A zene története/Mannheimi iskola
Mannheimi iskola
Mannheimi iskola
[szerkesztés]A 18. sz. közepe táján Mannheimben karmesterek, zeneszerzők kiváló csoportja került össze, akik fontos szerepet játszottak a kora klasszikus zenei korszakban a klasszikus kor műfajainak és a klasszikus szimfonikus formáknak kialakításában. A mannheimi iskola kialakulásának kezdete Károly Fülöp pfalz-neuburgi választó fejedelemhez vezethető vissza, akinek udvartartása Innsbruckból majd Heidelbergből 1720-ban települt Mannheimba, s akinek uralkodása idején szervezték meg a Mannheimi udvari zenekart.
A mannheimi mesterek által új formák, effektusok, műfajok, előadási módok alakultak ki, új hangszerek keletkeztek.
Itt jött létre a szimfónia mai értelemben, kezdetben háromtételes: gyors - lassú - gyors. (Menüett még nincs benne!) Majd Mannheim felől terjed el Európa-szerte a klasszikus négy tételes szimfónia, melybe beemelték a barokk szvitek egyik tételét, a menüettet, és a szimfónia harmadik tételévé tették, ezáltal a barokk kor háromtagú olasz nyitányának és a tánctételekből álló szviteknek egy új szintézisét teremtették meg a klasszikus szimfónia formájában.[1]
Az első tétel szonáta forma, mely szintén itt alakult ki. A szonáta-forma nagy háromrészes tagolása a következő.
- Az expozíció-ban két téma mutatkozik be, melyek között hangulati és hangnemi ellentét áll fenn. A főtéma alaphangnemben, a melléktéma domináns, vagy párhuzamos hangnemben van. Az expozíciót kis coda zárja le. Következik a
- kidolgozás, melybe a Gluck-féle motivikus munkamód vonul be. E részben semmi nem köti a zeneszerzőt a témák kibontásának lehetőségeiben, de új témát nem hozhat, alaphangnemet záradékszerűen nem érinthet.
- repríz - visszatérés - azonos az expozícióval, de a melléktéma is alaphangnemben van.
A második tétel lassú, formája nincs megkötve. A harmadik tétel gyors tempójú rondo - körtánc. Ennek formája: A-B-A, mely ismétlődhet többször - a-b-a-c-a-d-…stb.- is, ezen ismétlődések között vannak az epizódok (b, c, d, stb.) - ezek fantáziaszerűek és modulálnak.
Mannheimben alakul ki a vonósnégyes is, mely ugyancsak háromtételes, és menüett nincs benne. Hangszerösszetétele nem mindig azonos a maival, van pl. 3 hegedű és 1 cselló.
Itt szűnik meg a concerto grosso, és előtérbe kerül a szólókoncert. Itt vonul be a szóló és zenekari hangszerek közé a klarinét, itt alakul ki a crescendo-decrescendo. Ennek előzménye Nápolyban a messa di voce, de ott a kísérő hangszerek megmaradtak a dinamikában, itt ezzel szemben az egész zenekar erősített vagy halkított.
Itt kezdett a kiszenekar kialakulni. A vonószenekarhoz társul 2 fuvola, 2 kürt, 2 fagott, stb., mely mellett még a cembalo-continuo is megmaradhat, de nem feltétlenül szükséges.
Itt jön létre a zenekari pedál - sok szólam -, mely elhagyható.
A mannheimi iskola két legnagyobb mestere Johann Stamitz (1717.-1757.) és Franz Xaver Richter (1709.-1789.) volt, ugyanakkor a mannheimi iskolához tartozó zeneszerzőknek két nemzedékét különböztetik meg, akik nem csak zeneszerzők voltak, hanem az udvari zenekar tagjai, szólistái, koncertmesterei ill. kapellmeisterei.
Az idősebbik generáció jelentősebb alkotóegyéniségei nem német területekről szerződött zenészek voltak, közéjük tartozik az iskola alapítójának és legfölényesebb tehetségének számító cseh származású Johann Stamitz, aki a zenekar koncertmestere és 1750-től zenei vezetője is volt, a morva Franz Xaver Richter, az olasz Karl Theodor Toeschi, aki a zenekar hegedűse majd koncertmestere lett, a sziléziai csellista Anton Filtz és a bécsi születésű Ignaz Holzbauer, aki 1753-tól lett a zenekar kapellmeistere.
A fiatalabb generáció kiemelkedő zeneszerzői közé tartoznak Franz Ignaz Beck, Christian Cannabich, és Wilhelm Cramer, Franz Danzi, Ernest Eichner, Ignaz Fränzl, és az iskolaalapító Johann Stamitz fiai, azaz Johann Carl Stamitz és Anton Stamitz, a testvérpár Alessandro Toeschi és Karl Joseph Toeschi, és az 1784-ben az udvari zenekar kapellmeisterévé tett Georg Joseph Vogler, valamint P. Winter. Az új generáció az idősebb nemzedék tanítványai és a mannheimi irányzat folytatói voltak, jórészt már mannheimi vagy németországi születésűként.[1]
Mások is magukévá tették a mannheimi iskola zenei innovációit, mint például Luigi Boccherini (1743.-1805.) olasz csellista és zeneszerző, Johann Christian Bach (1735.-1782.), J.S. Bach legifjabb fia. Ebből az iskolából alakult ki a nagy bécsi klasszicizmus, melyben már az osztrák ’zenei dialektus’ uralkodik.