Hajdu Sándor:S én megtudni soha se fogom...

Hajdu Sándor – Versei

Bányász és költő c. kötete megjelenése után írta

Hajdu Sándor

S én megtudni soha se fogom...

Bányák daltalan éjiben éltem,

A napfényt áhítva nagyon,

Hisz sorsom zord, messzi egében

Ott lángolt, tudtam, valahol

Álmom csillaga fenn –

Jaj, nem akartam vaksi sötétben

Ifjan már elhullani, nem.

S barna öléből napra bocsátott

Mégis a mélység – ó de hogyan!

Vértől az arcom csupa sár volt

S testem, az ifjan kínra fogant,

Törten mélyre bukott –

A napfény nékem, s a szabadság

Ily szörnyű drágán adatott.

Húsz éves, szép, zsenge koromra

Már két botra hajolva viszem

Megtört testemet – ó de rajongva

Csókolt fel mindent a szívem

Naptalan éjem alól –

Sorsom bár mélyen megalázott,

Ajkam mégis az égre dalolt.

Tört testemmel mit se törődve,

Ajkam csak mindegyre dalolt,

S szállni akartam messzi mezőkre,

Árnyas s könnyes utamra, ahol

Nem hull már soha árny –

Fény volt, a fény életem álma,

A dal meg hű édesanyám.

Én soha, egy percig se tagadtam,

Hogy e világ mily drága nekem –

S hogy mért kell ma magamrahagyottan

Bólyongnom mégis, idegen

S célt-vesztő utakon,

Nincs, aki megmondhatja nekem,

S én megtudni soha se fogom. . . . .

Esztergom-Kertváros . 1946. után

* ^* *

* * *