A zene története/Barokk-zene/Bach előtt
Bach előtt és vele egyidőben működő barokk zeneszerzők
Bach előtt és vele egyidőben működő barokk zeneszerzők
[szerkesztés]A barokk-korban - Bach előtt, és vele egyidőben - működtek még más jelentős zeneszerzők is, Arcangelo Corelli (1653–1713), Giuseppe Torelli (1658.-1709.) és Antonio Vivaldi.(1675.-1741.)
Jean-Baptist Lully (1632.Firenze-1687.Párizs) a barokk-kor Bach előtti szakaszában élt és munkálkodott olasz származású francia zeneszerző, kit azért említünk itt külön, mert ő volt a francia operairodalom megalapozója. Fiatal korában szegényen élt, kocsmai hegedűs volt. Korán Franciaországba került, ahol bevették először a királyi nagy-, majd kis-zenekarba.
Munkájának első fázisára jellemző, hogy az olasz opera stílusából indult ki. Olasz nyelvű, olasz stílusú operákat olasz énekesek énekeltek. 1652-ben XIV. Lajos kinevezi udvari zenekara vezetőjévé. Lully legfőbb szándéka volt a francia nemzeti opera megteremtése. Nem ismerte jól a francia nyelvet, ezért a Theatre National-ban a legkiválóbb francia színészektől tanulmányozta a francia irodalmi nyelvet, a helyes kiejtést, jegyzeteket készített a hangsúlyról, ritmikáról a beszéd természetes dallammenetéről. Ritmusképleteket írt fel és a színészek beszédlejtését lekottázta. Prozódiájában az így tanultakat alkalmazta. Lully partitúráiban épp ezért sok a ritmusváltozás a helyes prozódiára való törekvés miatt. Tanulmányozta a francia zenét is, chansonokat, egyéb műzenét. Mindezek alapján alakított ki egy az olasz operától különböző stílust. Philippe Quinault személyében, ki pontosan megértette L. törekvéseit, jó szövegíróra talált. Termékeny szövegíró volt.
Lully stílusára jellemző, hogy műveiben sok a recitativo. Ez unalmassá tenné, de tarkítja ezeket kórusjelenetekkel. Kórusa 5-szólamú vegyeskar. Kórusművei melodikusak, zárt formában készülnek, túlnyomóan homofonok, csillogó hangzásúak. Áriát nem ismer. Egyhangúság elkerülése végett hosszú zenekari közjátékokat írt. Nevezetesek viharzenéi.
Zenekara: vonósok, kevés fafúvó - 1-2 fuvola , oboa, fagott, trombita -, ami éppen kéznél volt. Vonóskezelése jellegzetes. Ötszólamú vonószenekarában a cselló és a bőgő játssza a basszust, ezen felül van még 4 szólam, 1-2 hegedű, 1-2 brácsa, cselló és bőgő. Majdnem minden operájában van chaconne - régi táncforma, variációsorozat páratlan ütemű basszustémára. Operáiba sok (15-20), rövid ballettet illeszt. Ennek egyik oka, hogy XIV. Lajos szerette a táncművészetet, ő is fellépett. Ezek látványos attrakciók, lazán függnek össze a cselekménnyel, feladatuk a tarkítás. A király konstruálta a menüettet. Az első menüett-zenét Lully írta. Innen indul el hosszú útjára.
Tőle ered a francia nyitány, mely háromrészes zenei forma.
- grave - méltóságos, patetikus.
- gyors.
- vagy visszatér az egész grave, vagy csak egy része.
E forma kialakulásának zenei oka az, hogy barokk stílus kontraszthatások elérésére törekszik, a Da Capo is ekkor alakul ki. A 3-as számnak nagy a jelentősége (tempus perfectus!). Társadalmi oka: a nyitány akkor hangzott el, amikor a király belépett - a királyi méltóság festésére a lassú zene alkalmas. A gyors rész az elhelyezkedés ideje alatt hangzott, s végül az első lassú rész visszatért. (Ennek fordítottja az olasz nyitány, melynek beosztása: gyors- lassú- gyors, - e stílust Alessandro Scarlatti kezdeményezte.)
L. több mint 40 operát írt, egyik legkiemelkedőbb ezek közül: Cadmus és Hermyone. Ezeken kívül főleg egyházi műveket komponált. Te Deumának vezénylése közben megsérült és vérmérgezésben halt meg - dirigáló botjával saját lábába szúrt. Lully halála után a francia opera egy évszázadon át hanyatlott, ismét az olasz opera hódított, ám Lully emléke tovább kísértett, mert itt-ott kísérleteztek francia operával is.
_-_002.jpg)
Jean-Philippe Rameau (1683.-1764) francia zeneszerző útja elég rögös volt. Különböző helyeken működött mint orgonista és hegedűs, csak 1733-ban mutathatta be Hippolíte és Aricie c. operáját egy gazdag pártfogó segítségével. Később mégis megérhette, hogyan válik műveinek hosszú sora a francia zenekultúra közkincsévé.
Rameau nagy érdeme, hogy 1723-ban megjelentette Traité d’harmonie c. művét - összhangzattan-könyv. Rendszerezte az addigi összhangzattani eredményeket, tőle ered az összhangzattani terminológia, nomenklatúra. A dúr és moll tonalitásból kiemelkedik a Tonika, Subdomináns és Domináns. Ezen a kadencián alapszik a zene kb. 1600-tól 1900-ig. Mindegyik csak a másikkal kapcsolatban jelent valami viszonylatot. Az I.-IV.(fok) nyitást, az V:-I. zárást jelent. A IV. és V. között van egy semleges zóna, ahol nincs nyitó-záró jelleg. A funkciós zene váza ez: hogy két akkord egymással milyen viszonyban van, azt a harmadik akkord dönti el. Ez teszi lehetővé a modulációt. Átértelmezés.
A Rameau-féle rendszerben tilalmak vannak: tiltott a kvint-, oktávpárhuzam, bővített másod-lépés. Ez stílussajátság a funkciós-rendszerben. Saveur (Szavőr) felfedezte a felhangokat. Rameau az ő akusztikai eredményeire alapozza összhangzattanát. Az első két felhang párhuzama tilos, mert nem ad új hangzást. A bővített másodot nehezen intonálhatónak érezték, mint régebben a tritonust.
A disszonanciát elő kell készíteni és fel kell oldani, mégpedig lefelé vezetve a disszonáns hangot, mely hangsúlyos helyen áll. A feloldásnak konszonanciát kell képeznie. A hangsúlytalan disszonancia csak átfutás esetén jó. Minden akkord alterálható - félhanggal le vagy fel -, így vezérhang jön létre, mely a célzott hangnemhez vezet. Az alterálás során ’keresztállás’ nem jöhet létre. (Mindezek összhangzattani fogalmak és szabályok, melyeket itt csak, mint zenetörténeti újdonságokat említünk meg.) Fontos: ugyanebben az időben alakul ki a temperálás, mely nélkül az összhangzattant nem lehet megvalósítani.
Cristoph Willibald Gluck (1714.-1787.) Csehországban született német zeneszerző, az opera korszakos jelentőségű reformátora. Egy ideig Prágában, mint templomi énekes, tánctermi hegedűs keresi meg kenyerét. Németországban is dolgozott, de működésének súlypontja Franciaország. Itt születnek meg operareformjai.
Eddig a francia operában is a bel canto-ra - szép éneklés - fektették a fősúlyt, mely a nápolyi operából eredt, tehát olasz hagyomány (A. Scarlatti.) Ekkor már az énekes maga is kicifrázta a melódiákat. Az ária formája ABA-CDC-ABA, melyben a harmadik részt cifrázták. Ez nagyon elburjánzott, a műveket kiforgatták eredeti formájukból. Az énekes beleavatkozott ilyenformán a komponista munkájába. Gluck ezek ellen kelt ki. Reformja fő elve: „Drámát vinni a színpadra”. Ennek szolgálatába állítandó a zene, kosztüm, díszlet, kellék, és minden egyéb. G. tehát nem a zenét reformálja, hanem az operaírás módját.
Elveit írásban is kifejti: első a dráma, ária csak ott szükséges, ahol egy érzelmet jobban el akarunk mélyíteni, de ennek is jellem- és helyzetfestő funkciója van. Az áriának ezért nem kizárólagos formája a Da Capo. A cselekmény megkívánja, hogy a zene teljesen alkalmazkodjék hozzá, még annak árán is, ha a zenei forma megbomlik - formabontás. A kórus, mely eddig szinte csak élő díszlet - sztaffázs - volt, itt is aktív szerepet vállal, mozog a színpadon. Táncnak, balettnek csak ott van helye, ahol logikusan kapcsolódik a cselekményhez. „Nem becsülöm sokra az olyan művészt, aki egész tudományát a talpában hordja.” A nyitány szervesen belevezet az operába, előkészíti a drámát. Vagy
- az egész opera drámai hangulatát adja és lezárja, vagy
- nem zárja le a nyitányt, hanem annak végén megy fel a függöny.
Motívikus munkát alkalmaz, a témát felszabadítja és más-más módon csoportosítja (Iphigenia Aulisban).
Művei: Iphigenia Aulisban; Iphigenia Taurisban; Orfeusz és Euridiké - legnagyobb-szabású műve, melynek két változata a „római” és a „párizsi”. A római változatban Orpheus alt szerepét kasztrált férfiénekes énekelte. Ennek oka az volt, hogy az egyház nőket nem engedett énekelni. A kasztrált alt-hang igen fényes hang volt.
A kasztrálás a 19. században megszűnt, attól kezdve az ilyen szerepeket nők énekelték - nadrágszerepek. A párizsi változatban tenor-énekes énekelte ugyanezen szerepet, mert ott a kasztrálás nem volt divat. Vígoperái: Rászedett kádi, Május királynője. Utóbbi zenéje nem eredeti, más zenéiből később állították össze.
Monteverdihez hasonló szerepe van a zenetörténetben. M. a renaisanceból vezeti át a zenét a barokk-korba, Gluck a barokk-ból a klasszicizmusba.