Címerhatározó/Tímárcéhek címere

Ez az oldal a címerhatározó kulcsának részeként a tímárcéhek , kordoványoscéhek és tobakcéhek címerével foglalkozik.

A tímármesterségről

A bőripar két legősibb formája a varga és szűcs mesterség. Mindkettő egyesíti mind a bőrkikészítés, mind pedig a bőrfeldolgozás műveleteit, de míg a varga a lábbelikhez, való sima bőröket készítette ki és egyszerű lábbeliket varrt, addig a szűcs a felső ruházkodásra szolgáló szőrrel borított bőröket tartósította és ezekből varrt ruházati cikkeket. A varga tehát eredetileg timár és lábbelikészítő volt egy személyben. Később a varga mesterség kettéválik, a cserzovargákra, akik már csak a bőr kikészítésével foglalkoznak és a sarus vargákra, akik a lábbeliket varrják. Az előbbieket nevezik később timároknak, az utóbbiakból alakul ki a magyar vargák és német vargák iparága, más néven a csizmadiák és a cipészek szakmája. A tímárok szakmája is tagolódik. A marhabőrök cserzésével az u. n. vöröstimárok (Rothgerber) foglalkoznak, míg a bárány és kecskebőr kikészítésével a fehértimárok (Weissgerber) és ennek egyik speciális magyar változata az u. n. tobakipar. Egész külön iparágként jelentkezik a szíjgyártók és nyergesek szakmája, akik rendszerint közös céhszervezetben működnek a csiszárokkal és a hadi felszerelések előállítóival, az íj-, pajzs- és kopjagyártókkal, vagy a sarkantyút, zablát és kengyelt készítő lakatosokkal. (189. lap)

A fehértímárság speciális magyar válfaja volt a tobakok mestersége. A tobakok kizárólag kecske-, vagy birkabőrt dolgoztak fel és abból kordovánt, illetve csizma- és papucsszattyánt készítettek. A kikészítés technikája eltért a tímárokétól, mivel pácléül kutyatrágyát, cserzőanyagul pedig szömörcét használtak. (193. lap)

Nagybákay Péter: Veszprémi és Veszprém megyei céhpecsétnyomók. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. (1963.) 185-219. [1] [2]

A tímármesterségnek 4–5000 éves múltja van, amelyet régészeti és történelmi adatok is bizonyítanak. Korábban alakult ki, mint a szövés-fonás. Az ókori népek már fejlett bőrkikészítési technikákat használtak.

Ki volt a tímár?
A múltban a ló, szarvasmarha és sertés nyers bőrének kikészítésével, cserzésével, az ún. nehéz bőrök előállításával foglalkozó mesterember. Eredetileg ruhadarabokat és lábbelit is varrott. A kikészített bőröket a nyergesek, szíjgyártók és különböző lábbelikészítők vásárolták meg.
A tímár szó okleveleinkben az 1200-as években jelenik meg, kettős jelentéssel: a bőrkikészítő és lábbelivarró mesterembert hívták így. Utóbbi tevékenysége a 14. század végén, a vargamesterség fellendülésével fokozatosan gyengül, a bőrkikészítés válik jellemző foglalkozásává, s már csak a legolcsóbb lábbelit, a bocskort és a talpat munkálja meg.

Fehértímár – vöröstímár
A magyar tímárok a bőrök feldolgozására eredetileg az ásványi kikészítési módot, a keleti timsós kikészítést alkalmazták, míg a nyugat-európai országokban a növényi cserzést részesítették előnyben. A vargamesterség elterjedésével, amely a nyugati növényi cserzést alkalmazta, egyes magyar tímárok áttértek a növényi cserzésre. Fehértímárok voltak azok, akik megmaradtak a keleti timsós eljárás mellett. Timsós cserzéssel ugyanis a bőr fehér színt kapott. Vöröstímároknak pedig azokat nevezték, akik a Nyugaton alkalmazott módszerre tértek át. A bőr ennél barnás-vöröses színt kapott.

Timsós cserzés
Honfoglaló eleink már ismerték. Az eljárás Kínából jutott el hozzájuk, és ők honosították meg a Kárpát-medencében, míg Nyugat-Európában elsőként a mórok (arabok) alkalmazták. Franciaországba magyar tímárok révén került az 1700-as években, és magyarcserzés (hongroyage) néven vált ismertté. Ázsia, Kis-Ázsia és a Balkán népei ugyancsak ezt alkalmazták.

Növényi cserzés
Főleg tölgyfakéregből, tölgyfagubacsból, gesztenye-, fenyő- és fűzfakéregből, a gambír terméséből s a szömörce leveléből készült cserlevet használtak hozzá. A vöröstímárok és a vargák alkalmazták.
A növényi részeket eredetileg egészben vagy porrá őrölve vízzel együtt tették a kádakba. A cseranyag kilúgozódása a hideg vízben lassú folyamat, a nyert cserlé pedig híg volt, ezért a cserzés évekig tartott.

Tobak (tobakos)
Török módra dolgozó magyar tímár volt. Kizárólag bőrök kidolgozásával, szattyánbőrök, valamint irha készítésével foglalkozott, lábbelivarrással nem.
A mesterséggel a magyar tímárok az oszmán-török hódoltság idején ismerkedtek meg. A tobak szó az oszmán-török nyelvből került nyelvünkbe; az arab tabak-ból ered, és bőrkikészítő mestert jelent. Szattyán szavunk is oszmán-török eredetű, és kecskebőr, a Tabán pedig cserzőműhely, tímárház jelentésű.

Kordovános
Főleg kecske-, de juh- és borjúbőr feldolgozásával is, ún. kordovánbőr előállításával foglalkozott. A megnevezés a spanyolországi Córdoba – ahonnan a gyártási mód származik – nevéből ered.

A tímármesterség titkai
Az egyes specializált tímármesterségek munkafolyamatairól és termékeiről Varjú Tamás komáromi bőrmívest kérdeztük. – Mi a tulajdonképpeni szattyánbőr?
A szattyán szömörcével, ritkán facserrel cserzett, megfestett kecskebőr. Eredetileg csak Keleten készítették, majd Európában is. A valódit kecskebőrből, a közönségeset juh- és borjúbőrből. Törökbőrnek is nevezték.
Nagyon puha, finom bőr volt, amelyet vagy eredeti barna színében hagytak, vagy pirosra, sárgára, kékre festettek meg.

– Hogyan készült a szattyánbőr?
A mésztől megtisztított pőrét szömörcével cserezték. A cserzést kétféle módon végezték. A régi, különösen Keleten, de nálunk is szokásos módszer az volt, hogy két-két pőrét tömlőszerűen összevarrtak, és szömörceporral töltöttek meg. A tömlőket kádba tették, és szömörcelevet öntöttek rájuk, továbbá köveket raktak, hogy alámerüljenek a cserlében. A cserzőanyag kívülről is, belülről is érte őket. A folyamat három–öt napig tartott.
A másik eljárás: a pőréket egyre töményebb szömörcés oldatba mártogatták. Az egyes oldatokban öt-hat óráig maradtak, közben állandóan mozgatták őket. A gyakori mozgatás lényegesen lerövidítette a cserzés idejét. Egy, legfeljebb másfél nap elég volt rá. A bőr a cserlétől drappos színt kapott. Szattyánból a múltban könnyű lábbelik és csizmák készültek, de használatos volt a könyvkötésben is.

– Mi a kordovánbőr?
Ugyancsak szömörcével cserzett juh- vagy kecskebőr. Előállításának módja hasonló a szattyánbőréhez. Különösen Erdélyben működött sok kordovános. Cserzésre szömörcén kívül gubacsot és égerbogyót is használtak.
A kordován feszesebb volt, mint a szattyán. A készbőrt pirosra, sárgára és feketére festették. A piros színt a buzér növény gyökeréből, a sárgát kökénybogyóból és sárga színű virágokból, a feketét korom, faggyú és halzsír keverékéből nyerték. A kordovánból is csizmák készültek.

– Miben különbözött a tobak munkája a kordoványosétól?
A tobak a bőröket cserzés előtt kutya- vagy madárürülék (tyúk-, galamb-) levében napokig pácolta, hogy puhák, vékonyak legyenek. Utána kettesével tömlőszerűen összevarrta őket. Kádban szömörcelevet készített, az összevarrott bőröket cserlével töltötte meg, beletette a cserleves kádba, majd kövekkel lenyomatta, gyakran meg is forgatta őket.
A török tobakok rendszerint a kutyaganéjos pácolás után még korpa-, füge-, méz- és szőlőmustpácolást is alkalmaztak. Ezzel érték el a bőrök utánozhatatlan finomságát.

– Milyenek voltak a tímárműhelyek, tímárházak?
Folyók mentén épültek, mivel a bőrkikészítéshez nagyon sok vízre volt szükség. Több helyiségből álltak. A nedves műhelyben az előkészületi munkák folytak: az áztatás, meszezés, kopasztás, húsolás, színelés, mésztelenítés, pácolás, gyakran a cserzés is. A nagyobb műhelyek a cserzés, a földbe süllyesztett cserzőkádak vagy -hordók részére külön helyiségeket tartottak fenn.
A száraz műhelyben zajlottak az utómunkák: a taszítás, faragás, hántolás, csiszolás, zsírozás és festés. Minden nagyobb műhelyben volt még szárítóhelyiség, ahol a bőröket szárították és pihentették, valamint raktárhelyiségek.
A vidéki kis műhelyekben az egyes munkaszakaszokra nem volt külön helyiség. A bőrök szárítására és raktározására a tímárház tornácát és padlását használták.

Tímárcéhek a mai Szlovákia területén
Önálló tímárcéhek a 16. században jöttek létre, elsőként a szabad királyi városokban. Az elsők között volt az eperjesi (1503), a lőcsei (1544), a pozsonyi (1550 körül) és a kassai (1568).
Később, a 17. században további városokban is (Selmecbánya, Jósfa, Kisszeben, Késmárk, Modor, Rozsnyó, Körmöcbánya) alakultak.
A 19. század első felében a vidéki városokban is fellendül a tímármesterség. A legismertebb ilyen központok közé tartozott Rajec városa 200 helyi műhellyel, vörös és sárga bőreiről volt híres, Berezó 100 tímárműhellyel, amelyekben juh- és kecskebőröket készítettek ki, valamint Ratkó ugyancsak 100 műhellyel, ezek szattyánbőrt állítottak elő. A kassai tímárok egy 1744-ben kelt okirat szerint bárány-, borjú- és juhbőrökből kordovánt és szattyánt is készítettek.

Kaprálik Zsuzsanna: Tímár, tobakos, kordoványos. Vasárnap [melléklet] (Új Szó online), 2012. augusztus 14. [3]

Győri magyar tímárcéh

A győri magyar tímárcéh pecsétje, 1850, Xántus János Múzeum, Győr

Leírás

Ez a pecsét a bőrös szakmában a legfrissebb céhalakulás, szakmai elkülönülés dokumentuma. A pecsétlő sárgarézből készült, esztergályozott darab. Hasonló megmunkálású, ,,babás” fanyéllel. A nyomótalppal egy anyagból való pecsétlőlap tiszta szerkesztésű. A körirat egyszerű gyűrűben van, magyar nyelvű: „GYÖRI MAGYAR TIMÁR CZÉH PECSÉTJE”. A kör alakú belső mezőben a hagyományos tímárcímer kapott helyet. A címertartó oroszlánok markában egy-egy keresztben elhelyezett húsoló-kés, előttük függőlegesen állított faragókasza, más néven gyalukés. A címerábra fölött ötágú korona, alatta körszeletben a pecsétvésés évszáma: „1850”. A késői céhalakulás egy sajátos szakmai folyamat eredménye. A magyar vargák sorsában kemény megpróbáltatást jelentett a tímárok egyre kiterjedtebb bőrkikészítő tevékenysége, amely visszaszorította az egyre inkább cipő, saru- és bocskorkészítéssel foglalkozó vargák hasonló tevékenységét. A csizmadivat kizárólagossá válásával, illetve a saru és bocskordivat visszaszorulásával a vargák válasz-út elé kerültek. Egy részük a bőrkikészítés felvállalásában látta a kiutat, kialakították saját, ún. „magyar-tímár” szakmájukat. (XJM céh. 56.5.2.) Hosszúra nyúló pereskedés után sikerült végül elnyerni 1847-ben a „Nagy Méltóságú Királyi Consilium” engedélyét újszerű működésükhöz. Mindenekelőtt a korábbi szabadalom szerint működő német tímárok ellenkezésével kellett megbirkózniuk, akik piaci érdekeiket féltették az új versenytársaktól. A két szakma közti különbséget a varga kontra tímár per anyagának egyik tanúvallomása világítja meg: „a Timárok funtos Talpakat Gubával készittenek, a Magyar Vargák pedig botskor Talpakat Cserrel készittik …” (XJM céh. 56.5.91. pag. 3.)

[4]

Irodalom:

A céh címerének ábrája a címerhatározóban még nem szerepel.

Külső hivatkozások:

Székelyudvarhelyi kordoványos céh

KORDOVÁNYOS CÉH. „A czéh pecsétjét ezen felírással használja: Az Sz. Udvarh Kordov-készítő P.r.n. Tim. Czéhpecsét [1]819.” A pecsétnyomó nem, de viasz lenyomata fennmaradt a szabályzat utolsó lapján. Feliratát két koncentrikus kör keretezi. A külsőt virágbimbók képezik, a belső egyszerű, csavart kötél. Az így képezett kör alakú pecsétmezőben munkajelenet látható. Padra terített bőrön húsoló késsel tímár mester dolgozik.

Zepeczaner Jenő: SZÉKELYFÖLDI CÉHPECSÉTEK. Acta Siculica 2011, 409–424.

[5]

Irodalom:

A céh címerének ábrája a címerhatározóban még nem szerepel.

Külső hivatkozások:

Székelyudvarhelyi tímárcéh

A székelyudvarhelyi tímár céh pecsétnyomója, 1825

TÍMÁR CÉH pecsétnyomója. A sárgaréz, kerek tipárium átmérője 35 mm. A pecsételő korong és nyele egyetlen darabból készült. A 9 mm-es kerek rész fölött nyolcszögű, vége felé enyhén vékonyodó nyélbe megy át. Teljes hossza 88 mm. Felső végén ütésnyomokat figyelhetünk meg. A pecsétmezőben a tímárok jellegzetes munkaeszközeit láthatjuk címerszerű elrendezésben. Ovális alapon abroncsozott cserzőkád, fölötte két hosszú húsoló kést tart keresztbe téve két ágaskodó oroszlán, ezek egyik-egyik mancsukat védelmezően a kádon tartják. A kések felett ötágú, nyitott korona lebeg.

A pecsétmezőt kívül gyöngyökből és bimbókból képezett, teljesen körbefutó koszorú zárja le. Ezen belül van a felirat: A’ SZ[ÉKELY].UDVARHELYI P[RIVILEGIZÁLT].TIMÁR CZÉH . PETSÉT . 1584 + Az utolsó két betű kisebb méretű, a céhalapítás dátuma után egyenlő szárú kereszt látható. Ez az egyetlen fennmaradt céhpecsét, melynek a készítője nevét ismerjük a pecsétkorong oldalán körbefutó vésetből: J ** SZAKÁTS FEC[IT] * 1825 * Sőt, a megrendelők nevei is a pecsétnyomó nyelére vannak vésve: SZELES PÁL CZÉH M[MESTER] ** és SZABÓ ISTV[ÁN] ATYA M[ESTER] ** ben. A pecsétkorongon és a nyél kezdetén sokszögű csillag jelzi a pecsétkép felső részét.

A céh javai között Ágota János céhmesterségében, 1735-ban volt „az N[emes] Chénak Pecsétye, s egy veres színű csont Kalamáris”-a. 1755-ben id. Ágota János céhmester „csináltatott az ns Chenak egy új ládát, mely is constalt 24 sustakba”. A leírtnál korábban is használt pecsétet a céh, de ez vagy elveszett, vagy a használatban elkopott, ezért helyettesíthették 1825-ben. A tímár céh protokollumában 1825. szeptember 2-án bejegyezték: [1825] „2da Septembri az nemes Chénak Csináltattam egy pecsétt nyomott, mivel az nemes Ché is rég törekedvén aránta és nagyonis szükölködött azon petsétt nyomon készittetett az régi dátumánál fogva 1585 öttöl kezdve, az mely petsétt nyomoért fizettem 15.20 az mely petsetett készittette T. Szakáts Josef Úr.” 50 Elírás lehet az évszám, mert a pecsényomóra 1584 van vésve, a céhalapítás éve, és ez lehetett a régebbi pecséten is. A pecsétnyomó használatát tanúsítja a céh jegyzőkönyvének 1830. május 21-i bejegyzése: „Ismég két rend Spanyol viaszszat vettem petsételni – 48 Krajcár.” 1865-ben, mikor elkészült a céhnek az újabb jogszabályok előírásaival összhangba hozott szabályzata, a 78. pontja is ugyanarról a pecsétről ír: „Czéhpecsétje. A céhnek következő köriratú pecsétje van: ’Sz. Udvarhelyi P. Tímár Czéh pecsétje 1584”.

A céhek bomlásának korszakában, de még az 1872. VIII. tc. előtt céhnek, ipartársulatnak vagy társaságnak nevezett iparos szervezetek jöttek létre Baróton, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson és Székelykeresztúron is.

Zepeczaner Jenő: SZÉKELYFÖLDI CÉHPECSÉTEK. Acta Siculica 2011, 409–424.

[6]

Irodalom:

Külső hivatkozások:

Veszprémi timárcéh

A veszprémi timárcéh pecsétnyomója 1845-ból

A veszprémi timárcéh pecsétnyomója a XIX. század közepéről

A veszprémi timároknak két pecsétje maradt fenn a XIX. századból. Az 1845. évin az ötágú korona alatt függőlegesen elhelyezett, fent vízszintes, lent függőleges fanyéllel ellátott timárfaragókés (bőrgyalu) látható, melyet a bőr vékonyítására használtak. Mögötte keresztbe rakva két kétnyelű, enyhén hajlított szinelő, vagy húsoló kés. Alatta a csertölgy kérgéből főzött cserlé befogadására szolgáló eserzőkád, jobbról-balról pedig egy-egy ágaskodó oroszlán (200. kép). A másik pecsétjük ugyanilyen, cserzőkád nélkül (201. kép). A magyarországi timárcéheknek, különösen a XIX. században, ez volt az általánosan használt emblémája. (193. lap)

Nagybákay Péter: Veszprémi és Veszprém megyei céhpecsétnyomók. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. (1963.) 185-219.

[7]

[8]

Irodalom:

Külső hivatkozások:

Veszprémi tobakcéh

A veszprémi tobakcéh pecsétnyomói 1693-ból

A veszprémi tobakok 1693-ból származó két érdekes pecsétjén a céh védőszentjének, Szent Imrének az alakja látható, koronásan, palástosan, baljában három virágszállal. Jobbra tőle az úgynevezett szümülőbak, fordított V alakú lábbal ellátott fagerenda, balra kutyatrágya gyűjtésére szolgáló rocska, lent ismeretlen vizsiintesen elhelyezett rúdalakú szerszám, a nagyobbikon ezen kívül kétnyelű husolókés és egy másik, ismeretlen tobakszerszám (202. és 203. kép). (193-194. lap)

Nagybákay Péter: Veszprémi és Veszprém megyei céhpecsétnyomók. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. (1963.) 185-219.

[9]

[10]

Irodalom:

A céh címerének ábrája a címerhatározóban még nem szerepel.

Külső hivatkozások:

Tímármester

Irodalom: