az aranysarkantyús lovagok és a Szent György Rend hagyományával (esetleg maga a Szent György rend is a Szentkereszt Rendtől vette az eredetét). Ha a Szentkereszt Rend jelvénye (a nevükből következően) (kettős) kereszt volt, akkor talán ez lehet az eredete az ún. Szent Gerion Rendnek is, melynek szintén kettős kereszt a jelvénye. Ez pedig a Szent Györgyhöz kapcsolódhat olyan módon, hogy egykoron a magyar György nevet az idegenek félreolvasták és a hangzásához közeli Gerion nevet csináltak belőle. (Elsőre a Gerion nevet én is Györgynek [en, fr: George, it: Giorgio] olvastam.) Tehát a Szentkereszt Rendből lehettek történeti fejlődéssel az aranysarkantyús lovagok és a Szent György, majd ebből félreértéssel a Szent Gerion Rend. (Szent Gereon attribútumai: kereszt-zászló, kard, sárkány [utalás a legyőzött pogányságra], mellvértjén kereszt. Az is lehetséges, hogy itt eredetileg egy Szt. Gellért tiszteletére alapított magyar és/vagy szentföldi rendről volt szó, melynek idegen névalakja még közelebb van Gereonéhoz (fr: Gérard, en: Gerard, it: Gerardo, de: Gerhard). (Szt. Gellért attribútumai: füstölő, könyv, kődarabok, kereszt.) Az attribútumok alapján azonban Gereon a valószínűbb.)

Az aranysarkantyús lovagok és a Szent György Rend másik kapcsolódási pontja lehet Szent György Arany legendája is. A sárkánnyal vívott harc toposzát valószínűleg a keresztesek hozták Európába. Fourcher de Chartres (1059 k.-1127 k.) Historia Antiochena című művében olvashatjuk, hogy a Jeruzsálem elfoglalására vonuló keresztesek előtt egy papnak megjelent egy szépséges ifjú, aki azt mondta magáról, hogy ő Szent György, a keresztények vezére, s amennyiben magukkal viszik az ereklyéit Jeruzsálembe, ő velük lesz. A város ostrománál Szent György megjelent fehér páncélban, vörös kereszttel ékesítve, s az így bátorságra kapó ostromlók őt követve foglalták el Jeruzsálemet.

A sárkányölő lovag történetének elterjedését és ennek széles körű művészeti ábrázolását leginkább az Arany legenda, Jacopo da Voragine (1228 k.-1298), Genova érsekének (1292-1298) a szentek életét bemutató legendagyűjteménye (Legenda aurea vagy Legenda sanctorum. 1260 k.) segítette. (Libya provincia Silena nevű városa mellett volt egy nagy tó és abban lakott egy dögletes sárkány. A lecsillapítására a város lakói juhokat, majd sorsolással embereket áldoztak neki. Amikor a sors a király egyetlen leányára esett, a kétségbe esett uralkodó aranyat, ezüstöt, a fél királyságát ajánlotta a lányáért, de a város lakói ezt dühösen visszautasították és mindössze nyolc nap haladékot adtak a leánya elsiratására. Eközben vetődött arra Szent György, aki Krisztus nevében megküzdött a vízből előbukkanó sárkánnyal. Lóra ülve keresztet vetett, majd a lándzsájával súlyosan megsebesítve a földre terítette (más változatokban rögtön megölte). A leánynak azt mondta, hogy vesse tüstént övét a sárkány nyakába, mire az követte őt, mint valami szelíd kutya. A város megrémült lakóinak Szent György azt mondta, hogy őt az Úr küldte és megöli a sárkáynt, mihelyt a király és a város lakói megkeresztelkednek. Miután ez megtörtént Szent György kardot rántott és megölte a sárkányt.)

Amennyiben Szt. György oltárképen szerepel többnyire lovagi páncálban vagy a sárkánnyal együtt láthatjuk. Szent György legendája részévé vált az arany lovagság hagyományának. Ő a lovagok oltalmazója. Sok egyházi és világi lovagrend (Német Lovagrend, Szent György Rend, Sárkányrend, Térdszalagrent stb.) őt választotta a védőszentjéül. A magyar Szentkorona alsó részén az ő zománcképe is látható. Szent István király a bolgárok elleni hadjáratban (1018) Cesarije (Szkopje) városában megszerezte Szent György és Szent Miklós hitvalló ereklyéit. Károly Róbert 1328-ban az ő tiszteletére alapította meg a lovagrendjét. Számos nemzetségi monostor és templom is őt választotta védőszentjéül. Egy családi monda szerint a Báthoriak is őt választották családi patrónusukul. (A 13. században élt Opos az ecsedi lápban élő félelmetes sárkáynt Szent György segítségével győzte le.)

• 
  Grand Master of the Oder of Constantine, "founded" by emperor Constantine I
• 
  Collane of the Grand Master of Order of Constantine, "founded" by emperor Constantine I
• 
  Rendjelek: Johanniták, (pápai) aranysarkantyús lovagok (Pintér szerint Kr. u. 265-ből), Sárkányrend (Pintér József, 1742. VII. tábla)
• 
  Szent Gereonis lovag, Schoonebeek 1699.
• 
  Szent Gereonis lovag, Bonanni 1711.
• 
  A Szent Gereonis rend jelvénye, Bonanni 1711.
• 
  A Szent Gereonis Rend címere, Giustiniani 1692.

A lovagok avatásának szokása (talán magyar hatásra) megvolt a lengyel királykoronázásokon (1311 óta) és Csehországban is (ahol elsőként II. Vencel avatott Szent Vencel lovagokat az 1297-es koronázásán, majd ezt megismételte Luxemburgi János [1311] és Zsigmond [1420]; ezt követően szinte minden cseh király koronázásán avattak Vencel-lovagokat, egészen V. Ferdinánd 1836-os koronázásáig).

Az aranysarkantyús lovagok avatása a királykoronázás fényét volt hivatva emelni. Ezért nem alakították ki a rend szervezetét sem, és csak a magyar történeti hagyományok részét képezte a koronázás szertartásrendjében, amikor a megkoronázott király első tette az arra alkalmas és/vagy kijelölt személyek lovaggá ütése volt. Itt az eredetileg teljesen egyházi szertartáshoz egy fontos világi elem járult. Az aktus rendje már a középkorban kialakult.

A lovagok hagyományának része lehetett egyes magyar uralkodók felövezése: Szent Istváné 997-ben, II. Gézáé 1146-ban. Barics Adalbert az aranysarkantyús vitézek eredetéről 1790-ben megjelent művében (A magyar királyok..., 43–45., 56–60.) úgy véli, hogy talán Szent István király udvari szolgái voltak és kötelességük volt harcba menni vele. Barics szerint a másik vélemény, hogy Szent László király rendelte az első aranysarkantyús vitézt Szent István tetemének letételekor; vannak olyanok is, akik II. András vagy IV. Béla idejéből, de vannak, akik Mária királynő, illetve Zsigmond király uralkodásától származtatják őket. A szerző, mivel a törvényekben nem találja nyomát a lovagoknak, nem a „legrégibb időben” gondolja az eredetét. A vitézek szerinte arany sarkantyút és talán arany fegyvert viseltek, ők jelenhettek meg egyedül az udvarban arany, illetve aranyozott lószerszámmal, és a hazafiak érdemeinek jutalmazásánál kétszer akkora értékű láncot kellett kapniuk. Amennyiben a nemesek pl. kétszáz forintot érő arany láncot kaptak, a vitézeknek négyszáz forintot érő arany láncot kellett adományozni. (Lehetséges hogy az aranysarkantyús lovagok kiváltságai állnak a hátterében Károly Róbert 1327-es címerjavításának, melyben Doncs mester részére engedélyezi, hogy az ezüst pólyákat és az ezüst nyilat a címerében aranyra javítsa, ami érvényes a sisakdíszére és a zászlajára is [a királyhoz hasonlóan], de csak akkor, ha a király oldalán vesz részt a háborúban. Károly Róbert halála után (1342. július 16.) a temetésén az őt megszemélyesítő lovagok kétfajta tornafegyverzetet viseltek Budán a templom kapuja előtt hátas paripákon ülve. A Kálti Márk által szerkesztett Képes krónika szerint: "Az egyik vitéz a királyi méltósághoz illő tornaöltözettel volt felékesítve, a másik lándzsaviadalhoz alkalmas öltözettel, a harmadik a királyi fölség hadifegyverzetét öltötte fel... A vitézek... aranysisakot viseltek és címerükön strucc volt: a király úr hordta és viselte ezt életében. ...mindez életében a király úr holmija volt." A leírás szerint a királynak külön vértezete volt a „tornamentumokra” és külön felszerelése a „hastiludiumokra” amiből kiviláglik, hogy két különböző rendszerű tornajátékról van szó.)

A források az Anjou-uralkodók idején említik először az aranysarkantyús lovagok avatását, de utalnak arra, hogy már az Árpádházi királyok idején is része volt a koronázási ceremóniának. A sarkantyú mindig is a lovagság hatalmi szimbóluma volt és egyesek díszes kivitelű sarkantyúkat viseltek. A reprezentatív darabok aranyból is készülhettek. A lovagi rangot leginkább az aranysarkantyú fejezte ki. A „sarkantyút kiérdemelni“ mondás is arra utal, hogy a sarkantyú viselésének joga azonos értelmű volt a lovagi rang megszerzésével. Nagy Lajos anyja, Erzsébet királyné búcsújárása során, 1343-as római bevonulásakor a díszkíséretében ötven aranysarkantyús vitéz is volt. 1396-ban Raguzában Zsigmond király a magyar hajóhad Resti nevű admirálisát avatta aranysarkantyús lovaggá és ajándékozta meg arany sarkantyúkkal és arany lánccal. Remellay szerint ez karácsony napján történt, amikor Zsigmond "az Idvezitő izzadási kendője egy darabját nyerte ajándékul a raguzai tanácstól, hálája jeléül a város rettoreját Resti Marinót aranysarkantyus vitézzé tette. S azt rendelte, hogy e disz átszálljon Resti Marino minden hivatalbeli utódjára is."

1412. szeptember 26-án Bertholo de Orsini nyert felvételt a Sárkányrendbe, amikor kívánságára Budán a rend alapító oklevelét is személyesen megtekintette. Egyúttal őt Zsigmond tanácsosává (consiliariorum et athletarum nostrorum) nevezte ki, aranysarkantyús lovaggá ütötte (cingulo militis seu militaris preheminentie decore presentialiter adornamus, facientes tibi insignia militie et presertim calcar deauratum ad calcem sinistri pedis tui per nobilem Stephanum de Rozgon aule nostre regalis militem et de dicta societate socialem more et observantia debita in talibus et consueta coram cunctis astantibus apponi et aligari, fenntartva számára a lehetőséget, hogy – miután felölti aureas imperatorias infulas in urbe Romana – jobb lábára másik sarkantyút köttethessen) és karddal övezte fel (gladio ancipiti seu ense, cum nos bellum insigne committemus, te nobis astante statuentes expresse et hoc regio decernentes edicto)

Zsigmond király Rómában, császárrá koronázása után (1433. május 31.) a Tiberis fölötti Angyalhídon többeket lovaggá ütött. Egyes források szerint több mint kétszázan voltak (ami a valóságban a szimbolikus 256-os számnak felelhetett meg, akárcsak III. Frigyes 1452-es koronázásán). Közülük többen a Sárkányrendet is megkapták. A Zsigmond király által 1434-ben Bázelben lovaggá ütött, tanácsosává, familiárisává, császári házicseléddé (Hausgesinde) kinevezett, valamint a fiaival együtt palotagrófi rangra emelt Giovanni Francesco Capodilista címerjavításában a sisakdísze és a lovának kék takarója arany sarkantyúkkal van bevetve, bizonyára annak jeleként, hogy aranysarkantyús lovag volt.373.

A csecsemő V. László királyt Ujlaki Miklós vajda ütötte lovaggá az 1440-es koronázásán. Az aranysarkantyús lovagokat is ő avatta fel. Mátyás király nemcsak a koronázáson avatott lovagokat, hanem ünnepi alkalmakkor is. 1488 jún. 24-én a bécsi Szent István dómban az udvar és tíz idegen követ jelenlétében ütötte lovaggá Melchior Russ svájci követet, 2000 forint évdíjjal. A magasabb rendű vitézeknek kitüntetésül a Sárkányrendet adományozta és Európa-szerte divatos aranysarkantyúkat ajándékozott nekik. Schilling svájci követ beszámolója szerint egész Magyarországon csak 12 ilyen lovag volt. Az ilyen személyek nem egy lovagrend, hanem a király saját lovagjai voltak.

A 15. században már rendszeres volt az aranysarkantyús lovagok avatása. Úgy tűnik, hogy egyes esetekben a koronázáson kívül is avattak aranysarkantyús lovagokat. Dózsa György 1514. február 28-án a Nándorfehérvár alatt elterülő mezőn bajvívásban legyőzte a szendrő lovas szpáhik vezérét, az epeirosi Alit, akinek levágta a karját, majd megölte. A kart bizonyságul magával vitte Budára a király elé. Ennek jutalmaként II. Lajos király Bakócz Tamás bíboros közbenjárására kétszeres zsoldot, aranyláncot, arannyal gazdagon kivarrott bíborruhát, sarkantyút és kardot adott számára, melyeket – szokás szerint – saját maga nyújtott át neki. Azonkívül 200 arannyal, valamint Nándorfehérvár és Temesvár közt egy negyventelkes faluval adományozta meg, végül megújította és kiegészítette családja címerét, amennyiben nándorfehérvári hőstettének örök emlékezetére megengedte, hogy karddal levágott vérző kart viseljen. 1522-ben hasonló módon lett aranysarkantyús lovag Bárdi István. Ebben az évben a magyar seregek legyőzték Ferhates török vezért, több magasabb és alacsonyabb rangú tisztet fogságba ejtettek, különféle hadijelvényeket küldtek II. Lajosnak Budára. A hírt Bárdi vitte meg a királynak, aki szintén jól viselte magát a csatában, amiért őt II. Lajos ezüsthüvelyű karddal, arany nyaklánccal, egy pár arany sarkantyúval jutalmazta meg és több főrendű úr jelenlétében aranysarkantyús lovaggá avatta.

Eleinte nem kötötték ki előre, hogy kiket lehet lovaggá ütni. I. Miksa 1563-as koronázásán avatták lovaggá a törökelleni háborúkban kitűnt vitézeket: Thury Györgyöt, Székely Antalt, Gyulaffy Lászlót és Hennyey Miklóst. A lovagi avatásra sok olyan ember is odatolakodott, aki méltatlan volt erre a kitüntetésre, ezért a ceremóniát abba kellett hagyni. A koronázáskor ezért a későbbiekben a nádor, az ország katonai vezetője, választotta ki a felavatandó vitézeket. 1598-ban Mátyás főherceg avatta aranysarkantyús lovaggá Nádasdy Ferencet és Pálffy Miklóst a töröktől visszafoglalt Győrben. 1608-ban, II. Mátyás koronázásakor avattak újabb lovagokat. Basta generális címei között szerepelt az Eqves Avrat is.

Később felhagytak a találomra elvégzett lovaggá avatással. Először az 1609: 73. tc. említi azokat a fiatal nemeseket, akiket a magyar király a koronázás után lovaggá szokott ütni. II. Mátyás ekkor az új lovagokat 12 arany megfizetésére kötelezte. I. Lipót 9 éves fiát, Józsefet 1687-ben koronáztatta magyar királlyá. Mivel fiatalkorú volt, nem avathatott lovagokat, ezért Lipót először aranygyapjas lovaggá ütötte, letétette vele az aranygyapjas vitézek esküjét és így lovagi értelemben joga lett lovagokat avatni. A pozsonyi koronázásokon az aranysarkantyús vitézek felavatása a ferencesek templomában történt. Idővel a felavatottak nagyrésze az ország előkelő családaiból került ki, de megtalálható volt köztük szinte minden társadalmi réteg tagja.

Kassics Ignác szerint (aki szól a rend történetéről és 1563-tól a lovagok névsorát is megadja; 1840. 299–308.) I. Lipót, magyar király 1691-ben egy bizonyos Dascoli Hannibál nevű jeles emberét nemcsak a személyében avatta lovaggá, hanem összes férfi ágú leszármazóját is, a maga és elődei által szerzett katonai érdemek jutalmául, és a rend díszjeleivel is felruházta: öv, nyaklánc, gyűrűk, sarkantyúk, a rendet illető egyéb ékességek, és a kinevezésről külön oklevelet is kiállított. Pintér Józsefnek a „Keresztes Vitézekrűl“ írt munkája alapján (144-146.) Kassics leírja a rendjelet is: aranyláncon függő keresztalakú arany „díszjel“, melynek „középterületén vagyis mezejében Magyarország Czimere, mellette pedig oldalvást egy álló Oroszlány látszatott, e‘ felett pedig a‘ Magyar Korona lebegett.“ A rendjel egy másik leírása szerint: "Ennek a' Rendnek czímere, egy négy ágú arany sarkantyú [kereszt], melynek egygyikén [egyik szárán] hasonló, de sokkal kissebb arany sarkantyúcska függ." Ennek forrása Decsy Sámuel (1742-1816), A magyar szent koronának és az ahoz tartozó tárgyaknak historiája. (Bécs, 1792.) című művének „367-ik czikkelye”. (De ő is csak Hávor János [avagy Pintér József] művét idézi.[18]) Eszerint az aranysarkantyús lovagokról korábban Decsi (Cimor) János [1560 k.-1601] is írt, Baronius néven. Ezen rendjel leírása azonban valószínűleg pápai aranysarkantyús lovagokra vonatkozik, mert Baronius a magyar lovagokat is a pápai rendtől származtatta. (Lásd Pintér rendjelét "265"-ből.)

A rend lovagjainak névsorát közölte Kovachich Márton György is (Solennia Inaugurationis Serenissimorum et Potentissimorum Principum Hungariae. Pest, 1790.). Kassics szerint az ő korában a kiváltságukhoz tartozott, hogy eskütétel alkalmával nem kellett lekötniük a kardot az oldalukról.

Úgy látszik, hogy a rendi jelvények később feledésbe merültek, mert 1792-ben gróf Cziráky Antal petíciót nyújtott be az udvarhoz egy viselhető rendjel létrehozása érdekében a lovagok számára (De Ordine Eqvitvm Avratorvm Hvngariae Antonii e Comitibvs Cziráky de Dienesfalva Exercitatio. Pest, 1792). Az általa javasolt rendjel szalagon függő nyolcsarkú máltai kereszt volt. (30. l.) Azonban az ismételt kérések ellenére ezt sem II. Lipót, sem az utódai nem teljesítették. Cziráky egyébként úgy gondolta (25.), hogy Újlaki Lőrinc (1459/60-1524) herceg síremlékén a sarkantyúkat az aranysarkantyús lovagok jelvényeként viseli. (Az apja, Újlaki Miklós [1410 k.-1477] király síremlékén a sarkantyú még ennél is jellegzetesebb módon, lekötve, a lábfej vértjére támasztva látható.)

• 
  Újlaki Miklós sírköve
• 
  Újlaki Miklós sírköve és pecsétje
• 
  Újlaki Lőrinc sírköve
• 
  Újlaki Lőrincz sírköve és pénze

Az aranysarkantyús vitézzé avatandók személyére kezdetben a nádor, majd a 19. század végétől a miniszterelnök tett javaslatot. Számuk igen változó volt. Albert koronázásán 84, III. Károlyén 6, Mária Teréziáén 44 (25 nemest és 19 polgárt), II. Lipótén 33, I. Ferencén 48, V. Ferdinándén 27, I. Ferenc Józsefén 28, IV. Károlyén pedig 47 lovagot avattak. Az utóbbin az összes lovag a hadsereg tagjai közül került ki. A tagok fele a régi nemesi családok köréből jött, de voltak köztük katonák is a hadsereg különféle alakulataiból, akik a koronázás idejére eltávozást kaptak a frontról vagy az egészségügyi intézményekből. A szándék az volt, hogy "olyan egyének üttessenek aranysarkantyús vitézekké, akik az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásukért háborús kitüntetésben részesíttettek." Eredetileg 51 személy kapott meghívót, de közülük csak 47-en érkeztek meg időben a koronázásra. Képzeletbeli kitüntetésüket a harctériszürke egyenruhájukra kapták meg.

• 
  Az aranyasarkantyús lovagok elhelyezkedése a trón előtt, a Budavári Nagyboldogasszony-templomban, 1916-ban
• 
  Badics István és Damaszkin István 1942 körül
• 
  Báró Roszner István és gróf Széchenyi György, 1930-as évek
• 
  Szepesházy Bertalan
• 
  Poppr Emil

Reinhard Freiherr von Bibra (1875-1967), würzburgi történész IV. Károly koronázásának (1916) idején írt tanulmányában közölte egy kalapra tűzött aranysarkanytyús forgó képét, fölötte kócsagtollakkal, de ezt történeti forrásokkal nem támasztotta alá. Ez a közlés arra a leírásra megy vissza, hogy a magyar aranysarkantyús lovagok (nemcsak a csizmájukon, hanem) a kalapjukra tűzött forgó* alatt is viseltek egy kis aranysarkantyút.

A társaságot néhány magánszemély 2011-ben Esztergomban Aranysarkantyús Vitézi Lovagrend (Ordine Equitum Auratorum) néven (az első avatásra április 30-án került sor), Habsburg Ottó (1912-2011) tudtával, de részvétele nélkül három osztállyal újraalapította, noha az soha sem volt önálló rend. Az 1918-as emlékjelet sem használják (noha a rendjel emlékeztet a Kassics által 1840-ben leírt jelvényre), ezért külön rendnek kell tekinteni, bár magáénak tartja az aranysarkantyús lovagok hagyományát. Első nagymestere Habsburg-Lotharingiai Sándor főherceg (1965- ), a Habsburg család toszkánai méllékágából.

• 
  Az Aranysarkantyús Vitézi Lovagrend címere
• 
  Az Aranysarkantyús Vitézi Lovagrend címere
• 
  Az Aranysarkantyús Vitézi Lovagrend lovagja
• 
  Az Aranysarkantyús Vitézi Lovagrend priorja
• 
  Aranysarkantyús Vitézi Lovagrend, kancellár, nagyprior
• 
  Habsburg Sándor főherceg (1965- ), nagymester
• 
  Nagymesteri beiktatás, Esztergom 2012
• 
  Nagymesteri beiktatás, Esztergom 2012
• 
  Lovagavatás, 2018
• 
  Lovagavatás, 2018
• 
  Koronaőrök és az Aranysarkantyús Vitézi Lovagrend lovagjai a nagymesterrel

„Azon a csúnya, nedves, szomorú őszön, amikor igen félünk a Tiszától, erősen készülődött a vármegye. Valami bárót küldött ide a miniszter főispánnak, holott nálunk sohasem volt még mágnás főispán. (...)

Bikky Pál úgy látta, hogy itt az alkalom, amikor végre megragadhatja a szerencse farkát. Tulajdonképpen semmire sem vágyott, csak azt szerette volna, ha igen nagy tisztelettel és becsüléssel közelednek feléje, és kalapjaikat leveszik a hencegő Tardoskeddyek, Tornyosyak, Vándorfalvyak őelőtte. (...)

Akkor eszébe jutott, hogy volt neki egy felesége egyszer. Az a szegény, szomorú asszony még abban az időben került ebbe a házba, amikor a tekintetes úr eljárkált a szüretekre és mulatságokra. Elszegényedett mágnásleány volt, aki egyet-kettőt lélegzett csak ebben a vén oszlopos, dohos házban, és elszállt innen a más világokba. Az apja magas rangú katonatiszt vala egykor e szegény asszonykának. Az nem élt már, amikor a gazdag rokonság lerázván a nyakáról, a kis báróleányt Bikky Pálhoz adta férjhez. (...)

- Bár az aranysarkantyúid megvolnának, öreg! - sóhajtott a tekintetes úr, intvén a képnek, amelyik katonai uniformisban, kipödrött, hegyes, deres bajusszal ábrázolta a nagyurat életnagyságban. Kardját oldalához szorította fél kezével, a balban pedig pergamentekercset tartott. Fényes csizmáin pedig szinte ragyogtak mostan az aranysarkantyúk, amint a tekintetes úr sóvárogva nézte őket. Hej, ha levehetne őket! Azonban most mást gondolt. Miért ne lehetne neki is aranysarkantyúja? (...)

A tekintetes úr kiadta... a rendeletet:
- Mindent zálogba lehet tenni, amennyit csak ad Klein Májer még, Herr Belpoták. Ferstét? Allesz! Ferstét? Itt a meghatalmazás. Én mindent aláírtam már. Csak pénzt hozzon. Az aranymíves pedig csinálja a sarkantyúkat. Ferstét? Azonnal, Herr Belpoták. A szürkére pedig vigyázni, ferstét? Hogy kondíciója jó legyen a nagy napra. Ami után jön a díszes, nagy hivatal báró barátom kezéből. (...)

Délután a zöld cserépkályhában vígan lobogott a tűz, a tekintetes úr mérgesen szívta pipáját, és az üvegajtón át elnézte a ködbe vesző messzeséget. Mérges volt, és nagy tervvel foglalkozott. Azzal ugyanis, hogy a legközelebbi főispáni installációnál jóval előbb gondoskodik az aranysarkantyúról és hozzávalókról. Most az egyszer elmarad a báró barátja fogadtatásáról. (...) “

Krúdy Gyula: Az aranysarkantyús vitéz legendája (1898)

Irodalom

Pintér József: Conspectus equestrium ordinum per Europam omnem florentium. Nagyszombat, 1742.[19][20]

De Ordine Eqvitvm Avratorvm Hvngariae Antonii e Comitibvs Cziráky de Dienesfalva Exercitatio. Pest, 1792.[21]

Barics Adalbert: A' magyar királyok' és királynék' koronáztatásoknak inneplése, melylynek szokott szer-tartásait Német nyelven le-írta és közre botsátotta N. Nemzetes Barits Albert, a' Törvénynek Tudósda, és a' Pesti. Királyi, Tudomány' Mindenese benn, ugyan azon, Törvénynek Tanítója. Magyarra fordította Lambach Elek, Kegyes Iskola-béli Pap, és a' Pesti Iskolákbann a' Szelídebb Tudományoknak Tanítójok. Pest, 1790.[22] Németül: Die gewöhnliche Krönungsfeyer der ungarischen Könige und Königinnen. Pest, 1790.

Kisfaludi Kassics Ignácz: Érdem koszorúk, vagy Értekezés A' Felséges Austriai, Császári és Királyi uralkodó Házat illető Jeles Rendekrűl, megtiszteltetésekrűl és jutalmazásokrúl, toldalékkép pedig Europában most virágzó egyéb Jeles Rendekrűl is. Bécs, 1840. 299-308.[23]

Sallay Gergely Pál – Szentváry-Lukács János: Az aranysarkantyús vitézek jelvénye. In: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője. 16. Budapest, 2016.[24]

Hende Fanni: Politikai reprezentáció a magyar országgyűléseken 1687 és 1765 között. Budapest, 2017. 97-102.[25]

Johann Stolzer – Christian Steeb: Österreichs Orden vom Mittelalter bis zur Gegenwart. Graz, 1996. 197-202.

Václav Měřička: Orden und Ehrenzeichen der Österreichisch-Ungarischen Monarchie. Wien, 1974.

Günther Kronenbitter: Krieg im Frieden. Die Führung der k.u.k. Armee und die Großmachtpolitik Österreich-Ungarns 1906–1914. München, 2003.

Ivan Koláčný: Řády a vyznamenání Habsburské monarchie. Praha, 2006.

Jiří Pernes: Poslední Habsburkové. Brno, 2005.

A pápai Aranysarkantyú Lovagrend

Névváltozatok:
"Lauretani equites, lórétomi sz. szüz' lovagai, Vik sixtus pápától 1586ban alapitoit lovagrend; diszjelül arany pénzt viseltek, minek egyik felén a' lórétomi szüz' képe, másik felén a' pápai czimer volt." (Nagy 1845. 206.)

"Compedes aureus, aranysarkantyus vitézrend, mellyet 1414ben a' b. sz. anya' tiszteletére Borbon János fejdelem alapitott." (Uo. 55.)
Rövidítések

A pápai Aranysarkantyús Rend keresztje

Mozart, mint a pápai Aranysarkantyús Rend lovagja, 1777.

Semjén Zsolt címere a pápai Aranysarkantyús Renddel, 2002

A pápai Aranysarkantyú Lovagrend (Ordine dello Speron d'Oro; r. hu: Aranysarkantyú-rend [Pallas N. Lex.], lateranumi sarkantyús vitéz [Nagy XII. 428.]) előbbitől teljesen eltérő rend. Valószínűleg a 14. században jött létre, mint az „Arany lovagság“ (Militia aurata) társasága.

A középkorban az aranysarkantyúkat egész Európában azon személyek jelképének tekintették, akiket közvetlenül a pápa ütött lovaggá. Joguk volt arany sarkantyúkat és arannyal díszített páncélt viselni. Valószínűleg csak a pápa és a császár avathatott aranysarkantyús lovagokat. A Militia Aurata (arany lovagság) intézménye a középkori irodalomban Konstantin (274-340) császár lovagjaira megy vissza, akik követték őt a Milvius-hídi csatában. Állítólag I. Szilveszter pápa (314-335) hatalmát is ők támogatták. XIII. Gergely pápa (1572-1585) ezen hagyomány nyomán hozta létre az arany lovagság testületét, az Aranysarkantyú Rendet. Az arany lovagság hagyományához tartozhat a magyar aranysarkantyús lovagok intézménye is. Az, hogy a magyar király is avathatott aranysarkantyús lovagokat, talán az apostoli király címre megy vissza.

Idővel a pápai rend többször is átalakult. A Szt. Szilveszter-rendet valószínűleg IV. Pius pápa alapította 1559-ben. Tagjait lateráni udvari palotagrófoknak és az arany milícia lovagjainak nevezték. Jelvénye: arany, fehér-zománcos máltai kereszt, szárai között sugarakkal, alsó karjáról kis arany sarkantyú függ, a középpajzson kék zománcon Szt. Szilveszter képe látható, ezzel a körirattal: « Sanctus Silvester pont. max.», hátlapján: «MDCCCXLI» évszám «Gregorius XVI restituit» körirattal. 1841-ben XVI. Gergely pápa kétosztályú renddé változtatta: a Szent Szilveszter és az Aranysarkantyú Rendje fokozatokkal.

1905-ben ezt a rendet X. Piusz pápa (1905-1914) két külön rendre osztotta: a Szent Szilveszter Rendre és az Aranysarkantyú Rendre, melyet a második legmagasabb pápai rendként egy osztályban a legfontosabb tisztségviselők kaphatnak meg. A rend neve az aranysarkantyúra utal, melyet a lovagok a lovagi társaságba való felvételükkor kaptak. Tagsága örökletes vatikáni nemesi címmel jár. 1770-ben Wolfgang Amadeus Mozart is elnyerte. A 19. század elején Viola József (1770-1858), a híres orvos, majd bodonlaky Zombory Gábor (1829-ben Abaúj megyei számvevő) volt pápai aranysarkantyús lovag. Herceg Batthyány-Strattmann László (1870-1931) orvost, akit II. János Pál pápa 2003-ban boldoggá avatott, 1923. nov. 10-én a Szentatya az Aranysarkantyú Rend lovagkeresztjével tüntette ki. Tagja volt a rendnek Horthy Miklós kormányzó is. Semlyén Zsoltnak 2002-ben adományozta a rendet a Szentszék.

• 
  A Pápai Szent Szilveszter Rend lánca az 1905-ös átszervezés előtt
• 
  A Pápai Szent Szilveszter Rend szalagja az 1905-ös átszervezés előtt
• 
  A pápai Aranysarkantyú Rend keresztje
• 
  A pápai Aranysarkantyú Rend szalagja

Irodalom

Áldásy Antal: Lovaggáütés és esküvő az avignoni pápai udvarban. Történelmi Szemle (14) 1929. 55-74.[26]

https://kituntetes.webnode.hu/kituntetesek/magyar-osztrak-monarchia/aranysarkantyus-vitezek-emlekjele/

Lásd még

Aranygyapjas Rend